KKB Tour de Zalakaros – Hullámvasút a Kis-Balatonnál

Vannak napok amikor azt érzed összeáll minden vannak amikor nem, és vannak amikor csak lebegsz. Most egyik sem volt jellemző rám.

Egész héten edzettem, hol jól hol kevésbé, és a wattmérő azóta sokat segített a tréning nyomon követésében. Szóval a héten sok óra felkészüléssel a hátam mögött vártam a versenyt Zalakaroson. Érkezés estéjén még átmozgattunk és másnap indult is a haddelhad.

Délelőtt időben beálltunk a rajtba. Aztán tervezettől hosszabb lett a lassú rajt, egészen Nagykanizsáig. Az éles rajtot csak saccolni tudom, de annyira nem volt már látványos a tempó váltás. Most hogy 45 vagy 51 km/h, nem oszt nem szoroz.

Ahogy haladtunk Gelse felé egyszer csak az addig megszokott Fééék-Féééééék kiáltásokat a Vigyázz! váltotta fel. Két spori vette érintőre az aszfaltot, csúnya csattanással körítve. Egy gondoltam itt, mint szűkszavú Joe és igyekeztem nem belemerülni, milyen is ez az elterülés az érkező oldalról. Szerencsére nem kerültem a látványnál közelebb az esethez. Innen már alig másfél-két kilométer volt a mászásig. Gelse, Petőfi Sándor út Climbre ráfordulni sem volt egyszerű, mert már úgy betömörült a nép, hogy a kanyarodás önmagában is kihívást jelentett, mivel a tülekedésben ismét mellettem dőltek el majdnem megborítva engem is. Számoltam kettő, mint tenné azt szűkszavú Joe.

Megpillantva az emelkedő tetejét egy lágy húbzmg kicsúszott, de amint elkezdtem tekerni a wattmérőt beizzítottam 330-ra és indult az olyan jól megszokott osztrák szeletés a jódli technora. Emberek elkezdték pumpálni magukat, de előttem csak hullottak a népek. Viszont mindenki ugrott is félre, mintha én lennék Thomas a gőzmozdony. Az mondjuk teljesen érthetetlen volt számomra, hogy a Szekszárdi bringaklub kocsija miért pont azt az alig két és fél méteres utat nézte ki magának, hogy felérje az élbolyt, miközben ha tovább haladt volna egyenesen a mászás nélkül is utolérte volna őket. Ez így nagyon kellemetlen és felelőtlen volt a sofőr részéről.

Fent a tetőn gyors pohár víz, mert megállásnak helye nincs és már zúgtunk is a bokrokkal falazott kis utca sikánjaiban. Itt két sporit lendületből kielőzve a tisztásra érve gyönyörű látvány tárult elénk, majd egyszer csak egy hatalmas vigyázz felirat, balra friss kaszálás maradványa és nedves aszfalt vezetett arra. Ekkor spori megérkezett belső ívre nagy fékkel igyekezett összeszedni a csúszó bringát, de nem járt sikerrel. Először balra fordult majd jobbra libbent végül mégis csak balján csattant a delikvens, mindezt az első kerekemtől harminc centire. Üvöltöttem – VIGYÁZZ! mert közben már magamat vízionáltam, ahogy át fogok hajtani majd esni a sporin. Szerencsére talpon maradtam és valahogy kisodródott az utamból a szaktárs. Az ütő meg nem állt bennem, de nem kellett sztetoszkóppal a szívverésem. Három, mondta szűkszavú Joe, és elhatároztam nem akarom még egyszer más bukását.

Lefelé aztán csak sikerült egyedül mennem Zalaszentbalázs felé. Gyorsan találtam két kollégát akivel összeállva lehetett egy kis tempót menni a hupplikon. Aztán gyorsan kellett volna menni mire az egyik bringás szól: -Lemerült a váltóm és kistányér küllőben maradt.

Gondoltam jó nekem a zsinyeges váltó. Így nem sok minden maradt gyorsan tepertem, hogy Antit utolérjem. Majd megláttam a Börzönce táblát és tudtam megint valami finom jön. Ez volt a Helyzetbehozó mászás, ami meghozta a kedvet a mókához, majd ezután jött a Segment, ami megint egy olyan kedves kis, vagyis megszokottan aljas emelkedő, ahol bele kellett tenni a munkát, ha haladni akartál. Így egész az elején valahol 45 km környékén le lehetett tudni a “legfélelmetesebb” mászásokat, amikről annyi hideget, meleget hallottam odaúton. Nem azt mondom, hogy ezek könnyűek voltak, de az egy-két kilométeres, 100-200 méter szintkülönbséget tartalmazó szakaszokra egész jól fel lehetett készülni, mind a Zemplénben, mind az edzőtábor-o-zoo idején.

Egész tizenöt kilométert kellett várni az újabb mászásig Pusztamagyaródnál. Wattmérőt folyamatosan néztem, és amikor a kék Stages matrica pirosra váltott tudtam lehet kenni neki nyélen. Itt már csak 277 Wattot sikerült átlag rátenni a pedálra, de azt viszont mindet. Majd nem sokkal később Szentpéterföldénél ért minket az újabb hegyi csapás. Itt már tudtam, ha akkor nem tolom be a banánt (nem-nem oda ahova elsőre gondoltad… Te kis huncut) akkor így két óra után nem sokkal teljesen kiklopfolom magam. Ezért feladva a mászást inkább ettem, na akkor lógott meg tőlem az a kis csapat, akikkel már a Helyzetbehozó mászás óta együtt mozogtunk.

Nagyjából 10 km közel sík szakasz következett pofaszélben némi lelkesedés vesztése mellett magányosan igyekeztem kihajtani magam.  Nagyjából tíz kilométerem volt az újbóli lelki béke megtalálásáig, majd aztán Tófejnél ért utol az üldöző boly. Egyből jeleztem mennyire lehetnek azok akik elfelejtettek magukkal vinni (kacag). Nem sok inger érkezett vissza, de azért igyekeztem beforogni és ha már beálltam kicsit megráncigálni a bajszukat, hogy ugyan már haladjunk. Nem is kellett sok, szépen elindultunk főleg így 78 km-nél. Volt azért pár kisebb-nagyobb mászás, ami még a két boly között állt. Amikor már lassan 10. perce űztük az előttünk haladókat, akkor mondtam a kis közegnek, hogy álljunk már össze normálisan dolgozzunk addig, amíg felérjük a nagy bolyt aztán mindenki úgy szívatja a másikat, ahogy akarja. Talán ennek, talán a lejtőnek köszönhető, de csak sikerült utol érni őket. Igaz az utolsó száz métert ketten raktuk össze egy talán olasz figurával.

Ismét a korábbi bollyal utaztam, és következett a Baki hullámvasút ahol újból próbáltam a bolyt motiválni, hogy haladjunk különben mások is ránk érnek. Egy Nutrixx-os srác volt, aki mondta hiába, senki nem akar dolgozni. Azért megpróbáltam, majd amikor látszott, tényleg nincs kedv. Akkor fogtam és az addig elől menőknek mondtam, hogy rakjunk egy jó kis 40-es tempót, és aki addig 36-tal lobogott, az már le fog szakadni a plusztól. Végül is megpróbáltuk a szökést, egy jó darabig működni látszott a dolog, ám, ahogy fogyott a tempónk idővel, úgy a hézag is csökkent a szökevények és a grupetto között. Végül egyben maradt a boly, én még megküzdöttem párszor a csoport motiválásával, a negatív kritikára igyekeztem erélyesen felelni, hátha a szép szó nem használ, majd jobban fog menni a mezőny. Volt aki értette mire is megy ki a játék, de idővel fogtam és beálltam csendben és hazáig utaztam. A Tour de Zalakors utolsó mászásához az előző harminc kilométer küzdelme után már eléggé kifingva értem oda. Nem is erőltettem a dolgot, csak annyit tudtam be akarok érni. Megraktam még a rövidke dombot, amitől annyira kellett félni majd csak nyugodtan legurultam. Aztán a végén egy jó lejtőzés, kanyar kanyar és sprintelve befutó.

Négy óra tíz perc és harminckét másodperc után jól esett leszállni a bicajról.

Összességében, a százharminchat kilométer és ezeregyszáznyolcvan méter szintkülönbség megdolgozta a kerékpárost. Közel kétezer-ötszáz főből nem volt ez olyan rossz, abszolút 75. helyezéssel, míg Tominak kategória 8. hely jött össze.

Legközelebb Duna Maraton, a Salzkammergut Trophy viszont még biztosabb.

Hozzászólások


X