A kutyával való túrázás nagyszerű módja annak, hogy élvezzük a természetet és mozogjunk is egy kicsit. Van azonban néhány dolog, amit érdemes szem előtt tartanod, amikor kutyával túrázol az erdőben. Olvass tovább a tippjeinkért, hogy a túra mindenki számára biztonságos és szórakoztató legyen.
Válaszd ki a megfelelő túrát
Első lépésként olyan túrát érdemes választanod, amely mind neked, mind pedig a kutyusodnak megfelelő. Győződj meg arról, hogy olyan túraútvonalat választottál, ami nem túl megterhelő számodra és megfelelő kutyád fizikumának is. Fontos, hogy útközben több lehetőségetek is nyíljon pihenni. Ha nem vagy biztos útvonalválasztásodban, kérdezz meg olyan ismerőseid akik már jártak azon a környéken vagy olvasd el beszámolónkat a túráról itt a weboldalunkon is.
Felkészülés a túrára
Ha kiválasztottad a túrát, ideje felkészülni. Gondoskodj arról, hogy a kutyusnak legyen elég vize, élelmeés vigyél magaddal minden egyéb olyan dolgot amire a kutyádnak szüksége lehet. Ha szeretsz a kutyusodnak házi készítésű jutifalatokkal kedveskedni, akkor nézz szét a boszikonyha receptjei között. Vészhelyzet esetére érdemes egy elsősegélycsomagot is magaddal vinni. És semmiképpen ne feledkezz meg a pórázról!Még ha a kutyád póráz nélkül is szépen-okosan viselkedik fontos, hogy túrázás közben pórázon tartsd, a többi túrázóra és a vadállatokra való tekintettel. Ettől függetlenül egy mezőn ahol belátod a terepet, vagy néha magad mellett elengedheted, hogy szaladgáljon, szimatoljon egy kicsit, de ne feledd, hogy mások is tartózkodhatnak az erdőben, légy rájuk tekintettel.
Csak 100%-ig behívható kutyát engedj szabadon, légy felelős állattartó! Ha olyan kutyussal találkoztok, akit pórázon vezetnek, semmiképp se engedd oda hozzá a saját, nem pórázon lévő kutyád. Ha nagyobb szabadságot szeretnél adni kutyusodnak, az 5-10-15 méteres pórázok tökéletes kiegészítői a túráknak.
Ismerd a szabályokat
Mielőtt elindulsz, győződj meg róla, hogy ismered az erdő szabályait. Egyes túraútvonalakon korlátozhatják a kutyák tartózkodását, vagy megkövetelhetik, hogy mindig pórázon legyen. Ügyelj arra, hogy minden kihelyezett táblát és szabályt betarts, hogy mindenki élvezhesse a túrát. Ezen ismeretek bővítésére segít a túristaelzések oldalunk.
Maradj éber!
Ha a kutyával túrázunk, fontos, hogy mindig éber maradj! Figyelj az esetleges veszélyekre, például a meredek sziklákra vagy a vadállatokra. Ha a kutyus furcsán kezd viselkedni, vagy úgy tűnik, hogy kényelmetlenül érzi magát, tarts szünetet, pihenjetek egy kicsit.
Légy tekintettel másokra
Végezetül ne feledd, hogy az útvonalon való kirándulás során tekintettel kell lenned a többi túrázóra is. Tartsd távol kutyádat a többi túrázótól, akik esetleg nem érzik jól magukat a kutyák közelében. Az is fontos lehet, hogy a kutyus ne ugassa végig a túrát, hogy ne zavarja a vadon élő állatokat és a többi túrázót, akik esetleg a természet nyugalmát és csendjét élvezik, azért egy-egy furcsa alakú fát természetesen illik megugatni. 🙂
Következtetés
A kutyával való túrázás hihetetlenül kifizetődő élmény lehet, de fontos, hogy megtegyünk néhány óvintézkedést, mielőtt elindulunk a túrára.Győződj meg róla, hogy a megfelelő túrát választod, készülj fel a túrára, ismerd a szabályokat, maradj éber, és légy tekintettel másokra, hogy mindenki biztonságosan és felelősségteljesen élvezhesse a természetben töltött időt.
A hóvirág egy kedvelt és szép tavaszi virág, amelyet az első virágok között üdvözölhetünk az évben. Az apró, fehér virágok nagyon különlegesek, mert még a tél befejeződése előtt képesek kinyílni, és így az első jelei az eljövendő tavasznak. A hóvirág az erdőkben, parkokban és kertekben is megtalálható, és bár apró, de nagyon látványos, amikor egy egész mezők beborulnak velük.
A hóvirág az emberek körében is nagyon kedvelt, és gyakran ültetik kertekbe és parkokba. Az angolok például hagyományosan a hóvirágot a kertek első virágának tartják, és sokan úgy vélik, hogy ha az év első hóvirágát meglátják, akkor szerencséjük lesz egész évben.
A hóvirág származása, elterjedése
Huszonegy faja él a Pireneusoktól Közép- és Dél-Európán át a Kaspi-tóig, illetve a Közel-Keletig.A legkülönlegesebb faj Görögországban él és októberben virágzik.Magyarországon hat fajjal találkozhatunk: a kertekben ültetett pompás (Galanthus elwesii), redőslevelű (Galanthus plicatus) és aVoronov-hóvirággal (Galanthus woronowii), ritkábban a karcsú (Galanthus gracilis) és a levantei hóvirággal (Galanthus fosteri), valamint az őshonos kikeleti hóvirággal (Galanthus nivalis), amelyet egyszerűen „hóvirágnak”is neveznek.
A kikeleti hóvirág 2005 augusztusában, az uniós jogszabályváltozásoknak köszönhetően lett az Európai Közösségben természetvédelmi szempontból jelentős növényfaj Magyarországon is. Természetvédelmi értéke 10 000 Ft, egyetlen szál letépését is pénzbírsággal büntetik.
Megjelenése, felépítése
A hóvirág évelő növény, amelynek hagymái a földben telelnek át. A virágok kinyílnak még a hó alatt is, és ezért is kapta a hóvirág nevet. A virágzása rövid, általában csak 1-2 hétig tart, és utána a virágok elhervadnak. Azonban a hóvirág levelei még sokáig megmaradnak, így az év többi részében is szép látványt nyújtanak.
Földalatti raktározó szerve az 1–2 cm átmérőjű hagyma, amelyből két hosszúkás levél hajt ki, fajtól függően az ősz vagy a tél végén. A hagymából kinövő szár egy virágot hordoz. A virág jellegzetessége a három nagy, hófehér külső lepellevél (a köznyelvben „szirom”), és az ugyancsak három kis, belső lepellevél zöld foltokkal vagy rajzolattal.
Kép forrása: termeszettar.hu
Élőhelyei
Az üde vagy félszáraz lombos erdők, mediterrán és alhavasi cserjések, ritkábban fenyvesek jelentik a hóvirág élőhelyét. A nagy állományokban változatos változatokat lehet találni, beleértve a több lepelkört, eltérő lepellevelek számát és rajzolatot, valamint az átmenetekkel porzóvá váló belső lepelkört. A termesztett hóvirágfajok számos formája megtalálható a botanikus kertekben és a hóvirág-kedvelők gyűjteményes kertjeiben, beleértve a természetes és kerti hibrideket is, amelyekből közel 300 változatot nemesítettek ki. Számos helyet találhattok a Részletes kereső menüpontunkban is ahol belefuthattok hóvirágba túrátok során.
Kép forrása: wikipedia.org
És akkor jöjjenek a hóvirágmezők elsőként az arborétumok
Alcsúti arborétum
Nyitvatartás: – Március 1 és szeptember 30 között: 10:00-18:00 óráig, minden nap. – Október 1 és február 28 között: 10:00-16:00 óráig, Hétfő, Kedd, Szerda Zárva!
Adony mellett, a nagy szigeten számtalan hóvirágot láthatunk, ráadásul nem kell messzire utaznunk a fővárostól sem.
Balaton-felvidék – Nagyvázsony
Ha a Balaton közelében járunk, érdemes ellátogatni Nagyvázsonyba, ahol gyönyörű hóvirágos túraútvonal vezet. Csodálatos látványt nyújtanak ezek az apró, hófehér tavaszhírnökök, amint beborítják a középkori romokat.
Érd-Ófalu, Duna-part
A téli időszak alatt az erdő még álmodozik, de hamarosan ébredezni kezd, és megjelennek a hóvirágok, valamint a csillagvirágok, amelyek már készen állnak a tavaszra. Helyenként talán már egy-két kikeleti virág is kibújt a földből.
Fertő-Hanság Nemzeti Park – Erdei séta egy keményfás maradvány erdőben
A hédervári Vadaskerti erdő egy csöpp kis maradványa a hajdan folyóink magas árterét szinte összefüggő galéria erdőként övező keményfás ligeterdőknek. Ennek az erdőtípusnak egyik jellemző lágyszárú növénye a hóvirág. Sétánk során a természet kora tavaszi aspektusát és a még szendergő erdőtársulást figyelhetjük meg.
Kerecsendi erdő Természetvédelmi terület
Egertől nem messze, Kerecsend közelében, a Természetvédelmi területen fekvő erdőben, biztosan találkozhatunk hóvirágokkal.
Mecsek
A Nyugat-Mecsek területén, közvetlenül Pécs felett, illetve a Kelet-Mecsek közelében, Magyaregregy közelében csodaszép hóvirágmezők találhatók, amelyek káprázatosan szépek.
Pogány-folyó völgye
Balatontól nem messze, Kisberény közelében, a Somogyi-dombok között, találkozhatunk tengernyi hóvirággal.
Legnépszerűbb gyalogtúráink 2022-ben. Az alábbi túraleírásokra kattintottatok a legtöbbet a Google statisztikája alapján.
1. Megyer-hegyi tengerszem
A Megyer-hegyi tengerszem tó és környéke az Aggteleki Nemzeti Park kezelésében álló egyedülálló volt malomkőbánya nagy jelentőségű bányatörténeti és földtani, valamint a bányászkodás befejezése óta kialakult botanikai és zoológiai emlék, védett terület, a Megyer-hegyen, Borsod-Abaúj-Zemplén megyében, ami tökéletes gyalogtúra lehet a hétvégére.
Tovább a túrára
2. Nagy-Milic gyalogtúra
A Nagy-Milic (Nagymilic; helyileg: Milic, olykor Milics; szlovákul: Veľký Milič) hegy az Északi-középhegységben. Az országhatár itt vágja ketté az Eperjes–Tokaji-hegyláncot, amelynek hazai oldalon lévő déli része, a Zempléni-hegység ezen a ponton emelkedik a legmagasabbra (895 méterével Magyarország hegyeinek listáján a 38.). Földtörténeti szempontból a Milic-csoport romvulkán (egy szétrobbant óriási tűzhányó lepusztult maradványa), amely geológiáját tekintve a hegyvonulat északi folytatásához, a Szalánci-hegységhez tartozik. A Nagy-Milic vízválasztó és egyben néprajzi határ is, ahol a magyar és szlovák nyelvterület érintkezik. A Nagy-Milic ma is kedvelt gyalogtúra célpont hazánkban.
Tovább a túrára
3. Gánti Bauxitföldtani Park – marsbéli táj a Vértesben
A Vértes-fennsík bércei közé beékelődött Gánti-medence Magyarország legkisebb területű, csupán egyetlen településnek helyet adó tája. Az itt található Gántot jórészt német nemzetiségűek lakják. A település neve egyes feltételezések szerintvegy Gan nevű birtokostól ered, a helyiek szerint a név szláv eredetű, azonban az is lehet, hogy a középfelnémet “sziklagörgeteg” szóból alakult ki. Gánt a természeti adottságai alapján a múlt század elején hazánk elsőszámú, Európában is ismert bauxitlelőhelyévé vált. Eme különleges és sokoldalú felhasználhatósága miatt keresett, kőzetbányászatának emlékét őrzi a Balás Jenő Bauxitbányászati Kiállítás és a geodéziai park is.
Tovább a túrára
4. Rám szakadék – Dobogókő – Dömös körtúra
A Rám-szakadék Dömös közigazgatási területén található. A Rám-hegy tömbjébe vágódó Három-forrás-völgy különösen szép, egyik leglátogatottabb és vadregényes része. Az Északi-középhegység legnyugatibb középtája a Visegrádi-hegység, kb. 14-15 millió évvel ezelőtt, igen heves vulkáni tevékenység során keletkezett. A hegy kőzeteire jellemzők a vulkáni eredetű andezit, valamint az andezittörmelékes breccsába (szögletes, éles kőzettörmelék-darabokból összecementálódott kőzet) ágyazott kőtömbök, melyekből a kőzet felszínre kerülésével az esővíz és a fagy eróziós hatásának eredményeképpen meredek völgyek alakultak ki.
Tovább a túrára
5. Sasfészek – Kehlsteinhaus
A Kehlsteinhaus, vagy ahogyan mi hívjuk, a Sasfészek, Berchtesgaden vidékének történelmi kilátóhelye, amely lenyűgöző panorámával várja az ide látogatókat. A Sasfészek 1834 méter magasan található, amelyet Adolf Hitler kapott az 50. születésnapjára Martin Bormanntól ajándékba. A hatalmas és robosztus kőépület körülbelül 1 év leforgása alatt épült meg, ezalatt az idő alatt építették meg az ide felvezető utat is, amely Németország egyik legmagasabban fekvő útja. Az épületet hivatalos vendégek fogadására tervezték, azonban Hitler személyesen csak ritkán látogatott el a Sasfészekbe, mert az utat kockázatosnak és hosszúnak találta. A háború után azonban Jacob-nak, a helyi kormányzónak köszönhetően nem semmisítették meg az épületet, így azt a majdnem teljesen eredeti formájában lehet megtekinteni. Az épülethez vezető obersalzbergi út építését tekintve egyedülálló a világon, ugyanis a hatalmas szintkülönbséget egyetlen kanyarral oldották meg.
Tovább a túrára
Nos, megint csináltunk egy kis hülyeséget, hogy tényleg az volt-e majd a végén eldönti mindenki.
Úgy kezdődött az egész, hogy Csaba barátom eljött Lentiből, kicsit kerékpározni erre a környékre, és egyik nap azt találtuk ki, hogy mi lenne, ha a Tisza tavat kerülnénk meg, átadták az új hidakat nézzük meg. Nos nem is gondolkodtunk sokat megkerültük. Szép volt jó volt, de én keveseltem benne a kihívást, elkezdtem gondolkodni, mit is kellene, tekerjük körbe kétszer-háromszor? Nem hagyott nyugodni a dolog, hazautazott Csaba és kicsit elkezdtem nézegetni a térképet, aztán útvonalat terveztem. Majd egyik nap felhívtam Józsit, hogy te figyelj már, nem tekerjük körbe a Tisza tavat? Jött is a válasz, hogy hallod én is erre gondoltam, na de innen induljunk Nyíregyházáról, na de egyre gondoltunk. Aztán hívtam Zsoltit, hogy figyelj már jövőhéten szombaton programod van, megyünk tavat kerülni, bele is ment minden gondolkodás nélkül, csak akkor még nem tudta, hogy lábon itthonról, na nem mintha utána sokat kellett volna győzködnünk.
Eljött az előző este, még tartottunk egy gyors itiner ellenörzést, de túlzásba nem vittük, inkább eszegettünk, iszogattunk és Zsolti kerekét szereltük. Hamar fel is oszlott a buli, mert hajnal 4:00-kor ébresztő volt ugyan is 04:30-kor indulás volt tervezve, és végül így is lett.
Indulás reggele, Orosról indultunk, majd felvettük Zsoltit körülbelül 5 perccel később,és már hasítottunk is kellemes időben indultunk, itt-ott kicsit hűs levegő segített felébredni még a félálomból, de hamar felébredtünk. Kiértünk a városból, mire hátba csapott minket a napfelkelte, a Nagyszeki-tó mellett ahol párába burkolózott a tó és a körülötte lévő nádas, elég szép látványt nyújtva. Érkezünk a mai első „hegyünkhöz” mert ma ilyenből lesz sok és a magasságot tekintve ezt hegynek neveztük a mai napra, na szóval felüljáró. Elsőnek haladtunk át az M3 autópálya fölött, aztán dübörögtünk be Kálmánházára. Megbeszéltük, hogy nem fogunk nagy tempót menni, eleve gravellal vagyunk szélesebb, nehezebb gumikkal és csomaggal felpakolva. A csomag azért kellett, mert délutánra zord időt jósoltak, de erről kicsit később. Szóval nem mentünk nagy tempót kényelmesen 25-30 között, ahogy kiadta, ügyeltünk rá, hogy ne toljuk túl a dolgot, mert hosszú lesz a nap, most m ég frissek vagyunk, de később visszaüthet a dolog, a 300km csak 300km.
Kálmánháza után következett Hajdúnánás, innen következett egy ingerekben gazdag része az útvonalnak egészen Polgárig, volt vagy 5 darab kanyarunk 22 kilométer alatt és közben másodjára is átbuktunk az M3 alatt. Beérkeztünk Polgárra, ahol megejtettük az első frissítést, kis víz, üccsi ez az, némi beszélgetés a dohányboltos nénivel, aki nem értette, hogy mi mit is csinálunk mikor elmondtuk neki. Na de nincs ezzel baj, aki nincs benne nem is értheti igazán.
Megindultunk Tiszaújváros irányába, ahol ráfordultunk a Tiszára, annak is a töltésére, és amin a mai napunk túlnyomó részét tölteni fogjuk, ugyan is a 60. kilométerünktől a 240.-ig itt töltöttük. A töltésen egy gyors egészségügyi szünet az autópálya alatt (3. csak mondom) és egy nagyon szép része következett a napunknak, végig a Tisza mentén egészen Poroszlóig végig teljesen egyedül tekertünk, senkivel nem találkoztunk, csak akkor, ha lefordultunk a töltésről. Ez meg is történt Ároktőnél, ahol kerestük egy boltot vagy kocsmát, bolt nem volt nyitva így irányba vettük a templomot, mert tisztában vagyunk a falusi szokásokkal, hogy ahol a templom ott a kocsma is. Frissítettünk és közben nénik és bácsik jöttek oda hozzánk, kérdezték, hogy honnan hová haladunk. Mondtuk, hogy megyünk a Tisza-tóra, na de hol van az a tó? Ők nem is hallottak ilyenről itt a környéken… itt már éreztük a beszélgetés milyen magasröptű lesz. Józsi kérdezte, hogy ez itt milyen víz? Tisza vagy valami ároktői víz? Jött a válasz, hogy azaz, na de mi, azaz? „áröktűhih” hangzott el. Kérdeztük, van e benne hal, serényen mondták is, hogy óóóh itt ne lenne? hogy ne lenne. Mondja Józsi és mi harcsa? ponty? kaptuk az újabb választ, hogy azaz, minden féle forma, meg akkorák, mint maga, mondták Józsinak az 193 centis cula magasságához. Ugyan én nem értek a halakhoz, de sejtettem, hogy itt valami csúsztatás van a dologban. Na de gyorsan megitták a fiúk a raktár hideg, amit most már szerintem egy életre megjegyeztek, hogy az valójában meleg sört és h aladtunk is tovább, mert még alig járunk 90 kilométernél. Vissza is ugrottunk a töltésre, és innen uccu irányba tovább. Innen kezdett el erősen romlani az aszfalt minősége, ami eddig sem volt kimagaslóan jónak mondható, rengeteg repedés, gödrök és huplik. Na de ezt tudtuk, ezért is jöttünk gravellal. Innen kezdett élni a bringa, az eddigi aszfaltos tempónk, ami szerintem bőven kényelmes 28 volt, valahogy felugrott 32-35 közé. Kérdeztem is, hogy ha aszfalton jöttünk 28-al, most miért megyünk ennyivel? Aztán végül megfejtettük, nem mi mentük nagyobb erőbedobással, hanem a bringák kezdtek el élni a murván. Haladtunk is tovább már a Tisza tavat elhagyva a másik oldalán a Rima folyó mellett, egészen a főútig, ahol át tudtunk menni a hídon. Gondoltam, ha eddig tudtunk menni 30 fölött akkor megyünk ezután is, nos ezt csak én gondoltam így jött a hangos szó, hogy SOK! lassítottam picit felzárkóztak a többiek és irány poroszló, ahol jött az első kajázós frissítés, de előtte még megnéztük a hidat. Szerintem teljesen jó használható és minőséggel sincs baj, nálam legalábbis. Több csoportban lehet olvasgatni, hogy szűk a híd, szerintem nem szűk, ha kicsit centizik az ember egy kisebb autó is elfér egy-egy sávban kis túlzással. Nyílván a kerékpározni nem éppen stabilan tudó emberkéknek szűk, de nekik sokszor a főút is szűk lehet. Volt ilyen is ma a tó körül hú, de sok… na de majd.
Szóval a szemle után Poroszló és egy kis kaja. Megérkeztünk egy csárdába, ahol lecsüccsentünk, hogy ahh de éhesek vagyunk. Jött a pincér, hogy nem kellene ide ülnünk mert itt nem lehet enni, csak a 2 méterrel arrébb lévő asztalokon, nem értettük, jó nem gond átülünk, onnan is rálátunk a bringára nem gond. Aztán óh a bringákat is vigyük már odébb, mert itt, ha jön a főnök neki útban lesznek. Mondom erre, hogy de akkor, ha lehet maradnánk, mert innen, ha odébb visszük a bringákat akkor még pont látjuk őket, szóval vagy átülünk és maradnak, vagy mi maradunk és a bringák mennek. Hatalmas párbeszéd ismét, de nyertünk maradtunk a hűvösben nem sikerült kiültetnie a napra. Kikértük az enni és innivalókat, rendes volt a pincér írta, hozta ahogy kell. Aztán jött a bundesligafrizkós főnök és már osztotta is az észt, hogy mi a fenét keresünk mi annál az asztalnál. Itt nem állt meg a történet, és a komplett személyzettel a vendégek hallatára üvöltött, elég kellemetlenül éreztük magunkat, de nem csak mi, úgy ahogy láttuk mindenki, aztán pár perccel később még ugyan ez kétszer. A kaja rendben volt, finom volt és adag is volt, viccesen megjegyezve hagytunk a pincérnek borravalót, hogy dobják össze nyugtatóra a főnöknek, értette a viccet nevetett és megköszönte. Jót ettünk, csak a nagyfőnöknek az ingerült hangulata és a hosszas szitkozódása, no meg a hangos telefonálása kicsit rányomta a bélyegét az ebédünkre. Noh ez a bekezdés jó hosszúra sikerült, de le akartam írni, a csárda nevét direkt nem írom le, de annyit mondok, hogy a szabadstrand mögött lent a töltés aljában, nagy parkolóval és faburkolattal, így mindenki eldönti szeretne-e itt fogyasztani.
Szóval ettünk ittunk és kezdődött amiért eddig jöttünk a Tisza-tó kerülés. Rengeteg kerékpáros, sorra előztünk meg baráti társaságokat, családokat egyéni vállalkozókat (nem úgy vállalkozó na mindegy értitek). Szomorú látni a rengeteg kerékpározni nem tudó, de elengedett kézzel kacsázó, fülhallgatóval felszerelt, helytelen kerékpárbeállítással közlekedő embert. Csengetünk, fütyölünk nem az az első, hogy húzódik, hanem hátrafordul nézi ki az de ezzel, aki mellette megy egyből húzza rá a kormányt… hihetetlen, nem mindegy ki csenget? húzódjunk le és kész, nagyon sok hasonló esettel találkozunk, és ami még rosszul forogja ki magát, az az autós forgalom, ugye engedik a forgalmat, 30km/h-val, na de ha mi haladunk 30-al, akkor az autó mennyivel halad el úgy mellettünk, hogy majdhogynem lesodor a töltésről? Intünk neki és még ő integet vissza kétkézzel olyan 70nél egy töltésen, ahol kisgyerekek is kerékpároznak, gratulálni tudunk. Aztán 200 méterrel később utolérjük és fülét farkát behúzva sunnyog oldalra, na jó lehet azért, mert szúrós tekintettel reguláztuk, és azért 2 ilyen daliás fiatalember és Józsi tekintete azért na… 😀 😀
Na de legyen elég ennyi a negatívumokból, a táj magért beszél, gyönyörű a tó, nekem valamiért jobban tetszik, mint a Balaton, nem tudom megmondani miért, talán a sok nádas, élővilág vagy hangulata más tudja a fene, de tetszik.
Lassan elérünk a túra feléhez, ami nem más, mint a Kiskörei vízmű. Az áradásnak köszönhetően, rengeteg uszadékfa torlódott felé a zsilip előtt, és némi szemét is, felérve a zsilip tetejére, félelmetes víz mennyiség és örvények tömkelege volt a szemünk előtt, szédítő látvány volt, főleg úgy, hogy tériszonyom kicsikét. Innen gurulgattunk még kicsikét és Abádszalókra érkeztünk, itt frissítettünk, elkezdett picit fújdogálni a szél, délutánra erős szelet mondtak esővel, jön a hidegfront. Itt még viccelődtünk, hogy basszus Sopronban 16 fok van, itt meg megdöglünk olyan meleg. Sültünk a gáton, mint a pecsenye, 32-33 fokban, perszelt a nap. Frissítettünk kis jégkrémmel, üdítővel és persze a srácok sörrel, ki tudja már hányadik, ki számolja, de azt hiszem 5. korsó. XD A büfés hölgytől kaptunk a kulacsunkba jeget is, aranyos volt, köszöntük szépen. Lengedezni kezdett a szél, ilyen keresztbe hátszelünk volt, jól kiadta haladgattunk is 40 körüli tempóval, egészen Tiszafüredig, vagyis előtte, szóltak, hogy most már egy ideje nincs szél és így lehetséges, hogy sok lenne a tempó, nem értettem én elvoltam elől még videóztam is közben. 😀
Tiszafüreden ismételten frissítettünk, itt ettünk egy jót, és persze fogyott a sör is, ki tudja már hányadik korsó (6.XD). Én grillcsirkemellet kértem salátaágyon, Józsi és Zsolti rákívántak a harcsával bakonyi módra, brutális adag volt, küzdöttek is elég rendesen, de legyőzték, ezt is. Ennünk kellett, mert ezután nem jött semmi Polgárig (vagyis azt hittük) így addig meg előre fel kellett készülünk.
Ismételten felugrottunk a gátra, laza 50 kilométer következett a gáton, tűző napon, de itt ott egy-egy hűvös fuvallat segített olykor egy kis hűtésben. Kellemes volt, de a töltés az valami borzasztó volt, egyre csak romlott a minőség, és teljesen szétrázta az ülepünket és a csuklónkat is. Olykor egyszer-egyszer megálltunk szusszanni, kellett mert zsibbadt a karunk fenekünk az aszfalt minőségétől, tudtuk, ezért jöttünk gravellal, de azért erős volt, és még nagyon gyorsan sem mentünk.
Amit nem tudtunk, de meglepett minket abban is, hogy ott volt és abban is, hogy milyen sokan voltak a Tiszacsegei Halászcsárda, megláttuk rá is raboltunk, mert nem sok lehetőségünk volt frissíteni a gáton és a vége felé már igencsak ránk fért. Fürödtünk is kicsit aztán indultunk is tovább mert nyakunkon volt a radar szerint a vihar. Indultunk is haladtunk is, de a gát egyszerűen borzasztó volt, így még Polgár előtt míg tudtunk változtatni, volt lehetőségünk. Elértük ismételten az M3-ast, itt gyors tanakodás után, eldöntöttük, hogy arra megyünk amerre jöttünk, mert azért haladni is jó lenne mert jön a vihar és kitudja milyen a gát Tiszalök felé, gyors újra tervezés és indulás. Nemsokkal később Zsolti hangos nevetésben tört ki, fordulunk kérdezzük mi baj sikerült nagy nehezen abbahagynia és mondta, hogy „esküszöm felböfögtem egy darab harcsát”. XDDD
Polgárra érkeztünk, ugyan ott frissítettünk, ahol reggel is, meg is ismertek minket, és előre üdvözöltek, hogy háhh mit keresünk mi itt, mert mondtuk nem erre jövünk vissza, mondtuk a történetet közben jókat kacaktunk egymáson, ki mennyire néz már ki rusnyán. 😀
Indultunk tovább nem időztünk sokat, a jól ismert szakasz jött, pár apró kanyarral és sok unalmas egyenessel, de ismételten abszolváltuk a 22 kilométernyi egyenes szakaszt. Itt már ahol lehetett frissítettünk kezdtünk elkészülni az erőnkkel így megálltunk még utoljára a tervek szerint Hajdúnánáson. Bementem a boltba napsütésben és kijöttem orkán erejű szélben, és jó pár fokkal kevesebben. Emlékeztek még Abádszalókon említettem, hogy jót mosolyogtunk, hogy Sopronban 16 fok itt meg dög meleg, na már most, nem mosolyogtunk, mert tudtuk, hogy ebben a kellemes 50-es szélben kell hazatekerünk a maradék 35 kilométert, mondhatni egyáltalán nem esett jól 270 kilométer után, na de valahogy csak haza kellett érjünk. Elindultunk Józsi kezdte a szél menetet, erősen küzdöttünk, hogy egyáltalán 20 körül tudjunk haladni, kínszenvedés volt minden egyes kilométer. Cseréltünk Józsival elől, Zsolti ekkor mér nem volt toppon, lobogott mögöttünk, szó szerint, ekkora szélben csak azt tudtuk mindannyian. Józsi egyszer csak elszólja magát, de jó lenne egy John Deere, Józsi, minden kívánságod így teljesüljön, a következő kereszteződésben kifordult elénk és húzott minket. Na már most én az oldal szembeszél bel oldalán álltam a többiek letudtak engem szélezni így valamivel egyszerűbb volt a dolguk, én 5-6 kilométer u tán teljesen elékszültem és leszakadtam róluk, bár nem sokkal később pár százméter után a traki le is fordult. Nem tudom, hogy tudatosan, de a sofőr nagyon megkönnyítette a dolgunkat, egyenletes 30as tempóban haladt, mikor ráfordultunk a pofaszélre kicsit gyorsított majd mikor oldalirányból kapott minket lassított, mikor lefordult intett is, és mi is integettünk megköszöntük neki a segítséget, szóval innen is köszi, sokat számított az a pár kilométer. Én az oldalszélnek köszönhetően hátulra csorogtam, Zsolti az utolsó erejéből ment valahogy elől, mi követtük Józsival. Jött a Kálmánházi felüljáró, ahol olyan szél volt, hogy valahogy nem tudom, hogy idegből mentem fel rá és ordítottam közben. Mikor felértem, a szél kirakott a padkára, kicsit meg is ijedtem és vissza is lassultam, itt előre álltam kicsit és idegből nyomtam még, amit bírtam, jöttek a többiek is, de Józsi szólt, hogy sok lesz a tempó, de én csak mentem és mentem, innen már nem engedtem át a vezetést, elkapott valami, a t@köm tele volt a széllel és valahonnan szedtem még egy kis energiát.
Megláttuk a Nyíregyháza táblát, amit utoljára reggel 05:00-kor láttunk. Tudtuk, hogy megcsináltuk, megvolt a táv, MEGVAN!! Megvan amit elterveztünk, csak a vége sikeredett picit szenvedősre. Azt kell mondjam, ha nincs az utolsó 35 kilométer akkor teljesen rendben érkezünk meg, nem, mint egy szétzilált hadsereg, na jó azért annyira nem, mert mosolyogtunk a végén.
Összességében egy borzasztóan jó túra volt, komoly kihívás, embertpróbáló teljesítménnyel, élveztük minden egyes kilométerét, még így másnap a végét is. Hozzátegyem minden technikai probléma nélkül sikerült, még csak egy defektünk sem volt, pedig volt rá bőven lehetőség.
Hatalmas gratula Józsinak, és Zsoltinak is, akinek menet közben derült, ki, hogy még soha nem ment ilyen hosszút, de még 200-at sem és minden probléma nélkül abszolválta a mai napot.
Mivel ezt a bejegyzést már másnap írom, így tudom mondani a többiek nevében, hogy kis általános fáradságot leszámítva senkinek semmi baja, ma még nem tekert senki, bár az idő sem volt olyan… de holnapi nap mindenképpen nyeregbe pattanunk.
Évzáró túrát hirdettünk, aztán nagy meglepetésre szép számban össze is gyűltünk. Kisvárdáról vágott neki a KKB különítmény, de még csatlakoztak hozzánk Nyíregyházáról igen sokan. Reggel 7 órakor volt a találkozó, a szokásos pálházi benzinkúti parkolóban, szépen időben meg is érkezett mindenki, és már pattantunk is ki az autókból, készülődtünk a túrára. Nekem most furcsa volt ez az egész készülődés, mert én nem a bringát, sisakot kaptam elő hanem most a fényképezőgépet, ugyan is bevállaltam a kísérőautós és fotós szerepet. Ekkora társaságnál már jól jött az autó, főleg abban a pár fokban, ami fogadott minket reggel. Ekkor picit nem is bántam, hogy a meleg autóban megyek végig a fiúkkal, aztán mikor megindultak szépen egymás után, na akkor már hjaj, de az az érzésem volt, hogy ahhh fenébe, de mennék… noh de már mindegy.
Szóval elindultunk, irány be Vágáshutára, Kispart majd Nagypart, vagyis ekkor még én így tudtam. Előre siettem a srácok elé, hogy lőjem a fotókat, filmet raktam bőven (xD), nem lesz gond, csattogtak a képek. Szép enyhén ködös időben hasítottak, csak úgy zúgtak a karbon kerekek az aszfalton. Mindenki még picit vacogva, de már mosolyogva száguldott a „partok” felé. Mikor látom, hogy fordulnak rá Nagypartra, jaaaj hát Kispart srácok, kiabáltam a kocsiban, noh de nincs mit tenni, felfelében el kell mennem mellettük, hogy felérjek időben a fotók miatt. Nyomom a dudát már messziről, hogy sietnék hallóóóó, óhh nem is volt gáz, húzódtak száguldottam (betartva minden közlekedési szabályt azokat végig betartva, de komolyan) és mire felértek én már beállva vártam őket. Még szinte egyben a brigád, melegítettek Kispartra, pörgetve végig, aztán lassan nyúltak el szépen egymástól, bőszen mosolyogva, itt még őszintének láttam, ahogy értünk végig a túrán, ezt egyre inkább váltotta a mű vigyor, amit meg is ért az ember. Szépen felpörgetett mindenki mellettem, aztán hajrá lefelé, a hajtűkanyarba, mire jönnek készen legyek, szóltam Rékának, hogy ha látja őket kiabáljon, mert én félig meddig egy csatornába voltam begubózva, vártam őket a kanyar belső ívén. Réka kiabál, de már itt is vannak, Fari halad elől, bedönti szépen a bringáját, direkt nem nevezem meg a márkát, Fari mester reklámozza eleget. 😀 Doki hasít utána jáj de picit sok lesz, ment is tovább egyenesen, aztán Kis Józsi száguld utána szintén egyenesen, reggel van még, fel kell fogni a féktávokat. 😀 Aztán szépen mindenki jön a kanyarban, ugyanis picit kavicsos volt, sodrós kifelé. Csaba olyan teli vigyorral ment el mellettem, hogy majd meg vakultam a hollywood mosolytól.
Nagypart után uccu felfelé a túra legnehezebb emelkedőjére Kispartra, ide én autóval nem mentem fel, mert mire lejöttem utánuk, összepakolva magam után, akkorára ők már félig fent voltak, nem értem volna utól őket, így lent vártam a kanyarban. Nem sok idő telt el már hasítanak is lefelé, szépen dönti mindenki a bringát, ki bátrabban ki szerényebben, már messziről lehet hallani a racsni hangot. Mikor leérek az autóhoz, Réka intézte a srácokat, autóba cucc be víz ki majd indultak is tovább, Zsoltit majdnem itt is felfejtették, „ezekkel eljönni valahová, már most itt hagynak!” mondta viccesen. 😀
Gurulok előre nyomom a dudát már messziről, hogy érzékeljék érkezem, engedtek is szépen nem volt gond egyszer sem, én nem ijedtem meg egyszer sem, de ami fontosabb ők sem. Még Pálháza előtt gondoltam megállok csak, hogy is kellene, olyan szép a kilátás, de nincs semmi magaslati pont, na de hát busszal vagyok, ki is másztam a tetejére, aztán kiabáltam a srácoknak, hogy jöjjenek ki egymás mellé, mutassák magukat, mint egy TDF szökevény csoport. 😀 Ekkor még nem jártunk sok kilométernél, de sajnos jött is az első kiesőnk, Pistinek eltört a pedálja, így sajnos feladta a mai napot, kérdeztük, hogy akkor utazik velünk végig, vagy mi lesz? Mondta, hogy hazatelefonál és jönnek is érte, addig a benzinkúton elsörözget. Szomorúan hagytuk ott Pistit de sajnos senkinél nem volt alkatrész.
Indulás tovább Kőkapu irányába, majd fel Gerendás-rétre. Előre siettünk Rékával és még a Gerendás-rét előtti elágazásnál megvártuk őket, katt még pár fotó, és aki a cuccát a felfelé előtt leszerette volna adni az le is adta nekünk és nagy lendülettel, kicsit könnyebben kezdhette meg mindenki a mászást felfelé. Kicsit beljebb sétáltam a hegynek felfelé, találtam egy jó kis tekergőzős részt szép farakásokkal a szélén, beszűrődő fénnyel ahh jó lesz. Aztán kis álldogálás sétálás után hallok valami súruló hangot, mintha valaki húzna valamit… erre látom jön Csaba, de valami nem stimmel, mert a bringáját keresztbe húzza maga mögött. Kiabálok elé, hogy na de azt tekerni szokás, akkora zajjal jön lefelé, hogy nem is hallja. Leér mellém, aztán mondja, hogy defekt, fene… szereljük meg gyorsan gondoltam én, de áhh nem lehet mert szingó, óóóh ne már. Szóval Csaba itt be is fejezte a mai napot, rövid időn belül ketten kényszerültek feladni a túrát. Csaba nem akart haza menni, lesétált az autóhoz és beült hozzánk az autóba, nem tudtuk lerázni… na jó nem is akartuk. 😀
Jöttek szépen sorban a többiek, de itt már egyel többen voltunk, ugyan is Zsolti csatlakozott a túrához és jött velünk végig, már Pálházától velük volt csak én nem vettem észre, hogy többen vannak a srácok. Szépen csordogál lefelé mindenki a hegyről, közben már Csabával a fedélzeten Réka segíti a leérkezőket, adta vissza nekik a kulacsot és ki mit szeretett volna magához venni. Leértem én is még közben bámészkódva kicsit, aztán hjaj hát sietni kell idő van, szóval innentől rohanva. XD Bepattantunk az autóba, irány vissza Pálházára, Csabával ugyan is kitaláltuk, hogy visszamegyünk az autóhoz a cipőért és ő fog vezetni én meg valahol kint fogok csüngeni az autó oldalán-hátulján. Szóval gyorsan cipő fel és irány Telkibánya felé, de még előtte a radartoronynál pihizünk kicsit, vagyis mi igen a többiek meg irány felfelé.
Ekkor már Krisztián is csatlakozott hozzánk, megnézett minket, hogy mi a helyzet, ekkor mondta, hogy Mátyás király kútjáig még feljön, ha úgy van, gyorsan haladtunk is, ott vártuk fel a srácokat. Gyorsan beálltunk az autóval le az útról legyen hely robogni a skacoknak, jöttek is mint a meszes, kicsit emelkedett, de ez miért is zavart volna bárkit, itt is kattogott a fényképező, kiabáltam mindenkinek, hogy – gyertek közel hozzám – amennyire csak lehet, Doki közel is jött, kicsit be is kaksiztam. Uhh! 😀
Itt cseréltünk Csabával helyet az autóban, én az anyósülésre deréktól kifelé az autóból, fotóztam menet közben a többieket. Felfelé másztak ugyan, de ahogyan meglátták a fényképezőt és hogy lobogok az autóból, mindenki elkezdett vigyorogni, érthető… 😀 Felértünk a köztes csúcsra, a radartorony leágazásáig, kis frissítés beszélgetés és irány tovább, fel a radarig. Felmentünk mi is a parkolóig, ugyan is ide nem lehet felmenni autóval szigorúan védett és elzárt környék, szóval csak ésszel, mert fegyveres őrök vannak. Keresem megfelelő pozíciót, honnan merre fotózzak. Meg is találtam a tökéletes pozíciót, behasaltam a vizes fűbe, ahh de jó volt. Suhannak el mellettem, ki közelebb ki távolabb, kicsit megkönnyebbült arcok, mert tudja mindenki ebédig már, csak lefelé van, Telkibányán vár minket a finom kaja, ah és milyen jól esett, nekünk is, na de a többieknek milyen jól… a túrának a felénél jártak kilométerben, de tudták még szintből nincs meg a fele a hosszú mászások még csak most jöttek.
Szóval ebéd pipa, elszánt tekintete mindenkinél és irány a kékedi emelkedő és az első lászló-tanyai mászás. Na de ne siessünk ennyire előre, még előtte megálltunk egy dombtetőn, Abaújvár felé. Itt Vini és Fari jött előre, nagy csatát vívtak a „piros rajtszámért”, kiállva nyélen mind a ketten, Csaba még meg is kergette őket. 😀 Itt készült a számomra nap egyik kedvenc képe, bár sok ilyen volt… de ez tényleg, mutatom is. 😊
Na és innen irány Kéked, itt elmentünk a peloton mellett, irány előre, az emelkedőre. Megálltunk az egyik visszafordító kanyarban, dobálták ki a kulacsot, szélmellényeket itt ilyenre most nem volt szükség, csak is felfelé, minél hamarabb, mert ez volt a leghosszabb mászás és az egyik legizmosabb is. Kis Józsi kérdezi, hogy most mosolyogni kell? Hát még jó… mi mást? 😀
Még felfelé menet most Csaba kihajolva az autóból, videózott mindenkit szépen sorba, vigyorra kényszerítve az itt ott már vicsorító sporikat, örültek, gondolhatjátok. Irány fel Lászlótanya, egészen felmentünk autóval a csúcsra, furcsa volt, itt még én autóval nem jártam, mindig bringával jöttünk, hol innen hol onnan, de még autóval soha. Az utolsó kanyarban vártam őket, az autó fent a visszafordítónál, várta a felérkezőket. Mindenki felér, itt már elég szétszóródott a mezőny, de megvártunk mindenkit, majd irány lefelé, egy másik kanyart kerestünk, ahol letudunk heveredni amíg jönnek a többiek. Felvettük a pozíciót Rékával és Csabával. Zenét bekapcsoltunk lefeküdtünk a betonra és vártunk… ekkor jön a telefon, hogy ők Hollóházán vannak, de nem jönnek még felfelé, mert hát ehm, söröznek. 😀 De már mindjárt indulnak, így mi nem mentünk utánuk, na de majd legközelebb. Folytattuk a heverészést és élveztük a jó levegőt. Aztán szépen érkeznek a második László-tanyára a skacok, mindenki elhalad mellettünk, bíztatjuk őket, szól közben a zene, igazi bringás hangulat volt felfelé élvezte mindenki. Rohanás vissza az autóhoz, gyors objektív csere aztán várjuk lefelé a többieket, volt aki olyan gyorsan elsuhant mellettünk, hogy észbe sem kaptunk már nem is láttuk.
Eszkáros felől volt az utolsó László-tanyai mászás, ahová már mi is lementünk inni egy frissítőt, azért jár nekünk is egy jó kis kofola. Kifeküdtünk a parkolóba a napra, ahh de jó volt, szikrázó napsütés pihegett mindenki, aztán lassan összeszedte magát a társaság és az utolsó nagy mászás következett.
Felmentünk eléjük a Szlovák-Magyar határhoz, és ott vártunk mindenkit, a cél előtt itt találkoztunk utoljára velük, és ekkor pakolt magához mindenki, amit szeretett volna még az útra, vagy éppen leadni azt.
Innen már nem sok volt vissza, egy jó kis lefelé majd még irány az utolsó mászásra a füzéri vár parkolójába, itt leparkoltunk és vártuk a fiúkat. Jöttek is szépen csordogáltak felfelé, már elkészülve az erejükkel, többen több helyen is görcsölve, de sikeresen megmászták az utolsó hegyüket is. Felérve a parkolóba, mindenki vidáman még a befutó előtt frissítettek és maradhat el a sztorizgatás, aztán szépen komótosan elindultak, legurultak a befutóhoz, a pálházi benzinkúthoz, innen indultunk reggel, és egy élményekben gazdag nap után ide is értünk vissza.
A mai napon 5 új Zemplén 3000 teljesítővel gazdagodott csapatunk, és volt olyan, aki már harmadszorra teljesítette a kihívásunkat. Azt kell mondanom, nem nyúltunk nagyon mellé mikor kitaláltuk ezt az egészet, és egy élvezetes túrát raktunk össze azoknak, akik szeretik feszegetni a határaikat. Érdemes hát rászánni magatokat, de azt nem szabad elfelejteni, hogy ez egy elég kemény túra/kihívás és mindenki ennek tudatában vágjon neki, megfelelő technikával és erőnléttel.
A túrára itt tudtok jelentkezni, a részleteket pedig itt tudjátok elolvasni.
A túra alatt készült fotókat pedig itt tudjátok átböngészni. 😊
2018-ban kezdtünk el beszélgetni a kihívásról, Kállai Krisztián, Vass József és jómagam Varga Norbert. Jöttek az ötletek, mit hogyan is kellene?! Legyen hát a Zemplénben egy teljesítménytúra, aminek bárki nekilódulhat. Ismert utakon kell kerékpároznunk hegyeken, völgyeken, 150 kilométeren keresztül 3000 méter szintet gyűjtve! Kitaláltuk az útvonalat és kitűztünk egy időintervallumot amikor teljesíthető a túra: ez nem lett más, mint április 1. – október 31. Így hát megszületett a Zemplén 3000 nevű teljesítménytúránk. Elkészítettük hozzá a weboldalt is ahol az útvonalat, szabályokat, teljesítésre jelentkezést és a teljesítés beküldését találjátok!
Jött a jó idő és felpörögtek az események, jöttek sorra a teljesítések, még a nyár előtt, a nagy meleget elkerülve. Szépen sorban érkeztek az e-mailek, mi pedig csak toltuk és toltuk a dolgot, egyszerűen nem volt rá időnk, amikor lett volna, akkor az időjárás nem kedvezett nekünk.
Szerda körül random felhozódott a téma és eldöntöttük, ha esik, ha fúj, megyünk, most már nincs mese, nekünk is meg kell csinálnunk! Ahogy közeledett a vasárnap egyre rosszabbodtak az esélyeink a teljesítésre, sőt egyáltalán az elindulásra is, ugyanis előtte két nap is esett az eső, de nem csak úgy esett, hanem ESETT! Végül úgy döntöttünk, hogy nem tántorít el minket az időjárás, és milyen jól tettük.
Még szombat este megnéztük az előrejelzést, az 5 órai indulást pedig eltoltuk picit, 6 óra lett belőle, de így pont már-már napsütésbe érkeztünk meg. Szokásos zempléni start pontunk és a túra kezdőpontja is, a pálházi a benzinkút parkolója. Gyorsan pakoltunk és el is indultunk 7:30-kor.
A cyclocross bringák aszfaltra tapadtak és elindultunk Kovácsvágáson keresztül egy kis eldugott falucskába Vágáshutára, itt a Zemplén legmeredekebb aszfaltozott útján Kispart tetejére, ami nem egy hosszú mászás, de annál meredekebb 14-16% között mozog a meredeksége, így óvatosan másztunk felfelé, mert még csak most kezdtük a napot és hjaj, de sok van még előttünk! Kispartról legurultunk, majd ezzel a lendülettel egy kicsit lankásabb hegyecskére Nagypartra billegtünk felfelé, a frissen aszfaltozott úton, majd jöttünk is lefelé, mint akit kergetnek. Józsi meg is jegyezte, hogy ,,azért az aszfalton a cx gumi nem éppen a tapadásáról híres”, érezte, hogy csúszott, szitált a kanyarban. Leértünk vissza Vágáshutára, itt biztattam kicsit Józsit, hogy már 3000 szintből 300 megvan, nincs sok hátra. Meg is köszönte a bíztatást és közben jót is nevetett, tudva, hogy még azért sok kilométer és szint áll előttünk!
Haladtunk kifelé Vágáshutáról, Józsi megjegyezte, hogy ,,ma itt bizony fázni nem fogunk” és oda kell figyeljünk a sör… akarom mondani a folyadék pótlására! Nagy szerencsénkre a Zemplén falvai jól ellátottak, vízzel és sörrel is érdemes feltankolni az üres kulacsokat, hogy a hegyeken ne legyen gondunk!
Visszagurultunk egészen Pálházáig, onnantól Kőkapu irányába lódultunk meg, de még előtte elfordultunk Gerendás-rétre, ahol az elején még kicsit lankás, sőt talán sík is volt a terep, de így legalább volt időnk gyönyörködni a reggeli Zemplénben, ugyanis a ködös erdő és a reggeli napfény játéka gyönyörűen tárult elénk, nem mindennapi látványt nyújtva.
Könnyedén feltekertünk Gerendás-rétre, Józsi kicsivel előttem ért be, mire felértem éppen kicsatolta a sisakját és vette elő a telefonját, már fotózott is. A kötelező fotók után gurultunk le a déli oldalra, egészen a sorompóig, itt fordultunk meg és mivel ez az oldal nem olyan meredek és hosszú, így elég ütemesen kapaszkodtunk felfelé. Vissza legurultunk Kőkapu felé és Kishután még frissítettünk. Következett Bózsva, majd egy rövidebb mászás Telkibánya irányába, de még előtte az emelkedő tetején jobbra fordultunk a radartorony irányába. Itt érdemes figyelni mert semmiféle tábla nem jelzi és az út eleje direkt dózerút, kavicsos, de 1 kilométer után tökéletes aszfalt fogad bennünket. Itt felfelé körülbelül 4 kilométert mászunk, de a feléig nincs is gond, viszont onnen indul a feketeleves, 2 kilométer combos szakasz. Ahogy elérünk a szigorúan őrzött objektumhoz, azonnal forduljunk meg a kerítésnél és guruljunk lejjebb mert nem szeretik a látogatókat, azokat meg főleg nem, akik fotózgatnak is!
Innen tempósan hamar leérünk Telkibányára a Pitvaros Étterembe (ezt kifejezetten ajánljuk a túrázóknak, mert nagyon jól főznek és kedvező árban kínálnak finomságokat és ha a jelszót bemondjátok, ami nem más, mint: ZEMPLÉN 3000, még kedvezőbb vagy esetleg egy nagyobb adagot kaptok az asztalotokra). Itt egy órát szántunk ebédre és pihenőre, ami hamar és jókedvűen telt, itt volt a táv fele körülbelül, de még a szint nem volt a felénél.
Abaújvár felé vettük az irányt, itt is másztunk kicsit, közben hallottuk a nótát, azt hittük, hogy Gyuri jön a Mi kis falunkból, de végül jókedvű emberkék kiabáltak ki az autóból, hogy hajrá! Felértünk az emelkedőre, majd még egy kis dimbes-dombos rész után gurultunk be Kékedre. Itt tudtuk, hogy kemény lesz, ugyan is innen indult a nap leghosszabb és legmeredekebb mászása, a kékedi emelkedő, egészen fel László tanyáig. Józsi mondta, hogy ez volt a mumusa, több helyen 10%-os meredekségű. Felfelékben a már bevált, szokásos módszerünket alkalmaztuk, hogy mindenki saját tempóban megy és fent találkozunk. Itt meg kellett állnom ugyanis volt rajtam egy mellényszerű kis bogárháló a mez alatt, nos ezt le kellett vennem, mert felfelé is volt és egyébként is telibe sütött a nap. Tudtuk, hogy ha ez megvan akkor innentől szinte már megvagyunk bár, László tanyára háromszor kell felkapaszkodnunk, három különböző start helyről, így volt az első a kékedi emelkedő. Fent Józsi bevárt, aztán gurultunk le Hollóházára, egészen le a település másik végére, majd innen vissza a Vadász büféig, rövidke kis pihenő szokásos sör/kávé/kóla frissítés. Felfrissülve indultunk meg a második mászásra, ami furcsa volt mert nekem ez esett a legjobban, ezt leérve Józsi is úgy érezte. Józsi ismételten hamarabb ért fel, mint én, de fordult is mert mondta, hogy fázik 32 fokba…Mondtam neki, hogy mire leérek Eskárosba kérje ki a kólámat, jött a válasz, hogy a pizzát is, és mire én leérek akkorára talán kész is. Mire én leértem Józsi a templom előtt ücsörgött az árnyékban, gondoltam itt adják a pizzát?! Aztán mesélte, hogy két helyen is volt, de egyik helyen sem fogadtak el forintot és bankkártyát sem, na de még ATM-et sem tudták, hogy van-e valamerre, de legközelebb euro-t készítünk. A templom udvarán friss és jó hideg víz jön a kútból, érdemes frissíteni.
Kis pihenő és irány a harmadik, egyben az utolsó László tanya mászásunk, itt igazából az Skárosból kivezető út volt a nehéz, itt volt a legmeredekebb, aztán kiengedett kicsit, majd az út további része a tanyához már ismerős volt. Még első mászásunknál a hegy lábánál letettem az esőkabátot és minden felesleges cuccot, amit nem kell cipeljek felfelé háromszor. Megbeszéltük Józsival, hogy a következő találkozó ismételten Hollóházán, a Vadász büfé lesz. Jó stratégia volt ez részemről, mert mindig mire a frissítő pontokhoz értem, Józsi mindig kikérte a kólámat. 😀
Na de még Lászlótanyán, mikor felértem, apa és fia pakolásztak és mire megfordultam pont indultak is lefelé, a kisfiú mondta, hogy „APA APA érjük utol!!”,tudtam hol kavicsos hol lehet szélesebbre engedni hol nem, nos hát engedtem is lefelé, nem is értek utol, de olyannyira siettem lefelé, hogy majdnem otthagytam a cuccomat a fa tövében, vissza kellett forduljak, ekkor értek utol.
Szóval leértem Józsihoz a büfébe, ahol várt is a jó hideg kóla, de mondtam, hogy ne maradjunk túl sokáig mert jön felfelé a vihar, úgyhogy gyorsan néztünk egy radar térképet is aztán sietősre vettük az indulást, vagyis hát vettük volna… mert Józsi ledefektelt, nem tudjuk hogyan, de a szelep leszakadt a tövénél, gyors csere és indultunk is Füzér irányába, mert jelezték többen is a teljesítettek közül, hogy sokaknak nincs meg a szint, csak a füzéri mászást követően. Füzérkomlós végénél a kerékpárúton Füzér irányába fordultunk, itt is emelkedett végig, majd kis pihenő és kezdődött a keményebb mászás fel a vár parkolójáig, hiányzott, mint egy falat kenyér így a végére. Gyorsan néztük a szintet készült a kötelező fotó és indultunk is mert bizony már itt kopogtatott a vihar a sisakunkon. Lefelében felértünk egy autósra, aki nem nagyon tudta, hogy mit akart, merre akar menni, aztán csak kitalálta, hogy pont arra amerre mi is, így lefelében végig feltartott minket. Kérdeztem Józsit menjünk, előzzük? Mondta igen, már 60 körüli tempóval hasítottunk, de mindig direkt annyit gyorsított, hogy pont ne tudjunk elmenni mellette. De nem kell ám elhinni, hogy mi voltunk erősek 150 kilométerhez közeledve, meg amúgy is… ugyan is innen végig lejtett Pálházáig. Még bent Pálházán volt erő egy autó sprintre, mondván, nehogy már 155 legyen a max pulzusom.
Közel 10 óra után, a tervezett időben, szinte hajszál pontosan fél 6-ra érkeztünk meg a parkolóba, itt már önfeledten vigyorogva, hogy igen sikerült teljesíteni az általunk kitalált Zemplén 3000 teljesítménytúrát. Noh meg annak is, hogy a vihar előtt visszaértünk, ugyanis áthúztam a cipőmet beugrottam a caddy-be Józsi beadogatta a bringákat, lekötöttem és mire kibújtam megjött a vihar is, szóval tökéletesen sikerült az időzítésünk.
Amikor kitaláltuk ezt az egészet, csak reménykedni tudtunk, hogy ilyen sokan fogják teljesíteni és hogy egyáltalán nekünk is sikerülni fog, mert ehhez bizony kell egy alap kondíció és fejben is kitartónak kell lennünk, ha teljesíteni szeretnénk!
Összességében egy látványos kerékpáros teljesítménytúra, nem kell versenyeznünk senkivel, magunkat tesszük próbára. Természetesen meg lehet csinálni gyorsabban is, de nekünk az volt a cél, hogy élvezzük és olyan dolgokat lássunk, amiket még nem vettünk észre, több ilyen is volt, meg is lepődtünk. Ami mindenképpen jó érzés volt, hogy egyszer sem jutott eszünkbe, hogy abbahagyjuk, de az sem hogy rossz ötlet volt belekezdeni.
Tényleg mindenkinek csak ajánlani tudjuk, ám kellő edzettség és állóképesség hiányában nem érdemes belekezdeni.
Mindenképpen tervezzük az ismétlést, talán gyorsabban, hogy azért megdöntsük a mai időnket. 🙂
Sok sikert azoknak, akik ezután szeretnék kipróbálni és keressenek minket bizalommal, az idei év sem ért még véget, de annyit elárulunk, hogy készülünk még pár meglepetéssel idén is és jövőre is vannak terveink. 😉
Már évek óta tologatom a túrát, mindig jött közbe valami, amiért nem tudtam elmenni, idén beszéltük Vass Józsival, hogy jó lenne egy ilyet csinálni, megvan hozzá az útvonal, itiner minden, csak időpontot kellene rá találni, nos… úgy belelendültünk, hogy már szállást is foglaltunk az Őrségben, Felsőszölnök lett a főhadiszállás, mégpedig egy Szlovén mintagazdaság. Tudtuk, hogy az út minőségével nem lesz gond így nyugodtan vittük az országúti bringákat. Meghírdettük, hogy hátha jön velünk valaki, eleinte sajnos nem nagyon volt rá jelentkező, de aztán az Oxigén teljesítménytúrán összefutottunk Andival és Bálinttal, akiket érdekelt a túra, ez azzz… már voltunk négyen, de mondták, hogy érdekelheti még két ismerősüket, mi örömmel fogadtuk őket is, így Zoli és Peti is csatlakozott hozzánk.
Előző nap le utaztunk Felsőszölnökre, útközben még beiktattunk egy kis balatoni fürdőzést is, így teljesen felfrissülést érkeztünk meg a szállásunkra. Ahol a bringákat lepakoltuk és kikészítettük a holnapi bevetési öltözéket.
Eljött hát az indulás reggele, elég hűvös volt reggel, Józsi mondta is miközben a találkozási pontra gurultunk, hogy majdnem fázik. Mikor odaértünk, akkor már ott várt minket Andi és Zoli, egyből mondták is nevetve, hogy Bálint és Peti elmentek bemelegíteni, ugyanis kicsit eltévedtek, a körforgalomban elnézték az irányt, így ők már plusz 20 kilóméterrel indultak neki a napnak. 😀 Míg odaértem beszélgettünk Andiékkal és kicsit féltünk, hogy “kellemes” 36 fokban fogunk végig tekerni, de mint utólag kiderült kegyes volt hozzánk az időjárás, szinte végig 30 fokban tekertünk, kellemesen lengedező szélben.
Megérkeztek Bálinték és most már tényleg indultunk, irány Ausztria és az első táblánk, pár kilométer után meg is érkeztünk hozzá, enyhén ködös időben húztuk be az elsőt. Itt ahogy megcsináltuk a fotót, indultunk is tovább éééés kezdődött is a móka. Nem sokat tekertünk Ausztriában de annál intenzívebben pirított rá a pulzusunkra, szóval aki eddig fázott, itt melege lett, ugyan is 3 darab 10% feletti mászás, nem hosszú de meredek. A második emelkedő közepette próbáltam csinálni mosolygós képet, hiába szóltam a többieknek, meg sem hallották. 😀 Felmásztunk, a 2. csúcsocskánkra, utána egy brutális jó szerpentin jött ahol lehetett engedni neki, mert igen hosszúra nyújtották. Harmadik mászást is sikeresen abszolváltuk, itt a lefelében nem lehetett engedni, mert utat építettek és itt-ott kicsit kavicsos volt az út. Még lefelé láttunk egy brutális emelkedőt, de arra nem fordultunk be, odaérve nem is bántuk mert 16-os tábla várta az érdeklődőket a bucka elején. 😀
Úgy suhantunk át Szlovéniába, hogy a táblát sem láttuk, hogy merre-hol így a fotó most elmaradt, na de majd jövünk még visszafelé is, majd akkor. Szlovéniában tekergőzni hjaj de jó volt, az utak minősége nagyon frankó, a látványra pedig nem lehetett panasz. A 45. kilométernél tudtuk, hogy lesz egy megállónk, addig picit megtoltuk, és itt pihentünk ki magunkat, egy szép kis horgásztó. Bár itt terveztünk egy frissítést de sajnos a büfé nem volt nyitva, lehet még korán jöttünk. Na de uccu tovább mert szúnyog terén háááát… nincs kevesebb mint itthon. Következő megállója szépen haladunk tovább, ami nem más mint Muraszombat, itt egy Hofferben tízóraiztunk, volt 30 percünk rá, de végeztünk a fánkokkal még jóval előtte, és indultunk is tovább, várt minket Horvátország. Innen jött az egyenesek viadala, ugyanis innen nem volt már hátra csak vagy 30 kilométerünk a határig, viszont ebben a 30 kilométerben nem is volt több 3 kanyarnál. Még odafelé a szlovéniai úton, Ausztriában felmásztunk 368 méterre, majd Szlovéniába gurultunk be, és így utólag visszanézve vicces, a szintrajzot nézve, Szlovénia lejt…. igen lejt, egészen Horvátországig. 😀 Mert 368 méter magasból egészen leereszkedtünk 180 méterig, tudom-tudom nem nagy magasságok na de… folyamatos ereszkedés 20 km-től egészen 74-ig. Vicces volt, azt hittük erősek vagyunk… XD
Aztán jött a Horvát határ, ahol gyorsan lecsekkoltak minket, hogy mégis kik vagyunk és minek jöttünk, gyorsan megcsináltuk a határnál a fotót, egyből kettőt is, az elmaradt Szlovén fotót pótoltuk a másik oldalon.
Horvátországból vissza Szlovéniába, és itt jött egy ismerős szakasz ahol jöttünk, mert ez a hosszú egyenes ugyanaz volt mint amin jöttünk egészen Beltinci-ig. Itt elváltak az útjaink az ismerős szakasszal és már nagyon az ebédre koncentráltunk, 100 kilométernél beszéltük meg az ebédet ezt sikerült is teljesíteni. Kis defekt még becsúszott előtte Bálint kiabál, hogy „defekt lesz„, érzi, hogy enged… gyorsan megálltunk és fújtunk bele, az ebéd már itt van csak 8 kilométer, addig ki kellene bírja. És ki is bírta, igaz még egyszer megálltunk és fújtunk bele, de végülis kibírta ebédig, és a pizza vagyis Bálintnak az oldalas előtt még volt ideje kicserélni a belsőt is így, időben indulni tovább az ebédről is.
Ebédet követően már nem sok volt vissza, röpke 40 kilométer, na de milyen 40 kilométer, jött mint a túra elején megtapasztalt kis buckás vidék. Ahogy megindultunk szépen kibújt a nap a felhők mögül és megmutatta mitől is féltünk kicsit még reggel, igen egyből 36 fok lett, és nagyon nem esett jól a mászás közben a perzselő nappal a nyakunkban. Na de nem tartott sokáig, bebújtunk az erdőbe, gyönyörű tájak közepette róttuk a hátralévő kilométereket. 110 kilométernél kezdődött a buli visszafelé, ugyan is jöttek azok a piszkos, sunyi kis emelkedők, nem hosszúak, de meredekek, itt is több 10-15%-osba belefutottunk, kérte az erőt még így a vége felé is. Ez a folyamatos le-fel mászkálás kivette még azt a maradék kis erőt is ami volt bennünk, meg hát azért meleg is volt rendesen, igaz már nem 36 fok, hanem csak 34. 😀 Így hát hasznát vettük annak a tanácsnak amit a televízióban mondtak, védekezzünk a meleg ellen alkohollal, többen igénybe is vették eme jó tanácsot, mondván, hogy borvidéken vagyunk, rákóstolnak erre arra. 😀
Lassan vissza érünk, volt még vissza 5 kilométer, és a temető melletti kútra úgy ugrottunk rá mintha még legalább 100 kilométer lett volna vissza, fürdés, frissítés kulacs feltöltés éééés 5 perc és haza is értünk, vagyis még nem… mert még a Magyar határnál elkészítettük az utolsó fotót, szóval, tovább haladva úgy körülbelül 3 perc után volt még egy kocsma, ahol megittunk még ezt azt, elég sűrűre sikeredett az utolsó 5 kilométer. 😀 Közben még megbeszéltük, hogy zuhany után találkozunk a szállásunkon az étteremben, és kibeszéljük a mai napot, ki hogyan látta, élte meg. 🙂
Nagyon jó túra volt, az időjárás kegyes volt, kellemesen jó idő, szélcsend végig. Az utak kiválóak, a látványra sem lehet panasz, mindenhol szívesen fogadtak minket, bár furcsán néztek ránk, hogy honnan hová tekertünk. 🙂
Előző nap gondoltunk egy merészet és hirtelen felindulva, mi lenne ha graveleznénk egy kicsit a Zemplénben? Zsolti nem sokat habozott, rá is bólintott. 🙂
Reggel 9-kor indultunk el Nyíregyházáról, kellemes 10 fokban, mikor megérkeztünk Tolcsvára nem volt csak 4 fok a hegyek között, gyorsan öltözünk, pakoltunk és indultunk is, hogy bemelegedjünk kicsit. Ez sikerült is Háromhuta irányából felkapaszkodtunk egészen a regéci vár tövéig, ám most még nem mentünk fel, majd visszafelé.
Innen lefelé jött a határtalan öröm és száguldás egészen Fonyig. Itt örülünk igazán a gravel bringának elsőként, mert ez az út inkább földút mint aszfalt volt. Még indulás előtt megbeszéltük, hogy még Vilmányban fordulunk Hejcére, de úgy vitt a lendület, hogy egy picit, úgy 8 kilométerrel odébb jöttünk rá, hogy elnéztük az irányt, nem volt gond, visszafordultunk és megindultunk Hejcének.
Ahol a helyi szerveket megcélozva informálódtunk a repülőgép szerencsétlenség emlékmű helye iránt, kaptuk is az infót, hogy most fakitermelés miatt nem biztos, hogy járható kerékpárral az út, de van itt a faluban is emlékmű keressük azt fel bátran. Mi persze nem engedtük el a dolgot, nekiindultunk, aztán hamar vissza is fordultunk. 😀 Így a falubéli emlékműveket mert van több is ám, megnéztük, dokumentáltuk. Nagyon szép kis falucska Hejce, érdemes ellátogatni ide, minden kis házikó szépen korhűre felújítva, remek étterem és tényleg, rendben van minden.
Gondoltuk, hogy mivel gravel túra ne azon a rossz aszfalt úton menjünk már visszafelé, hanem vágjunk itt át a hegyek lábánál. Úgy is lett, egy remek kis úton végig csodaszép panorámával közelítettük meg Fonyt, ahol még másztunk egy kicsit majd Mogyoróskára begurultunk és ismételten terepen, megkezdtük a mai utolsó és legkeményebb mászásunkat, irány fel a várba, irány Regéc.
Miért ne, itt is fakitermelés és valamit még ki is karóztak, építkeznek… utólag megtudtuk gyalogos járdát építenek egészen fel a várig. Felpörgettük amit fel kell és pikk pakk fel is értünk a várhoz, ami még nem volt nyitva a téli nyitva tartás volt érvényben. elkészítettük a kötelező képeket és irány lefelé.
Ijaj az a lefelé… meredek, sziklás, technikás élveztük vigyorogtunk végig, csak a rázkódástól ne görcsölt volna a kezünk a végén, ahogy markoltuk a fék-váltókart. 😀 Innen már nem volt megállás egészen az autóig gurultunk, közben még a nyílt vidéken a szél is megviccelt minket kicsit, miért ne, pofaszél, olyan 60-as, de már tudtuk nincs sok csak pár kilométer, megnyomtuk még és kellemesen elfáradva értünk vissza a starthoz.
Remek kis kör volt, csak ajánlani tudjuk mindenkinek. 🙂
Volt már verseny, volt már túra, volt már minden amiről nem írtam egy ideje, de elárulom, nem maradtatok le sokról… Nem azért mert ezek az események nem lettek volna a világ legjobb bulijai, csupán azért, mert ha az ilyen beszámolónak septiben lezongorázott hangulata lesz, azt sem ti, sem én nem fogom élvezni.
Szóval Mágocsy kupánál kezdhetném, de ettől messzebbről indulunk neki a mókának.
Csütörtökön már megint Shopronból jelentkeztem be Cicámnak, mert „el kellett vinni fránya csomagokat”, ha pedig már ott voltunk kénytelenek voltunk biciklit is vinni . Hanyatló nyugatra… A hosszúra nyúlt szerelős este után pénteken már wattmérő majomként vágtunk nki a reggel időjárást nézve improvizált útvonalnak, amit Tomival raktunk össze.
Már-már mondhatni Burgenland klasszikust tekertünk. Reggelire egy kis Fraknó, ami azért is csodaszám, mert szinte hihetetlen nyolc, fél kilences rajttal hagytuk el Shopront (micsodát is Norbi?!). Fraknót még alig értük el, Tomi már a Luifweg-et emlegette… Ha valaki még emlékszik az edzőtábor-o-zoo-ra akkor tudja, hogy a Luifweg Fraknón belül talán az egyedüli olyan utca, ahol szerintem nem takarítják a havat, azért mert, ha a tetejét megbirizgálják, akkor a fő utcán már lavina söpör végig, olyan meredek. Bevallom férfiasan én is ludas vagyok, mert Tomi már tudta, hogy 34-28-cal ki tudja tekerni, de megfordult a fejében, hogy 11-32-es sorral már lehet még gyorsabb is tudna lenni. Ha pedig megvette a sort, nekem fel kellett tennem, mert mi az már hogy nem?!
Szóval alig kezdtünk bele Tomi már fingatott, nekem meg wattmérő majom legendájaként muszáj volt megnéznem hány watton kuppant meg a hegy. Maradjunk annyiban, most kicsit később haltam meg, Tomi pedig mosolyogva várt meg fent.
Tovább indulva egy öreg hegyen koplalt spori jött mögöttünk , aki úgy oda kúpolt nekünk, hogy csak pislogtunk. Látszott bácsi programon volt, mert hegynek fel szeletelve ment, majd pörgés ekkor visszakúpoltam, majd mikor lehagytam megint bekóstolt és kölcsön kúp visszajár. Na harmadjára is megkuppintottam a papát, és el is nyúltam, mint a takony, csak az öreg meg úgy jött fel mint aki azon a taknyos csúszik… Hát mit ne mondjak, tárt picsával álltam a kúp erdőben. Onnantól kezdve ő egy SPM fokozatott kapcsolt, amivel szépen el is ment, gondoltam is menjen a búsba (természetesen nem, mert teljesen más programon mentünk, kedélyesen mosolyogtunk oda-vissza, de azért a kis egót meg tudja taposni az ilyesfajta találkozás). Mondjuk Tomi minden zokszó nélkül tudta volna hárítani, csak ő ugye alternatív útvonalon ment, ahol én mióta először jártam, azóta nem mertem próbálkozni.
Rosalia-n Tomi megvárt és fent helyi sporival találkoztunk, aki szintén Bromberg felé kacsingatott. Egy pillantra nekem is megfordult a fejemben hogy kacsintsak, csak hát a női atléta testhez olyan markáns férfi arc tartozott, hogy hirtelen jött Koncsitát nem tudtam hova tenni. Mikor közöltük vele, hogy Rosaliaról fotózunk párat és megyünk, ekkor már nem jött velünk Csigusz a fiús lány vagy lányos fiú. Valahol Hochwolkersdorf után találtuk meg ismét, de ott sem tartott sokáig közös utunk. Bromberg alatt már ránk dübögött az ég, hogy eddig és ne tovább, ha jót akartok, mert különben elmoslak titeket. OK Főnök! és fordultunk is Schlag felé mivel 10-kor még korai lett volna ebédre kuncsorogni. A durva az egészben, hogy én akkor teljes mértékben abban a hitben voltam hogy hétfő van és örüljünk,ha egyáltalán valami nyitva lesz. Szerintem kicsit sem volt megterhelő a mászás.
Kirschlag downhill-t ismér megraktuk majd lent a településen már kaja után néztünk,hamar találtunk is egy helyet ahol a pincérek magyarok voltak (milyen meglepő). Kétféle menü volt, mindkettő levessel, de míg az egyik marha pöri volt, addig a másik zöldséges tészta wokban készítve. Tomi a hagyományosra esküdött, engem vonzott a különlegesség, meg sem mondom kinek nem sütötték meg rendesen a wok tésztáját. De hát így jár aki nem bízik a garantált jóban. Mindegy is, gyors útbaigazodás, fel a várba sör cisszent, világ minden felhője se lehet ma ellenség. De azért elindultunk Blumau felé. Alig hagytuk el Kirschlag-ot már újabb 300 m szintet gyűjtöttünk.
Blumau-ról sokat elmond, hogy outival vicces szegmens néven fut. Hát legutóbb eléggé fájt, ezért nem is értettem, miért nem fájt most. Pörögtek a wattok előttem, szikrázott a sztédzsíz, de raktam. Nagyon éltem a hegyet, erre Lánzsérba érve már még inkább elhittem, egész normális kerékpáros vagyok. Lánzsérba csak bekukkantottunk a várba, majd tovább és az a tovább, Istenem… Mint a mennyi manna.
idde 60km/h oda 70 amott 80 és aztán nicsak 90, ohh drága Krisztus Köszönöm hogy ezt adtad nekünk. Az a szabadság, az az összhang ember és gép között. Az maga a nirvana. Onnantól már a sztenderd Récényi befejezés volt hátra. Ilonaakna Hermészakna Görbehalom befutóval. Gondoltam én, de hát buzik lennénk , ha nem megyünk 2500 m szintet 😀 Így került képbe a Károly kilátó.
Na így lett 136 kilométerünk és mellé 2584 méter szintemelkedés.
Ezt másnap leöblítettük egy kis Ruszt-Fertő tekergéssel.
Majd itt állunk Pácinban a VI. Mágocsy Kupán. Krakeni zenedobozból üvölt a Balkan Fanatik – Mézes hetek című száma és bizony ezen a ceruzás verzén picit megakadt a lejátszóm, de olyan fülbemászó. Bemelegítünk wattolgatunk, de már fejben ott vagyunk a rajtban. Amikor pedig a rajtban voltunk már, fejben a királyhelmeci erőpróbát másztuk. Józsi,Tomi, Norbi és én alkottuk a KKB vonatot.
Az elején már volt egy valamilyen váztörés defekttel küllőszakadással meg még mit tudom én mivel, csúnya volt. De menni kellett tovább és az sokat elárul a menésről, hogy 40 km/h volt az utazó 50 km/h a lósz és 50 km/h-ra még sprint.
Voltak lószok, mert a sík mezőnyt csak azzal lehet szaggatni, de ezek egyike sem talált be. Majd Sátoraljaújhelynél kanyar és persze sprint utaztam, ahogy tudtam Tomit láttam még, Norbi cicut úgy kellett keresni miközben megszólal mögöttem, hogy nem kell kiabálni, mert ott van mögöttem. Józsit meg nem volt nehéz megtalálni, csak annyira, mint egy európai embert egy kínai város terén. Szomotornál integettem az ároknak, amivel első Mágocsy kupámon haverkodtam össze. Szentes alatt hátra pillantva azt láttam, hogy Korhán Laci vagy langyos lett, vagy megborította a szél, de Tomi ölében fetrengett. Ebből a pillantásból nem tudtam eldönteni, hogy mit is csinál ott. Ott akkor úgysem tudtam vele mit kezdeni. Jött az erőpróba. Fingó összeszorít, megdurrantani ahogy csak megy, és imádkozni, hogy ne szakadjak ki. De nekem sikerült. Onnan kezdődött a móka. TT stílusban odadurrantottam és pörgettem a wattokat. A legkellemesebb és várt meglepetés Nagy Norbi volt és Lara. Istenem, de rég láttalak barátom, olyan örömet okozott látni titeket és hallani a drukkolásotokat, hogy a wattmérőt majdnem leolvasztottam. Egyedül maradva mindent megtettem hogy a láthatóan lőtávolban lévő főmezőnyt felérjem, de erre esélyem sem volt. Dobrában a vasúti felüljárót is úgy megpakoltam, hogy el se hittem, hogy ez én vagyok. De eljött a végem és Nagytárkányban már csak lobogtam. Zemplénagárd felé már csak utaztam és Lácacsékétől csak lószolgattam a dombokat. Egyedül beértem, de közben még Tomi kis táskáját is összeszedtem, hogy legközelebb is legyen mire rácsatlakozni Ausztriában.
A KKB rövid távon rengeteg csinos eredményt ért el. Felsorolni így fejből most nem tudom, de az oldalunkon meg fogjátok találni ígérem. Ügyesek voltak és megküzdöttek érte.
Valahogy így tudtuk le ezt a hétvégét. Amiért kifejezetten hálás vagyok, hogy ilyen barátaim vannak, akikkel ennyi jó emléken osztozhatok és akiknek köszönhetem ezeket.
A már-már szokásosnak mondható zempléni körünknek indultunk neki, mi hatan mindenre elszántan. Megérkeztünk Makkoshotykára, a focipályához, ahol pár perc alatt felnyergeltük a lovakat és indultunk is neki a hegyeknek. Aki járt már ezen a részen az tudja, de aki még nem, annak röviden: innen Gerendás Rétig bizony mászóka van, a végén némi kis lejtővel, hogy utána ismételten felfelé induljunk.
Felfelé haladva, mindenki saját tempóban pörgeti a pedált, ki beszélgetős tempóban ki az élete PR-jért hajtva. Félúton egy erdőirtásnál megállva már elkészülnek az első fotók. Én, mint fotózni szerető ember, előkapom kis akciókamerámat, kattintanám a képet, és kiírja a masina: „No SD card”. Nah fene, megint így jártam… mert már jártam így nem egyszer. Gyorsan jeleztem is a fiúknak, hogy ma ti fogtok kattintgatni, mert én nem tudok mire. 😀 Elkészültek a képek, több-kevesebb sikerrel ugye. Nem megyünk pár métert Attila sporttársunk kiabál, „Vigyáz kígyóóó!!!” Kapom a fejem, hol merre, de mire körbenéztem, már előttem volt (nyilván száguldott keresztbe előttem). Gyorsan, nem kilapítva első- hátsó kerék fel, majd visszanéztem megnyugodva (én legalábbis biztosan), kígyó barátunk lehet fel sem fogva mi is történt, de a lényeg, hogy csúszott tovább. 😀
Lassan felérünk Gerendásra. Meleg van, sisakból csöpög a víz. Rakjuk-rakjuk, ahogy azt illik. Eszkála-kút, ahh! Felértünk, kis gurulás és itt a rét előttünk. Leértünk a rétre, gyors létszám ellenőrzés megvan-e mindenki vagy esetleg lettünk-e többen, mert a rövidke kis lefelében bele „ütköztünk” egy nagyobb turista csoportba, akik szépen baktattak lefelé éppen. 🙂
Noh, de haladjunk tovább! Hegyek között vagyunk, a lefelé után általában, ha csak nem hazamegyünk, márpedig hova még, hiszen most kezdtük, szóval irány felfelé. Nem kellett sokat mennünk, ugyanis a mai tervünk az volt, hogy az útba eső kilátókat mind meglátogatjuk. De még előtte Béla valahogy (mi nem értettük, de ő tudta, hogy ez a rendje és módja a kerékpározásnak), összeszedett egy defektet. Gyors csere és szúnyog lakoma után indulás tovább. Defekt javítás közben Béla és Zoli megbeszélték, hogy milyen jó is volt a múlt heti Extreme Trail, ahol Zoli keményen helytállt és, hogy tombolán micsoda cipőt nyert. 🙂 Tervünkhöz ragaszkodva első volt a sorban Kerek-kő, a kifelé a Cseliszka-rét felől mentünk, ahol örömmel konstatáltuk, hogy a szúrós bokrok megvannak és továbbra is szúrnak. 😀 Ameddig lehetett tekertünk, majd kikötöttük a lovakat, dobtunk nekik némi szénát és felsétáltunk a kilátóhoz, ahol szokásához híven a Zemplén gyönyörű arcát mutatta.
Igen, igen! Csaba éppen repülni készül, mondtuk neki ne, de ragaszkodott hozzá. 😀
Innen tovább gurulva, Sólyom-bérc következett, jó kis sziklás ösvény visz felfelé, tetszett is mindenkinek a kis technikai zóna. Ameddig a terep engedte tapostuk felfelé, majd a végén mászás, háhh és ismét csodaszép kilátás, csak most a Zemplén egy másik részére, szemben a regéci várral, gyönyörű panoráma.
Elkészültek a fotók, megvártuk míg Béla meglakomázik és indulás tovább Nagy-Péter-mennykőre, de még előtte István-kút! A bércről lefelé Gyuri felszíni fejtésbe kezdett. Gyakorolta, hogyan is kell nagyobb köveket lendületből megmozgatni. 😀
A kulcsosházhoz elérve, megtöltöttük a kulacsot a forrásnál, megbeszéltük, hogy mennyi béka lehet itt a kis tóban, majd mivel sokaknak a környék ismeretlen volt, felkészítettük őket, mi is vár rájuk itt felfelé. Szép helyen mászunk, de mindenki csak nyöszörög és közben azért próbál vigyorogni, hogy neeem, nem, nem fáj, jó ez. 😀 Ugyanis átlag emelkedése 12%, ami végig kisebb-nagyobb kavicsokkal megspékelve, vízmosásban-át-keresztbe formálja lelkünket. Felfelé több vadállat csiga száguld el mellettünk, őrületes tempóban otthagyva minket, de a lényeg, felmentünk mi is, méghozzá lábunkat nem letéve. Innen Nagy-Péter lábáig már nem sok van, aránylag jó is az út, lehet neki tolni.
Elérkeztünk az elágazásig, ahonnan sziklás, kidőlt fákkal tarkított út vezetett fel egészen a csúcsig. Szépen kavicsról kavicsra küzdöttük le a szintet és felértünk. Jó volt látni, hogy nincs egyedül Péter barátunk, turisták fotózkodtak, pihentek fent. Innen megint a Zemplén egy másik részére nyílik a már-már „unalmasan” szép panoráma. Kattognak a gépek, készülnek a szelfik, mindeközben Béla ismételten eszik… de ugye tudjuk, enni kell. 😀
Megvártuk Bélát míg visszacsomagolta a 3 emeletes ételesét, és lezúztunk a hegyről. Innen még kis mászás volt előttünk és elértük a túra leghosszabb mászásának csúcspontját. Ugye eddig szinte csak felfelé jöttünk, itt-ott kis lefelé, hogy aztán vissza tudjunk kapaszkodni, de így gyűlik a szint, most jön a jól megérdemelt lefelé. Rostalló felé vettük az irányt, a patak mellett végig lefelé Mar-lak irányában. Miután a dózer útról átfordultunk a singletrack részre, ahol egyébként alig egy hete jártunk utoljára, jött egy kis gikszer. A szinte Zemplén szűz Attila csatlakozott a zempléni kormányon túliak társaságához, kicsit lezúzta a könyökét, de semmi komoly, csak horzsolás. „Oké minden? – Persze, persze, kemény vagyok.” Jött a válasz, és gurultunk is tovább a patakmederen keresztül egészen Mar-lakig, innen dózerút és aszfalt Kőkapuig. 🙂 Ebédidő, gondoltunk eszünk is egy finomat, de még mielőtt nekiláttunk volna, Gyuri eltűnt, se bringája, se ruhája… 😀 Mire előkerült, kikértük a menüt, Látványleves és Spagettis halászlé. Fura volt de megettük, éhesek voltunk, erről többet inkább nem… Szedelőzködünk és indulás tovább, de nem megyünk sokáig, Kishután Csaba tud egy jó kocsmát, úgy is lett! Egy sör, két sör, kis jégkrém és indulás tovább, még kis aszfalt, és irány Kispart. Gyurival ketten ismertük a terepet, tudtuk hová megyünk, többiek csak félig-meddig vagy semennyire. Vágáshutára befelé elég jó tempót mentünk, aszfalton 40-el montival, Bélától jött is hátulról, „Halló-halló! Egy tányérom van elől, pörgök mint egy habverő!”. 😀
Vágáshutára beérve, „Toljátok a zselét, srácok, mert itt lesz uram irgalmazz felfelé!” Lett is. Ismételten 12% átlagban az emelkedés, de itt annyival egyszerűbb, hogy aszfalt és apró kavics, annyival viszont nehezebb, hogy több mint 1300 szint már volt a lábunkban. Felfelé, közben többen kifejlesztették a köröm alatti levegővételt. Felfelé menet egy rendes sportszerető barátunk lehúzódott az útról, mert látta, hogy jövünk felfelé. mint a TGV és ki is szólt a kocsi ablakán, hogy „Hajrá. Hajrá! Gyerünk, srácok!” ezek az ösztönző szavak adtak is némi lendületet, FELÉRTÜNK! 😀 Ismételten a mai napra jellemző kilátás fogadott minket. Bámészkodás közben Csaba elkészülve erejéből meredten bámult előre, kérdeztük minden oké, jött a válasz „Azt nézem, hogy lehetne a kavicsból oxigént kivonni?” nem avatott be minket, hogy végül sikerült-e. 🙂
A kavicsok oxigénra való átformálása közben az úriember, aki felfelé lehúzódott és szurkolt nekünk, visszajött autójával és felajánlotta hétvégi házát, hogy kinyitja nekünk, ha le szeretnénk zuhanyozni, felfrissíteni magunkat vagy csak vizet tölteni. Ezúton is köszönjük az ismeretlen segítőnek. Azt, hogy megmostuk-e egymás hátát, sosem tudjátok meg. 😀
Na de, indulás tovább, még sok van hazáig. Ha volt Kispart fel, akkor bizony lesz Kispart le is, de csak óvatosan, mert szűk az út, nem belátható és azért forgalom is van rajta. Na de, ne menjünk sokat aszfalton, vissza Nagyhutára háhh keresztbe a kéken, vetődött fel bennem az ötlet, arra még nem voltunk. Így utólag kiderült, lehet jobb is lett volna, ha most sem, kaptam is hátulról a „Kellett ez nekünk, mint egy falat kenyér!”, „Valami út is lesz?”. 😀
Egy darabig még jó is volt az út, de ahogy haladtunk befelé és felfelé, egyre sűrűbb lett a növényzet és keskenyebb az út. Ahogy átúsztunk a Hollós-patakon, jött a cudar világ. Bringa vállra és falon fel, végig nyirkos, csúszós falevél, brutálisan meredek. Felérünk, akkor azt hittük a tetejére, de nem… szűk keskeny telis-tele keresztbe borult fákkal, közben vetődött fel bennünk a kérdés, hogy „EZ AZ OKT? ÍGY NÉZ KI?” Igen, az volt… Ezt a röpke 2,3 kilométert alig 40 perc alatt küzdöttük le, de végül megérkeztünk Nagyhutára. Itt frissítettünk és indultunk is volna tovább, vagyis egy darabig mentünk is, csak egyszer eltűnt az út. Kéken mentünk volna át Makkoshotykára, de a patak úgy döntött, hogy ő az erősebb és a hegyoldalon elmosta az utat. Kis vakarózás, és pár „Most mi legyen, átmászunk?” mondat után, csak vissza kellett forduljunk, mert nem láttuk meddig van beszakadva az út. Nagyhutáról vissza Kőkapu irányába és aszfalton Gerendás-rét.
Felfelé úton már nem sietett senki Attilán és Bélán kívül, Atit még hajtotta az első zempléni kalandvágya, később ez a kalandvágy, hjaj de kellett… 😀 Bélát pedig a PR vágya (végül meg is lett neki), mi többiek szépen beszélgetősbe, fotózkodva feltekertünk a csúcsra. Felérek harmadjára Béla után, kérdezem: Ati merre? Nem tudja, előtte ment pár százzal, lehet, indult is vissza Hotykára, le a hosszún. Várunk várunk… már érkezik Gyuri, Zoli, Csaba szépen sorban, hmm mi legyen? Térerő nincs… telefonálni nem tudunk. Zoli mondja, hogy induljunk meg lefelé, biztos lement, áhh nem, csak nem. Egyszer csak jön egy spori Újhuta felől. Érdeklődünk, hogy nem találkozott-e egy fehér világbajnok mezes sráccal lefelé, dede, mondta, már lent az alján találkoztak szembe. Ahhhhh, fene! Remek… Vissza jön, hisz beszéltük Gerendáson, bevárunk mindenkit. Ahh fenét! Nem jött, le kellett guruljunk érte, Csaba és Gyuri fent maradtak napozni. 🙂 Mondanom sem kell, a térdem kalácsa sem kívánta már ezt a mászást vissza felfelé. Irány Gerendás, megint, majd kis mászás még onnan Eszkáláig és egy jóóó hosszú lefelé. Engedtük is neki merészen, végig én engedtem neki elől, ami fura volt, mert nálam fosósabb embert még nem láttam a lefelékben, de még Gyuri sem ért utol akiről tudjuk, úgy megy lefelé, mint a hegyomlás. Leérve említette is, hogy na mi van? Megtáltosodtál lefelé? Mondtam is, nem tudom, engedtem ahogy jólesik. 😀
Visszaért mindenki, lepacsiztunk, hogy ez betyárosan jó kis kör volt, könnyes búcsú és ki merre lát, hazafelé. Ismétlése következik. 🙂
Összességében egy nagyon jó túra volt, jó társaság, gyönyörű idő, szép útvonal. Aki tehetijárja körbe, megéri. Talán a Vágáshuta és Nagyhuta közti részt hagyja ki, mert az nem a legjobb.
