Az utolsó naphoz érkeztünk. Tegnap, a Monte Zoncolan után megbeszéltük, hogy ezt a napot már senki nem fogja túlgondolni. Mindenki alszik, ameddig szeretne, aztán megyünk arra, amerre épp kedvünk tartja. Semmi nagy terv, semmi komoly hágóvadászat, semmi „csak még egy kis szintet tegyünk bele” típusú agymenés.
Természetesen Csabán kívül mindenki így tett. 😀
Csaba ugyanis, ha már egész héten szorgosan túlgondolta a napokat, az utolsó reggelen is elindult valamerre. Mai napig nem tudjuk pontosan, merre járt. Ha nem lett volna éhes, talán vissza sem jött volna. 😀
Lassú reggel a nagy hegyek után
Reggel sokáig aludtunk. A tegnapi nap után mondjuk ez akkor is így lett volna, ha nagyon nem akarjuk. A test ilyenkor már nem kérdez, csak becsukja a rendszert, mint egy túlmelegedett laptop. Grossglockner, Plöckenpass, Kölnbrein, Braies, Zoncolan, plusz a hét összes kis csipkelődő emelkedője szépen összeadódott.
Egy nyugodt reggeli után még nyugodtabb készülődés következett. Ez volt az a fajta reggel, amikor már senki nem sietett sehova. Nem volt rajtunk az az első napos izgalom, amikor mindenki egyszerre akar kulacsot tölteni, gumit fújni, gélt keresni, sisakot állítani és megkérdezni, hogy „amúgy mennyi szint lesz ma?”.
Most inkább az volt a hangulat, hogy valahogy majd csak lesz. Elvégre az utolsó napra már nem akartunk nagy dolgokat. Egy kis átmozgatás, egy kis gurulás, egy kis lezárás, aztán kész. Legalábbis ezt hittük.
Elkezdtünk öltözni. Természetesen teljesen nyugodtan. És nagyjából ugyanilyen nyugodtsággal kezdett el esni az eső.
Vissza minden.
Ilyenkor az ember nem ideges. Már nincs benne az a „jaj, elmegy a nap” típusú pánik. Az utolsó nap esője inkább olyan, mint amikor a hegyek még egyszer odaszólnak: „Na, fiúk, azért ne higgyétek, hogy ti irányítotok.”
Vártunk még egy kicsit. Közben volt időnk megbeszélni, hogy Csabán kívül ki merre menne. Hamar kiderült, hogy négyőnk közül legalább hatfelé szerettünk volna indulni. 😀
Ez egy többnapos bringatúra végére teljesen normális állapot. Az egyik ember már csak völgyben gurulna, a másik még keresne valami kis emelkedőt, a harmadik kávét akar, a negyedik meg úgy tesz, mintha döntene, de valójában csak azt nézi, hol van nyitva bolt.
Az utolsó, nagyon nyugodtnak induló tekerés
Végül Józsi és Dávid megindultak az egyik irányba, mi Zsoltival teljes mértékben a másikba. Ők nyugat felé indultak a völgyben, mi pedig kelet felé. Nem volt ebben semmi komoly stratégia, inkább csak hagytuk, hogy az utolsó nap magától alakuljon.
Mentek egy darabig, majd visszafordultak.
Így tettünk mi is.
Majdnem egyszerre értünk vissza. Kivéve Csabát természetesen, mert ő továbbra is a saját dimenziójában közlekedett valahol. Nem is emlékszem pontosan, mikor érkezett vissza, de az tutifix, hogy mi akkor már megvacsoráztunk.
Ez az utolsó napi tekerés nem a számokról szólt. Nem akartunk új rekordot, nem akartunk még egy legendás hágót, nem akartunk 3000 méter szintet. A lábakban már ott volt az egész hét. Elég volt csak mozgatni egyet, kinézni még egyszer a hegyekre, és elbúcsúzni attól a völgytől, amelyik pár nap alatt szinte otthon lett.
A többnapos túrák végén van egy érdekes csend. Nem az a kínos csend, hanem az a fajta, amikor mindenki tele van élménnyel, csak már nincs ereje minden mondatot kimondani. Az ember fejében még pörögnek a szerpentinek, a hófalak, az olasz falvak, a Bar Erica, a Grossglockner hidege, a Zoncolan utolsó három kilométere, közben meg a valóságban csak ül egy széken, és nézi, hogy szárad-e már a bringás cipő.
Pakolás, tésztakonténer és indulásra kész busz
Vacsora után elkezdtünk bepakolni, hogy ne reggel, indulás előtt kelljen mindent kapkodva berámolni. Bringák be, cuccok be, sisakok, cipők, táskák, töltők, kulacsok, minden apró túlélőfelszerelés, ami egy hét alatt szét tud szóródni egy szálláson.
Aztán jött a konténernyi tészta.
A Braies-nap után Bruneckben sikerült olyan mennyiségű olasz tésztát, szószt és egyéb életmentő szénhidrátot vásárolni, mintha nem Magyarországra mennénk haza, hanem egy hosszabb expedícióra a civilizáció peremére. Ezt természetesen óvatosan kellett pakolni, a tetejére, hogy ne törjön össze.
Vannak bringás túrák, ahonnan az ember hűtőmágnest hoz haza. Mi tésztabirodalmat.
Ahogy pakoltunk, szépen összeállt az egész hét a fejünkben. Az első nap izgalma, a nagy hágók, a váratlan technikai gondok, a hideg, a meleg, a szél, az eső, a határátlépések, az olasz kávék, a hütték, a félig átfagyott lejtmenetek és a sok hülyéskedés. A busz lassan megtelt, de valahogy még mindig maradt hely egy újabb sztorinak.
Hazafelé a síkságra
Összességében mindenki nagyon jól érezte magát. Hatalmas hegyeket és legendákat küzdöttünk le, és mindenki vigyorral indult haza. Persze volt ebben egy kis szomorúság is. Mert amikor vége egy ilyen hétnek, akkor az ember nem csak egy nyaralást zár le, hanem egy saját kis külön világot is.
Haza kellett mennünk a síkságra.
Ahol nincs minden sarkon hágó, nincs reggelente alpesi levegő, nincs az az érzés, hogy csak elindulsz a faluból, és máris egy legendás út felé mész. De egy dolog biztos: még visszatérünk. Lehet, hogy még idén. Csak akkor gravellel. 😀
Hazafelé a buszban érezhetően fáradtabb volt a légkör, mint kifelé. Odafelé még ott volt az izgalom, a tervezgetés, a nagy dumák, a „vajon mi fér bele?” érzés. Hazafelé már mindenki pihent a helyén. Nem voltunk szomorúak, csak elfáradtunk. Jólesően, rendesen, mélyen.
Csabát kiraktuk Budapesten. Igen, visszaért indulás előtt, és majdnem be is pakolt időben. Ez tőle már komoly logisztikai teljesítmény. 😀
Utána ettünk egy igazi magyar benzinkutas hotdogot, ami egy ilyen olasz-osztrák alpesi hét után egészen sajátos kulturális visszarántás volt. Az ember egyik nap még fricót eszik Sutrióban, másnap pedig mustáros hotdogot a kúton. Ilyen ez a közép-európai újrabelépés.
Aztán csorogtunk tovább hazafelé. Zsoltit kipattintottuk otthon, átadtuk a párjának, aki gyorsan szemlézte, hogy testileg és szellemileg is épen került-e haza. Sérülés nem nagyon látszott rajta, a lelki állapotát pedig a horkolás mennyisége alapján majd később lehetett pontosan mérni.
Ezután jöttünk tovább haza. Nálam Dávid és Józsi cuccait átpakoltuk az ő autójukba, aztán ők is indultak tovább. Én bepakoltam, Evelin pedig már vacsorával várt. Ennél jobb zárása nehezen lehetett volna ennek a hétnek.
Hamar le is dőltem. Hosszú volt az út, elfáradtunk, és hát valljuk be: a hét sem volt semmi.
Mit adott ez az alpesi hét?
Ez a hét nem csak arról szólt, hogy összegyűjtöttünk egy rakás kilométert és szintet. Persze abból is jutott bőven. De közben kaptunk valami sokkal jobbat is: közös sztorikat, amiket még sokáig fogunk emlegetni.
Megtanultuk, hogy a Grossglockneren nyári mezben is nagyon gyorsan lehet fázni. Hogy a Zoncolanon a 13 százalék egyszer csak pihenőnek tűnik. Hogy a Plöckenpass mindig tartogat valami apró meglepetést. Hogy Olaszországban tésztából soha nincs elég. Hogy a Di2 nem akkor merül, amikor otthon, kényelmesen, töltő mellett állsz, hanem indulás előtt, amikor a hegy már vár.
És talán azt is, hogy ezeken a hegyeken az ember nagyon gyorsan megtalálja a saját méretét. Nem a nagyot, pont az ellenkezőjét. Odafent egyértelmű lesz, hogy kicsik vagyunk. De valahogy ettől lesz igazán nagy élmény felmenni.
Egy kis összefoglalóval búcsúzom. Minden napról írtam egy rövid bekezdést a végére, emlékeztetőül, vagy csak kedvcsinálónak. Ha valaki innen csöppen bele a sorozatba, akkor hátha visszaolvas ezeknek a nagyszerű, élménnyel teli napoknak a beszámolóiba.
Csáó! Még találkozunk! 🙂
A teljes hágóvadászat sorozat röviden
Hágóvadászat az Alpokban – 1. rész: Visszatérés Kötschach-Mauthenbe
Az első részben megérkeztünk az Alpok közepébe, vissza Kötschach-Mauthenbe, oda, ahol két évvel korábban az időjárás már egyszer megmutatta, hogy a hegyekkel nem lehet csak úgy viccelődni. Ez a nap még az utazásról, a ráhangolódásról, a szállás elfoglalásáról és arról az ismerős izgalomról szólt, amikor az ember tudja, hogy a következő napokban nagy dolgok várnak rá. A bringák még tiszták, a lábak még frissek, a tervek pedig veszélyesen magabiztosak.
Hágóvadászat az Alpokban – 2. rész: A monumentális Kölnbrein duzzasztógát
Az első teljes bringás napunkon a Kölnbrein-duzzasztógát felé vettük az irányt, ami nem csak egy sima alpesi célpont, hanem egy hatalmas betonból öntött „na ezt nézd meg” felkiáltás a hegyek között. Gmünd, Porsche Múzeum, Fallbachfall, hosszú mászás, alagutak, vízesések és a végén a Malta-völgy óriási gátja: ez a nap tökéletesen megadta az alaphangot a hétre. Nem volt még Grossglockner vagy Zoncolan, de már éreztük, hogy itt minden méternek súlya van.
Hágóvadászat az Alpokban – 3. rész: Plöckenpass, és a 100 eurós küllő
A harmadik részben jött a Plöckenpass, az olasz oldal, Timau, kávéterv, szerpentinek és persze a hét egyik legszebb technikai ajándéka: a 100 eurós küllő. Ez az a nap volt, amikor megint kiderült, hogy egy bringatúrán hiába tervezel szépen, a kerékpár néha saját dramaturgiát ír. A Plöckenpass viszont így is hozta a kötelezőt: kemény, látványos, helyenként forgalmas, de nagyon szerethető alpesi átjáró Ausztria és Olaszország között.
Hágóvadászat az Alpokban – 4. rész: Grossglockner
A Grossglockner napja volt az első igazi nagybetűs hegyi kaland. Korai indulás a Jungfernsprung vízeséstől, Heiligenblut, hosszú mászás, Hochtor, hófalak, szél, havas eső és az a bizonyos érzés, amikor 2500 méter környékén már nem a tempó számít, hanem hogy okosan dönts. Az Edelweißspitze végül az időjárás miatt kimaradt, de a Grossglockner így is adott mindent: szépséget, hideget, tiszteletet és egy olyan napot, amit nem nagyon felejtünk el.
Hágóvadászat az Alpokban – 5. rész: Pihenőnap, irány a Braies-tó
A Braies-nap végre egy pihenőnap volt, legalábbis papíron. Bringázás helyett Olaszország felé vettük az irányt, és körbesétáltuk a Dolomitok egyik legismertebb tavát, a Lago di Braies-t. A tó élőben is pont olyan erős, mint a fotókon: hegyek, zöldes víz, csónakház, alpesi hangulat. Utána Bruneck következett, ahol sikerült annyi tésztát vásárolni, hogy hazafelé a busz már inkább mozgó olasz kamrának tűnt, mint személyszállító járműnek.
Hágóvadászat az Alpokban – 6. rész: Monte Zoncolan kerékpárral
A Zoncolan volt a hét legendája. Kötschach-Mauthenből indulva előbb át kellett mászni a Plöckenpasson, majd Sutrio felől jött a Monte Zoncolan, a Giro d’Italia egyik legrettegettebb emelkedője. Az utolsó három kilométer nem egyszerűen meredek, hanem külön műfaj: 20 százalék fölötti részek, emeletnyi kanyarok, meleg, szenvedés, majd fent az a csöndes, fáradt vigyor, amikor az ember tudja, hogy ezt most tényleg megcsinálta. A nap végére 96 kilométer és 3020 méter szint került a zsebbe.
Ez a záró rész pedig a hazaérkezésről szól.
Nem volt benne nagy hágó, nem volt benne újabb legenda, de kellett ez is. Egy lassú reggel, egy rövid utolsó gurulás, pakolás, hazafelé fáradt csend a buszban, benzinkutas hotdog, majd megérkezés oda, ahonnan az egész indult. A hegyek ott maradtak mögöttünk, de a sztorik jöttek velünk haza. És ez a lényeg.
További túrákat, kirándulásokat és kerékpáros útvonalakat keresel?
Nézz körül a Tekeregj.hu részletes keresőjében, vagy böngészd térképen a következő útvonaladat!
Új nap virradt, ráadásul nem is akármilyen. A Grossglockner után ez volt az a nap, amelyet nagyon vártunk. Mégiscsak egy legendára készültünk, amelynek neve a bringások között nem egyszerű földrajzi megjelölés, hanem önálló fenyegetés.
Reggel mindenki lefutotta a többnapos bringatúrákon lassan megszokott köreit. Nyugodt reggeli, öltözködés, kulacstöltés, zsebek ellenőrzése, sisak, szemüveg, telefon, gél, szendvics, szerszám. Aki ilyenkor azt mondja, hogy öt perc alatt elkészül, az vagy hazudik, vagy valamit biztosan a szálláson hagy.
Nem húztuk sokáig az időt, fél kilenc körül már indulásra készen álltunk. Ezúttal „lábon” kezdtük a napot, nem kellett autóba pakolni a kerékpárokat. A cél ugyan egy másik országban volt, de a szállástól nézve szinte látótávolságra, csak éppen közénk állt egy hágó, egy rakás szerpentin és néhány ezer méter szint.
Elindultunk. Illetve elindultunk volna.
Zsolti Garminja ugyanis megszólalt.
Ha olvastátok az előző részeket, akkor pontosan tudjátok, mi következik. A Garmin nagyjából azt üzente: „Hé, te csíra, megint lemerült a Di2!”
Most azonban nem maga a váltóakkumulátor, hanem az egyik vezeték nélküli fékváltókar gombeleme kezdett elfogyni. Zsolti gyorsan beszaladt a boltba, én addig kiszedtem az elemeket. Nem sokkal később jött is vissza a hírrel, hogy természetesen a világon minden kapható, csak pontosan ez az elem nem.
Szerencsére a karokban több elem dolgozott, így egy kis átcsoportosítással sikerült működőképes állapotot létrehozni. Egy-egy elemet felcseréltünk, a rendszer felébredt, Zsolti ismét tudott váltani, a hegy pedig nem úszta meg.
Így, egyszerre lemerülve és feltöltődve végre tényleg elkezdtük a napot.
Bringás tanulság: többnapos túrán nemcsak a központi Di2-akkumulátort érdemes ellenőrizni. A vezeték nélküli fékváltókarok elemei is képesek pontosan a legjobb napon bejelenteni, hogy ők most elfáradtak. Egy-két megfelelő tartalék gombelem alig foglal helyet, mégis megmentheti a napot.
Plöckenpass kerékpárral: az első mászás még csak a bemelegítés
Első célunk a Plöckenpass, olasz nevén Passo di Monte Croce Carnico volt. A nagyjából 1357 méter magas hágó a Karni-Alpok főgerincén köti össze az ausztriai Kötschach-Mauthent az olaszországi Timau és Paluzza térségével.
Ezen a héten már többször megjártuk, ezért lassan rutinból csaptuk a kanyarokat. Tudtuk, hol meredekebb, hol enged egy kicsit, melyik kanyar után jön hosszabb egyenes, és nagyjából azt is, hol kezd az ember azon gondolkodni, hogy tulajdonképpen miért nem gyűjt bélyeget kerékpározás helyett.
Nem toltuk túl. Tudtuk, mennyi van előttünk, és főleg azt, hogy hová készülünk. A Plöckenpass ezen a napon nem cél volt, csupán az előétel. Nem érdemes a levesnél jóllakni, ha később brutális hegyi menet kezdődik.
A hágóra így viszonylag könnyed, tartalékolós tempóban értünk fel, minden komolyabb atrocitás nélkül. A forgalom azonban jóval nagyobb volt a megszokottnál, különösen sok motoros jött-ment mindkét irányban.
2026. június 4-én Ausztriában Úrnapja, vagyis Fronleichnam volt, amely országos munkaszüneti nap. Ez megmagyarázta, miért gondolta úgy fél Karintia, hogy tökéletes program lesz átkelni a Plöckenpassen.
A motorosok többsége normálisan került ki minket, és láthatóan tisztában volt vele, hogy ugyanazon az úton mások is közlekednek. Akadt azonban két neccesebb helyzet. Azokat a motorosokat pedig, akik pontosan mellettünk érezték szükségét a fordulatszám kimaximalizálásának, már szinte észre sem vettük.
Biztosan pici a… tankjuk. Vagy valami hasonló. 😀
A Plöckenpass kerékpárral szép, de nem forgalommentes útvonal. Hétvégén, ünnepnapon és jó időben sok motorosra kell számítani, ezért a láthatóság, a kiszámítható nyomvonal és az egymás mögötti haladás különösen fontos.
A Plöckenpass sziklaomlása: ezért voltak lámpák az olasz oldalon
A hágó olasz oldalán még mindig látszottak a nagy útépítés nyomai. Első ránézésre úgy tűnhetett, mintha már három vagy négy éve építgetnék ugyanazt a részt, a történet azonban ennél frissebb és jóval komolyabb.
2023 decemberében hatalmas sziklaomlás zúdult a Plöckenpass olasz oldalára. Az omlás súlyosan megrongálta az SS52 bis út egy részét és a védőgalériákat, teljesen megszakítva az Ausztria és Olaszország közötti közúti kapcsolatot.
A helyreállítás során nem egyszerűen újraaszfaltozták az utat. Megerősítették a hegyoldalt, újjáépítették a sérült útpályát, meghosszabbítottak és megerősítettek több védőgalériát, új sziklafogó rendszereket telepítettek, és érzékelőkkel figyelt hegyoldali monitoringrendszert alakítottak ki.
A hágót 2026. május 22-én nyitották meg ismét véglegesen a forgalom előtt. Mi június 4-én jártunk ott, vagyis alig két héttel a hivatalos újranyitás után. A munkaterület, az ideiglenes terelések és a lámpás forgalomirányítás ezért még egyáltalán nem számítottak múlt időnek.
Indulás előtt érdemes mindig ellenőrizni az aktuális útállapotokat az ANAS közlekedési információs oldalán, mert a magashegyi út időjárás, építkezés vagy biztonsági riasztás miatt időszakosan korlátozható.
A lámpa ezúttal nekünk kedvezett. Amíg feltartotta a forgalmat, készítettünk néhány fotót, felvettük a mellényeket, elindítottam a kamerát, és lenéztünk az alattunk kígyózó olasz szerpentinre. Szinte az összes visszafordító kanyar látszott. Olyan volt, mintha valaki egy adag főtt spagettit dobott volna a hegyoldalra, aztán leaszfaltozta volna.
Zöldre váltott a lámpa, indulhattunk lefelé.
Timau: az első olasz falu
Nem idegeskedtük túl a lejtmenetet. Sok a visszafordító kanyar, a hegyoldal néhol szűk, az út pedig még friss javításokat és munkaterületeket tartogatott. Ráadásul volt mit nézni, így most nem a sebesség volt a legfontosabb.
Az olasz oldal nagy szerpentinjei után megérkeztünk Timau településére. Ez az első komolyabb falu a határ után, és nekünk már volt hozzá egy kisebb személyes traumánk.
Két nappal korábban ide indultunk kávézni, amikor bekövetkezett az ominózus küllőtörés. A történetet itt tudjátok elolvasni:
Timau azonban több egy út menti kávézós megállónál. A település a Karni-Alpok egyik történelmileg fontos pontja, közvetlenül az egykori első világháborús front közelében. A faluban található osszárium összesen 1763 elesett katona maradványait őrzi, köztük olasz és osztrák katonákét is.
A környéken első világháborús múzeum, emlékhelyek és katonai maradványok is találhatók. A Plöckenpass nemcsak gyönyörű alpesi átjáró volt, hanem évszázadokon keresztül stratégiai útvonal is, amelynek környékén az első világháborúban súlyos harcok zajlottak.
Mi most nem álltunk meg hosszabban. Az út innentől egy enyhén lejtő, általunk csak önbizalomnövelő síknak nevezett szakaszon folytatódott. Ez nagyjából 1–3 százalékos lejtőt jelent, ahol az ember úgy érzi, hirtelen profi lett, miközben valójában a gravitáció dolgozik helyette.
Ezen az önbizalomnövelő síkon estünk be Sutrióba.
Sutrio és a Bar Erica: az utolsó békés percek
Sutrióban már Dávid és Csaba várt minket a Bar Erica teraszán. A kávézó falait bringás mezek, versenyfotók, poszterek és kerékpáros emlékek borítják. Jó arc a tulaj, finom a kávé, van süti, szendvics és rendes étel is. Ha valaki Sutrio felől készül a Zoncolanra, szerintünk érdemes betérnie. Felfelé egy utolsó frissítőpont, lefelé pedig a civilizációba való visszatérés első állomása.
Most még nem ettünk komolyabban. Egy üdítő, egy kis süti, néhány korty kávé, aztán indulás. Tudtuk, hogy tele gyomorral nem volna különösebben elegáns nekimenni a hegynek, ennek a hegynek pedig különösen.
Indulás előtt odalépett hozzánk egy nagyon aranyos olasz néni és bácsi. Ők kizárólag olaszul beszéltek, mi pedig nagyjából addig jutottunk az olasz nyelvben, hogy pizza, pasta és buongiorno. Így maradt a nemzetközi mutogatás.
A bácsi megkérdezte, hová tartunk. Mondtuk:
Zoncolan.
Kikerekedett a szeme, majd arckifejezésével őszinte részvétét fejezte ki. Nem kellett hozzá közös nyelv. Az üzenet világos volt:
„Rendben, fiúk. Ti tudjátok. Sok szerencsét, szükségetek lesz rá.”
Sutrio önmagában is megér egy sétát. A Monte Zoncolan lábánál fekvő település történelmi központjában macskaköves utcák, kőházak, templomok és hagyományos faműves műhelyek sorakoznak. A falut régóta a helyi fafaragás egyik központjaként tartják számon, és ez a hangulat ma is erősen jelen van az óvárosban.
Mi ezt akkor még csak átgurulva láttuk. Lefelé azonban visszatértünk, mert egy olasz óvárost nem lehet egyszerűen ott hagyni az út szélén.
Miért legenda a Monte Zoncolan?
A Monte Zoncolan nem Európa legmagasabb hágója, nem a leghosszabb alpesi mászás, és a panorámája sem minden pontjáról olyan, mint a Stelvióé vagy a Grossglockneré. A legendáját nem a magassága, hanem a meredeksége és a könyörtelensége építette fel.
A hegyet gyakran Il Kaiser, vagyis „a császár” néven emlegetik. A Giro d’Italia hivatalos bemutatója egyenesen a világ kerékpársportjának fenséges szörnyetegeként ír róla. Ez nem egyszerű marketinges túlzás. A Zoncolanon bizonyos meredekség fölött megszűnik a klasszikus országúti versenyzés.
Nincs érdemi szélárnyék. Nincs olyan csapattárs, aki hosszú perceken keresztül kényelmesen felvezessen. Nincs elegáns ritmusváltás és taktikai sakkozás. Mindenki egyedül marad a saját áttételével, pulzusával és korábbi rossz döntéseivel.
A Giro hivatalos leírása szerint az Ovaro felőli oldalon az emelkedő 10,1 kilométeren több mint 1200 méter szintet gyűjt össze, közel 12 százalékos átlaggal. A második és hetedik kilométer közötti öt kilométeres részen a meredekség szinte folyamatosan 15 százalék felett marad.
Vagyis nem arról van szó, hogy jön egy rövid, csúnya fal, amit az ember kiállva átverekszik. Itt maga a hegyoldal a fal, és több kilométeren keresztül nem találod rajta az ajtót.
A Sutrio felőli oldal, amelyen mi mentünk, papíron a barátságosabb változat. Hosszabb, az átlaga 9 százalék körül alakul, és az első része kezelhetőbb. Az utolsó 3–3,5 kilométer azonban ugyanabba a könyörtelen fináléba vezet, ahol a meredekség 20 százalék fölé is emelkedik.
A „könnyebb Zoncolan” tehát nagyjából olyan kifejezés, mint a „barátságos cápatámadás”. Lehetnek fokozatok, de egyik sem pihentető.
A Zoncolan legnagyobb Giro d’Italia-történetei
A Monte Zoncolan viszonylag későn került be a Giro d’Italia nagy hegyei közé, de nagyon kevés idő kellett hozzá, hogy a Stelvio, a Mortirolo és a Gavia mellett emlegessék.
2003: Gilberto Simoni és a Zoncolan születése
A férfi Giro mezőnye 2003-ban mászta meg először a hegyet, mégpedig Sutrio felől, ugyanazon az oldalon, ahol mi is mentünk. Gilberto Simoni a legmeredekebb utolsó kilométereken szakította le ellenfeleit, és megnyerte a szakaszt.
A verseny egyik fontos története Marco Pantani szereplése volt. A Kalóz pályafutása ekkor már lefelé tartott, de a Zoncolanon ismét a legjobbak közelében küzdött. A hajrában visszaesett, végül ötödikként ért célba. A jelenet sokak számára Pantani utolsó igazán nagy hegyi fellángolásai közé tartozik.
Simoni a befutó után annyira elkészült, hogy lényegében azt mondta: ha ez még neki is túl kemény, képzeljük el, mit élhettek át a többiek.
2007: először az Ovaro felőli szörnyoldal
Négy évvel később a Giro már Ovaro felől küldte fel a mezőnyt. Ekkor tárult fel igazán a Zoncolan teljes kegyetlensége. Simoni ismét győzött, csapattársával, Leonardo Piepolival együtt érkezve a célhoz.
Ez lett Simoni utolsó Giro-szakaszgyőzelme, a Zoncolan pedig végleg beköltözött a kerékpáros rémálmok felső polcára.
2010: Ivan Basso megtöri Cadel Evanst
2010-ben Ivan Basso nyert a hegyen. A meredek részeken sorra szakadtak le a riválisai, végül Cadel Evans sem tudta tartani vele a lépést. Basso később az egész Girót megnyerte, a Zoncolan pedig a végső sikerének egyik legfontosabb állomása lett.
2011: Igor Antón és a Crostis-botrány
A 2011-es szakaszt eredetileg a közeli Monte Crostisszal akarták még brutálisabbá tenni. A veszélyes lejtmenet, a szűk út és a csapatautók korlátozott mozgása miatt azonban a Crostist az utolsó pillanatban kivették az útvonalból.
A döntés komoly felháborodást váltott ki. A helyiek és szurkolók rengeteget dolgoztak az út előkészítésén, néhányan pedig Alberto Contadort hibáztatták a változtatásért. A Zoncolanon végül Igor Antón győzött, Contador pedig tovább növelte előnyét.
2014: a szurkolói lökés, amely eldönthette a szakaszt
2014-ben Michael Rogers és Francesco Manuel Bongiorno harcolt a győzelemért. Egy túl lelkes néző azonban meglökte Bongiornót, aki kioldott a pedálból és elvesztette a lendületét.
Egy normál emelkedőn ez kellemetlen. A Zoncolan kétszámjegyű meredekségén újra elindulni azonban külön sportág. Rogers elhúzott és megnyerte a szakaszt. Az eset azóta is a hegy egyik legtöbbet emlegetett története, és tökéletes példa arra, miért tilos futás közben megfogni vagy meglökni a versenyzőket.
2018: Chris Froome támadása
2018-ban Chris Froome nagyjából 4,3 kilométerrel a cél előtt támadott, majd Simon Yates próbálta üldözni. Froome végül néhány másodperces előnnyel nyert.
Az áttételek is sokat elmondanak a hegyről. Froome, George Bennett és Thibaut Pinot 34×32-es legkönnyebb áttétellel mászott, több más versenyző pedig 34×30-at használt. Ha a világ legjobb hegyimenői ekkora fogaskerekeket kérnek, az amatőr bringásnak sem kell szégyellnie a 34-est vagy annál is nagyobbat hátul.
2021: Lorenzo Fortunato győzelme Sutrio felől
2021-ben a Giro ismét Sutrio felől érkezett. Lorenzo Fortunato szökésből nyerte meg a szakaszt, megszerezve pályafutása addigi legnagyobb sikerét. A finálé ismét megmutatta, mennyire csalóka ez az oldal: az első kilométerek még ritmust engednek, az utolsó három viszont szétszereli az addigi terveket.
A Monte Zoncolan különlegessége, hogy három országúti irányból is megmászható, és mindhárom oldal egészen más módon próbálja tönkretenni az ember napját.
Zoncolan Sutrio felől
Körülbelül 13,5–13,7 kilométer hosszú.
Nagyjából 1200 méter szintemelkedést tartalmaz.
Az átlagmeredekség megközelíti a 9 százalékot.
Az első rész kemény, de ritmusban teljesíthető.
Az utolsó 3–3,5 kilométer átlaga körülbelül 13 százalék.
A legmeredekebb részek 20–23 százalék körüliek.
Ez volt a Giro első, 2003-as Zoncolan-oldala, és ezen érkezett fel a mezőny 2021-ben is. Papíron ez a „könnyebb” út, de a vége pontosan ugyanazt a büntetést osztja, mint amit mi is megkaptunk.
Zoncolan Ovaro felől
Körülbelül 10 kilométer hosszú.
Több mint 1200 méter szintemelkedést gyűjt.
Az átlag 11,9–12 százalék körüli.
A középső öt kilométer szinte végig 15 százalék felett marad.
A felső részen három alagút található.
A maximális meredekség megközelíti vagy eléri a 22 százalékot.
Ez a Giro klasszikus Zoncolanja. Itt nincsen hosszú felvezetés és látványos fináléváltás. Ovaro felől már az elején kiderül, hogy rossz helyre jöttél pihenni, utána pedig a hegy nagyjából egy órán keresztül ragaszkodik ehhez az álláspontjához.
Zoncolan Priola felől
Nagyjából 9 kilométeres, keskeny, régi út.
A mászás egy Priola melletti régi templomnál kezdődik.
Az út szinte azonnal 17 százalék körüli meredekséggel támad.
Keskenyebb és érdesebb, mint a Sutrio felőli főút.
Körülbelül hat kilométer után csatlakozik a Sutrio felőli úthoz.
Hosszú szakaszokon alig kínál valódi pihenőt.
A helyi turisztikai oldal egyenesen a Zoncolan „sötét oldalának” nevezi Priolát. Egyes helyi bringások ezt tartják a három közül a legnehezebbnek, nem feltétlenül az átlagmeredekség, hanem a keskeny, durva út, a hirtelen falak és a pihenők hiánya miatt.
Csaba ezt az oldalt választotta. Mert Csaba ilyen. Ha van normális út, ő megkeresi mellette a pokol szervizbejáratát.
A Monte Zoncolan mászása Sutrio felől
A Bar Erica után Csaba és Dávid gyorsan megkötötték a nap házi fogadását. Csaba Priola felől indult, Dávid velünk jött Sutrio irányából. A kérdés egyszerű volt: melyikük ér fel előbb?
A tét a lenti sör lett.
Nyeregbe pattantunk és elkezdtük a mászást. Egész nap nagyon meleg volt, ezért nem kezdtük be túlságosan a hegyet. Tudtuk, hogy az első rész csak az alapozás, a végén pedig vár ránk az a bizonyos három kilométer, amelynek híre jóval előttünk felért a hegyre.
A Sutrio felőli alsó szakasz nem könnyű, de még hagy teret normális országúti ritmusnak. Többnyire 7–10 százalék közötti részek váltják egymást, néhol meredekebb kanyarokkal. Itt még lehet beszélgetni, frissíteni, inni, és azt hazudni magadnak, hogy minden kontroll alatt van.
Dávid hamar elnyúlt. Néhány kilométer után Józsi is gyorsított. Szóltunk neki, hogy ne menjen, ráér, a vége brutális lesz.
Ő azonban ment.
Izzadt is rendesen. Ennek később természetesen meglett a böjtje, de a hegy szeretné személyesen átadni az ilyen tanulságokat.
Zsoltival ketten maradtunk. Jól összeszokott páros vagyunk, nekünk a hosszú mászásokon már kialakult a saját kis rendszerünk. Az egyik megy, a másik hallgat. Aztán cserélünk. Néha mondunk valami hülyeséget, hogy ellenőrizzük, jut-e még oxigén az agyba.
Jöttek a kanyarok, fogytak a kilométerek, a nap pedig egyre jobban sütött. A meleg magas pulzussal és meredek úttal együtt különösen gyorsan bontja le az embert, ezért folyamatosan ittunk és próbáltunk nem túl sokat nézni előre.
Aztán megjelent a tábla:
Welcome to Zoncolan.
Az ember elsőre azt gondolná, hogy kész, megérkeztünk, valahol a közelben biztosan ott a csúcs.
Gondolnááád… de nyilván nem. 😀
A tábla nem a megérkezést jelzi. Inkább egy udvarias figyelmeztetés, hogy az eddigi mászás csak az előszoba volt, most pedig tessék belépni a húsdarálóba.
Jött egy rövid, könnyebb rész a körforgalomig. Lehetett inni, fújni egyet, elrendezni a gondolatokat és végiggondolni az ember összes korábbi döntését.
A körforgalomnál aztán felfelé fordult az út.
Az utolsó három kilométer: ahol a 13 százalék pihenővé válik
Innen kezdődött az igazi móka és kacagás.
A Monte Zoncolan utolsó nagyjából három kilométere Sutrio felől átlagosan 13 százalék körüli, de az átlag itt félrevezető. Hosszú 15–18 százalékos részek, 20 százalék fölötti rámpák és olyan hajtűkanyarok jönnek, ahol néhány méter alatt szinte egy teljes emeletnyi szintkülönbséget lehet összeszedni.
Gyorsan megtanulja az ember, hogy 13–15 százalékon is lehet pihenni. Nem azért, mert könnyű, hanem mert az előző húsz fölött volt. A Zoncolan újrakalibrálja a meredekségérzékelést. Mire felérsz, egy tízszázalékos emelkedő már szinte kerékpárútnak tűnik.
Az alsó szakaszon sem találkoztunk sok bringással vagy járművel, innen azonban konkrétan senkivel. Miénk volt az egész hegy.
A magyaroké!
Elkezdődött a meredek rész. Zsolti tempója nekem kicsit lassú volt, kényelmetlenné vált, ezért előrébb csúsztam, hogy megtaláljam azt a fordulatot, amelynél még nem akar egyszerre leválni a térdem és a lelkem.
Ezeken a részeken a ritmus mindennél fontosabb. A túl nagy áttétel szétveri a lábat, a túl gyors kezdés pár perc alatt bosszút áll, a hirtelen kiállás pedig könnyen megcsúszó hátsó kerékhez vezethet. Marad az ülve darálás, a lehető legegyenesebb nyomvonal és az, hogy nem nézel túl sokáig felfelé.
Volt két olyan kanyar, ahol konkrétan egy-egy emeletet ugrottunk egymáshoz képest. Nem tudom, pontosan hány százalékos lehetett. Talán jobb is, hogy nem írta ki előttem egy tábla. Azóta is felsírok néha esténként, amikor eszembe jut.
A meredek hajtűkben nem mindegy az ív sem. A belső oldal rövidebb, de jóval meredekebb lehet, a külső ív viszont hosszabb, és forgalom esetén nem mindig használható. Ha nincs jármű, érdemes előre megtervezni a kanyart, de soha nem szabad teljes szélességében kiszámíthatatlanul cikázni.
Dávid és Csaba versenyét végül Csaba nyerte meg Priola felől, így Dávid fizette a lenti sört. Ami különösen szép eredmény attól az embertől, aki önként választotta a hegy még sötétebb oldalát.
Lassan én is felértem, majd néhány perccel később Zsolti is befutott. Itt külön ki szeretném emelni, hogy Zsolti MOST nem hisztizett. Felhívta a figyelmem, hogy a Grossglockner részben kihagytam a hisztiroham megemlítését, most ezt szeretném pótolni, egy külön bekezdést szeretnék neki szentelni.
Az a bizonyos hisztirhoam
A felénél járhattunk a mászásnak, mikor rájött egy röpke 4-6 perces betyáros roham, bármelyik ifjonc felnőni készülő gyerkőc megirigyelhette volna, SŐT! ez a fokozat tanítható is lehetne. De, hogy az értelmező kéziszótárban a hiszti mellett Zsolti neve van példának, az szinte biztos. Kár, hogy az anyukája nem volt ott, mert ő biztos tudta volna kezelni. 😀
Adózzunk ennek egy pár perc néma csenddel.
Adás szünet után itt a folytatás
Szóval… emlékeztek, hogy az elején szóltunk Józsinak, ne kezdje túl erősen? A lenti tempó és a meleg végül visszaütött. Kétszer egy picit le kellett szállnia egyikőnknek. Nem írom le, kinek, de viszonylag egyszerű kikövetkeztetni. 😀
A Zoncolanon a leszállás nem szégyen. Ilyen meredekségen néha maga az újraindulás is külön győzelem. A fontos az, hogy mindenki felért.
Magyarok a Zoncolan tetején
Fent tényleg miénk volt a hegy. A nagy Giro-napokon ezen az úton több tízezer ember áll, zászlók lobognak, helikopter köröz, motorok és kísérőautók jönnek, a versenyzők pedig centiről centire verekedik magukat előre.
Most csend volt.
Illetve addig volt csend, amíg meg nem érkezett öt hangos magyar.
A csúcson egy magyar rendszámos, Magyarország egyik legkedvencebb céges autója állt, mellette pedig egy fiatal magyar fotós srác. Ezúton is köszönjük neki a csoportképet!
Biztosan nagyon örült nekünk. Addig teljesen egyedül volt fent, csak ő, a kamera és a hegy. Erre befutott öt „lovagló” magyar. Egyedül hátrafelé nem nyilaztunk, de minden más hanghatás megvolt.
Elkészítettük a kötelező fotókat a Zoncolan táblájánál és a kerékpáros emlékműnél. Körbenéztünk, próbáltuk felfogni, hogy tényleg felértünk, majd felvettünk minden plusz réteget.
A Monte Zoncolan nyerge nagyjából 1750 méteren található. A csúcskörnyék egyben síterület is, ezért az út körül felvonók, sípályák, hütték és szélesebb hegyi területek találhatók. Nyáron jóval csendesebb, de a magashegyi idő gyorsan változhat, és a hosszú lejtmenethez melegben is érdemes szélmellényt vinni.
Nem maradtunk sokáig. Mindenki elégette a reggelijét, a sütit, az előző esti vacsorát és valószínűleg a következő hétfői ebéd egy részét is. A Bar Ericában már felfelé pontosan tudtuk, ki mit fog rendelni.
Csaba ekkor közölte, hogy ő még megy egy másik hágót. Vettük az információt, majd útjára engedtük. Senki nem akart vele menni. Solo. 😀
Lejtmenet, lassú defekt és Sutrio óvárosa
Lefelé Zsoltival többször megálltunk fotózni. Az a hegyoldal, amely felfelé csak egy aszfaltfalnak tűnt, lefelé már panorámává nyílt. Ilyenkor látja igazán az ember, milyen rövid távolság alatt mennyi magasságot gyűjtött össze.
A Zoncolan lejtmenete komoly koncentrációt igényel. A felső rész rendkívül meredek, a hajtűk belső íve szűk, és a fékek könnyen túlmelegedhetnek. Nem érdemes folyamatosan enyhén húzni mindkét féket. Jobb rövidebben, határozottabban lassítani az egyenesebb részeken, majd a kanyarba már megfelelő sebességgel érkezni.
Tárcsaféknél is figyelni kell a hőterhelésre, felniféknél pedig különösen. Aki bizonytalannak érzi magát, nyugodtan álljon meg néhány percre. A csúcsteljesítmény nem az, hogy valaki túlmelegített fékkel beesik Sutrióba, hanem hogy ugyanazzal a fogszámmal érkezik vissza, amellyel elindult.
Útközben utolértük Dávidot. Lassú defektet kapott, és éppen kompresszorálta vissza a nyomást a kerekébe. Mi továbbmentünk, de a következő fotós megállónknál már vissza is előzött minket.
Sutrióba érve nem mentünk egyből a Bar Ericához. Bekanyarodtunk az óvárosba, és nagyon jól tettük.
Keskeny, macskaköves utcák, kőből épült házak, faerkélyek, kis terek és templomok között gurultunk. A településnek egészen más hangulata van, mint a főút mellett áthaladva. Nem grandiózus olasz város, hanem egy csendes karniai hegyi falu, amelyet érdemes lassan, akár gyalog is végignézni.
Sutrio hagyományosan híres a faművességéről és fafaragóiról. A műhelyek, faragott díszek és régi épületek ma is szerves részei a település karakterének. Részletes információ a Sutrio hivatalos turisztikai oldalán található.
Frico, kávé és mesterien időzített eső a Bar Ericában
Az óvárosi kitérő után végre begurultunk a Bar Ericához. Kávé, süti, üdítő, majd érkezett a rendes ételrendelés.
Volt, aki szendvicset kért, más pedig az olaszok krumplis-sajtos lepényét választotta. Ez nagy valószínűséggel a frico volt, Friuli egyik legismertebb hagyományos étele.
A frico általában sajtból és burgonyából készülő, kívül pirult, belül puhább lepény. Pont az a fajta étel, amelyet egy Zoncolan után nem kell különösebben reklámozni. Leteszik eléd, aztán néhány perccel később csak a tányér emlékszik rá.
Természetesen mindenki körbeette a másikét is. A többnapos bringatúrán megszűnik az étel tulajdonjoga. Ami az asztalon van, az közös kutatási anyag. 😀
Miközben ettünk, eleredt az eső. Ezúttal azonban tökéletes volt az időzítés. Mi fedél alatt ültünk, előttünk étel, mögöttünk a Zoncolan, odakint pedig az időjárás elvégezte a kötelező napi műsort. Csaba meg… nos igen, Csaba meg így járt. 😀
Mire végeztünk, az eső is elállt.
Nem mindig vagyunk ennyire ügyesek, de most úgy nézett ki, mintha direkt így terveztük volna.
Hazafelé az önbizalomnövelő sík már önbizalom-romboló emelkedő lett
Elindultunk vissza Ausztria felé. A reggeli önbizalomnövelő sík azonban addigra önbizalom-romboló emelkedővé változott.
Ugyanaz az 1–3 százalék, amely odafelé ingyen sebességet adott, most szépen lassan szívta ki a lábból a maradékot. Továbbra is meleg volt, mindenkinek ott ült a combjában a Zoncolan, ezért senki nem sietett.
A hosszú napok végén az enyhe emelkedők különös képességgel rendelkeznek. Papíron semmiségek, mégis minden kilométerük másfélszer olyan hosszúnak tűnik. Nincs bennük akkora dráma, mint egy 20 százalékos falban, ezért tisztességesen panaszkodni sem lehet rájuk.
Timau után megkezdtük a Plöckenpass olasz oldalát. Dávid ismét elnyúlt, én pedig Zsoltival és Józsival maradtam.
Elöl mentem és húztam a tempót. Folyamatosan egyeztettünk:
– Sok?
– Jó.
– Most?
– Még jó.
– Most?
– Most már inkább ne kérdezgess.
Így haladtunk felfelé, kontrolláltan, amennyire egy Zoncolan után még kontrollálni lehet bármit.
Az utolsó 2–3 kilométeren már pontosan tudtam, hol járunk és mennyi van hátra. Kicsit eltempóztam a többiektől, mert kiszúrtam előttünk egy bringást.
Az ilyen pillanatban az ész általában azt mondja, hogy egész nap mentél, több mint 2500 méter szint van benned, nyugodtan maradj a saját tempódban.
A bringás agy azonban csak annyit lát:
CÉLPONT.
Az utolsó 200 méteren utolértem és megelőztem. Siker. Hogy milyen áron, az teljesen mindegy. A győzelem attól még győzelem, ha a másik fél nem tudott róla, hogy versenyben volt, még akkor is. 😀
A Plöckenpass tetején egy kis kiszögellés mögött leparkolt Ferrari fogadott minket. Körbejártuk, lefotóztuk, majd megkezdtük a héten már sokadszor elfogyasztott Plöckenpass-lejtmenetet.
A hágóról lefelé még bekanyarodtunk a Lamprecht irányába vezető kis útra, ahonnan tudtuk, hogy szép kilátás nyílik Kötschach-Mauthenre és a környező völgyre.
Megnéztük erről az oldalról is. Ezen a héten már lassan minden irányból ellenőriztük a települést. Biztonsági audit, csak kerékpárral.
Hajsza a 3000 méter szintért
Visszagurultunk a főútig, majd elindultunk lefelé Kötschach-Mauthen felé. Menet közben azonban elkezdtünk matekozni.
A GPS-ek alapján nagyjából 200 méter szint hiányzott mindenkinek a 3000 méterhez.
Ilyenkor kétféle ember létezik. A normális ember azt mondja:
„Szép nap volt, 2800 méter is rengeteg, menjünk haza.”
A többnapos bringatúrán megfőtt agyú ember pedig azt:
„Forduljunk vissza, és szerezzük meg azt a kétszázat!”
Természetesen a második csoportba tartoztunk.
Megbeszéltük, hogy lent, a településtáblánál megfordulunk, és visszatoljuk azt a néhány száz méter szintet. Teljesen értelmetlen döntés volt, ezért mindenki azonnal egyetértett vele.
Közben éreztem, hogy a hét eleji megfázás, allergia vagy tudja a fene, micsoda kezd belőlem előbújni. Tökéletes időzítés az utolsó előtti napra. Ehm… 😀
Így hát a plusz emelkedőt egészen rendesen megtoltam, csak hogy gyorsan meglegyen. A végén még visszafordultam Zsoltiért, és tiszteletemet tettem az ő 3000 méter szintjénél is.
Leérve a faluban megálltunk egy bambira. Néhány percre szokatlan csend lett.
Nem azért, mert nem maradt mondanivalónk. Inkább ekkor kezdett igazán leérni, hol jártunk aznap.
Reggel még csak egy név volt a tervben.
Zoncolan.
Most már tudtuk, mit jelent.
96 kilométer és 3020 méter szintemelkedés
Lassan visszagurultunk a szállásra. Közben már tudtuk, hogy Csaba is hazafelé tart a saját extra hágójáról. Körülbelül 15–20 perc különbséggel mindenki megérkezett.
Megállítottuk a GPS-eket.
Táv: 96 kilométer
Szintemelkedés: 3020 méter
Fő mászások: Plöckenpass kétszer és Monte Zoncolan Sutrio felől
Országok: Ausztria és Olaszország
Nehézség: emberes
A Zoncolan a zsebben volt. Jöhetett a megérdemelt zuhany.
Utána természetesen még elszaladtunk a boltba. Mert hát milyen nap az, amelyikben nincs boltlátogatás?
Ugye?
Ugye.
A boltban azonban rövidített ünnepi nyitvatartás volt Úrnapja miatt, ezért lényegében kitessékeltek minket. Gyorsan összeszedtük, amiért érkeztünk, majd húztuk is a csíkot.
Vissza a szállásra, ahol megettünk mindent, ami nem mozgott elég gyorsan, és végre pihentünk, ahogy azt egy ilyen nap után megérdemeltük.
Estére még jött a szokásos városi séta, majd mindenki nyugovóra tért. Én abban a reményben feküdtem le, hogy talán ezen az éjszakán Zsolti nem fog horkolni.
Ez a remény viszonylag hamar hamvába hullott. 😀
Gyakorlati tippek a Monte Zoncolan megmászásához
A Monte Zoncolan kerékpárral nem kezdő túra. A Sutrio felőli oldal valóban kevésbé könyörtelen, mint Ovaro vagy Priola, de továbbra is hosszú, meredek és magashegyi mászás, amelyhez megfelelő állóképesség, áttétel és kerékpárkezelés szükséges.
Ne kezdd túl erősen
Sutrio felől az első 8–10 kilométer becsapós. Kemény, de még teljesíthető ritmust enged, ezért könnyű túl gyorsan kezdeni. Az utolsó három kilométer viszont teljesen más sportág. Tartalék nélkül ott már nagyon hosszú lesz minden méter.
Válassz könnyű áttételt
Országúti kerékpáron legalább kompakt hajtómű és 32-es vagy 34-es legnagyobb hátsó fogaskerék ajánlott. Sok hobbibringásnak még ennél is könnyebb áttétel lehet ideális.
A cél nem az, hogy látványosan nagy áttételt forgass, hanem hogy 20 százalék környékén is mozgásban maradj. Egy 34×34-es áttétel nem gyengeség, hanem intelligens tárgyalási alap a gravitációval.
Vigyél legalább két kulacsot
Meleg időben a mászás nagyon gyorsan kiszárít. Sutrióban érdemes teljesen feltölteni a kulacsokat. Ne alapozz arra, hogy a felső részen biztosan találsz működő kutat vagy nyitva tartó vendéglátóhelyet.
Egyél még a meredek finálé előtt
A 20 százalékos részen már nehéz biztonságosan enni, inni vagy bármit előkeresni a zsebből. A körforgalom, illetve a kemény utolsó három kilométer előtt érdemes elfogyasztani egy gélt vagy könnyen emészthető szénhidrátot.
Melegben indulj korán
A Sutrio felőli út több helyen nyitott, a felső részeken pedig kevés az árnyék. Nyári napon a késő délelőtti és kora délutáni mászás nagyon megterhelő lehet.
A Priola oldal külön kategória
A Priola felőli út keskeny, meredek és több helyen rosszabb minőségű. Csak nagyon jó állóképességgel, megfelelő áttétellel és biztos kerékpárkezeléssel ajánlott. Lefelé különösen nagy óvatosságot igényel.
Figyeld a Plöckenpass aktuális állapotát
Amennyiben Ausztria felől érkezel, mindig ellenőrizd az útlezárásokat és korlátozásokat. A Plöckenpass hegyoldalát modern érzékelőrendszer figyeli, és biztonsági okból időszakos lámpás korlátozás vagy lezárás is előfordulhat.
Ne becsüld alá a hazautat
Kötschach-Mauthenből indulva nem ér véget a nap a Zoncolan csúcsán. Vissza kell jutni Sutrióba, Timauig, majd újra át kell mászni a Plöckenpass olasz oldalát. A második hágó a nap végén jóval nehezebbnek érződik, mint amit a profilja mutat.
A Monte Zoncolan kerékpárral nem azért különleges, mert szép számot ír ki a Garmin, és nem is azért, mert utána jól mutat a Straván. A hegy teljesen lecsupaszítja a bringázást.
Nincs hová elbújni. Nincs lendületből átvitt fal, hosszú pihenő vagy taktikai trükk. Csak te vagy, a kerékpár, és az út, amely néha úgy emelkedik előtted, mintha elfelejtették volna rendesen lefektetni.
Felfelé mindenki a saját csatáját vívja. Lehet valaki öt perccel előtted vagy mögötted, ugyanazt a hegyet mégis teljesen másképp éli meg. Van, aki végig nyeregben marad, más leszáll néhány méterre megpihenni kicsit. Van, aki támad az elején, majd a végén fizeti meg. Van, aki beosztja, és lassan, de biztosan ér fel.
A csúcson azonban már senkit nem érdekel, ki milyen sebességgel jött.
Mindenki ugyanazt érzi: ezt is megcsináltuk!
A faluban a bambi mellett ülve már nem a százalékokat vagy a wattokat számoltuk. Csak próbáltuk feldolgozni, hogy néhány órával korábban azon az úton tekertünk, ahol Simoni, Pantani, Basso, Contador, Froome és a Giro mezőnye szenvedett.
A Zoncolan nem lett kisebb attól, hogy felértünk rá.
Mi lettünk egy kicsit nagyobbak.
Találkozunk a következő, sajnos utolsó részben.
További kerékpártúrákat, hegyi mászásokat és gyalogos kalandokat keresel?
Használd a Tekeregj.hu részletes keresőjét, vagy böngészd térképen a következő útvonaladat!
Braies volt a mai nap főszereplője, de előtte még szükségünk volt néhány órára, hogy egyáltalán emberi formát öltsünk. Esős délelőttre ébredtünk, amit most kivételesen egyáltalán nem bántunk, mert végre elérkezett a pihenőnapunk. Tegnap legyűrtük a Grossglocknert, az azt megelőző napokban is becsületesen gyűjtöttük a kilométereket és a szintemelkedést, így a lábak ma hivatalosan is szabadságra mentek.
Nem volt ébresztőórás kapkodás, nem kellett reggel hatkor gélt gyömöszölni a mez zsebébe, és senki nem kérdezte meg, hogy hány százalékos lesz az első emelkedő. Sokáig aludtunk. De tényleg sokáig. Mindenki kipihente magát, amennyire egy többnapos alpesi bringázás közepén ezt egyáltalán lehetséges.
A szokásos reggeli után még üldögéltünk és beszélgettünk egy kicsit a kertben. Valószínűleg mindenki próbálta újra összerakni a tegnapi Grossglockner-napot, a hófalakat, a szelet, a hideget és azt, hogyan jutottunk vissza egyben. A bringák közben békésen pihentek, mi pedig lassan elkészültünk, és megkezdtük a napot.
Irány Olaszország, irány a Lago di Braies!
Egy pihenőnap, amikor nem kellett wattokat számolni
A többnapos bringás túrákon a pihenőnap furcsa műfaj. Az ember tudja, hogy szüksége van rá, de közben nehezen ül nyugton. Főleg akkor, ha a közelben ott vannak a Dolomitok, Olaszország, hegyi tavak, városok, boltok és nagyjából nyolcszázféle tészta, amelyek valamiért mind azt üzenik, hogy őket bizony haza kell vinni.
Teljesen passzív napot ezért nem terveztünk. Nem akartunk újabb komoly túrát, de egész nap a szálláson sem szerettünk volna maradni. Olyan program kellett, ami látványos, könnyen teljesíthető, nem terheli túl a lábakat, és közben mégis ad egy újabb emlékezetes fejezetet az utazáshoz.
A Braies-tó erre tökéletes választásnak tűnt. Könnyű tókerülés, gyönyörű panoráma, friss dolomitos levegő, majd egy kis olasz városnézés és bevásárlás. Papíron nyugodt napnak ígérkezett. Aztán persze megtöltöttük a kisbuszt tésztával, de ne szaladjunk ennyire előre.
Irány a Braies a Lesachtal kanyargós útjain
Kötschach-Mauthen környékéről a Braies felé több útvonalon is el lehet indulni. Mi odafelé a B111-es úton, a Lesachtal irányán keresztül mentünk. Ez egy elképesztően szép, hegyek között kanyargó út, amely több kisebb települést, erdős részt és panorámás völgyszakaszt fűz össze.
Látvány szempontjából nagyon rendben van, sofőrként viszont kevésbé az a „hátradőlök és nézelődöm” kategória. Sok helyen keskeny, kanyargós, és vannak beláthatatlan szakaszai is. Az ember egyik kanyarban még a hegyeket fotózná, a következőben viszont már mindkét kezével a kormányon ül, mert szemből érkezik valaki, aki szemmel láthatóan ugyanúgy meglepődött a találkozáson. Főleg mikor utólag kiderült, hogy Dávid aki vezetett, életében elsőnek járt sofőrként ilyen úton. 😀
Bringás fejjel természetesen az út közben is figyeltük a környéket. Melyik emelkedő milyen lehet, hol lehetne tekerni, melyik szerpentinen lehetne szépen meghalni, majd utána azt mondani, hogy „amúgy egész jól esett”. A pihenőnapon is bringás marad az ember, legfeljebb most az autóülésből elemez százalékokat.
Megérkezés a Braies-tóhoz
A Lago di Braies, német nevén Pragser Wildsee, Dél-Tirol egyik legismertebb természeti látnivalója. A tó a Fanes–Sennes–Braies Natúrpark területén, nagyjából 1490 méteres tengerszint feletti magasságban fekszik. Három oldalról világos dolomitsziklák, hegyoldalak és erdők veszik körbe, a déli part fölött pedig a 2810 méteres Croda del Becco, németül Seekofel hatalmas tömbje uralja a látványt.
Ez az a hely, amelyet valószínűleg akkor is láttál már valahol, ha korábban nem ismerted a nevét. Háttérképen, közösségi oldalon, utazási katalógusban, hűtőmágnesen vagy egy motivációs idézet mögött biztosan szembejött már. A Braies gyakorlatilag főállású internetes háttérkép.
Az ember emiatt kicsit tart is tőle, hogy élőben vajon ugyanakkorát üt-e. Sok olyan híres hely van, amit a fotók már annyira túlfényeznek, hogy a valóság csak udvariasan kullog mögöttük. A Braies viszont élőben is nagyon erős.
Ahogy kiérsz a tóhoz, előtted megnyílik a víztükör, mögötte a hatalmas dolomithegyekkel. A víz színe a fényviszonyoktól függően folyamatosan változik: lehet mélyzöld, türkizes, kékes vagy egészen sötét, szinte fémes árnyalatú.
Mit érdemes tudni a Braies-tóról?
A Braies körülbelül 31 hektáros alpesi tó. A legmélyebb pontja nagyjából 36 méter, átlagos mélysége pedig körülbelül 17 méter. A tó egy természetes feltorlódással alakult ki: egy hatalmas hegyomlás elzárta a völgyet, a mögötte összegyűlő víz pedig létrehozta a mai Braies-tavat.
A tónak nincs klasszikusan látható felszíni kifolyása. A víz részben a föld alatt távozik, majd lejjebb, a völgyben bukkan ismét felszínre. Ez már önmagában is érdekes, de természetesen egy ilyen helyhez legenda is tartozik.
A történet szerint a környező hegyekben egykor vademberek aranyat bányásztak. A pásztorok megpróbálták elrabolni a kincset, mire a bányászok föld alatti forrásokat nyitottak meg, a víz pedig elárasztotta a völgyet és elrejtette az aranyat. Más helyi mondák szerint a tó túloldalán, a Croda del Becco sziklái alatt lehetett a föld alatti Fanes-birodalom egyik kapuja.
Hogy tényleg van-e arany a tó mélyén, azt nem tudjuk. Mi nem láttuk. Mondjuk különösebben nem is kerestük, mert már az első hideg vízbe lógatott kéz után eldőlt, hogy a búvárkodást meghagyjuk másnak.
Braies tókerülés: könnyű séta, folyamatos panorámával
A Braies legnépszerűbb programja a tó körbesétálása. A hivatalos klasszikus tókerülő útvonal nagyjából 3,6 kilométer hosszú, minimális szintemelkedéssel, és megállások nélkül körülbelül egy óra alatt teljesíthető.
Ez persze csak az elmélet. Ha az ember minden második kanyarban megáll fotózni, lesétál egy kavicsos öbölhöz, visszafordul valakiért, körbenéz a csónakháznál és háromszor megpróbálja ugyanazt a hegyet lefotózni, akkor könnyen lesz belőle 4,5 vagy akár 5 kilométer. A mi rögzített útvonalunk is körülbelül 5 kilométeresre sikerült.
A részletes útvonaladatokat, térképet és túrainformációkat itt találod:
A tó nyugati oldalán az ösvény többnyire szélesebb, kényelmesebb és könnyebben járható. Ez a rész részben babakocsival is teljesíthető. A tó másik oldalán viszont az út keskenyebbé válik, lépcsők, kövesebb szakaszok és rövidebb emelkedők is megjelennek.
Nem nehéz hegyi túra, különleges felkészültség sem kell hozzá, de azért nem végig egy teljesen sík, térköves sétány. Eső után a kövek, gyökerek és fapallók csúszósak lehetnek, így papucs helyett érdemes normális, stabil cipőt választani.
A tókerülés előnye, hogy szinte minden száz méteren más arcát mutatja a Braies. A csónakháznál még a klasszikus, szimmetrikus képeslapnézetet látod, később a fenyvesek kerülnek előtérbe, majd kavicsos partszakaszok, sziklafalak és kisebb öblök következnek. A déli part felé haladva egyre közelebb érzed magad a Croda del Becco tömbjéhez, amely innen már nem háttérnek, hanem egy egész hegyfalnak tűnik.
A Braies csónakháza és az a bizonyos klasszikus fotó
A tó legismertebb pontja a régi, fából épült csónakház és az előtte sorakozó csónakok. A legtöbb klasszikus Braies-fotó innen készül: stég, fa csónakok, nyugodt víztükör, mögötte pedig a Dolomitok sziklái.
A csónakkölcsönzés szezonálisan és időjárástól függően működik. Nyáron általában lehetőség van evezős csónakot bérelni, de a nyitvatartás, az árak és a működés időjárás vagy vízállás alapján változhat. Emiatt indulás előtt érdemes az aktuális információkat ellenőrizni.
Azt is érdemes tudni, hogy ez a tó legforgalmasabb pontja. A közösségi oldalakon természetesen úgy néz ki, mintha mindenki egyedül érkezne ide napfelkeltekor, és a csónakház személyzete csak arra várna, hogy elkészítse róla élete fényképét. A valóságban főszezonban komoly sor és tömeg is kialakulhat.
Mi nem akartunk mindenáron ugyanazért a négyzetméterért harcolni másik ötven emberrel. Elindultunk inkább a tó körül, és hamar kiderült, hogy a Braies nem csak a csónakházból áll. A körséta során sokkal nyugodtabb partszakaszok és legalább ennyire szép nézőpontok következnek.
A Braies kápolnája és a tó történelmi oldala
A tó nyugati partján található egy apró kápolna is, amelyet a 20. század első éveiben építettek, és 1904-ben szenteltek fel. A kápolna a tóparti szállodához tartozik, belülről általában nem látogatható, de kívülről a tókerülés egyik legszebb épített látnivalója.
A Braies azonban nemcsak természeti, hanem történelmi helyszín is. A tóparton álló Hotel Pragser Wildsee 1899-ben nyílt meg, és már a Monarchia idején kedvelt üdülőhelynek számított.
1945 áprilisának végén a tó és a szálloda a második világháború egyik kevésbé ismert eseményének helyszíne lett. Az SS 137 különleges foglyot szállított a térségbe 17 különböző országból. Köztük voltak politikusok, katonatisztek, ellenállók és az 1944. július 20-i Hitler elleni merénylet résztvevőinek családtagjai is.
A foglyokat végül a Wehrmacht katonái szabadították ki, majd a Braies-tó partján álló szállodába vitték őket biztonságba. A hotel ma történelmi archívumot is őriz az eseményekről.
Furcsa belegondolni, hogy miközben ma emberek sétálnak, csónakáznak és fotózkodnak a tó partján, néhány évtizeddel ezelőtt itt a háború egyik utolsó, feszült története játszódott le.
A Braies egész évben látványos, de teljesen más arcát mutatja évszakonként.
Tavasszal: kevesebb lehet a látogató, a magasabb hegyeken még hó maradhat, az idő viszont változékony.
Nyáron: a víz színei ilyenkor a legélénkebbek, minden szolgáltatás működik, viszont ez a legzsúfoltabb időszak.
Ősszel: a színesedő erdők, a tisztább levegő és a kisebb tömeg miatt az egyik legjobb időszak lehet.
Télen: a befagyott tó és a havas hegyek teljesen más hangulatot adnak, de az ösvények jegesek, havasak vagy részben lezártak lehetnek.
A nap folyamán a legjobb időpont általában a kora reggel vagy a késő délután. Ilyenkor kevesebben vannak, puhábbak a fények, és nyugodtabb időben nagyobb az esély a szép tükröződésre.
A déli órákban, különösen júliusban és augusztusban, a tó környéke nagyon megtelhet. Aki csendes, szinte üres Braies-élményt szeretne, annak korán kell felkelnie. Igen, még pihenőnapon is. A hegyek sajnos nem támogatják a délig alvó tartalomgyártókat.
Braies parkolás és behajtás 2026-ban
A Braies népszerűsége miatt a nyári főszezonban forgalomkorlátozást vezettek be a völgyben. A szabályok és dátumok változhatnak, ezért indulás előtt mindig ellenőrizd a Braies hivatalos közlekedési oldalát.
2026-ban július 1. és szeptember 15. között, 9:00 és 16:00 óra között a Braies-völgybe autóval csak előzetes online foglalással, érvényes behajtási engedéllyel vagy megfelelő szolgáltatói foglalással lehet behajtani. Gyalog, kerékpárral és tömegközlekedéssel ebben az időszakban is megközelíthető a tó.
A tó közelében három fizetős parkoló található:
P2
P3
P4, közvetlenül a tó közelében
A nyári szabályozási időszakon kívül általában nincs szükség online behajtási foglalásra, de a parkolóhelyek érkezési sorrendben telhetnek meg. A hivatalos oldal is a reggeli vagy késő délutáni érkezést javasolja.
A P4 parkolóhoz és a nyári behajtáshoz kapcsolódó aktuális jegyek a Braies parkolási oldalán ellenőrizhetők.
Mi még a nyári csúcsszezon előtt jártunk itt, így jóval egyszerűbb dolgunk volt. Ettől függetlenül már ilyenkor is látszott, hogy ez nem egy eldugott hegyi tavacska, ahová rajtunk kívül senki nem gondolt eljönni.
Braies tömegközlekedéssel
A tó autó nélkül is elérhető. A 442-es busz Dobbiaco/Toblach és Villabassa/Niederdorf felől közlekedik a Braies-tóhoz. A főszezonban ehhez csatlakozik a 439-es járat Monguelfo/Welsberg vasútállomásától.
2026. július 1. és szeptember 15. között ezekre a járatokra előzetes online foglalás és fizetés szükséges lehet. Ha a busz megtelik, további jegyet már nem lehet vásárolni, ezért főszezonban ezt sem érdemes az utolsó pillanatra hagyni.
Kutyával utazóknak fontos, hogy a dél-tiroli tömegközlekedésen szájkosárra is szükség lehet.
Braies kerékpárral: fel lehet tekerni, de a tavat nem lehet körbebringázni
Mivel ez mégiscsak a Tekeregj.hu, nézzük meg bringás szemmel is a helyet. A Braies-völgy kerékpárral is elérhető, és a nyári forgalomkorlátozás idején ez kifejezetten jó alternatíva lehet.
A Puster-völgyi kerékpárútról Schmieden/Ferrara felé lehet bekanyarodni a Braies-völgybe. Innen a tó körülbelül 5,2 kilométer, nagyjából 300 méter szintemelkedéssel. A végén már közúton kell haladni, ezért a forgalomra figyelni kell.
Fontos, hogy a Braies-tavat kerékpárral nem lehet körbetekerni. A tóparti ösvény gyalogos útvonal, több helyen keskeny, lépcsős és zsúfolt. A bringát a tó környékén le kell tenni, a tókerülést pedig gyalog érdemes teljesíteni.
Bringával érkezve a program jó kombináció lehet: feltekerni a völgyön, lezárni a kerékpárt, körbesétálni a tavat, majd visszagurulni a Puster-völgy irányába. Aki egy pihenőnapot aktívabbra venne, annak ez sokkal jobb ötlet, mint a tóparton turisták között szlalomozni.
Kutyával a Braies körül
A tókerülő útvonal kutyával is teljesíthető, de a nagy látogatószám miatt érdemes pórázon tartani a kutyát. A keskenyebb szakaszokon, lépcsőknél, más kutyák és gyalogosok mellett ez különösen fontos.
Nyáron a kövesebb részek felmelegedhetnek, bár a tó körüli út több helyen árnyékos. Saját ivóvizet és itatótálat mindenképp érdemes vinni. A tó vizére ne alapozz automatikusan ivóvízforrásként.
Kisebb vagy idősebb kutyával számolni kell azzal is, hogy a tó keleti oldalán lépcsők és kövesebb szakaszok vannak. A klasszikus nyugati parti séta könnyebb, és szükség esetén ugyanazon az útvonalon vissza lehet fordulni.
Braies után irány Bruneck
A tó körbesétálása után még bőven volt időnk, így elindultunk a legközelebbi nagyobb város, Bruneck, olasz nevén Brunico felé. Bruneck a Puster-völgy egyik központja, a Dolomitok és a Zillertali-Alpok közötti térségben, a Kronplatz lábánál.
A város történelmi központja kifejezetten hangulatos. A hosszú Stadtgasse mentén színes homlokzatú házak, üzletek, kávézók, éttermek és régi kovácsoltvas cégérek sorakoznak. A központ fölött ott magasodik a Bruneck vára, amely ma a Messner Mountain Museum Ripa kiállításának ad otthont.
Mi azonban ezen a napon nem kulturális mélyfúrásra érkeztünk. Nekünk küldetésünk volt.
Tésztát kellett vásárolni.
Nem egy csomaggal. Nem is kettővel. Hanem olyan mennyiségben, mintha hazafelé lezárnák az olasz határt, Magyarországon pedig végleg megszűnne a szénhidrátellátás.
Amikor kifelé utaztunk, mindenki kényelmesen elfért a kisbuszban. Volt hely a lábaknak, a táskáknak, talán még levegő is maradt közöttünk. Hazafelé ez jelentősen megváltozott. Mindenki szarrá vásárolta magát tésztával, olívaolajjal, szósszal, édességgel és mindenféle olasz cuccal, amiről az ember a boltban hirtelen úgy érzi, hogy nélküle nem lehet élni
A kisbusz néhány perc alatt átalakult egy illegálisnak tűnő mobil olasz élelmiszerraktárrá. Csak remélni tudtuk, hogy a rendőr nem kérdezi meg, miért ül valaki nyolc kiló penne és három csomag linguine között.
Bruneck városáról, látnivalóiról és aktuális programjairól a hivatalos turisztikai oldalon található további információ.
Vissza Kötschach-Mauthenbe Lienz és a Gailbergsattel felől
Hazafelé már nem a B111-es úton mentünk vissza. Szép volt a Lesachtal, de a sok szűk, kanyargós és beláthatatlan szakasz után úgy döntöttünk, hogy inkább Lienz felé kerülünk.
A Puster-völgyből Lienz irányába haladtunk, majd a Dráva-völgyön keresztül Oberdrauburg felé folytattuk az utat. Innen a B110-es út és a Gailbergsattel vezet vissza Kötschach-Mauthen irányába.
Ez valamivel nagyobb kerülő lehet, viszont sokaknak kényelmesebb és kiszámíthatóbb útvonal. Persze a Gailbergsattel sem egy alföldi négysávos. Van benne szerpentin, kanyar és rendes hegyi karakter, vagyis Józsi ismét megkapta a napi adag kedvenc útját. 😀
A hazafelé vezető úton már mindenki csendesebb volt. Egyrészt elfáradtunk a nap végére, másrészt a tésztás zacskók között nehéz volt rendesen megmozdulni. A busz futóműve valószínűleg azt hitte, hogy öt ember helyett egy kisebb olasz étterem teljes raktárkészletét szállítja át az Alpokon.
Esti séta és készülődés a következő legendára
Visszaérve még megejtettük a szokásos esti sétánkat. Ez lassan a napok állandó záróprogramjává vált. Mindegy volt, mennyit tekertünk, másztunk, vezettünk vagy vásároltunk, este még kellett egy kis séta, hogy a test és a fej is lecsendesedjen.
A Braies tökéletes pihenőnapi programnak bizonyult. Nem feküdtünk egész nap, de nem is terheltük túl magunkat. Sétáltunk egy gyönyörű alpesi tó körül, láttunk egy újabb darabot a Dolomitokból, bejártuk Bruneck utcáit, és annyi tésztát vettünk, hogy a következő kisebb világvége már nem érhet minket felkészületlenül.
Az igazi izgalom azonban már ott motoszkált mindenkiben.
Mert másnap jött a hét egyik legjobban várt napja. Talán még a Grossglocknernél is jobban vártuk. Nem azért, mert magasabb, szebb vagy könnyebb lett volna.
Hanem mert a következő célpont az étlapunkon egy igazi bringás LEGENDA!
Hasznos Braies túrainformációk
Helyszín: Dél-Tirol, Olaszország
Olasz név: Lago di Braies
Német név: Pragser Wildsee
Tengerszint feletti magasság: körülbelül 1490 méter
A klasszikus tókerülés hossza: körülbelül 3,6 kilométer
A mi rögzített útvonalunk: körülbelül 5 kilométer
Szintidő: 1–1,5 óra, fotózással és pihenőkkel inkább 2 óra
Nehézség: könnyű
Babakocsival: csak a tó könnyebb, nyugati oldalán ajánlott
Kutyával: teljesíthető, póráz ajánlott
Kerékpárral: a tó elérhető, de a tóparti kör gyalogos útvonal
Parkolás: fizetős P2, P3 és P4 parkolók
Ajánlott időpont: kora reggel vagy késő délután
Ajánlott felszerelés: stabil cipő, esőkabát, ivóvíz és réteges öltözet
A Braies azért jó program, mert különösebb fizikai felkészültség nélkül is megmutatja a Dolomitok egyik legszebb arcát. Nem kell egész napos hegyi túrára indulni, több ezer méter szintet mászni vagy technikás ösvényeken egyensúlyozni. Elég körbesétálni a tavat, és közben szinte minden kanyarban új panorámát kapsz.
A csónakház, a türkiz víz és a Croda del Becco látványa valóban képeslapszerű, de a Braies igazi ereje nem csak az első fotópontban van. A körséta során derül ki, mennyire változatos a tópart, és mennyire más hangulatot ad egy felhős, napos, ködös vagy őszi nap.
Nekünk ez a nap pontosan azt adta, amire szükségünk volt. Pihentünk, de nem unatkoztunk. Sétáltunk, de nem hajtottuk ki magunkat. Láttunk valami egészen különlegeset, aztán bevásároltuk fél Olaszország tésztakészletét.
Nem minden emlékezetes alpesi naphoz kell 3000 méter szintemelkedés. Néha elég egy tó, néhány hegy, egy kis eső, egy zsúfolásig pakolt kisbusz és az érzés, hogy holnap újra kezdődik az őrület.
További túrákat, kirándulásokat és kerékpáros útvonalakat keresel?
Használd a Tekeregj.hu részletes keresőjét, vagy böngészd térképen a következő úti célodat!
Grossglockner kerékpár túra Ausztriában – van az a nap, amikor az ember már reggel érzi, hogy nem egy sima tekerés következik. Nem egy „megyünk egy kört, aztán eszünk valamit” típusú bringázás, hanem az a nap, amiért két éve is idejöttünk, és amiért most újra itt voltunk a hegyek között. A cél a Grossglockner Hochalpenstrasse, Ausztria egyik legismertebb alpesi útja, Heiligenblut felől, a Hochtor irányába. Hófalakkal, széllel, havas esővel, 2500 méter körüli magassággal, és azzal az érzéssel, hogy az ember a hegyek között tényleg csak egy apró porszem.
Ez a túra nem csak egy sportteljesítmény. Ez egy alpesi hangulatú kaland, ahol a bringás láb mellett kell egy higgadt fej, hidegtűrés, óvatosság és némi önirónia is. Mert amikor nyári mezben állsz valahol 2500 méter közelében, miközben a szél oldalról pofozgat, a levegő mínusz környékén csattog, és fagyott eső koppan a sisakon, akkor hirtelen minden wattadat átgondolod. Meg az összes ruhaválasztási döntésedet is, ugye Józsi? 😀
A Grossglockner Hochalpenstrasse hivatalos oldala szerint az alpesi panorámaút 48 kilométer hosszú, 36 kanyarral vezet fel a magashegyi világba, a Hochtor 2504 méteren található, az Edelweißspitze pedig 2571 méterével az út legmagasabb gépjárművel elérhető pontja. Kerékpárral ez nem egy könnyű gurulgatás, hanem valódi magashegyi kihívás, amit érdemes tisztelettel kezelni.
Indulás a Jungfernsprung vízesés előtti parkolóból
A napot korán kezdtük. Arra már nem emlékszem pontosan, mikor ébredtünk, arra viszont kristálytisztán, hogy 7:40-kor kezdtük meg a mászást a Jungfernsprung vízesés előtti parkolóból. Nem véletlenül indultunk ilyen korán: délutánra rossz időt jósoltak, és két éve már belefutottunk abba, hogy mire kiértünk, lezárták az utat. Akkor esélyünk sem volt nekilódulni, most viszont nem akartuk még egyszer végignézni, ahogy a hegy becsukja előttünk az ajtót.
A Jungfernsprung egyébként önmagában is megér egy megállót. A Hohe Tauern Nemzeti Park leírása szerint a Zopenitzbach vize körülbelül 120 métert zuhan le a sziklás falon, a vízeséshez pedig egy rövid, könnyű sétaút vezet. Mi most elsősorban bringás rajthelyként használtuk a környéket, de a nap végén visszatértünk még ide.
Parkolás szempontjából ez jó választás lehet, ha Heiligenblut felől szeretnéd megmászni a Grossglocknert. Innen még van egy kis bemelegítő szakasz Heiligenblutig, mielőtt igazán elkezdene komolyodni a történet. Ez pont jó arra, hogy a lábak felébredjenek, a fej pedig ráálljon arra, hogy ma nem a szabolcsi síkon fogunk levegőt keresni.
Heiligenblut után kezdődik az igazi Grossglockner kerékpár élmény
Hamar elértük Heiligenblut települését, amely már önmagában is elképesztően hangulatos alpesi hely. A templom, a hegyek, a völgyből felnéző Grossglockner-világ mind azt súgja, hogy itt valami nagyobb dolog kezdődik. Innen továbbhaladva még erdős részeken kapaszkodtunk felfelé, egészen a fizetős sorompó környékéig.
Autóknak és motorosoknak a Grossglockner Hochalpenstrasse díjköteles panorámaút, bringával viszont a sorompó inkább egy lelki határ: innen már tudod, hogy beléptél a magashegyi játszótérre. Innen kezdve a táj látványosan és gyorsan változik. Egyre kevesebb az erdő, egyre több a nyitott hegyoldal, és lassan eltűnik az a biztonságos, zöld, völgyi hangulat, amit az ember lent még természetesnek vesz.
Ahogy egy régi klasszikust idézve mondhatnánk: „Már nem tart sokáig, mindjárt változik a táj: még döglöttebb lesz…” És tényleg. Ahogy tűnt el a növényzet, úgy nyílt ki előttünk a panoráma. A völgy szűkülő keretéből hirtelen óriási hegyek közé kerültünk, mi pedig ott tekertünk apró kis porszemként. Ez az a pillanat, amikor a Grossglockner kerékpárral már nem csak útvonal, hanem hangulat.
Magashegyi időjárás: lent kellemes, fent már másik évszak
Lent sem volt nagy napsütés, nem volt kánikula, de azért rendesen izzadtunk felfelé. A Grossglockner bringával pont ilyen alattomos tud lenni: a mászás közben meleged van, közben pedig tudod, hogy odafent egészen más világ vár. Ahogy haladtunk felfelé, a lenti kellemes idő fokozatosan csúszott át a fenti 4 fok, majd a 0 fok körüli valóság irányába.
A hivatalos Grossglockner kerékpáros ajánlás is hangsúlyozza, hogy ez az út tapasztalt bringásoknak való, és az időjáráshoz, valamint a fizikai állapothoz igazított haladás nagyon fontos. Ezt ott fent nem elméletként tanulod meg, hanem a saját karodon, lábadon, ujjadon, füleden. A hegy nem kérdezi meg, hogy hoztál-e elég réteget, csak odafúj egy adag szelet, aztán figyeli, hogy mit kezdesz vele.
Ketten mentünk együtt Zsoltival, mindenki a saját tempójában haladt. A csapat egy irányba tartott, csak mindenki más ritmusban. Mi összeszokott brigád vagyunk, a szabolcsi homokutak összekovácsoltak minket, de azért a Grossglockner nem a nyírségi bucka. Itt minden kanyar után jöhet új időjárás, új panoráma, új pulzustartomány.
Kapelle Kasereck, mormotales és az első nagyobb gurulás
Felértünk a Kapelle Kasereck környékére, ahol gyorsan frissítettünk egyet. Itt már jóval magasabban jártunk, a táj kinyílt, a növényzet ritkult, a levegő pedig egyre hűvösebb lett. A környéken van mormotales is, de a szemünk majd kiesett, de mi Zsoltival egyet sem láttunk. Bezzeg a többieknek sikerült. Ez tipikusan az a helyzet, amikor az ember úgy nézi a hegyoldalt, mint egy természetfilm statisztája, aztán végül csak köveket lát, miközben másoknak persze ott pózol a komplett alpesi állatvilág.
Innen jött egy meglepőbb rész: egy nagyobb gurulás. Fura érzés volt, mert az ember fejben végig mászásra készül, aztán egyszer csak hűvös levegőben gurul lefelé. Egészen addig a körforgalomig ereszkedtünk, ahol az egyik irány a Kaiser-Franz-Josefs-Höhe és a Pasterze-gleccser felé visz, a másik pedig tovább a Hochtor és az Edelweißspitze irányába. A gleccser visszafelé volt tervben, így természetesen mi mentünk tovább felfelé. Mert miért is választanánk az aznapi könnyebb opciót?
A fekete bárány és a 2000 méter feletti világ
Pár kanyar után egy magányos fekete bárány árválkodott az út közepén, vagy ő uralta az utat, ez nézőpont kérdése. 😀 Nem volt különösebben ijedős, mert mire odaértünk, már kisebb fotósor állt előtte. Lefelé és felfelé is mindenki fotózta, a bárány pedig nézett, bambán… vagy okosan és mi bámultunk bambán. A hegyen az ilyen filozófiai kérdések könnyen megnyílnak.
A bárány után már tényleg a 2000 méter feletti Grossglockner jött. Egyre hűvösebb lett, a szél is elkezdett fújdogálni, előttünk pedig ott kanyargott az út, mintha valaki egy óriási aszfaltkígyót dobott volna a hegyoldalra. Megjelentek az első havas foltok, majd a nagyobb hófalak is. A szerpentinek miatt időnként megláttuk egymást a többiekkel, és integettünk, mint a kis óvodások az erdei kiránduláson. Csak itt az óvónéni helyett a magashegyi szél tartotta a fegyelmet.
Lassan kirajzolódott az első nagy célpont: a Hochtor alagút előtti rész, a Kiosk Hochtor környéke. Ez volt az első komoly checkpoint. Itt megálltunk, ittunk egy teát, ettünk egy sütit, és próbáltuk elhitetni magunkkal, hogy teljesen normális dolog bringás cipőben, izzadt mezben, magashegyi hidegben süteménnyel tárgyalni a folytatásról.
Hochtor alagút: amikor az alpesi képeslap átvált túlélő módba
A Hochtor a Grossglockner Hochalpenstrasse egyik ikonikus pontja. Az út hivatalos adatai szerint 2504 méteres magasságban található, és amikor bringával eljutsz ide, már érzed, hogy nem csak szintet gyűjtöttél, hanem valami egészen más világba léptél. Átmentünk az alagúton, és a másik oldalon brutális látvány fogadott minket: óriási hegyek, szétnyíló panoráma, vad alpesi hangulat.
Meg persze szél, mínusz 1 fok körüli hőérzet, havas eső. A hegy itt nagyon gyorsan közli, hogy a képeslapnak van B oldala is.
Józsi itt már nem volt velünk, a hüttébe sem jött be, mert fázott. Ki gondolta volna, hogy full nyári szerkóban hideg van fent 2500 méteren? Ő nem. De ez is hozzátartozik a Grossglockner kerékpáros történetéhez: amit lent jó ötletnek gondolsz, fent néha kabarévá érik. Csak a nézőtér is fázik. 😀
Edelweißspitze terv: macskakő, hófalak és 50-es oldalszél
A következő terv az Edelweißspitze lett volna. Ez a Grossglockner Hochalpenstrasse legmagasabb, járművel elérhető pontja, 2571 méteren, és elképesztő körpanorámát ad a környező háromezres hegyekre. Bringásként viszont nem ajándék. A bekötő meredek, a felső részen macskaköves, és rossz időben hamar átváltozik egy kis alpesi próbateremmé, ahol a hegy vizsgáztat.
Elindultunk az Edelweißspitze felé. Jött egy rövidebb lefelé, és már az első méterek után tudtuk, hogy ez visszafelé nem fog jól esni. Gurultunk lefelé a 4-5 méteres hófalak mellett, ahol mondani sem kell, nem trópusi pára csiklandozta a bokánkat. Néha úgy futott át rajtam a hideg, hogy beleremegtem.
Már majdnem leértünk a síkabb részre, amikor az oldalszél szépen meglibegtetett. Volt egy rizikós 100-150 méterem, ahol nagyon nem esett jól a helyzet. A váztáskám valószínűleg különösen megtetszett az 50 körüli oldalszélnek, mert úgy gondolta, ragaszkodna hozzám. A magashegyen a szél nem csak fúj, hanem személyes véleményt formál rólad.
Jött a következő alagút, a másik oldalon pedig még hidegebb lett, és még intenzívebben kezdett esni valami az égből. Havas eső, fagyott eső, eső, mindenből kaptunk egy kis kóstolót. Csaba és Dávid itt már elnyúltak tőlünk, hasítottak lefelé, ahogy szoktak. Mi Zsoltival megálltunk, és elkezdődött az a klasszikus beszélgetés, amit minden bringás ismer:
– Te is fázol?
– Én is fázok.
– Nálad is esik?
– Itt is esik.
– Ki mondja ki előbb, hogy forduljunk vissza?
Én mondtam ki. És jó döntés volt.
Visszafordulás: a hegyen az okos döntés is teljesítmény
Elengedtük az Edelweißspitzét. Nem azért, mert ne lett volna kedvünk hozzá vagy erőnk, hanem mert a hideg, a csapadék, a szél és az oldalszeles rész együtt már túl sok volt. A Grossglockner kerékpárral nem az a hely, ahol bizonygatni kell bármit. Itt az okos visszafordulás legalább akkora teljesítmény, mint a csúcspont begyűjtése.
Csak ugye visszafordulni sem azt jelentette, hogy innentől lefelé gurulunk boldogan. Előbb még várt ránk körülbelül 200 méter mászás vissza az alagútig. Közben már egész intenzíven esett a fagyott eső és a havas eső, hol ez, hol az, mintha az időjárás sem tudta volna eldönteni, melyik kellemetlenebb arcát mutassa.
Még a Hochtor alagút előtt megálltunk a hófal mellett fotózni. Ha már a hegy ilyen díszletet épített, legalább dokumentáljuk. Aztán elindultunk visszafelé, közben pedig jól megdobáltuk egymást hógolyóval. Zsolti úgy tarkón cserdített, hogy meg is dicsértem érte. Ritka az ilyen szép találat magashegyi környezetben. 😀
Lefelé a Grossglocknerről: lassan, kontrolláltan, tiszta fejjel
A lefelé már nem játék volt. Felvettünk mindent, ami nálunk volt: mellény, karmelegítő, kabát, amit csak találtunk. Szerencsére így már nem fáztunk a lejtmenetben, de gyorsan nem mentünk. Ekkorra esett az eső, az út taknyos lett, a kanyarokban pedig a szél kiszámíthatatlanul mozgott.
A Grossglockner hivatalos kerékpáros tanácsai között is szerepel, hogy lefelé lassan, kontrolláltan kell haladni, nem szabad levágni a kanyarokat, figyelni kell a fékek melegedésére, és az időjárási körülményekhez kell igazítani a tempót. Ez itt nem csak óvatossági szöveg egy weboldalon. Ez konkrétan az a különbség, hogy jó sztorival érsz le, vagy hülyeséget csinálsz.
A gleccseres körforgalomnál már nem sokat gondolkodtunk azon, menjünk-e a Kaiser-Franz-Josefs-Höhe felé. Esett az eső, mögöttünk jött a fekete felhő, és bár ott már kevésbé volt durva az idő, nem volt kérdés: most le kell gurulni. A Pasterze-gleccser és a Grossglockner panoráma persze elképesztő látvány lehet tiszta időben, de ezen a napon a hegy már bőven adott eleget.
Jött még egy kis emelkedő a mormotales előtt, ahol Zsolti úgy gondolta, hogy felfelé belószol. Én persze nem hagytam magam. Aztán ő jött, aztán én. Majd nagyjából 12 másodperc után rájöttünk, hogy ez milyen fantasztikus ötlet volt 2000 méter környékén, hidegben, eső után, egy félig túlélő üzemmódba kapcsolt napon. Csodálatos 12 másodperc volt. 😀
Vissza Heiligenblutba: Leberkäse, kóla és megérkezés
Ahogy lejjebb értünk, egyre jobb lett az idő. Az erdős részbe visszaérve már kevésbé fújt a szél, melegebb volt, és végre levettünk egy réteget. A fizetőkapunál már ideiglenesen le volt zárva az út a felfelé az új próbálkozók előtt. Nem is nagyon találkoztunk sok akcióhőssel magunkon kívül, de igaz, ami igaz, még korán volt.
11:30 körül már újra Heiligenblutban voltunk. Szemben fütyörészett Józsi, és ette a jól megérdemelt Leberkäse-t. Gyors iránymutatás után mi is benyomtuk a saját részünket egy kóla mellett. Ettünk, ittunk, szusszantunk egyet, aztán legurultunk az autóhoz. Dávidékról már tudtuk, hogy korábban elindultak lefelé, így hamarosan ők is megérkeztek.
Az autóknál mindenki elmesélte a maga izgalmait. Ki mit látott, hol fázott, hol csúszott, hol döntött úgy, hogy a hegy mára eleget mutatott. A bringák bekerültek, mi átöltöztünk, majd felmentünk a Jungfernsprung vízeséshez.
Itt picit csendben volt mindenki. Csak hallgattuk a lezúduló víztömeget, és mindenki emésztette, hogy hol is jártunk a mai nap. Pár órával korábban még hófalak között álltunk, havas esőben, 2500 méter környékén, most pedig lent voltunk a vízesésnél, a hegy egy egész napnyi kalandot sűrített volna délelőttbe.
Miért kell nagyon figyelni az időzítésre?
Utólag derült ki igazán, mennyire jól időzítettük a Grossglocknert. A következő napokban a hegy teljesen le volt zárva a bringások előtt, így máskor nem lett volna lehetőségünk megcsinálni. Ez tökéletesen mutatja, hogy a Grossglockner nem olyan célpont, ahová elég csak odamenni. Itt figyelni kell az időjárást, az útállapotot, a lezárásokat és a napszakot is.
A hivatalos ajánlás szerint bringával érdemes nagyon korán, lehetőleg 8 óra körül. Mi is ezért választottuk a korai rajtot. Ráadásul a magashegyi idő délutánra gyakran romolhat, gyorsan jöhet felhő, szél, eső, hideg. A lenti völgyi időből nem szabad következtetni arra, mi vár fent a Hochtor vagy az Edelweißspitze környékén.
– az aktuális időjárás-előrejelzést több forrásból,
– a széladatokat, különösen 2000 méter felett,
– és azt is, hogy van-e ideiglenes lezárás bringásoknak.
Grossglockner kerékpárral: mire készülj?
A Grossglockner kerékpár túra Heiligenblut felől komoly magashegyi feladat. Nem feltétlenül a nyers számok miatt a legdurvább, hanem azért, mert az időjárás, a forgalom, a magasság, a hideg és a hosszú lejtmenet együtt nagyon sokat kivesz az emberből.
Amit mindenképp érdemes vinni:
– szélálló mellény vagy kabát,
– karmelegítő és térdmelegítő vagy lábmelegítő,
– hosszú ujjú aláöltöző vagy plusz réteg,
– teljes ujjú kesztyű, főleg lejtmenethez,
– esőkabát vagy vízlepergető felső,
– elegendő étel és folyadék,
– lámpa, ha romlik a látás vagy alagúton haladsz át,
– jól beállított fékek és megfelelő fékbetét,
– töltött telefon, offline térkép és vészhelyzeti kontakt.
A lefelé külön figyelmet igényel. A hosszú, hideg ereszkedés alatt fázhatunk, csökkenhet a reakcióidő, az esős aszfalt pedig sokkal kevesebb hibát enged. Nem kell itt hősködni. A Grossglockner akkor is emlékezetes marad, ha nem 70-nel csapatod lefelé, hanem ésszel, kontrollal, vigyorral és ép fékekkel érsz vissza.
Kaiser-Franz-Josefs-Höhe és Pasterze-gleccser: érdemes betervezni?
Ha jó az idő és van erő, a Kaiser-Franz-Josefs-Höhe mindenképp megér egy kitérőt. A hivatalos leírás szerint 2369 méteren található, közvetlen kilátással a Grossglocknerre és a Pasterze-gleccserre. Ez az egyik legismertebb panorámapont az egész úton, látogatóközponttal, parkolóval és több rövid kirándulási lehetőséggel.
Bringával viszont ezt is bele kell számolni az erőbe és az időjárásba. A körforgalomtól a gleccser felé vezető út újabb mászásokat és lejtéseket ad, vagyis nem csak egy „bekanyarodunk, megnézzük” típusú kitérő. Jó időben viszont valószínűleg az egyik legszebb extra program a Grossglockner kerékpáros túra mellé.
Mi aznap végül elengedtük, mert a fekete felhők és az eső mögöttünk jöttek. Ez volt az a döntés, amit utólag sem bántunk meg. A hegyen néha nem az a kérdés, mit tudnál még megcsinálni, hanem az, hogy mit érdemes.
Jungfernsprung vízesés: tökéletes levezetés a Grossglockner után
A túra végén visszatérni a Jungfernsprung vízeséshez kifejezetten jó döntés volt. A vízesés rövid sétával elérhető, a Hohe Tauern Nemzeti Park szerint a körút nagyjából pár kilométeres, körülbelül 1 órás, könnyű séta. Egy ilyen magashegyi bringás nap után nem is kell több: egy kis gyaloglás, vízrobaj, csend, aztán lassan megérkezik a fej is oda, ahová a test már leért.
A vízesés neve egy legendához kapcsolódik: a történet szerint egy fiatal lány egy vadász elől menekülve ugrott le a szikláról, de angyalok mentették meg. A hely hangulatához nagyon passzol ez a mese. A hegyek, a víz, a sziklafal és a lezúduló víztömeg együtt tényleg olyan, mintha a természet itt egy régi történetet mesélne újra és újra.
Heiligenblut és környéke: nem csak bringásoknak érdekes
Heiligenblut a Grossglockner egyik legismertebb kapuja, és nem véletlenül. A település képeslapos fekvése, a hegyek közé ékelődő templom, a Möll-völgy és a Hohe Tauern Nemzeti Park közelsége miatt akkor is érdemes itt megállni, ha valaki nem bringával érkezik. A környék tele van rövid túrákkal, panorámapontokkal, vízesésekkel és magashegyi kirándulási lehetőségekkel.
Kerékpárral a Grossglockner az egyik nagy klasszikus, de a régióban több más komoly célpont is elérhető. Ha alpesi bringás napokat tervezel Ausztriában, akkor érdemes kombinálni a környéket például a Maltatal és a Kölnbrein-tározó irányával, vagy távolabb a Nockalmstraße szerpentinjeivel. Ha pedig átugranál Olaszországba, a Monte Zoncolan már egy teljesen más karakterű, de legalább ennyire emlékezetes kihívás.
– Monte Zoncolan kerékpárral – olasz mászás, ami nem viccel
Napzárás: forró zuhany helyett bojlerdráma
Miután visszaértünk a szállásra, mindenki készült egy jó, megérdemelt forró zuhannyra. Vagyis nem. Mert nem volt melegvíz. Elromlott a bojler. Hurrá.
Szóval gyorsan zuhanyzott mindenki, olyan tempóban, ahogy az ember csak akkor tud, amikor a Grossglockner után a hideg víz még egyszer emlékezteti rá, hogy ma a komfortzóna szabadságra ment. Ettünk egy jót, aztán még nyakunkba vettük a várost, sétáltunk egyet, és természetesen boltba is mentünk, mert valamiért egy ilyen többnapos túrán nincs nap bolt nélkül. Ez valószínűleg íratlan bringás törvény. 😀
Szuper nap volt. Ma is bebizonyosodott, hogy az emberi tűrőképességet ki lehet tolni. Főleg nyári mezben, 0 fok körül, lefelé 60-nal. Ugye, Józsi?
Egy dolog biztos: a Grossglockner kerékpárral nem csak egy kipipált útvonal. Ez olyan élmény, ami után kicsit máshogy nézel a hegyekre. Meg magadra is. Odafent nagyon egyértelművé válik, hogy mennyire picik vagyunk, és hogy néha pont ettől lesz igazán nagy egy nap.
Kinek ajánlott a Grossglockner kerékpárral?
A Grossglockner kerékpárral azoknak ajánlott, akiknek van már tapasztalatuk hosszabb emelkedőkön, nem ijednek meg a magashegyi időjárástól, és tudnak fegyelmezetten dönteni akkor is, ha a csúcs még csábítóan közel van. Ez nem kezdő bringás útvonal, és nem is olyan hely, ahol csak a Strava-szegmens számít. Itt a biztonság, az időzítés és a felszerelés legalább annyira fontos, mint az erő.
Aki viszont felkészülten érkezik, annak a Grossglockner Ausztria egyik legnagyobb bringás élménye lehet. Heiligenblut felől indulva különösen szép a tájváltás: a völgyi zöldből fokozatosan jutsz fel a kopár, havas, magashegyi világba. Útközben ott vannak a vízesések, a hegyi legelők, a mormoták, a hófalak, az alagutak, a hütték és azok a kanyarok, amelyeket később még sokszor visszanézel fejben.
Rövid túrainfó
– Kiindulópont: Jungfernsprung vízesés környéki parkoló, Heiligenblut előtt
– Fő cél: Grossglockner Hochalpenstrasse, Hochtor iránya
– Legmagasabb pont az úton: Edelweißspitze, 2571 m
– Hochtor magassága: 2504 m
– Ajánlott indulás: korán reggel, lehetőleg 8 óra körül vagy elő$tte
– Nehézség: nehéz, magashegyi kerékpáros túra
– Fő veszélyek: gyors időjárás-változás, hideg, szél, eső, hosszú lejtmenet, forgalom
– Ajánlott időszak: nyári hónapok, de mindig aktuális út- és időjárás-ellenőrzéssel
Miért érdemes végigmenni ezen a túrán?
A Grossglockner kerékpárral azért különleges, mert egyetlen útvonalon adja meg az alpesi bringázás minden arcát: hosszú mászást, vad panorámát, hófalakat, hirtelen változó időjárást, nagy döntéseket és hatalmas megérkezésérzést. Nem feltétlenül az lesz a legfontosabb, hogy eljutottál-e minden tervezett pontig. Sokkal inkább az, hogy ott voltál, tekertél, figyeltél, döntöttél, és a hegy végül beengedett egy kicsit a saját világába.
Ez a túra azok közé az élmények közé tartozik, amelyekről később is könnyű beszélni, mert minden kanyarhoz jut egy kép, minden hideg pillanathoz egy poén, és minden nehéz részhez egy olyan érzés, hogy ezért bizony megérte elindulni.
Második teljes napunkra ébredtünk. Rendesen kialudtuk magunkat – jól is jött, mert mára esőt ígért az időjárás. Dávid és Csaba az „lesz ami lesz” hozzáállással megindultak Olaszország felé, és utólag kiderült, hogy jól döntöttek: csak kicsit áztak. Mi pedig kényelmes reggeli után beültünk a nyeregbe, és irány a Plöckenpass – irány Olaszország.
10 méter után már volt is egy kis meglepetés
Szóval elindultunk a Plöckenpass irányába, azzal a bevallott szándékkal, hogy áttekerünk Olaszországba egy jó kávéra és valami finom kajára. A terv szép volt. A valóság viszont már 10 méterrel az indulás után beleszólt: Zsolti Garminja felvillant, és közölte, hogy „Tesa, nem töltöttél fel!” Szólott a Di2. 😄
Annyira nem volt feltöltve a váltó, hogy már fel sem váltott rendesen – mindig vissza rakta a beállított para fogasra. Kérdeztük, hogy mi legyen. Zsolti legyintett: megoldja kevés váltással, mert hát erős is, meg felfelé megyünk úgyis. A végére tényleg maradt még benne! Nem ez volt viszont a nap legjobb (Józsi, legjobb? 😄 ) része – ezt akkor még nem tudtuk. 😄
A Plöckenpass – ahol a történelem és a kanyarok találkoznak
A Plöckenpass (1357 méter) nem akármelyik hágó. Ez a Karni-Alpokban található határhágó az ausztriai Kötschach-Mauthent köti össze az olasz Friaul-tartomány Timau falujával, és az út innen tovább vezet Tolmezzo és Udine felé. De a Plöckenpass történelme jóval régebbre nyúlik vissza annál, mint hogy kerékpárosok és motorosok nyüstöljék: már a rómaiak is kiépítették az itt haladó ősi málhásutat, és ez volt a Via Iulia Augusta nyugati szakasza – az az útvonal, amely Velencét kötötte össze a tartományokkal. A hágó már a bronzkorban ismert útvonal volt. Szóval amikor felmászunk rá kerékpárral, akkor ezernyi év történelem gördül a kerékpárunk alatt.
Nekiálltunk a mászásnak – kényelmesen, mert holnapra tartogattunk egy kis erőt. Jöttek a már jól ismert kanyarok, a kis tavacska, a váltakozó alagutak, a panoráma, ami minden egyes alkalommal lenyűgöz, hiába láttad már párszor. Kerékpározni a Plöckenpassra olyan, mint egy jó filmet újranézni: tudod, mi jön, mégis meghat.
A küllő hangja, amit a hegy is meghallott
Aztán nem sokkal a tavacska után, az egyik alagútban – CSATTANÁS. Józsi felől. Akkora hang, hogy azt hittük, lebontotta a hegyoldalt.
Gyorsan megállt, mi meg nem, XD Az alagútban nem is nagyon láttuk, hogy mizu, mert sötét volt. Kiabáltunk vissza: oké vagy, jössz? Jövök, hangzott el a válasz! Felvártuk, aztán kiderült: elcsattant egy küllő. Azok a fránya wattok – pedig nem is nyomta neki, de tényleg. 😄
Megbeszéltük, hogy a tetejére mindenképpen felmegyünk a Plöckenpassnak, aztán meglátjuk, mi a helyzet a kerékkel, és az alapján döntünk. Közben szólt Józsi, hogy üt a kerék – onnantól már tudtuk, hogy a teteje után uccu lefelé, mert kerékpárszervizt kell keresni. Ha már így állt a helyzet, az utolsó 3-4 kilométert megnyomtuk rendesen – jöttünk fel itt már párszor, de ez a szakasz PR lett. Egész jól meglőttük. 😄
Vissza, majd irány Lienz
Visszafordultunk a szállásra, gyorsan felkészültünk, és irány Lienz – kerékpárszerviz-vadászatra. Lienz nem messze van Kötschach-Mauthentől: Kelet-Tirol székhelye az Isel és a Dráva összefolyásánál fekszik, Ausztria egyik legnaposabb városaként évente több mint 2000 napsütéses órával büszkélkedik, és olasz határszellemének köszönhetően igazi dolce vita hangulat lengi be. Karnyújtásnyira van Ausztria legmagasabb pontja, a 3798 méteres Grossglockner, a régió legjobb sípályái, és innen egy óra alatt elérhető a Dolomitok gyöngyszeme, a Tre Cime di Lavaredo is. Szóval nem egy rossz város.
A városban 5 kerékpárbolt van – Józsi pechére ebből csak a Specialized Official Store volt nyitva, ahol az óradíj nem esett jól neki. Két órát mondtak a küllőre. Én a várakozást hasznosan töltöttem: vettem egy S-Works Evade 4 sisakot, elég frankó cucc. 😄
Lienz belváros és egy meglepően jó pizza
Amíg Józsibácsi küllőjét szerelték, bejártuk a belvárost – és megérte. A főtéren a városháza szerepét betöltő Liebburg-kastély a város jelképe, a belvárosban barokk Antoniuskirche-templom és egy ferences kolostor is megtalálható, a város fölött pedig a több mint 750 éves Schloss Bruck vár trónol, ma múzeum és képzőművészeti galéria. Olaszország közelsége érződik a városképen és a helyiek mentalitásán is – pálmafák és kaktuszok nőnek a parkban, és egymást érik a borozók meg a hangulatos bárok.
Ettünk egy jó pizzát is – meglepően jót, komolyan! Vettünk pár szuvenirt, aztán visszaslattyogtunk a boltba, ahol Józsinak épp akkor szerelték a kerekét. A végeredmény röpke 100 euró volt – de legalább tudtunk gurulni tovább. Max az árát visszaspórolja a sörön gondoltuk, na de nem így lett. 😄
Szerpentin, Lanz-ba fel
Felszívtuk magunkat, hogy ma még tekerünk! Józsi pechére az autóval vissza is a szerpentinen kellett mennünk, és mivel felszívtuk magunkat ugyebááár, viszonylag lendületesen szedtük a kanyarokat – amennyire ezt lehet egy kisbusszal persze. Imádta minden méterét. 😄
Visszaértünk a szállásra, átöltöztünk, és egy röpke 10 kilométert tekertünk még – na de abba összeszedtünk 402 méter szintet. Feltekertünk egészen Lanz kis hegyifalu-szerű településig, ahol egy festői helyen elhelyezett pad várt minket parádés panorámával. Olyan panoráma, amiért megérte felmászni. Aztán visszagurultunk a szállásra és a második vacsoránk közben jól levontuk a tanulságokat, volt mit – Di2 töltés: kötelező; küllő: figyelni rá; pizza Lienzben: ajánlott. 😄
A holnapi nap parádé vár ránk – de erről majd a következő részben!
Következő rész: az a nap, amiért az egész út megszületett – spoiler: nem lesz hiány sem kanyarból, sem kilométerből.
Kerékpártúrákért vagy minden más egyébért katt ide.
Az első teljes napunkra ébredtünk. Viszonylag időben keltünk – ekkor még nem tudtuk, hogy ez nem mindenkinek megy ilyen simán. Ugye, Csaba? 😄
Reggeli, szokásos készülődés, aztán gyorsan el is indultunk – a bringákat előző este bepakoltuk az autóba, szóval ezzel nem kellett reggel bajlódni. Várt ránk egy kis utazás Kötschach-Mauthen és Gmünd in Kärnten között, nagyjából egy óra. De nem unatkoztunk: minden irányba gyönyörű hegyek tárultak elénk, ráadásul a faluból kivezető szerpentin út gondoskodott a reggeli szívdobogtatásról – Józsi nagy örömére, ezen a héten ezt oda-vissza nyüstöltük még párszor. 😄
Gmünd – ahol a Porsche megszületett
Megérkeztünk Gmündbe, és a Porsche Automuseum Helmut Pfeifhofer melletti ingyenes parkolóban alakítottuk ki a bázisunkat. Gmünd egyébként nem akármilyen kis szöglet: ez a bájos, középkori várfallal övezett karintiai kisváros a Malta folyó és a Lieser találkozásánál fekszik, és autórajongóknak szinte zarándokhely – itt született meg az első Porsche.
Nem viccelünk: Ferdinand Porsche a második világháború után ide hozta át a gyárát, és 1948-tól egészen 1950-ig itt készültek az első 356-os modellek, összesen valamivel több mint 50 darab. Erre emlékeztet az 1982-ben megnyílt múzeum, ami Európa első és egyetlen magán Porsche-gyűjteménye. Ha szereted az autókat és a Porsche sem áll messze tőled, akkor ez kötelező – nem nagy a hely, de nagyon szépen bemutatja a márka történetét, és van itt jó néhány gyönyörű darab.
De mi nem autókért jöttünk – hanem kerékpározni. Szóval a parkolóból egyenesen a nyeregbe.
A Fallbach-vízesés és az első kanyarok
Elindultunk a völgyben, egy igazán hangulatos, panorámás kerékpárúton haladtunk befelé egészen a hegy lábáig, a sorompóig – ahonnan a motorosoknak és autósoknak fizetős a tovább haladás, kerékpárosoknak viszont ingyenes. De még a sorompó előtt volt egy ajándék: a Fallbach-vízesés. Karintia legmagasabb vízesése, 200 méterről zuhog le – és ha azt hiszed, hogy ez túlzás, akkor állj meg előtte öt percig és nézd. Alatta egy kis élménypark is van.
Megkezdtük a mászást a Kölnbrein duzzasztógát irányába – és eléggé találó kifejezés a „duzzadó”, mert a lábak becsületesen duzzadtak. Főleg, mikor egy-egy kanyarban bereccsentett a meredekség, és ahhoz olyan meleg társult, hogy nem győztük töltögetni a kulacsot a jéghideg forrásokból. Egyik kanyar követte a másikat, alagútból alagútba – ahol nagyon jól esett a hűvös. Ennél a pontnál kell szólni: lámpa használata kötelező és erősen ajánlott is, mert vannak hosszabb, teljesen kivilágítatlan alagutak is. Ugye, kedves József? 😄
Sok évvel ezelőtt én először találkoztam olyan alagúttal, amiben egy szerpentin kanyarodik – és elsőre rögtön jött ki belőle egy busz is. Most nem volt busz, de a kanyar ugyanott volt, ahol eddig mindig. 😄 Néhányszor jelzőlámpa fogott meg minket – több helyen van külön jelzés bringásoknak is, és van ahol csak a motoros-autós forgalmat szabályozzák. Összesen talán kétszer kellett megállnunk lámpa miatt, ami éppen piros volt.
A Kölnbrein-gát – 200 méter, 2 millió köbméter beton
Lassan feljebb és feljebb tekervén kikandikált a gát, és ahogy közeledtünk, a méretei egyre csak nőttek. Aztán megérkeztünk – és az ember csak áll és bámul.
A Kölnbrein-gát Ausztria legnagyobb duzzasztógátja: 200 méter magas, 626 méter széles, és az építéséhez közel 2 millió köbméter betont használtak fel. A terveket már az 1930-as évekre elkészítették, de az építkezés csak 1971-ben kezdődhetett el – előbb utat kellett vágni a völgybe, ami önmagában sem volt egyszerű feladat. A 14 kilométeres Malta Hochalmstrasse mentén 6 alagutat kellett fúrni, mielőtt akár egy kocsi betont is felszállíthattak volna. Az erőmű végül 1979-ben állt munkába, és Ausztria egyik legnagyobb teljesítményű vízerőműveként szolgál azóta is.
A tározó vizének mennyisége most picit kevesebb volt a szokásosnál – tavaly ugyanis teljesen leeresztették a gátat, és most töltődött vissza abból a kevés hóból, ami a télen esett. A víz éppen ezért különösen intenzív kékeszöld színben pompázott, olyan árnyalatban, amit csak az Alpok adhat.
Van a gát jobb oldalán egy múzeum is – bringás cipőben óvatosan, mert hosszú lépcsősor vezet fel, és csúszós tud lenni. Ugyanez vonatkozik az Airwalkra is 😄, ami a gát testének közepén emelkedik ki a mélység fölé. Nem mindenki mert kijönni – nem csak a kilátóra, de már a gát szélére sem. Józsi kifejezetten rosszul érezte magát a magasság miatt, de ezt nem mondjuk el senkinek, maradjon így négyszemközt. 😄
Akác tüske Ausztriában, avagy hazai anyag az Alpokban
Mindenki csodálta a magasságot, a tájat és a döbbenetes víztömeget, amikor Zsolti kissé hitetlen hangon közli: „Srácok, szerintem defektem van.”
És tényleg. Defekt. De nem akármilyen – akác tüske! 😄
Ausztriában, 1900 méteren, ahol egyetlen akácfa sincs a közelben. A defektszerelés közben fejtettük meg a rejtélyt: ez valószínűleg még otthoni anyag, ami valahogy beágyazódott a gumiba és idáig utazott velünk. Egy komplett csodálkozó nyugdíjas csoport szeme előtt vizsgázott a kis kompresszorunk, ami pikk-pakk felpöfékelte a nyomást – és haladtunk is tovább, immár lefelé.
Mordori felhők, almafröccs, és egy Porsche
Picit sietősre vettük a dolgot, mert mordori – sőt: hermagori 😄 – fekete felhők gyülekeztek mögöttünk. Pár méterrel később be is igazolódott a félelem: elkezdett esni az eső, pont annyira, hogy taknyos legyen az út és a fékeink is kiengedjék magukból azt az oktávot, amire éppen képesek. Gyorsan leereszkedtünk, pár kilométerrel lejjebb már sokkal barátságosabb volt az ég – meg is álltunk egy pohár almafröccsre. Már aki ugye… vagyis csak én, a többiek söröztek. 😄
A poharak fenekére gyorsan sikeredett lenézni, mert jött a szél és a napernyőt vitte is, ahogy az a könyvben meg van írva. De itt történt a nap egyik nagy élménye: az egyik melós srác bepattant a Porschéjába, és elkezdte tolni rendesen. Aztán később felvárt minket, és gondolta, Csabával nekiáll versenyezni. Csaba szerzett tapasztalatot, hogy kerékpárral egy Porsche ellen versenyezni nem feltétlenül fair dolog, mármint saját magára nézve. 😄 Brutál autó, brutál hang. Hatalmas figura volt!
Lefelé, Gmünd, és az önálló kalandvágyók
Kis hátszelünk volt, így a kerékpárutat hamar lehoztuk Gmündig. Bementünk a városba, ettünk egy sütit, ittunk ezt-azt – Gmünd belvárosát egyébként megéri megnézni: a középkori várfal, az 1399-ben felszentelt gótikus plébániatemplom, a barokk Lodron-kastély és az Alte Burg várrom mind ott sorakoznak a pár utcányi belvárosban.
Dávid és Csaba úgy gondolták, még megnézik azt a hátsó utat – felfelé. Mi mondtuk nekik, hogy oké, vagy itt leszünk, vagy az autónál. 😄 Mire felfedeztük a belvárost és kisétáltunk a parkolóba, pár perccel később ők is befutottak.
Nem áztunk meg nagyon, csak éppen, de meg is száradtunk éppen. Le is sültünk, meg nem is. Összességében pont jó időnk volt – és a lábak is megkapták, amit kértek.
Következő rész: a következő nap és az újabb hágók – mert kerékpározni Ausztriában azt jelenti, hogy mindig van még egy kanyar a következő hegy mögött.
Két évvel ezelőtt az augusztus hófúvással köszöntött minket Kötschach település. Igen, jól olvastad – hó. Augusztusban. Szóval maradt bennünk egy kis adósság, amit törleszteni kellett. Felmértem a terepet, kiderült, hogy nem vagyok egyedül ezzel az érzéssel, és pikk-pakk össze is rándítottunk egy kisbuszra való embert. Mert ha már elmegyünk kerékpározni Ausztriába, akkor csináljuk rendesen.
A szállás lefoglalva – a már jól ismert, szokásos kis helyünk Kötschach-Mauthenben –, a pereputty összeszedve, mindenki készült ezerrel. És miért épp Kötschach-Mauthen? Mert ez a kis karintiai kisváros, amely 705 méteren fekszik a Felső-Gailtali-völgyben, kerékpározásra és hágóra éhes bringások számára igazi Kánaán. Bármerre indulsz el innen, brutális hágók és hatalmas mászások sorakoznak: északra a Gailberg-nyereg, délre a legendás Plöcken-hágó (1357 m), amely az olasz határig kanyarog fel, nyugatra meg a Lesachtal völgye nyílik meg előtted. Mondhatni, nem kell félni a pihenős napoktól.
Rakodás és indulás
Én már előző este bepakoltam a bringát és a csomagok nagy részét – tettem ezt Zsolti bringájával is. Másnap reggel 7-kor tiszteletét tette Józsi és Dávid is, bepakoltuk a bringákat, csomagokat és indultunk Zsoltiért a város másik végébe. Zsolti cuccainak nagy része már előre a buszban volt, csak két „csíkos szatyrot” kellett még a kupac tetejére hajítani, aztán mehetett is a menet.
Hosszú út áll előttünk: Nyíregyházáról Kötschach-Mauthenig nem semmi táv. Pesten még felvettük Csabát és a fenevad Meridáját – ez utóbbira emlékezzetek, mert még fontos szerepe lesz a történetben. 😄 Csalingáztunk egy picit, néztük a várost, de nem sokat, mert kentük is tovább.
M7, Balaton, és egy hatalmas rántott szelet
Az autópályastratégia egyértelmű volt: az M1-est messzire elkerüljük. Ma Bajnokok Ligája meccs van Budapesten, ami önmagában is elég ok arra, hogy ne parkoló autókat nézzünk órákon át a felszántott M1-esen. Szóval irány az M7 – igen, a Balaton-riviéra felé, de ne izgulj, Székesfehérvárnál felfordultunk. 😄
Már indulás előtt megvolt a terv: Körmend környékén megállunk ebédelni, mert enni csak kell. A Vén Gesztenye Csárdában kötöttünk ki, és nem bántuk meg. Amit akkor még nem tudtunk: Dávid 3 nap múlva is az ott elvitt maradékot fogja enni, mert akkora adagat kaptunk, hogy azzal a rántott szelettel takarózni is lehetett volna – teljesen komolyan mondom. Jól laktunk, talán kicsit túlságosan is jól. Tankoltunk egy jót – plusz láttunk egy gyönyörű kék Porsche-t a kúton, ami már önmagában megérte az ottani megállót.
Ausztria: dombok, hegyek, és vasárnap
Mostantól Ausztriában tapossuk neki, szigorúan csak a megadott sebességgel, erre fokozottan figyeljetek, mert fájhat a dolog. Jöttek a dombok, bámészkodtunk. Aztán jöttek a hegyek, még jobban bámészkodtunk. Ez az, lassan megérkezünk!
De azért még volt egy kötelező megálló: vásárolni kellett, mert Ausztriában vasárnap még a fű sem nő, nemhogy bolt legyen nyitva. Klagenfurtban vagy Villachban álltunk meg – már nem emlékszem pontosan –, mindenesetre Billában voltunk, és ettünk egy jó kis Leberkäse-t, mert hát Ausztria, plusz legalább 2 órája nem ettünk. 😄
Villachnál lejöttünk az A2-es autópályáról, és egy kisebb főúton haladtunk tovább Hermagor felé. Hermagor a Nassfeld-régió kapuja – és mi már itt tudtuk, hogy a kertek alatt vagyunk. Ez a vidék ismerős volt: itt szenvedtünk már, itt áztunk már el, itt volt már részünk az igazi karintiai hegyi élményben. Tekeregtünk még jobbra-balra, aztán megérkeztünk a főhadiszállásra.
Séta, régi autók, és egy ismeretlen Volvo
Gyorsan kipakolás, aztán irány egy kis átmozgató séta – egész nap csak ücsörögtünk, kellett a mozgás. Besétáltunk Kötschach belvárosába, megnéztük a templomot és a környéket. Visszafelé találtunk egy autószerelőt, ahol szép régi autók sorakoztak – köztük egy gyönyörű Volkswagen T1-es kisautó, ami egyszerűen lenyűgöző volt. Volt ott valami régi Volvo is leponyvázva, de azt nem sikerült beazonosítanunk.
Lassan hazafordultunk, mert holnap kezdődik a vadászidény. Hogy ki vadász le kit – az már a következő részből derül ki. 😄
Következő rész: az első nap a nyeregben – és kiderül, mire ez a nagy hűhó 😀
Kerékpártúrákért vagy minden más egyébért katt ide.
Nagy-Milic túra a Zemplénben: csúcsnap, amit mi is mindig újra járunk
Ez a túra akkor működik igazán nagyon, ha nem csak “fel és le” napnak fogod fel, hanem csúcsélménynek: tempó, megállók, kilátópontok és a környék hangulata együtt adja ki a sztorit. A Nagy-Milic a Zemplén egyik ikonikus pontja, 894–895 méter körüli csúcsmagassággal emlegetik, és a hegyvidéki karaktert itt tényleg érzed a lábadban.
Nagy-Milic túra: nekünk ez a bevált “túra-nap recept”
Mi általában úgy rakjuk össze, hogy legyen benne:
kényelmes bemelegítés az elején (nem sprint az első emelkedőn),
ritmusos kapaszkodó középen,
csúcson hosszabb pihenő fotóval és nasival,
lefelé fókusz, mert a Zemplénben a lejtő is “dolgoztat”.
Zempléni túra: Károlyi-kilátó, Nagy Milic
5 panorámapont, amiért megéri Nagy-Milic túrát csinálni
Csúcs környéke: tiszta időben a határmenti hegyhullámzás látványos.
Kilátó a közelben: Hollóháza környékén a kilátó ad extra perspektívát.
Erdei ablakok: ahol a fák közül egyszer csak “kinyílik” a táj.
Gerinc-szakaszok: finom hegyvidéki hangulat, ritka jó fotófényekkel.
Nap végi levezetés: amikor már csak gurul a beszélgetés is.
Ha szeretnél hivatalos, helyi információt a környék jellegzetességeiről és kilátóról, jó kiindulás lehet Hollóháza oldala is. Hollóháza: Nagy-Milic és kilátó
Mi imádjuk úgy szervezni, hogy az egyik nap a csúcs, a másik nap a vár. Füzér vára különösen hálás célpont, mert látványos és jól “lezár” egy hegyi hétvégét. Indulás előtt nézd meg a hivatalos nyitvatartást (ez szezonálisan változhat): Füzér Vára: nyitvatartás
Miért érdemes végigmenni ezen a Nagy-Milic túra útvonalon?
Mert ez a Zemplén “tiszta íze”: hosszú erdei szakaszok, hegyvidéki ritmus, csúcspont-érzés, és az a fajta csend, amitől a telefon is udvariasabban rezeg. Ha pedig másnap jön Füzér, kész a hétvége.
Zemplén túra: így raktuk össze a saját “best of” útvonalainkat
Zemplén túra alatt mi azt értjük, hogy egy helyen megkapod a vad erdők csendjét, a várak kőszagú történeteit és a kilátók “na ezért jöttünk” pillanatait. Ebben a cikksorozatban a Zempléni-hegységet úgy bontjuk ki, ahogy mi is bejárjuk: napokra, hangulatokra, és olyan útvonalakra, amikből könnyű saját túrát összerakni.
Zemplén túra térképen: hol érdemes bázist választani?
Ha többnaposra fűzöd fel a környéket, kényelmes bázis lehet a Hegyköz környéke (Füzér, Hollóháza), illetve Sárospatak térsége (tengerszem, Bodrog-part). Mi általában úgy tervezünk, hogy egyik nap “csúcs és panoráma”, másik nap “vár és gerinc”, harmadik nap “különlegesség” (tengerszem vagy vadregényes erdei kör).
Útvonal- és szintadatokhoz jó kiinduló a Természetjáró gyűjteménye, vadregényes részeit bemutató túraleírásokkal. Természetjáró: Egy nap a vadonban
Zempléni túra: Mohás, köves hegyoldal őszi erdőben, ideális hegyi túrához. Ágak között látszik az ég, bal lent Tekeregi logó. Tekeregj.hu
7 útvonalötlet, amiből bármikor tudsz Zemplén túrát építeni
Nagy-Milic csúcs: “legmagasabb pont” hangulat, kilátóval és határmenti panorámával.
Füzéri vár: klasszikus, látványos, családbarátabb tempóban is működik.
Megyer-hegyi tengerszem: rövid, fotóbarát, különleges kőbánya-múlt.
Gerinctúra sziklakilátókkal: ha a “vad és változatos” napot keresed.
Patakvölgy + erdei kör: melegebb napokra, árnyékos útvonalakkal.
Vár-trió nap: ha a kövek beszélnek hozzád (Füzér + környékbeli várak).
Bodrog-parti levezetés: könnyű séta/mozgatás a nagy napok után.
Miért érdemes végigmenni ezen a Zemplén túra “best of” vonalon?
Mert a Zemplén olyan, mint egy jól összerakott kalandmenü: egyik nap csúcs és panoráma, másik nap vár és történelem, harmadik nap pedig valami igazán különc természeti finomság. Ha így fűzöd fel, mindig marad “még egy ok” visszajönni.
A kutyával való túrázás nagyszerű módja annak, hogy élvezzük a természetet és mozogjunk is egy kicsit. Van azonban néhány dolog, amit érdemes szem előtt tartanod, amikor kutyával túrázol az erdőben. Olvass tovább a tippjeinkért, hogy a túra mindenki számára biztonságos és szórakoztató legyen.
Válaszd ki a megfelelő túrát
Első lépésként olyan túrát érdemes választanod, amely mind neked, mind pedig a kutyusodnak megfelelő. Győződj meg arról, hogy olyan túraútvonalat választottál, ami nem túl megterhelő számodra és megfelelő kutyád fizikumának is. Fontos, hogy útközben több lehetőségetek is nyíljon pihenni. Ha nem vagy biztos útvonalválasztásodban, kérdezz meg olyan ismerőseid akik már jártak azon a környéken vagy olvasd el beszámolónkat a túráról itt a weboldalunkon is.
Felkészülés a túrára
Ha kiválasztottad a túrát, ideje felkészülni. Gondoskodj arról, hogy a kutyusnak legyen elég vize, élelmeés vigyél magaddal minden egyéb olyan dolgot amire a kutyádnak szüksége lehet. Ha szeretsz a kutyusodnak házi készítésű jutifalatokkal kedveskedni, akkor nézz szét a boszikonyha receptjei között. Vészhelyzet esetére érdemes egy elsősegélycsomagot is magaddal vinni. És semmiképpen ne feledkezz meg a pórázról!Még ha a kutyád póráz nélkül is szépen-okosan viselkedik fontos, hogy túrázás közben pórázon tartsd, a többi túrázóra és a vadállatokra való tekintettel. Ettől függetlenül egy mezőn ahol belátod a terepet, vagy néha magad mellett elengedheted, hogy szaladgáljon, szimatoljon egy kicsit, de ne feledd, hogy mások is tartózkodhatnak az erdőben, légy rájuk tekintettel.
Csak 100%-ig behívható kutyát engedj szabadon, légy felelős állattartó! Ha olyan kutyussal találkoztok, akit pórázon vezetnek, semmiképp se engedd oda hozzá a saját, nem pórázon lévő kutyád. Ha nagyobb szabadságot szeretnél adni kutyusodnak, az 5-10-15 méteres pórázok tökéletes kiegészítői a túráknak.
Ismerd a szabályokat
Mielőtt elindulsz, győződj meg róla, hogy ismered az erdő szabályait. Egyes túraútvonalakon korlátozhatják a kutyák tartózkodását, vagy megkövetelhetik, hogy mindig pórázon legyen. Ügyelj arra, hogy minden kihelyezett táblát és szabályt betarts, hogy mindenki élvezhesse a túrát. Ezen ismeretek bővítésére segít a túristaelzések oldalunk.
Maradj éber!
Ha a kutyával túrázunk, fontos, hogy mindig éber maradj! Figyelj az esetleges veszélyekre, például a meredek sziklákra vagy a vadállatokra. Ha a kutyus furcsán kezd viselkedni, vagy úgy tűnik, hogy kényelmetlenül érzi magát, tarts szünetet, pihenjetek egy kicsit.
Légy tekintettel másokra
Végezetül ne feledd, hogy az útvonalon való kirándulás során tekintettel kell lenned a többi túrázóra is. Tartsd távol kutyádat a többi túrázótól, akik esetleg nem érzik jól magukat a kutyák közelében. Az is fontos lehet, hogy a kutyus ne ugassa végig a túrát, hogy ne zavarja a vadon élő állatokat és a többi túrázót, akik esetleg a természet nyugalmát és csendjét élvezik, azért egy-egy furcsa alakú fát természetesen illik megugatni. 🙂
Következtetés
A kutyával való túrázás hihetetlenül kifizetődő élmény lehet, de fontos, hogy megtegyünk néhány óvintézkedést, mielőtt elindulunk a túrára.Győződj meg róla, hogy a megfelelő túrát választod, készülj fel a túrára, ismerd a szabályokat, maradj éber, és légy tekintettel másokra, hogy mindenki biztonságosan és felelősségteljesen élvezhesse a természetben töltött időt.
