Minden egy facebook robottal kezdődött. Józsival beszélgettük tavaly, hogy jó lenne egy kicsit melegebb vidékre menni edző táborozni. Kerestük a lehetőségeket ekkor a facebook elkezdte a hirdetésekben feldobálni a különböző eseményeket, akkor bukkantuk rá a Trek edzőtáborra. Nem is vacilláltunk sokat Józsival érdeklődtünk Rajmundnál az esemény iránt, aztán már azon kaptuk magunkat, hogy lassan pakolni kell mert indulunk. 😀
És eljött a nap, reggel keltünk korán, mint azt jó szabolcsi módjára teszi mindenki, a kakassal ugye… na de mi még előtte keltünk mert, 7-kor már indulás volt Budapestről, a Lurdy ház parkolójában volt a találkozó, egy kis logisztika és ismerkedés után hamar útra is keltünk, megindultunk Makarska felé. Pest után kicsivel még egy társunkat összeszedtük, Milán csatlakozott hozzánk, igaz picit később, pár pihenővel arrébb, mint ahogyan az tervezve volt, de a lényeg, hogy végül sikerült. Szóval most már nincs megállás, aztán már Horvátországban is voltunk, hasítottuk keresztül az országot mikor még az út felénél sem jártunk, vagyis hát mi igen, de a többiek még nem, lassan Zágráb. De uccu is tovább mert még sok van, innen változott a táj, hogy egy régi klasszikust idézzek „hamarosan változik a táj még döglöttebb lesz” és úgy is lett, pusztaság -sziklák mindenhol, aztán jöttek a hegyek, végre. Még pár óra és a messziből egyre élesebben kivehető volt a Sveti Jure, szó szerint a hetünk csúcspontja. Tátott szájjal néztük a hegyet és reméltük, hogy nem lesz hó az úton és feltudunk majd menni egészen a tetejéig, ekkor már nagy lázban égett mindenki, mert tudtuk mindjárt megérkezünk, még át az alagúton, egyet balra majd kis tengerpart és jön az infó „MEGJÖTTÜNK!”.
Gyorsan lepakoltuk a bringákat, csomagot fel és mér készültünk is mert egyből mentünk tekerni, nem sokat tétováztunk, még körülnézni sem volt időnk a szálláson, máris indulás.
Lent találkoztunk a szállás előtt és indultunk is délre, Tučepi felé, persze felfelé, mert hát itt sík nem nagyon van. Rajmund mondta, hogy szürkületben érünk majd vissza így mindenki hozzon magával lámpát. Felfelé másztunk gyönyörű a tenger, gyönyörű a hegy ahh de jó lesz itt nekünk, beszéltük Józsival. Fel is másztunk az aznapi csúcsunkra, majd jött a szerpentin lefelé, ahol már elkezdett sötétedni szóval nagyon nem volt mit nézegetni, menni kellett, mentünk is… egyszer oldalról befújt a szél mert, hogy magasperemes kerékkel leányálom a tengerpart, jött is Katától, hogy „halló Sagan mit csinálsz?” 😀
Lassan visszaérünk, mi előre elmegyünk páran, Peti ment elől, húzta a sort, aztán úgy meghúzta, hogy szépen el is tévedtünk, ekkor már tudtuk, Petit nemszabad előre engedni soha semmilyen körülmények között. 😀 De legalább első nap egyből cx-eztünk is kicsit, lépcsőn le – lépcsőn fel, de a lényeg, hogy visszataláltunk.
Már nem sok program volt hátra, mint gyors kipakolás a szekrénybe, vacsora és pihentük ki az utat, majd izgatottan vártuk a következő kihívást.
Sokak örömére április elsején elindult a Zemplén 3000 nevű kihívásunk amely október 31-ig teljesíthető. Három elszánt sporttársunk tekintve hogy március 31-én gyönyörű idő volt megpróbálta és sikeresen teljesítette is a 3000 méter szint leküzdését a Zemplénben.
Kiss József és Pintér Attila nyíregyházi bringások, Gyüre Tamás pedig a KKB SE csapattagja nem mellesleg a napokban töltötte be a 60. életévét.
Tamás jó pár éve bringázik, 4 éve a csapat tagja és rendszeresen teker a Zemplénben de a megyében is megtett már igen hosszú távokat. Időnként futni is szokott, a Tisza gátjain vagy a Rétközi tó körül. A teljesítménye a bizonyíték arra hogy a mozgás, köztük a kerékpározás nem korfüggő. Nincs lehetetlen csak a megfelelő elszántság és kondíció szükséges ahhoz hogy hihetetlennek tűnő teljesítmény hajtsunk végre akár 60 évesen is. Nagyon büszkék vagyunk arra hogy csapatunk tagja és kívánunk neki még sok-sok ezer balesetmentes kilométert, valamint reméljük hogy sok évtizeden keresztül fog még hódolni ennek a szenvedélyének.
Előző nap gondoltunk egy merészet és hirtelen felindulva, mi lenne ha graveleznénk egy kicsit a Zemplénben? Zsolti nem sokat habozott, rá is bólintott. 🙂
Reggel 9-kor indultunk el Nyíregyházáról, kellemes 10 fokban, mikor megérkeztünk Tolcsvára nem volt csak 4 fok a hegyek között, gyorsan öltözünk, pakoltunk és indultunk is, hogy bemelegedjünk kicsit. Ez sikerült is Háromhuta irányából felkapaszkodtunk egészen a regéci vár tövéig, ám most még nem mentünk fel, majd visszafelé.
Innen lefelé jött a határtalan öröm és száguldás egészen Fonyig. Itt örülünk igazán a gravel bringának elsőként, mert ez az út inkább földút mint aszfalt volt. Még indulás előtt megbeszéltük, hogy még Vilmányban fordulunk Hejcére, de úgy vitt a lendület, hogy egy picit, úgy 8 kilométerrel odébb jöttünk rá, hogy elnéztük az irányt, nem volt gond, visszafordultunk és megindultunk Hejcének.
Ahol a helyi szerveket megcélozva informálódtunk a repülőgép szerencsétlenség emlékmű helye iránt, kaptuk is az infót, hogy most fakitermelés miatt nem biztos, hogy járható kerékpárral az út, de van itt a faluban is emlékmű keressük azt fel bátran. Mi persze nem engedtük el a dolgot, nekiindultunk, aztán hamar vissza is fordultunk. 😀 Így a falubéli emlékműveket mert van több is ám, megnéztük, dokumentáltuk. Nagyon szép kis falucska Hejce, érdemes ellátogatni ide, minden kis házikó szépen korhűre felújítva, remek étterem és tényleg, rendben van minden.
Gondoltuk, hogy mivel gravel túra ne azon a rossz aszfalt úton menjünk már visszafelé, hanem vágjunk itt át a hegyek lábánál. Úgy is lett, egy remek kis úton végig csodaszép panorámával közelítettük meg Fonyt, ahol még másztunk egy kicsit majd Mogyoróskára begurultunk és ismételten terepen, megkezdtük a mai utolsó és legkeményebb mászásunkat, irány fel a várba, irány Regéc.
Miért ne, itt is fakitermelés és valamit még ki is karóztak, építkeznek… utólag megtudtuk gyalogos járdát építenek egészen fel a várig. Felpörgettük amit fel kell és pikk pakk fel is értünk a várhoz, ami még nem volt nyitva a téli nyitva tartás volt érvényben. elkészítettük a kötelező képeket és irány lefelé.
Ijaj az a lefelé… meredek, sziklás, technikás élveztük vigyorogtunk végig, csak a rázkódástól ne görcsölt volna a kezünk a végén, ahogy markoltuk a fék-váltókart. 😀 Innen már nem volt megállás egészen az autóig gurultunk, közben még a nyílt vidéken a szél is megviccelt minket kicsit, miért ne, pofaszél, olyan 60-as, de már tudtuk nincs sok csak pár kilométer, megnyomtuk még és kellemesen elfáradva értünk vissza a starthoz.
Remek kis kör volt, csak ajánlani tudjuk mindenkinek. 🙂
Vannak napok amikor azt érzed összeáll minden vannak amikor nem, és vannak amikor csak lebegsz. Most egyik sem volt jellemző rám.
Egész héten edzettem, hol jól hol kevésbé, és a wattmérő azóta sokat segített a tréning nyomon követésében. Szóval a héten sok óra felkészüléssel a hátam mögött vártam a versenyt Zalakaroson. Érkezés estéjén még átmozgattunk és másnap indult is a haddelhad.
Délelőtt időben beálltunk a rajtba. Aztán tervezettől hosszabb lett a lassú rajt, egészen Nagykanizsáig. Az éles rajtot csak saccolni tudom, de annyira nem volt már látványos a tempó váltás. Most hogy 45 vagy 51 km/h, nem oszt nem szoroz.
Ahogy haladtunk Gelse felé egyszer csak az addig megszokott Fééék-Féééééék kiáltásokat a Vigyázz! váltotta fel. Két spori vette érintőre az aszfaltot, csúnya csattanással körítve. Egy gondoltam itt, mint szűkszavú Joe és igyekeztem nem belemerülni, milyen is ez az elterülés az érkező oldalról. Szerencsére nem kerültem a látványnál közelebb az esethez. Innen már alig másfél-két kilométer volt a mászásig. Gelse, Petőfi Sándor út Climbre ráfordulni sem volt egyszerű, mert már úgy betömörült a nép, hogy a kanyarodás önmagában is kihívást jelentett, mivel a tülekedésben ismét mellettem dőltek el majdnem megborítva engem is. Számoltam kettő, mint tenné azt szűkszavú Joe.
Megpillantva az emelkedő tetejét egy lágy húbzmg kicsúszott, de amint elkezdtem tekerni a wattmérőt beizzítottam 330-ra és indult az olyan jól megszokott osztrák szeletés a jódli technora. Emberek elkezdték pumpálni magukat, de előttem csak hullottak a népek. Viszont mindenki ugrott is félre, mintha én lennék Thomas a gőzmozdony. Az mondjuk teljesen érthetetlen volt számomra, hogy a Szekszárdi bringaklub kocsija miért pont azt az alig két és fél méteres utat nézte ki magának, hogy felérje az élbolyt, miközben ha tovább haladt volna egyenesen a mászás nélkül is utolérte volna őket. Ez így nagyon kellemetlen és felelőtlen volt a sofőr részéről.
Fent a tetőn gyors pohár víz, mert megállásnak helye nincs és már zúgtunk is a bokrokkal falazott kis utca sikánjaiban. Itt két sporit lendületből kielőzve a tisztásra érve gyönyörű látvány tárult elénk, majd egyszer csak egy hatalmas vigyázz felirat, balra friss kaszálás maradványa és nedves aszfalt vezetett arra. Ekkor spori megérkezett belső ívre nagy fékkel igyekezett összeszedni a csúszó bringát, de nem járt sikerrel. Először balra fordult majd jobbra libbent végül mégis csak balján csattant a delikvens, mindezt az első kerekemtől harminc centire. Üvöltöttem – VIGYÁZZ! mert közben már magamat vízionáltam, ahogy át fogok hajtani majd esni a sporin. Szerencsére talpon maradtam és valahogy kisodródott az utamból a szaktárs. Az ütő meg nem állt bennem, de nem kellett sztetoszkóppal a szívverésem. Három, mondta szűkszavú Joe, és elhatároztam nem akarom még egyszer más bukását.
Lefelé aztán csak sikerült egyedül mennem Zalaszentbalázs felé. Gyorsan találtam két kollégát akivel összeállva lehetett egy kis tempót menni a hupplikon. Aztán gyorsan kellett volna menni mire az egyik bringás szól: -Lemerült a váltóm és kistányér küllőben maradt.
Gondoltam jó nekem a zsinyeges váltó. Így nem sok minden maradt gyorsan tepertem, hogy Antit utolérjem. Majd megláttam a Börzönce táblát és tudtam megint valami finom jön. Ez volt a Helyzetbehozó mászás, ami meghozta a kedvet a mókához, majd ezután jött a Segment, ami megint egy olyan kedves kis, vagyis megszokottan aljas emelkedő, ahol bele kellett tenni a munkát, ha haladni akartál. Így egész az elején valahol 45 km környékén le lehetett tudni a “legfélelmetesebb” mászásokat, amikről annyi hideget, meleget hallottam odaúton. Nem azt mondom, hogy ezek könnyűek voltak, de az egy-két kilométeres, 100-200 méter szintkülönbséget tartalmazó szakaszokra egész jól fel lehetett készülni, mind a Zemplénben, mind az edzőtábor-o-zoo idején.
Egész tizenöt kilométert kellett várni az újabb mászásig Pusztamagyaródnál. Wattmérőt folyamatosan néztem, és amikor a kék Stages matrica pirosra váltott tudtam lehet kenni neki nyélen. Itt már csak 277 Wattot sikerült átlag rátenni a pedálra, de azt viszont mindet. Majd nem sokkal később Szentpéterföldénél ért minket az újabb hegyi csapás. Itt már tudtam, ha akkor nem tolom be a banánt (nem-nem oda ahova elsőre gondoltad… Te kis huncut) akkor így két óra után nem sokkal teljesen kiklopfolom magam. Ezért feladva a mászást inkább ettem, na akkor lógott meg tőlem az a kis csapat, akikkel már a Helyzetbehozó mászás óta együtt mozogtunk.
Nagyjából 10 km közel sík szakasz következett pofaszélben némi lelkesedés vesztése mellett magányosan igyekeztem kihajtani magam. Nagyjából tíz kilométerem volt az újbóli lelki béke megtalálásáig, majd aztán Tófejnél ért utol az üldöző boly. Egyből jeleztem mennyire lehetnek azok akik elfelejtettek magukkal vinni (kacag). Nem sok inger érkezett vissza, de azért igyekeztem beforogni és ha már beálltam kicsit megráncigálni a bajszukat, hogy ugyan már haladjunk. Nem is kellett sok, szépen elindultunk főleg így 78 km-nél. Volt azért pár kisebb-nagyobb mászás, ami még a két boly között állt. Amikor már lassan 10. perce űztük az előttünk haladókat, akkor mondtam a kis közegnek, hogy álljunk már össze normálisan dolgozzunk addig, amíg felérjük a nagy bolyt aztán mindenki úgy szívatja a másikat, ahogy akarja. Talán ennek, talán a lejtőnek köszönhető, de csak sikerült utol érni őket. Igaz az utolsó száz métert ketten raktuk össze egy talán olasz figurával.
Ismét a korábbi bollyal utaztam, és következett a Baki hullámvasút ahol újból próbáltam a bolyt motiválni, hogy haladjunk különben mások is ránk érnek. Egy Nutrixx-os srác volt, aki mondta hiába, senki nem akar dolgozni. Azért megpróbáltam, majd amikor látszott, tényleg nincs kedv. Akkor fogtam és az addig elől menőknek mondtam, hogy rakjunk egy jó kis 40-es tempót, és aki addig 36-tal lobogott, az már le fog szakadni a plusztól. Végül is megpróbáltuk a szökést, egy jó darabig működni látszott a dolog, ám, ahogy fogyott a tempónk idővel, úgy a hézag is csökkent a szökevények és a grupetto között. Végül egyben maradt a boly, én még megküzdöttem párszor a csoport motiválásával, a negatív kritikára igyekeztem erélyesen felelni, hátha a szép szó nem használ, majd jobban fog menni a mezőny. Volt aki értette mire is megy ki a játék, de idővel fogtam és beálltam csendben és hazáig utaztam. A Tour de Zalakors utolsó mászásához az előző harminc kilométer küzdelme után már eléggé kifingva értem oda. Nem is erőltettem a dolgot, csak annyit tudtam be akarok érni. Megraktam még a rövidke dombot, amitől annyira kellett félni majd csak nyugodtan legurultam. Aztán a végén egy jó lejtőzés, kanyar kanyar és sprintelve befutó.
Négy óra tíz perc és harminckét másodperc után jól esett leszállni a bicajról.
Összességében, a százharminchat kilométer és ezeregyszáznyolcvan méter szintkülönbség megdolgozta a kerékpárost. Közel kétezer-ötszáz főből nem volt ez olyan rossz, abszolút 75. helyezéssel, míg Tominak kategória 8. hely jött össze.
Legközelebb Duna Maraton, a Salzkammergut Trophy viszont még biztosabb.
Volt már verseny, volt már túra, volt már minden amiről nem írtam egy ideje, de elárulom, nem maradtatok le sokról… Nem azért mert ezek az események nem lettek volna a világ legjobb bulijai, csupán azért, mert ha az ilyen beszámolónak septiben lezongorázott hangulata lesz, azt sem ti, sem én nem fogom élvezni.
Szóval Mágocsy kupánál kezdhetném, de ettől messzebbről indulunk neki a mókának.
Csütörtökön már megint Shopronból jelentkeztem be Cicámnak, mert „el kellett vinni fránya csomagokat”, ha pedig már ott voltunk kénytelenek voltunk biciklit is vinni . Hanyatló nyugatra… A hosszúra nyúlt szerelős este után pénteken már wattmérő majomként vágtunk nki a reggel időjárást nézve improvizált útvonalnak, amit Tomival raktunk össze.
Már-már mondhatni Burgenland klasszikust tekertünk. Reggelire egy kis Fraknó, ami azért is csodaszám, mert szinte hihetetlen nyolc, fél kilences rajttal hagytuk el Shopront (micsodát is Norbi?!). Fraknót még alig értük el, Tomi már a Luifweg-et emlegette… Ha valaki még emlékszik az edzőtábor-o-zoo-ra akkor tudja, hogy a Luifweg Fraknón belül talán az egyedüli olyan utca, ahol szerintem nem takarítják a havat, azért mert, ha a tetejét megbirizgálják, akkor a fő utcán már lavina söpör végig, olyan meredek. Bevallom férfiasan én is ludas vagyok, mert Tomi már tudta, hogy 34-28-cal ki tudja tekerni, de megfordult a fejében, hogy 11-32-es sorral már lehet még gyorsabb is tudna lenni. Ha pedig megvette a sort, nekem fel kellett tennem, mert mi az már hogy nem?!
Szóval alig kezdtünk bele Tomi már fingatott, nekem meg wattmérő majom legendájaként muszáj volt megnéznem hány watton kuppant meg a hegy. Maradjunk annyiban, most kicsit később haltam meg, Tomi pedig mosolyogva várt meg fent.
Tovább indulva egy öreg hegyen koplalt spori jött mögöttünk , aki úgy oda kúpolt nekünk, hogy csak pislogtunk. Látszott bácsi programon volt, mert hegynek fel szeletelve ment, majd pörgés ekkor visszakúpoltam, majd mikor lehagytam megint bekóstolt és kölcsön kúp visszajár. Na harmadjára is megkuppintottam a papát, és el is nyúltam, mint a takony, csak az öreg meg úgy jött fel mint aki azon a taknyos csúszik… Hát mit ne mondjak, tárt picsával álltam a kúp erdőben. Onnantól kezdve ő egy SPM fokozatott kapcsolt, amivel szépen el is ment, gondoltam is menjen a búsba (természetesen nem, mert teljesen más programon mentünk, kedélyesen mosolyogtunk oda-vissza, de azért a kis egót meg tudja taposni az ilyesfajta találkozás). Mondjuk Tomi minden zokszó nélkül tudta volna hárítani, csak ő ugye alternatív útvonalon ment, ahol én mióta először jártam, azóta nem mertem próbálkozni.
Rosalia-n Tomi megvárt és fent helyi sporival találkoztunk, aki szintén Bromberg felé kacsingatott. Egy pillantra nekem is megfordult a fejemben hogy kacsintsak, csak hát a női atléta testhez olyan markáns férfi arc tartozott, hogy hirtelen jött Koncsitát nem tudtam hova tenni. Mikor közöltük vele, hogy Rosaliaról fotózunk párat és megyünk, ekkor már nem jött velünk Csigusz a fiús lány vagy lányos fiú. Valahol Hochwolkersdorf után találtuk meg ismét, de ott sem tartott sokáig közös utunk. Bromberg alatt már ránk dübögött az ég, hogy eddig és ne tovább, ha jót akartok, mert különben elmoslak titeket. OK Főnök! és fordultunk is Schlag felé mivel 10-kor még korai lett volna ebédre kuncsorogni. A durva az egészben, hogy én akkor teljes mértékben abban a hitben voltam hogy hétfő van és örüljünk,ha egyáltalán valami nyitva lesz. Szerintem kicsit sem volt megterhelő a mászás.
Kirschlag downhill-t ismér megraktuk majd lent a településen már kaja után néztünk,hamar találtunk is egy helyet ahol a pincérek magyarok voltak (milyen meglepő). Kétféle menü volt, mindkettő levessel, de míg az egyik marha pöri volt, addig a másik zöldséges tészta wokban készítve. Tomi a hagyományosra esküdött, engem vonzott a különlegesség, meg sem mondom kinek nem sütötték meg rendesen a wok tésztáját. De hát így jár aki nem bízik a garantált jóban. Mindegy is, gyors útbaigazodás, fel a várba sör cisszent, világ minden felhője se lehet ma ellenség. De azért elindultunk Blumau felé. Alig hagytuk el Kirschlag-ot már újabb 300 m szintet gyűjtöttünk.
Blumau-ról sokat elmond, hogy outival vicces szegmens néven fut. Hát legutóbb eléggé fájt, ezért nem is értettem, miért nem fájt most. Pörögtek a wattok előttem, szikrázott a sztédzsíz, de raktam. Nagyon éltem a hegyet, erre Lánzsérba érve már még inkább elhittem, egész normális kerékpáros vagyok. Lánzsérba csak bekukkantottunk a várba, majd tovább és az a tovább, Istenem… Mint a mennyi manna.
idde 60km/h oda 70 amott 80 és aztán nicsak 90, ohh drága Krisztus Köszönöm hogy ezt adtad nekünk. Az a szabadság, az az összhang ember és gép között. Az maga a nirvana. Onnantól már a sztenderd Récényi befejezés volt hátra. Ilonaakna Hermészakna Görbehalom befutóval. Gondoltam én, de hát buzik lennénk , ha nem megyünk 2500 m szintet 😀 Így került képbe a Károly kilátó.
Na így lett 136 kilométerünk és mellé 2584 méter szintemelkedés.
Ezt másnap leöblítettük egy kis Ruszt-Fertő tekergéssel.
Majd itt állunk Pácinban a VI. Mágocsy Kupán. Krakeni zenedobozból üvölt a Balkan Fanatik – Mézes hetek című száma és bizony ezen a ceruzás verzén picit megakadt a lejátszóm, de olyan fülbemászó. Bemelegítünk wattolgatunk, de már fejben ott vagyunk a rajtban. Amikor pedig a rajtban voltunk már, fejben a királyhelmeci erőpróbát másztuk. Józsi,Tomi, Norbi és én alkottuk a KKB vonatot.
Az elején már volt egy valamilyen váztörés defekttel küllőszakadással meg még mit tudom én mivel, csúnya volt. De menni kellett tovább és az sokat elárul a menésről, hogy 40 km/h volt az utazó 50 km/h a lósz és 50 km/h-ra még sprint.
Voltak lószok, mert a sík mezőnyt csak azzal lehet szaggatni, de ezek egyike sem talált be. Majd Sátoraljaújhelynél kanyar és persze sprint utaztam, ahogy tudtam Tomit láttam még, Norbi cicut úgy kellett keresni miközben megszólal mögöttem, hogy nem kell kiabálni, mert ott van mögöttem. Józsit meg nem volt nehéz megtalálni, csak annyira, mint egy európai embert egy kínai város terén. Szomotornál integettem az ároknak, amivel első Mágocsy kupámon haverkodtam össze. Szentes alatt hátra pillantva azt láttam, hogy Korhán Laci vagy langyos lett, vagy megborította a szél, de Tomi ölében fetrengett. Ebből a pillantásból nem tudtam eldönteni, hogy mit is csinál ott. Ott akkor úgysem tudtam vele mit kezdeni. Jött az erőpróba. Fingó összeszorít, megdurrantani ahogy csak megy, és imádkozni, hogy ne szakadjak ki. De nekem sikerült. Onnan kezdődött a móka. TT stílusban odadurrantottam és pörgettem a wattokat. A legkellemesebb és várt meglepetés Nagy Norbi volt és Lara. Istenem, de rég láttalak barátom, olyan örömet okozott látni titeket és hallani a drukkolásotokat, hogy a wattmérőt majdnem leolvasztottam. Egyedül maradva mindent megtettem hogy a láthatóan lőtávolban lévő főmezőnyt felérjem, de erre esélyem sem volt. Dobrában a vasúti felüljárót is úgy megpakoltam, hogy el se hittem, hogy ez én vagyok. De eljött a végem és Nagytárkányban már csak lobogtam. Zemplénagárd felé már csak utaztam és Lácacsékétől csak lószolgattam a dombokat. Egyedül beértem, de közben még Tomi kis táskáját is összeszedtem, hogy legközelebb is legyen mire rácsatlakozni Ausztriában.
A KKB rövid távon rengeteg csinos eredményt ért el. Felsorolni így fejből most nem tudom, de az oldalunkon meg fogjátok találni ígérem. Ügyesek voltak és megküzdöttek érte.
Valahogy így tudtuk le ezt a hétvégét. Amiért kifejezetten hálás vagyok, hogy ilyen barátaim vannak, akikkel ennyi jó emléken osztozhatok és akiknek köszönhetem ezeket.
Rögtön az elején azzal indítanám, nem vagyok én az a versenyzős fajta, vagyis eddig nem voltam az, aztán az ősszel valami megváltozott és most itt vagyok egy maratonon. 🙂
Szóval Szilvásvárad Maraton, gondoltam miért ne..? Hirtelen kicsit oda sem figyeltem és már meg is érkeztünk a verseny helyszínére és át is vettük a rajtcsomagot, póló, szórólap, zselé… pár apróság. Aztán indulás átöltözni, mert nincs idő bámészkodni, még be kell melegíteni a rajt előtt. Megindultunk Tomival kifelé kis dombokon keresztül kasul, rúgattuk a pulzust fel- le, ahogy kell. Körülbelül fél órát melegítettünk, jövünk visszafelé, mert idő van lassan, Tomi kiszúrja az esőkabátot a mezzsebben. Mondja nekem: „Nem kell az, minek!? Nem lesz itt eső.” Ezt jegyezzétek meg jól, mert fontos lesz. Mondom jó, legyen, kiteszem, nem viszem magammal. Odaadtam Rékának, aki aznapi fotósunk, segítőnk volt, ezúton is köszi.
Szóval… jövünk vissza, de már látjuk, kis késésben vagyunk, miben lennénk… hisz Tomival mentem melegíteni. 😀 Gyorsan pofátlanul előre tolakodunk, utólag is pacsi mindenkinek aki elengedett. Kezdődik 30 másodperc… közben Levivel szakértjük az íveket, hogy merre, mikor, hogyan, jó kedvben nincs hiány, még 5 másodperc… és…
RAJT! Elindultunk! Fordultunk be egyből a Szalajka völgy irányába, végig aszfalton. Építkezésnek köszönhetően a térburkolat felszedve keresztbe, persze én nem veszem észre… bele, nyekk! nyeregcső lecsúszott abban a pillanatban kb 1 centit, mondom dejó… még el sem indultunk. Hála a jó égnek ennyi problémám volt egész verseny alatt, semmi több. Szalajka útról lefordultunk Tótfalu-völgye felé, akkor itt már néhol lehetett érezni esőcseppeket itt-ott. Már itt eszembe jutott Tomi, „Minek az!? Nem lesz itt eső!”. Noh de mindegy, nem ez a lényeg, haladunk mászunk felfelé, szépen szedjük a szintet összefelé. kicsit túltoltam az elejét, de a végére visszavettem, nem szabad itt menni az elején, hosszú még. Kilenc kilométer után letértünk az aszfaltról, jött az első keményebb, meredekebb mászás, szépen mentem felfelé. Az utolsó méteren pont előttem letette a lábát egy pilóta, így nem volt meg végig… noh mindegy! Gyorsan el is engedtem a dolgot. Ekkor már persze szakadt az eső, reméltem Tomi nem csuklik nagyon előttem. Első mászást letudtuk, itt már taknyos sárban csúszkáltunk lefelé, addig míg utol nem értem valakit, minden oké is volt, nyomvályúban végig szépen poroszkáltam lefelé. Aztán gyorsan meg is lepődtem magamon, lefelé én, utolérjek valakit? De úgy nézett ki, hogy igen… (tudni kell felfelé szeretek menni, de nem bírok, lefelé meg nem merek, szóval bumm… 😀 ) Gyorsan lendületesen nyomvályúból ki, majd be a másikba, első kerék oda is érkezett, ahová gondoltam, de a hátsó a nyom mellé. Nem volt ott baj, mert csúszott az szépen keresztbe is. Noh, de mikor az első kerék balra, a hátsó jobbra indult, akkor kicsit keresztbe éreztem magam, nem kicsit mondjuk, noh de míg én ott gépészkedtem, már hátulról jött a hang „VIGYÁÁÁÁZ!!!” kiabáltak nekem, ebből utólag gondoltam jól is nézhetett ki a dolog. Frissítőnél utolért a hanggal oltalmazó barátom és mondta, hogy, hát én már azt néztem, honnan foglak kisegíteni, melyik fa alól… mondtam, köszönöm a bizalmat, jót nevettünk és haladtam tovább.
Jött a pályának egy számomra jobban fekvő része, ahol nem volt olyan nagy emelkedő, csak kisebb dimbek-dombok. Rúgattam neki, ahogy illik, természetesen itt már ronggyá ázva. Aztán jön az Ördögoldal, evickélünk felfelé, azért csak evickélünk, mert nem kis mennyiségű víz jön lefelé, fentről meg kopogtat a jég… Nagy nehezen felérünk a tetejére, kicsit megcsapkodva jéggel. Esett rendesen, mert éppen ha nem verseny van, lehetett volna lapátolni is. Bánkút, sípályák teteje, frissítő gyorsan, kis banán, gumicukor, aztán go tovább. Jó kis úton gurultunk lefelé, itt-ott aszfalt, majd árok, majd salakszerű bármi… Közben akkorákat dörgött és villámlott a fülünk mellett, hogy némelyiknél meg is rezzentem, hjaj mama, csak ne ide mellém. Szépen lassan kievickélek a felhők alól, ekkor jött még, ami nem volt ma, napsütés és bődületes pára, hurrá! De legalább már nem esett.
48. kilométer körül volt az utolsó frissítő pont, nem tudom mi volt a gumicukorban, de innentől kezdve magamhoz képest, nagyon jó tempót tudtam menni a végéig, vagy lehet egyébként csak a napsütésre vártam. Sorra vadásztam le az előttem lévőket, éppen ketten evickélnek át óvatosan előttem a nagy sárban, gondoltam már teljesen mindegy mennyire vagyok sáros, sikerült megtalálni a közepét, ahol gyorsan lendületből keresztbe. Nem foglalkoztam már semmivel, tudtam, nem sok van hátra, és faragjunk kicsit az időből! Tényleg jól ment ez a része a pályának, bár jobban is feküdt, nem voltak olyan meredek mászások, kis huplik inkább, ez az én terepem, éreztem is. Aztán jött az utolsó 9 kilométer, ami már lefelé végig, volt egy nagyobb visszafordító,mit a nagy-nagy lendületben majdnem sikerült benéznem, kisodródtam a fák alá, de összeszedtem. HURRÁ! Go tovább.
Lassan a végéhez közeledek, látom a táblát 2 km a célig, na akkor még toljuk neki! 1 km a célig még mindig taposom. Már a kis szűk ösvényen járok, ami szerintem rosszabb volt, mint a tükör jég. Látom a parkolót, hallom a zenét, üvölt a mikrofonba a speaker: „MICSODA ZENE SZÓL NEKED, GYERE, GYEREEE!!!”, én meg jöttem, csak jöttem, még egy minimális sprintre volt erőm a végén, és vége… Beértem, megcsináltam! EZAZ! 🙂
Ha fent a hegyen nem is, de utólag beérve a célba, magamra, bringára nézve, hogy nézünk ki itt sorba egymás után mindenki… csak nevettem, és élveztem minden egyes méterét. Ez ma nekem egy kőkemény örömbringa volt.
Beérve kérdezik milyen volt, hogy volt, hogy ment… mesélem sár, mocsok, csúszik mászik… mindezt fülig érő mosollyal az arcomon, látom a figyelő tekinteteken, hogy azt gondolják ez nem normális, lehet nem is… de kinek mi. 🙂
Azért a végén még megkérdeztem Tomitól, hogy nah, esőkabát? Nem válaszolt semmit, csak vigyorgott! 😀
Ilyen mostoha körülmények között végigmenni, ezt a versenyt végigcsinálni, nem kis kitartásról adott bizonyosságot, mindenkinek jár az elismerés. Mellesleg kategória 20. lettem, de ez az élmény mellett teljesen mindegy, jó vagy nem jó… nagybetűs ÉLMÉNY volt végig, ez az, ami számít igazán.
A már-már szokásosnak mondható zempléni körünknek indultunk neki, mi hatan mindenre elszántan. Megérkeztünk Makkoshotykára, a focipályához, ahol pár perc alatt felnyergeltük a lovakat és indultunk is neki a hegyeknek. Aki járt már ezen a részen az tudja, de aki még nem, annak röviden: innen Gerendás Rétig bizony mászóka van, a végén némi kis lejtővel, hogy utána ismételten felfelé induljunk.
Felfelé haladva, mindenki saját tempóban pörgeti a pedált, ki beszélgetős tempóban ki az élete PR-jért hajtva. Félúton egy erdőirtásnál megállva már elkészülnek az első fotók. Én, mint fotózni szerető ember, előkapom kis akciókamerámat, kattintanám a képet, és kiírja a masina: „No SD card”. Nah fene, megint így jártam… mert már jártam így nem egyszer. Gyorsan jeleztem is a fiúknak, hogy ma ti fogtok kattintgatni, mert én nem tudok mire. 😀 Elkészültek a képek, több-kevesebb sikerrel ugye. Nem megyünk pár métert Attila sporttársunk kiabál, „Vigyáz kígyóóó!!!” Kapom a fejem, hol merre, de mire körbenéztem, már előttem volt (nyilván száguldott keresztbe előttem). Gyorsan, nem kilapítva első- hátsó kerék fel, majd visszanéztem megnyugodva (én legalábbis biztosan), kígyó barátunk lehet fel sem fogva mi is történt, de a lényeg, hogy csúszott tovább. 😀
Lassan felérünk Gerendásra. Meleg van, sisakból csöpög a víz. Rakjuk-rakjuk, ahogy azt illik. Eszkála-kút, ahh! Felértünk, kis gurulás és itt a rét előttünk. Leértünk a rétre, gyors létszám ellenőrzés megvan-e mindenki vagy esetleg lettünk-e többen, mert a rövidke kis lefelében bele „ütköztünk” egy nagyobb turista csoportba, akik szépen baktattak lefelé éppen. 🙂
Noh, de haladjunk tovább! Hegyek között vagyunk, a lefelé után általában, ha csak nem hazamegyünk, márpedig hova még, hiszen most kezdtük, szóval irány felfelé. Nem kellett sokat mennünk, ugyanis a mai tervünk az volt, hogy az útba eső kilátókat mind meglátogatjuk. De még előtte Béla valahogy (mi nem értettük, de ő tudta, hogy ez a rendje és módja a kerékpározásnak), összeszedett egy defektet. Gyors csere és szúnyog lakoma után indulás tovább. Defekt javítás közben Béla és Zoli megbeszélték, hogy milyen jó is volt a múlt heti Extreme Trail, ahol Zoli keményen helytállt és, hogy tombolán micsoda cipőt nyert. 🙂 Tervünkhöz ragaszkodva első volt a sorban Kerek-kő, a kifelé a Cseliszka-rét felől mentünk, ahol örömmel konstatáltuk, hogy a szúrós bokrok megvannak és továbbra is szúrnak. 😀 Ameddig lehetett tekertünk, majd kikötöttük a lovakat, dobtunk nekik némi szénát és felsétáltunk a kilátóhoz, ahol szokásához híven a Zemplén gyönyörű arcát mutatta.
Igen, igen! Csaba éppen repülni készül, mondtuk neki ne, de ragaszkodott hozzá. 😀
Innen tovább gurulva, Sólyom-bérc következett, jó kis sziklás ösvény visz felfelé, tetszett is mindenkinek a kis technikai zóna. Ameddig a terep engedte tapostuk felfelé, majd a végén mászás, háhh és ismét csodaszép kilátás, csak most a Zemplén egy másik részére, szemben a regéci várral, gyönyörű panoráma.
Elkészültek a fotók, megvártuk míg Béla meglakomázik és indulás tovább Nagy-Péter-mennykőre, de még előtte István-kút! A bércről lefelé Gyuri felszíni fejtésbe kezdett. Gyakorolta, hogyan is kell nagyobb köveket lendületből megmozgatni. 😀
A kulcsosházhoz elérve, megtöltöttük a kulacsot a forrásnál, megbeszéltük, hogy mennyi béka lehet itt a kis tóban, majd mivel sokaknak a környék ismeretlen volt, felkészítettük őket, mi is vár rájuk itt felfelé. Szép helyen mászunk, de mindenki csak nyöszörög és közben azért próbál vigyorogni, hogy neeem, nem, nem fáj, jó ez. 😀 Ugyanis átlag emelkedése 12%, ami végig kisebb-nagyobb kavicsokkal megspékelve, vízmosásban-át-keresztbe formálja lelkünket. Felfelé több vadállat csiga száguld el mellettünk, őrületes tempóban otthagyva minket, de a lényeg, felmentünk mi is, méghozzá lábunkat nem letéve. Innen Nagy-Péter lábáig már nem sok van, aránylag jó is az út, lehet neki tolni.
Elérkeztünk az elágazásig, ahonnan sziklás, kidőlt fákkal tarkított út vezetett fel egészen a csúcsig. Szépen kavicsról kavicsra küzdöttük le a szintet és felértünk. Jó volt látni, hogy nincs egyedül Péter barátunk, turisták fotózkodtak, pihentek fent. Innen megint a Zemplén egy másik részére nyílik a már-már „unalmasan” szép panoráma. Kattognak a gépek, készülnek a szelfik, mindeközben Béla ismételten eszik… de ugye tudjuk, enni kell. 😀
Megvártuk Bélát míg visszacsomagolta a 3 emeletes ételesét, és lezúztunk a hegyről. Innen még kis mászás volt előttünk és elértük a túra leghosszabb mászásának csúcspontját. Ugye eddig szinte csak felfelé jöttünk, itt-ott kis lefelé, hogy aztán vissza tudjunk kapaszkodni, de így gyűlik a szint, most jön a jól megérdemelt lefelé. Rostalló felé vettük az irányt, a patak mellett végig lefelé Mar-lak irányában. Miután a dózer útról átfordultunk a singletrack részre, ahol egyébként alig egy hete jártunk utoljára, jött egy kis gikszer. A szinte Zemplén szűz Attila csatlakozott a zempléni kormányon túliak társaságához, kicsit lezúzta a könyökét, de semmi komoly, csak horzsolás. „Oké minden? – Persze, persze, kemény vagyok.” Jött a válasz, és gurultunk is tovább a patakmederen keresztül egészen Mar-lakig, innen dózerút és aszfalt Kőkapuig. 🙂 Ebédidő, gondoltunk eszünk is egy finomat, de még mielőtt nekiláttunk volna, Gyuri eltűnt, se bringája, se ruhája… 😀 Mire előkerült, kikértük a menüt, Látványleves és Spagettis halászlé. Fura volt de megettük, éhesek voltunk, erről többet inkább nem… Szedelőzködünk és indulás tovább, de nem megyünk sokáig, Kishután Csaba tud egy jó kocsmát, úgy is lett! Egy sör, két sör, kis jégkrém és indulás tovább, még kis aszfalt, és irány Kispart. Gyurival ketten ismertük a terepet, tudtuk hová megyünk, többiek csak félig-meddig vagy semennyire. Vágáshutára befelé elég jó tempót mentünk, aszfalton 40-el montival, Bélától jött is hátulról, „Halló-halló! Egy tányérom van elől, pörgök mint egy habverő!”. 😀
Vágáshutára beérve, „Toljátok a zselét, srácok, mert itt lesz uram irgalmazz felfelé!” Lett is. Ismételten 12% átlagban az emelkedés, de itt annyival egyszerűbb, hogy aszfalt és apró kavics, annyival viszont nehezebb, hogy több mint 1300 szint már volt a lábunkban. Felfelé, közben többen kifejlesztették a köröm alatti levegővételt. Felfelé menet egy rendes sportszerető barátunk lehúzódott az útról, mert látta, hogy jövünk felfelé. mint a TGV és ki is szólt a kocsi ablakán, hogy „Hajrá. Hajrá! Gyerünk, srácok!” ezek az ösztönző szavak adtak is némi lendületet, FELÉRTÜNK! 😀 Ismételten a mai napra jellemző kilátás fogadott minket. Bámészkodás közben Csaba elkészülve erejéből meredten bámult előre, kérdeztük minden oké, jött a válasz „Azt nézem, hogy lehetne a kavicsból oxigént kivonni?” nem avatott be minket, hogy végül sikerült-e. 🙂
A kavicsok oxigénra való átformálása közben az úriember, aki felfelé lehúzódott és szurkolt nekünk, visszajött autójával és felajánlotta hétvégi házát, hogy kinyitja nekünk, ha le szeretnénk zuhanyozni, felfrissíteni magunkat vagy csak vizet tölteni. Ezúton is köszönjük az ismeretlen segítőnek. Azt, hogy megmostuk-e egymás hátát, sosem tudjátok meg. 😀
Na de, indulás tovább, még sok van hazáig. Ha volt Kispart fel, akkor bizony lesz Kispart le is, de csak óvatosan, mert szűk az út, nem belátható és azért forgalom is van rajta. Na de, ne menjünk sokat aszfalton, vissza Nagyhutára háhh keresztbe a kéken, vetődött fel bennem az ötlet, arra még nem voltunk. Így utólag kiderült, lehet jobb is lett volna, ha most sem, kaptam is hátulról a „Kellett ez nekünk, mint egy falat kenyér!”, „Valami út is lesz?”. 😀
Egy darabig még jó is volt az út, de ahogy haladtunk befelé és felfelé, egyre sűrűbb lett a növényzet és keskenyebb az út. Ahogy átúsztunk a Hollós-patakon, jött a cudar világ. Bringa vállra és falon fel, végig nyirkos, csúszós falevél, brutálisan meredek. Felérünk, akkor azt hittük a tetejére, de nem… szűk keskeny telis-tele keresztbe borult fákkal, közben vetődött fel bennünk a kérdés, hogy „EZ AZ OKT? ÍGY NÉZ KI?” Igen, az volt… Ezt a röpke 2,3 kilométert alig 40 perc alatt küzdöttük le, de végül megérkeztünk Nagyhutára. Itt frissítettünk és indultunk is volna tovább, vagyis egy darabig mentünk is, csak egyszer eltűnt az út. Kéken mentünk volna át Makkoshotykára, de a patak úgy döntött, hogy ő az erősebb és a hegyoldalon elmosta az utat. Kis vakarózás, és pár „Most mi legyen, átmászunk?” mondat után, csak vissza kellett forduljunk, mert nem láttuk meddig van beszakadva az út. Nagyhutáról vissza Kőkapu irányába és aszfalton Gerendás-rét.
Felfelé úton már nem sietett senki Attilán és Bélán kívül, Atit még hajtotta az első zempléni kalandvágya, később ez a kalandvágy, hjaj de kellett… 😀 Bélát pedig a PR vágya (végül meg is lett neki), mi többiek szépen beszélgetősbe, fotózkodva feltekertünk a csúcsra. Felérek harmadjára Béla után, kérdezem: Ati merre? Nem tudja, előtte ment pár százzal, lehet, indult is vissza Hotykára, le a hosszún. Várunk várunk… már érkezik Gyuri, Zoli, Csaba szépen sorban, hmm mi legyen? Térerő nincs… telefonálni nem tudunk. Zoli mondja, hogy induljunk meg lefelé, biztos lement, áhh nem, csak nem. Egyszer csak jön egy spori Újhuta felől. Érdeklődünk, hogy nem találkozott-e egy fehér világbajnok mezes sráccal lefelé, dede, mondta, már lent az alján találkoztak szembe. Ahhhhh, fene! Remek… Vissza jön, hisz beszéltük Gerendáson, bevárunk mindenkit. Ahh fenét! Nem jött, le kellett guruljunk érte, Csaba és Gyuri fent maradtak napozni. 🙂 Mondanom sem kell, a térdem kalácsa sem kívánta már ezt a mászást vissza felfelé. Irány Gerendás, megint, majd kis mászás még onnan Eszkáláig és egy jóóó hosszú lefelé. Engedtük is neki merészen, végig én engedtem neki elől, ami fura volt, mert nálam fosósabb embert még nem láttam a lefelékben, de még Gyuri sem ért utol akiről tudjuk, úgy megy lefelé, mint a hegyomlás. Leérve említette is, hogy na mi van? Megtáltosodtál lefelé? Mondtam is, nem tudom, engedtem ahogy jólesik. 😀
Visszaért mindenki, lepacsiztunk, hogy ez betyárosan jó kis kör volt, könnyes búcsú és ki merre lát, hazafelé. Ismétlése következik. 🙂
Összességében egy nagyon jó túra volt, jó társaság, gyönyörű idő, szép útvonal. Aki tehetijárja körbe, megéri. Talán a Vágáshuta és Nagyhuta közti részt hagyja ki, mert az nem a legjobb.
Tegnap ugyan búcsút intettünk az Edzőtábor-o-zoo hétnek, de úgy érzem a sok-sok történés mellé kijár nektek is, nekünk is egy ilyesfajta összefoglaló a legjobb szegmensek csokrából, a legjobb sztorikból, amikre most több karakter jut.
Mondhatni ez volt a „Csúcs” mászás minden téren, leghosszabb, legerősebb, legtovább tartó. Nem is véletlenül, hiszen egy kategorizált emelkedőt már illik megtisztelni. A 7,23 km-es hossz, az 542 m szint megköveteli a bringás egyik legfőbb erényét, az alázatot mind a sport, mind a hegy felé. De amikor minket meglátott, joggal merült fel bennünk is a kérdés:
Ez már-már egy klasszikus emelkedő, nem meredek, nem szaggatott. 7,38 km és 356 m szint. Szépen egyenletesen emelkedik, épp ezért fontos az elején egy kellemes ritmust felvenni, amit tudsz tartani. Ajánlott a nyél mínusz egy fokozat és abból bizony az út során lesz egy pár, hiszen attól, hogy nem meredek még változatos, és ha maximumra törekszel, néha bizony bele-bele kell váltani, hogy járjon a láb.
Ez a tökéletes ellentéte az előző mászásnak. Igaz kétféleképp lehet mászni, vagy kistányér-küllőn, vagy bizony nem kíméled magad, leteszed a Wattot a pedálra és kevesebbet szenvedsz. 7,6 km-en és 336 m szinttel kell megküzdeni, ami hol kienged, hol bekóstol, de egy biztos! Sose ott a vége, ahol gondolnád.
Ismételten a Hohe. Nem véletlenül durrogtattuk elsőként itt a puskaport. 2,96 km és 306 szint, mindez 10%-os átlag meredekséggel. Vannak durvábbak és voltak is, de itt elég hosszan kellett gyötörni magunkat, hogy fel is érjünk a csúcsra.
Ez az a szegmens, amiről nagyon nincs mit mondani, mert a számok helyettem is beszélnek. 0,48 km, 106 m szint, 22%-os átlag meredekség. Mondjak még valamit?! – mondok: Beszarsz!
Ezért a címért szoros verseny zajlott a Wiesen – Skipisten Climb között, és végül a szint különbség és a hossz döntött. Nem mintha nem volna elég 300 méteren lefosni a bokád, de 590-en még jobb. Elég ehhez az a szerény 12%-os meredekség is a 73 méteres szintkülönbséggel. Megkezded óvatosan, majd gyötör-gyötör és vagy hajlasz vele, vagy beleroppansz.
Szigorúan nézve, nem lehet tökéletes sorrendet felállítani. Szívem szerint azt mondanám, hogy leggyorsabb átlagok szerint raktam sorrendbe. Senkit nem bíztatok, arra, hogy határait karcolja, mert mindenkit hazavárnak és ezek a lejtők olyanok, mint a heroin. Egyre többet és többet akarsz belőle. Jelenleg még kavicsos volt az úttest, így én inkább voltam óvatos duhaj, de azért lehetett ereszteni is.
Első utam volt ebbe az irányba, és meg kell mondjam, így is nagyon kiadja. Kéri az erőt, de olyan tempókat lehet kiépíteni, hogy arra elismerően csettintik a kudos-t a haverok és az ismeretlenek egyaránt.
Átlagra talán ez a „leggyengébb”, de amit azok a kanyarok adnak! Wááá! Az az út bizony, ha fehér lenne, akkor már attól kellene óvakodni, nehogy Stohl Buci felszívja. Bedöntesz, kirobbantasz és ráfordulsz a következőre. És, amikor leértél, szinte csalódottan eszmélsz fel, hogy ennyi?!
– Tudja, hogy ez mi?!
– Kokain!
– Téved. Ez szabadság és nyugalom!
Személyes kedvencek:
Ezeknek ugyan nem sok köze van az egészhez, mindössze kerózás közben történtek.
Luifweg: Baromi meredek az egész, mire már egy ideje toltuk. Megláttam egy kocsi beállót és ott visszaülve próbáltam felérni az 5 méterre lévő tetőig, mire Norbi:
Laca már a konyhából fut neki.
Majd harminc centivel jutottam feljebb, mint ahonnan indultam… Teljesen megérte.
Weisin: Sípályánál ácsorgunk, Tomi nagyon néz lefelé, persze gondoltam csak unatkozik, ahogy nézi a lejtőt. Majd egyszer csak bedobja, le kellene itt menni?! – Dehogy kéne! Nincs az az Isten! Miért?! – Le kell tesztelni a carbon Cosmic kereket… és lement.
Igen igen, itt ment le Tomi. 😀
Fertőrákos: Ülünk az étteremben, nézzük az időjárást. Az addigi napsütéses időről beszélünk és, hogy valamennyi eső várható. Mire mind arra jutunk, hogy ebben a „pocsék” időben addig ücsörgünk itt, míg végül igazi, bringás időben nem mehetünk tovább. Gondolhatjátok kik vettek fel ezután esőkabátot…
Valahol a Fertő-tó körön: Épp beszélgetünk a fázós barátnőkről (persze nem a sajátjainkról, mert ők fasza csajok), hanem úgy nagy általában, meg arról, hogy a vak melegben nem lehet jól aludni, meg amúgy, simán jókat lehet aludni a nagyszerű 19-22 °C közötti tartományban, persze csak is megfelelően felöltözve, mire Tomi megszólalt:
+25°C… Az, faszom… Szauna!
És még az utolsó és legfontosabb, amit mindenkinek meg kell tudnia. Tök mindegy mennyit edzel vagy nem. Mindegy milyen állapotban vagy most, vagy voltál. Egy biztos! Valaki úgy is rád fogja mondani:
Wilkommen damen und herren! Ma elérkeztünk az utolsó etapunkhoz. Ami Sopronban történt az Sopronban is marad. Köszönöm a figyelmet!
Persze ez csak vicc. De tényleg elérkeztünk az utolsó etapunkhoz. Ötödik napunkon a szinte teljesen kimerülve vágtunk neki a Fertő-tónak. A terv az volt, hogy a jósolt napsütésben szépen bebolyongjuk a tó keleti oldalát, majd ha valamiért sietni kell, akkor Ruszttól már lehet rohanni.
A magyar oldalon Sarród felé mentünk és a szép tájon keresztül Fertőújlakra, ahol az egykori vasfüggöny nyomvonala mentén haladtunk Ausztria felé.
Miután átértünk irányba vettük Illmicet (Illmitz) és a B10-es majd B20-as bringa utat jártuk be. Elsőként a Hochstand-i kilátót néztük meg aztán Pátfaluban (Podersdorf) megnéztük a kikötőt, aztán tovább mentünk Védenybe (Weiden am See) újabb kikötőt látogatni. Onnan visszaúton beültünk egy random helyre, ahol volt menü és mint kiderült Enzo bisztrójába sikerült betévednünk, ami egyben bringaműhely is. Az öreg róka Letekert pár túrát, mint pl a Védeny-Monaco út. Három nap alatt lecsavarni az 1200 km-t és 8000m szintet nem rossz. Mikor meglátta, hogy bementünk egyből érezte, hogy mivel kell nyitni egy kerósnál. -Sört?! tette fel a kérdést. Majd kértük a javasolt menüt. Minden szépen, flottul ment és nagyon finom volt. A berendezés is teljesen a bringázás hangulatát adta vissza, főleg a padlóban üveg mögé rejtett Pantini mez.
Innen degeszre tömve távozva fordultunk rá a Nezsider (Neusiedl am See) – Nyulas (Jois) – Feketeváros (Purbach) által határolt nyugati oldalára a tónak. Fertőfehéregyházában (Donnerskirchen) kolbászoltunk a történelmi pincesoron majd az óratoronynál és a templomnál majd nem sokkal később le volt zárva az út, de mit tartson ez minket vissza?! Elsomfordáltunk az építkezés mellett cx-esen majd Okán keresztül mászva átértünk Rusztra, ahonnan már a megszokott úton haza is jutottunk.
A hét eredménye így 525 km és kb 6500 m szint lett. Köszönöm a figyelmeteket és ajánlom, hogy próbáljátok ki ti is!
Az útvonalakat hamarosan megtaláljátok majd Túráink között, amiket Ti is bejárhattok majd.
Helló ismét! Mivel tegnap már elkezdtük nézni az előrejelzéseket, arra számítottunk, hogy a reggel hetes indulással az ajándékba kapott, förtelmes nyárias, meleg időben elindulva, négy órát hajtva a bringákat elkerüljük, a délre időzített esőt.
Így az indulás, még ha döcögősen is, de pont jól sikerült. Újból Somfalva-Nagymarton ám ezúttal Savanyúkút és így fordultunk Hochwolkersdorf felé. Kellemes kis hullámvasúttal indult az út e része és mindig csak, akkor kúpoltuk meg, amikor a táj kellően hepe-hupás volt ehhez. Itt sikerült rendes wattokat tenni a pedálra. Aztán persze fogyott a kraft. Ez talán természetes így a negyedik napon. Majd tudja a fene, hogy miért, (valójában tudjuk, az elmúlt három nap hatása), de újból beindultak a lábak szépen felvettük a ritmust, amivel már lehetett valamit kezdeni.
Kellemes sík etap volt egészen Ofenbach-ig, majd beindult a móka. Eleinte Tomi és Józsi kezdett el tempót menni. Majd egyszer csak sikerült nekem is egy ritmust felvenni, ha már 34/25 van feltéve, akkor abból kell főzni. Ennek az áttételnek annyi a trükkje, hogy ha tekered haladsz, ha nem tekered meghalsz. Ha pedig már elkezdtem tekerni, akkor tekerjem is rendesen. Ebből pedig sikerült már egy egész életképes tempót kiépíteni, amikor pedig ez összeállt elkezdtem felérni Tomiékat. Könnyű volt ez, mert néha-néha kiengedett a hegy, de csak épp annyira, hogy még jobban megkívánd. Mikor elcsíptem őket, már biztos lehettünk az emelkedő közepénél. Józsi kis szalagját megcsíptem majd meglepődött, hogy kerültem én oda. Egyszerűen csak tekertem a pedált.
Mikor felértünk Hochwolkersdorf-ba már kicsit aggódtak a többiek, hogy ebből bizony strandidő lesz. Innen feltekertünk a Rosalia tetejére. Ahol gyorsan felöltöztünk, és lejtmenetbe raktuk a gépeket. Itt már elkezdett köpködni az eső, emiatt szörnyen elkeseredtünk, hogy ki kellett hagyni a Luifweg mászást. De enyhítette szívfájdalmunk a csendes eső és a sötétülő égbolt.
Fraknót hátrahagyva egyre sietősebben tudtunk menni Nagymarton felé, amit nem értettem hiszen ekkorra már tökéletes kerékpáros időben űzhettük a sporttevékenységet. A városban már kiválóak voltak a körülmények, így csöndben ázhattunk, mint a kutyaszar, miközben elindultunk Ágfalva felé. Itt már vártam, hogy az addigi 874 méter szintet kiegészítsem egy szép kerek számra, amikor is a strandnál nem fordultunk el a tengerszem felé. Semmi gond, majd megyünk a másik irányba ott is visszajutunk a somfalvi útra, de nem. Olyan pályán mentünk, amit eddig nem ismertem. Teljesen hangulatos, és a kötött pálya kedvelőinek is biztos elnyeri a tetszését, mert a soproni vasút vonal mellett fekszik.
Mivel ide már szolid harmincas tempót diktáltunk, a kamáslik teljesen felmondták a szolgálatot. A cipőmnek sem véletlenül torpedo a típusa szerintem, mert elég jól mozgott ebben a közegben is.
Szó mi szó. Eláztunk, de rendben haza értünk, bulis egy móka volt ez a mai is.
