Skip to main content

Négy országon – két keréken

Már évek óta tologatom a túrát, mindig jött közbe valami, amiért nem tudtam elmenni, idén beszéltük Vass Józsival, hogy jó lenne egy ilyet csinálni, megvan hozzá az útvonal, itiner minden, csak időpontot kellene rá találni, nos… úgy belelendültünk, hogy már szállást is foglaltunk az Őrségben, Felsőszölnök lett a főhadiszállás, mégpedig egy Szlovén mintagazdaság. Tudtuk, hogy az út minőségével nem lesz gond így nyugodtan vittük az országúti bringákat. Meghírdettük, hogy hátha jön velünk valaki, eleinte sajnos nem nagyon volt rá jelentkező, de aztán az Oxigén teljesítménytúrán összefutottunk Andival és Bálinttal, akiket érdekelt a túra, ez azzz… már voltunk négyen, de mondták, hogy érdekelheti még két ismerősüket, mi örömmel fogadtuk őket is, így Zoli és Peti is csatlakozott hozzánk.

Előző nap le utaztunk Felsőszölnökre, útközben még beiktattunk egy kis balatoni fürdőzést is, így teljesen felfrissülést érkeztünk meg a szállásunkra. Ahol a bringákat lepakoltuk és kikészítettük a holnapi bevetési öltözéket.

Eljött hát az indulás reggele, elég hűvös volt reggel, Józsi mondta is miközben a találkozási pontra gurultunk, hogy  majdnem fázik. Mikor odaértünk, akkor már ott várt minket Andi és Zoli, egyből mondták is nevetve, hogy Bálint és Peti elmentek bemelegíteni, ugyanis kicsit eltévedtek, a körforgalomban elnézték az irányt, így ők már plusz 20 kilóméterrel indultak neki a napnak. 😀 Míg odaértem beszélgettünk Andiékkal és kicsit féltünk, hogy “kellemes” 36 fokban fogunk végig tekerni, de mint utólag kiderült kegyes volt hozzánk az időjárás, szinte végig 30 fokban tekertünk, kellemesen lengedező szélben.

Megérkeztek Bálinték és most már tényleg indultunk, irány Ausztria és az első táblánk, pár kilométer után meg is érkeztünk hozzá, enyhén ködös időben húztuk be az elsőt. Itt ahogy megcsináltuk a fotót, indultunk is tovább éééés kezdődött is a móka. Nem sokat tekertünk Ausztriában de annál intenzívebben pirított rá a pulzusunkra, szóval aki eddig fázott, itt melege lett, ugyan is 3 darab 10% feletti mászás, nem hosszú de meredek. A második emelkedő közepette próbáltam csinálni mosolygós képet, hiába szóltam a többieknek, meg sem hallották. 😀 Felmásztunk, a 2. csúcsocskánkra, utána egy brutális jó szerpentin jött ahol lehetett engedni neki, mert igen hosszúra nyújtották. Harmadik mászást is sikeresen abszolváltuk, itt a lefelében nem lehetett engedni, mert utat építettek és itt-ott kicsit kavicsos volt az út. Még lefelé láttunk egy brutális emelkedőt, de arra nem fordultunk be, odaérve nem is bántuk mert 16-os tábla várta az érdeklődőket a bucka elején. 😀

Úgy suhantunk át Szlovéniába, hogy a táblát sem láttuk, hogy merre-hol így a fotó most elmaradt, na de majd jövünk még visszafelé is, majd akkor. Szlovéniában tekergőzni hjaj de jó volt, az utak minősége nagyon frankó, a látványra pedig nem lehetett panasz. A 45. kilométernél tudtuk, hogy lesz egy megállónk, addig picit megtoltuk, és itt pihentünk ki magunkat, egy szép kis horgásztó. Bár itt terveztünk egy frissítést de sajnos a büfé nem volt nyitva, lehet még korán jöttünk. Na de uccu tovább mert szúnyog terén háááát… nincs kevesebb mint itthon. Következő megállója szépen haladunk tovább, ami nem más mint Muraszombat, itt egy Hofferben tízóraiztunk, volt 30 percünk rá, de végeztünk a fánkokkal még jóval előtte, és indultunk is tovább, várt minket Horvátország. Innen jött az egyenesek viadala, ugyanis innen nem volt már hátra csak vagy 30 kilométerünk a határig, viszont ebben a 30 kilométerben nem is volt több 3 kanyarnál. Még odafelé a szlovéniai úton, Ausztriában felmásztunk 368 méterre, majd Szlovéniába gurultunk be, és így utólag visszanézve vicces, a szintrajzot nézve, Szlovénia lejt…. igen lejt, egészen Horvátországig. 😀 Mert 368 méter magasból egészen leereszkedtünk 180 méterig, tudom-tudom nem nagy magasságok na de… folyamatos ereszkedés 20 km-től egészen 74-ig. Vicces volt, azt hittük erősek vagyunk… XD

Aztán jött a Horvát határ, ahol gyorsan lecsekkoltak minket, hogy mégis kik vagyunk és minek jöttünk, gyorsan megcsináltuk a határnál a fotót, egyből kettőt is, az elmaradt Szlovén fotót pótoltuk a másik oldalon.

Horvátországból vissza Szlovéniába, és itt jött egy ismerős szakasz ahol jöttünk, mert ez a hosszú egyenes ugyanaz volt mint amin jöttünk egészen Beltinci-ig. Itt elváltak az útjaink az ismerős szakasszal és már nagyon az ebédre koncentráltunk, 100 kilométernél beszéltük meg az ebédet ezt sikerült is teljesíteni. Kis defekt még becsúszott előtte Bálint kiabál, hogy „defekt lesz„, érzi, hogy enged… gyorsan megálltunk és fújtunk bele, az ebéd már itt van csak 8 kilométer, addig ki kellene bírja. És ki is bírta, igaz még egyszer megálltunk és fújtunk bele, de végülis kibírta ebédig, és a pizza vagyis Bálintnak az oldalas előtt még volt ideje kicserélni a belsőt is így, időben indulni tovább az ebédről is.

Ebédet követően már nem sok volt vissza, röpke 40 kilométer, na de milyen 40 kilométer, jött mint a túra elején megtapasztalt kis buckás vidék. Ahogy megindultunk szépen kibújt a nap a felhők mögül és megmutatta mitől is féltünk kicsit még reggel, igen egyből 36 fok lett, és nagyon nem esett jól a mászás közben a perzselő nappal a nyakunkban. Na de nem tartott sokáig, bebújtunk az erdőbe, gyönyörű tájak közepette róttuk a hátralévő kilométereket. 110 kilométernél kezdődött a buli visszafelé, ugyan is jöttek azok a piszkos, sunyi kis emelkedők, nem hosszúak, de meredekek, itt is több 10-15%-osba belefutottunk, kérte az erőt még így a vége felé is. Ez a folyamatos le-fel mászkálás kivette még azt a maradék kis erőt is ami volt bennünk, meg hát azért meleg is volt rendesen, igaz már nem 36 fok, hanem csak 34. 😀 Így hát hasznát vettük annak a tanácsnak amit a televízióban mondtak, védekezzünk a meleg ellen alkohollal, többen igénybe is vették eme jó tanácsot, mondván, hogy borvidéken vagyunk, rákóstolnak erre arra. 😀

Lassan vissza érünk, volt még vissza 5 kilométer, és a temető melletti kútra úgy ugrottunk rá mintha még legalább 100 kilométer lett volna vissza, fürdés, frissítés kulacs feltöltés éééés 5 perc és haza is értünk, vagyis még nem… mert még a Magyar határnál elkészítettük az utolsó fotót, szóval, tovább haladva úgy körülbelül 3 perc után volt még egy kocsma, ahol megittunk még ezt azt, elég sűrűre sikeredett az utolsó 5 kilométer. 😀 Közben még megbeszéltük, hogy zuhany után találkozunk a szállásunkon az étteremben, és kibeszéljük a mai napot, ki hogyan látta, élte meg. 🙂

Nagyon jó túra volt, az időjárás kegyes volt, kellemesen jó idő, szélcsend végig. Az utak kiválóak, a látványra sem lehet panasz, mindenhol szívesen fogadtak minket, bár furcsán néztek ránk, hogy honnan hová tekertünk. 🙂

Búcsú szó – KKB Edzőtábor-o-zoo

Tegnap ugyan búcsút intettünk az Edzőtábor-o-zoo hétnek, de úgy érzem a sok-sok történés mellé kijár nektek is, nekünk is egy ilyesfajta összefoglaló a legjobb szegmensek csokrából, a legjobb sztorikból, amikre most több karakter jut.

 

A leghosszabb mászások:

1Hohe Wand – Kleine Kanzel

Mondhatni ez volt a „Csúcs” mászás minden téren, leghosszabb, legerősebb, legtovább tartó. Nem is véletlenül, hiszen egy kategorizált emelkedőt már illik megtisztelni. A 7,23 km-es hossz, az 542 m szint megköveteli a bringás egyik legfőbb erényét, az alázatot mind a sport, mind a hegy felé. De amikor minket meglátott, joggal merült fel bennünk is a kérdés:

Vajon, a hegyek is szoktak rettegni?!

2Rosalia Normstrecke Climb

Ez már-már egy klasszikus emelkedő, nem meredek, nem szaggatott. 7,38 km és 356 m szint. Szépen egyenletesen emelkedik, épp ezért fontos az elején egy kellemes ritmust felvenni, amit tudsz tartani. Ajánlott a nyél mínusz egy fokozat és abból bizony az út során lesz egy pár, hiszen attól, hogy nem meredek még változatos, és ha maximumra törekszel, néha bizony bele-bele kell váltani, hogy járjon a láb.

3L148 Schleinzerkreuz – Alm 

Ez a tökéletes ellentéte az előző mászásnak. Igaz kétféleképp lehet mászni, vagy kistányér-küllőn, vagy bizony nem kíméled magad, leteszed a Wattot a pedálra és kevesebbet szenvedsz. 7,6 km-en és 336 m szinttel kell megküzdeni, ami hol kienged, hol bekóstol, de egy biztos! Sose ott a vége, ahol gondolnád.

 

A legmeredekebb mászások:

1Hohe Wand – Hochplateau 

Ismételten a Hohe. Nem véletlenül durrogtattuk elsőként itt a puskaport. 2,96 km és 306 szint, mindez 10%-os átlag meredekséggel. Vannak durvábbak és voltak is, de itt elég hosszan kellett gyötörni magunkat, hogy fel is érjünk a csúcsra.

2Luifweg

Ez az a szegmens, amiről nagyon nincs mit mondani, mert a számok helyettem is beszélnek. 0,48 km, 106 m szint, 22%-os átlag meredekség. Mondjak még valamit?! – mondok: Beszarsz!

3Rosalienweg climb – Wiesen-i beszaratós

Ezért a címért szoros verseny zajlott a Wiesen – Skipisten Climb között, és végül a szint különbség és a hossz döntött. Nem mintha nem volna elég 300 méteren lefosni a bokád, de 590-en még jobb. Elég ehhez az a szerény 12%-os meredekség is a 73 méteres szintkülönbséggel. Megkezded óvatosan, majd gyötör-gyötör és vagy hajlasz vele, vagy beleroppansz.

 

A leghosszabb lejtők:

1Kleine Kanzel – Maut – descent 

Szigorúan nézve, nem lehet tökéletes sorrendet felállítani. Szívem szerint azt mondanám, hogy leggyorsabb átlagok szerint raktam sorrendbe. Senkit nem bíztatok, arra, hogy határait karcolja, mert mindenkit hazavárnak és ezek a lejtők olyanok, mint a heroin. Egyre többet és többet akarsz belőle. Jelenleg még kavicsos volt az úttest, így én inkább voltam óvatos duhaj, de azért lehetett ereszteni is.

2Rosalia-L 220

Első utam volt ebbe az irányba, és meg kell mondjam, így is nagyon kiadja. Kéri az erőt, de olyan tempókat lehet kiépíteni, hogy arra elismerően csettintik a kudos-t a haverok és az ismeretlenek egyaránt.

3Dh Hochwolkersdorf-Schwarzenbach

Átlagra talán ez a „leggyengébb”, de amit azok a kanyarok adnak! Wááá! Az az út bizony, ha fehér lenne, akkor már attól kellene óvakodni, nehogy Stohl Buci felszívja. Bedöntesz, kirobbantasz és ráfordulsz a következőre. És, amikor leértél, szinte csalódottan eszmélsz fel, hogy ennyi?!

– Tudja, hogy ez mi?!
– Kokain!
– Téved. Ez szabadság és nyugalom!

 

Személyes kedvencek:

Ezeknek ugyan nem sok köze van az egészhez, mindössze kerózás közben történtek.

Luifweg: Baromi meredek az egész, mire már egy ideje toltuk. Megláttam egy kocsi beállót és ott visszaülve próbáltam felérni az 5 méterre lévő tetőig, mire Norbi:

Laca már a konyhából fut neki.

Majd harminc centivel jutottam feljebb, mint ahonnan indultam… Teljesen megérte.

Weisin: Sípályánál ácsorgunk, Tomi nagyon néz lefelé, persze gondoltam csak unatkozik, ahogy nézi a lejtőt. Majd egyszer csak bedobja, le kellene itt menni?! – Dehogy kéne! Nincs az az Isten! Miért?! – Le kell tesztelni a carbon Cosmic kereket… és lement.

Igen igen, itt ment le Tomi. 😀

Fertőrákos: Ülünk az étteremben, nézzük az időjárást. Az addigi napsütéses időről beszélünk és, hogy valamennyi eső várható. Mire mind arra jutunk, hogy ebben a „pocsék” időben addig ücsörgünk itt, míg végül igazi, bringás időben nem mehetünk tovább. Gondolhatjátok kik vettek fel ezután esőkabátot…

Valahol a Fertő-tó körön: Épp beszélgetünk a fázós barátnőkről (persze nem a sajátjainkról, mert ők fasza csajok), hanem úgy nagy általában, meg arról, hogy a vak melegben nem lehet jól aludni, meg amúgy, simán jókat lehet aludni a nagyszerű 19-22 °C közötti tartományban, persze csak is megfelelően felöltözve, mire Tomi megszólalt:

+25°C… Az, faszom… Szauna!

És még az utolsó és legfontosabb, amit mindenkinek meg kell tudnia. Tök mindegy mennyit edzel vagy nem. Mindegy milyen állapotban vagy most, vagy voltál. Egy biztos! Valaki úgy is rád fogja mondani:

Könnyű neked! Mert te erős vagy!

Köszi az egész hetes figyelmet! Puszi pá!

 

További képeinket itt tekinthetitek meg.

 

Cikksorozatunk részei:

0. Elkezdődött – KKB Edzőtábor-o-zoo

1. Kemény Nyitány – KKB Edzőtárbor-o-zoo

2. Wiesen-i beszaratós – KKB Edzőtábor-o-zoo

3. Kici Átmozgatás Öccá’ – KKB Edzőtábor-o-zoo

4. Napsütéses strandolós – KKB Edzőtábor-o-zoo

5. Grand Finale – KKB Edzőtábor-o-zoo

 

Grand Finale – KKB Edzőtábor-o-zoo

Wilkommen damen und herren!  Ma elérkeztünk az utolsó etapunkhoz. Ami Sopronban történt az Sopronban is marad. Köszönöm a figyelmet!

Persze ez csak vicc. De tényleg elérkeztünk az utolsó etapunkhoz. Ötödik napunkon a szinte teljesen kimerülve vágtunk neki a Fertő-tónak. A terv az volt, hogy a jósolt napsütésben szépen bebolyongjuk a tó keleti oldalát, majd ha valamiért sietni kell, akkor Ruszttól már lehet rohanni.

A magyar oldalon Sarród felé mentünk és a szép tájon keresztül Fertőújlakra, ahol az egykori vasfüggöny nyomvonala mentén haladtunk Ausztria felé.

Miután átértünk irányba vettük Illmicet (Illmitz) és a B10-es majd B20-as bringa utat jártuk be. Elsőként a  Hochstand-i  kilátót néztük meg aztán Pátfaluban (Podersdorf) megnéztük a kikötőt, aztán tovább mentünk Védenybe (Weiden am See) újabb kikötőt látogatni. Onnan visszaúton beültünk egy random helyre, ahol volt menü és mint kiderült Enzo bisztrójába sikerült betévednünk, ami egyben bringaműhely is. Az öreg róka Letekert pár túrát, mint pl a Védeny-Monaco út. Három nap alatt lecsavarni az 1200 km-t és 8000m szintet nem rossz. Mikor meglátta, hogy bementünk egyből érezte, hogy mivel kell nyitni egy kerósnál. -Sört?! tette fel a kérdést. Majd kértük a javasolt menüt. Minden szépen, flottul ment és nagyon finom volt. A berendezés is teljesen a bringázás hangulatát adta vissza, főleg a padlóban üveg mögé rejtett Pantini mez.

Innen degeszre tömve távozva fordultunk rá a Nezsider (Neusiedl am See) – Nyulas (Jois) – Feketeváros (Purbach) által határolt nyugati oldalára a tónak. Fertőfehéregyházában (Donnerskirchen) kolbászoltunk a történelmi pincesoron majd az óratoronynál és a templomnál majd nem sokkal később le volt zárva az út, de mit tartson ez minket vissza?! Elsomfordáltunk az építkezés mellett cx-esen majd Okán keresztül mászva átértünk Rusztra, ahonnan már a megszokott úton haza is jutottunk.

A hét eredménye így 525 km és kb 6500 m szint lett. Köszönöm a figyelmeteket és ajánlom, hogy próbáljátok ki ti is!

Az útvonalakat hamarosan megtaláljátok majd Túráink között, amiket Ti is bejárhattok majd.

Napsütéses strandolós – KKB Edzőtábor-o-zoo

Helló ismét! Mivel tegnap már elkezdtük nézni az előrejelzéseket, arra számítottunk, hogy a reggel hetes indulással az ajándékba kapott, förtelmes nyárias, meleg időben elindulva, négy órát hajtva a bringákat elkerüljük, a délre időzített esőt.

Így az indulás, még ha döcögősen is, de pont jól sikerült. Újból Somfalva-Nagymarton ám ezúttal Savanyúkút és így fordultunk Hochwolkersdorf felé. Kellemes kis hullámvasúttal indult az út e része és mindig csak, akkor kúpoltuk meg, amikor a táj kellően hepe-hupás volt ehhez. Itt sikerült rendes wattokat tenni a pedálra. Aztán persze fogyott a kraft. Ez talán természetes így a negyedik napon. Majd tudja a fene, hogy miért, (valójában tudjuk, az elmúlt három nap hatása), de újból beindultak a lábak szépen felvettük a ritmust, amivel már lehetett valamit kezdeni.

Kellemes sík etap volt egészen Ofenbach-ig, majd beindult a móka. Eleinte Tomi és Józsi kezdett el tempót menni. Majd egyszer csak sikerült nekem is egy ritmust felvenni, ha már 34/25 van feltéve, akkor abból kell főzni. Ennek az áttételnek annyi a trükkje, hogy ha tekered haladsz, ha nem tekered meghalsz. Ha pedig már elkezdtem tekerni, akkor tekerjem is rendesen. Ebből pedig sikerült már egy egész életképes tempót kiépíteni, amikor pedig ez összeállt elkezdtem felérni Tomiékat. Könnyű volt ez, mert néha-néha kiengedett a hegy, de csak épp annyira, hogy még jobban megkívánd. Mikor elcsíptem őket, már biztos lehettünk az emelkedő közepénél. Józsi kis szalagját megcsíptem majd meglepődött, hogy kerültem én oda. Egyszerűen csak tekertem a pedált.

Mikor felértünk Hochwolkersdorf-ba már kicsit aggódtak a többiek, hogy ebből bizony strandidő lesz. Innen feltekertünk a Rosalia tetejére. Ahol gyorsan felöltöztünk, és lejtmenetbe raktuk a gépeket. Itt már elkezdett köpködni az eső, emiatt szörnyen elkeseredtünk, hogy ki kellett hagyni a Luifweg mászást. De enyhítette szívfájdalmunk a csendes eső és a sötétülő égbolt.

Fraknót hátrahagyva egyre sietősebben tudtunk menni Nagymarton felé, amit nem értettem hiszen ekkorra már tökéletes kerékpáros időben űzhettük a sporttevékenységet. A városban már kiválóak voltak a körülmények, így csöndben ázhattunk, mint a kutyaszar, miközben elindultunk Ágfalva felé. Itt már vártam, hogy az addigi 874 méter szintet kiegészítsem egy szép kerek számra, amikor is a strandnál nem fordultunk el a tengerszem felé. Semmi gond, majd megyünk a másik irányba ott is visszajutunk a somfalvi útra, de nem. Olyan pályán mentünk, amit eddig nem ismertem. Teljesen hangulatos, és a kötött pálya kedvelőinek is biztos elnyeri a tetszését, mert a soproni vasút vonal mellett fekszik.

Mivel ide már szolid harmincas tempót diktáltunk, a kamáslik teljesen felmondták a szolgálatot. A cipőmnek sem véletlenül torpedo a típusa szerintem, mert elég jól mozgott ebben a közegben is.

Szó mi szó. Eláztunk, de rendben haza értünk, bulis egy móka volt ez a mai is.

Kici Átmozgatás Öccá’ – KKB Edzőtábor-o-zoo

Groß güt!

A mai beszámoló inkább amolyan kis lapozgató, találj ki alá szöveg bubit típusú, mire gondolhatott a művész jellegű lesz. Szóval reggel nem keltünk fel korán, nem reggeliztünk meg hamar és nem indultunk el hajnalok hajnalán. Cserébe urasan szépen, rongyrázósba végig csorogtunk Fertőrákos-Fertőmeggyes-Ruszt útvonalon. Megmutattuk mennyire fasza gyerekek is vagyunk két nap halál után.

Reggel már mindenki lába olyan volt, mint a beton. Noh nem olyan erős, hanem olyan kötött. Napsütéses, undorító melegben kellett keróznunk. Köpedelem. Csendben átértünk Rusztra, ahol madlipz live-ot játszottunk Evelin, Alois és Günther gólya szereplésével, ahol a „gerlepár” Evelin és Alaois épp a CSOK-os fészket építette, míg Günti az öreg Jozef fészkét bontotta két fészekkel odébb.

Ruszti látogatásunk végén arra jutottunk, hogy elcsorgunk Fertőmeggyesre, ahonnan Ilmitzre akartunk át KOMpolni, de sajnos még korrán jöttünk, nem voltak felkészülve ránk. Persze jött egy Hans, aki ötven ojróért azonnali indulással kecsegtetve vitt volna minket át. Sejthetitek, hogy sajnos ezt a nem mindennapi, akciós lehetőséget most ki kellett hagynunk.

Délidő felé járt már a nap, és már épp ideje lett volna nekünk is elhúzni a levesnótát, amikor is felfedeztük, hogy turista paradicsomba „aus saison” érkeztünk. Így maradt a B terv és Fertőrákoson kutattunk ebéd után, mondani sem kell, hogy ha ez Ausztriában nem sikerült, itthon sem volt ez egyszerű feladvány, de végül ránk mosolygott a szerencse.

Míg mi a botrányos, napos időben ebédlőt találtunk és ebédeltünk, az időjárás pont tökéletessé vált kerékpározásra, amit amúgy is beszéltünk. Ez annyit tesz, hogy elkezdett szemetelni az eső, kicsit be is borult és még le is hűlt a levegő. Ezért jöttünk!

Innen még hazavettük az irányt Balf felé az eurovelo úton keresztül. Tomi felavatta a Mavic Cosmic kereket egy aranyos kis ugratós kapunál. Ezután még gyűjtöttük a szintet akarva-akaratlanul is.

Miután visszaértünk a Sopronba úgy döntöttük várost nézünk és végig jártuk a várfal sétányt.

Így lett végül a mai etap egy gatyaszagattó 50 km, közel 500m szint és egy egetrengető 16km/h-ás átlag valami nevetséges 100 körüli átlag pulzussal.

Holnap is jövünk! Csüszi!

Wiesen-i beszaratós – KKB Edzőtábor-o-zoo

Üdv újra a képernyő mögül! Ma is megraktuk, amit megkövetelt a haza. Új nap, új útvonal, de a cumi a tegnapi. Reggel 8-kor majdnem sikerült el is indulni.

Ismét Ágfalva felé vettük az irányt, ugyanúgy Somfalva-Nagymárton útvonalon hullámvasutaztunk, majd Azt hittem volna, hogy Fraknó felé vesszük az utat, de Józsi és Tomi meglepett, amikor Wiesen irányába fordították a bringa orrát.

Józsi, mint a kapitány a hajó taton, mutatta az utat, és persze, mi sem természetesebb igyekezett egy kerékre venni a KTM-et még a Forchtenauer Straße kellős közepén. Mi Norbival takarékon égtünk, pedig ez még csak az első mászások egyike volt, majd amint lezúgtunk a faluba, már mutogatták is, hogy „megyünk ide, meg van az ott”. Ebből nekünk annyi jött le: biciklizünk. Na jó nem… Szopni fogunk!

Ezt látszott alátámasztani, az, ahogy bekanyarodtunk innen oda, majd onnan ide, hogy szembe jöjjön velünk a Wiesen-i sípálya felé vezető út. Azt hittük ez lesz az igazán kemény a Rosalienweg utca volt, ahol kb jött az első boka pisálás. Lehetett itt halszálkázni, keresztbe kosba menni, de egyszer csak leszálltam. Hiába alig pár száz méter hosszú volt, de a 15-20%-os meredekség nem épp 34/25-höz való. Mint a végén kiderült, ez volt a Wiesen-i beszaratós.

Itt aztán jól megkúpolt minket a hegy. Majd tovább mentünk egészen a Gasthaus Schreiner-ig, ahol szívélyes fogadtatás, finom italok és kellemes környezet vett körbe minket. Meglepő mekkora élet van 10 órakor egy ilyen eldugott kis kocsmában.

Innen Fraknóba vezetett a hullámvasút. A következő komoly kis robbantós volt a Luifweg Nincs benne nagy sztori, mindössze 400m 22% átlag meredekség. Mi az nekünk… Semmi, mert feltoltuk a közepétől. De ebben nincs is semmi meglepő, ha parkettára való sorral akarsz hegyet enni, akkor nincs min meglepődni. Miután innen leértünk a völgy aljára Józsit ismét el kellett engedni dolgozni. Rosalia Normstrecke 

A mára tervezett utolsó mászásunk volt a 7,5km-es szakasz, itt Tomi ismét bizonyíthatta, hogy még fáradtan is erős, és minden dombot kétszer rak meg. A fraknó-i mászást most egybe nyomtuk le Rosalia-ig, de Tomi most is megtalálta az alternatív rövidebb utat fel, ami mint tudjuk még a légvonaltól is rövidebb, de meredek is, mint a fene.

Innen újabb hullámvasút Hochwolkersdorf-ig, ahol nagyon hangulatos ebédet költöttünk el. Könnyű kis fokhagymakrém leves és valami fura puding, sült szelet és krumpli. Míg mi épp falatoztunk, addig le is szakadt az ég. Emiatt kicsit hosszabb pihenőre kényszerültünk nagy-naaaaagy sajnálatunkra. Ezután kitaláltuk, hogy Wiesmath lesz a cél, de az eső riasztó viselkedése az utolsó pillanatban vitt minket Schwarzenbach felé, ahol olyan szuper pálya fogadott, amit itt csak a szegény ember stelviojának is neveznek. Persze miután legurultunk itt Tomi újból annyit kérdezett, hogy miért is stelvio a stelvio? Mert meg másszák, és mivel ez amúgy is egy nagyon jó  kis út volt nem kellett sokáig győzködni, hogy megmásszuk és ismét leguruljunk.

Innen már nem sok minden dolgunk volt, csak pár apró kis mászóka. Weppersdorf felé sikerült egy jó kis ritmust elkapni, Tomi húzott minket, mint a mozdony, mi pedig Norbival szépen elkezdtük felépíteni a támadását Tominak, aki 47-el tudott elszökni. Miután mi is kitapostuk a tempót egy forgás után ismét bele tempóztunk. Tomi lassított, nekem pedig ez elég volt, hogy megpróbáljam felérni. Amint a nyakára értem ő is rákezdett, amire majdnem feladtam, de azt gondoltam, hogy ha most nem akkor sose kapom el a vén foxit. Ez pedig igaz hogy fájt, de csak elcsíptem és szépen ráraboltam a kis sárvédőjére hegynek fel, és mivel csendes a racsnim, fel sem tűntem. Vicces volt, ahogy Tomi csodálkozik, mi a fasz történt és egyszer csak feltűnt neki, hogy helló itt a kraken.

Weppensdorf-ból még Lackenbach majd Ritzing, amikor is az Ilona aknán keresztül átgurultunk Brennbergbányára. Gyors fröcsi a templom alatt, majd hazáig gurulás.

Kemény menet volt a mai is, pedig ezt csak egy kis átmozgatónak szántuk!

Holnap is jövünk! Üdv Kraken!

Kemény Nyitány – KKB Edzőtárbor-o-zoo

Mindenki nyugodjon le a picsába, megérkeztünk rendben. Most már el is árulom, hogy Sopronba! Baaaam, erre Ti sem számítottatok mi?! Olcsó ember Grand Canariája Burgenland.

Reggelre megvolt a nagyszájú fiúk átka, mert Tomi egyeztetett helyi vezetőnkkel és Józsi olyan útvonalat rakott össze, amire mindegyikünk szeme megrebbent. 147 km és elvileg 2700+ méter szintet jelzett a Garmin. Nos azért ember legyen a talpán az aki ennyire csak legyint. Mondjuk Józsi pont ezt tette és hozzá tette, hogy mi akartunk erős kezdést! Köszi még egyszer!

Kezdjük el a beszámolást. Reggel negyed kilenckor vágtunk neki Ágfalvának és hála a Tirpák Crossnak, megszoktuk a hideget. 0°C-ban vágtunk neki a napnak és nagyon taktikusan kalóriaégetős útvonalunk bevitt Somfalva-Nagymarton felé. A kezdő mászás termelte a meleget, igaz lassan állt be az üzemi állapot. Fraknó felé Tomi és Józsi eltűnt, szerintem söröztek valahol és így előztük meg őket Norbival az Eszterházy vár felé vezető úton. Bár állítólag, ők feljöttek és visszamentek a vár mellett majd megint feljöttek, na de majd a GPX-en visszanézzük a lébecolást.

Kis szuszi után mehetett tovább a Rosalia-ig a mászóka. Ez idő alatt Norbival sztenderd tettük a wattot a pedál, a két aggregátor meg, mint a hülye gyerekek wattmérősdit játszottak és az 190 magas gladiátor 54-es biciklire ült míg az 175-ös az 59-es KTM-et tekerte lábujjal (de akkor is minimum 400 watton). Szerintetek mennyire voltunk letörve Dumb és Dumbertől?! Természetesen semennyire, mert mi ugyanennyire hülyék vagyunk. Rosalia tetején könnyes búcsú Józsitól, de akinek délután munka az a kicsiből is hozza ki a maxot (neki ez amúgy is megy).

Neki vágtunk a Hohe Wand felé vezető utunk második részéhez, ugye első volt a warm up mászóka a laza 840 m szinttel, ezután jött a szokásos hullámvasút, amikor fel-le, fel-le, fel-le és már a végére ismét fel, de ami egyszer fel megy az le is jön, kivéve ha Pista bácsi, mert ő megkapaszkodik az ereszben.

Szóval a nagyjából fél órás hullámvasútat egy olyan másfél két órás sík etap követte. Basszus a sógoréknál olyan jó tekerni akár kocsik között, akár a bringautakon, hogy arra nem sok szó létezik. Legmélyebb benyomást talán a Schwarza medre jelentette addig, most képzeld el a gyorsfolyású patakot, ami mossa maga előtt a kavicsokat hordalékot, majd fogod és water off mod-ot teszel rá és ott áll előtted a pőre meder. Nem volt ebben semmi furcsa mégis volt egyfajta hubaszki hatása.

Ahogy közeledtünk a Hohe Wand lábához, úgy kezdett kisütni a nap is, és őszintén mindegy is a hőmérséklet, mert ha süt a nap már a lelkünkben is meleg költözik. A kis bucka járaton mentünk mi fel-le, de amikor ott van előtted a hegy ködbe burkolózva és takarózik a kis csalfa, hogy véletlenül se lásd meg a foga fehérjét, hogy ő már vicsorog, mert tudja meg fog téged khm… kóstolni.  Azért is sunyi, mert mikor maga felé vonz az úton szépen leutaztat a gravitációval, de utána 2-3 km alatt elkezdi rágni a lábad, úgy hogy észre sem veszed. Csócsál, nyammog, de te még mindig csak vigyorogsz, mert vicsorogni csak a dühös ember szokott, itt meg nincs erre okod.

Majd odaértünk a Hohe Wand kapujához, miközben verőfényes napsütésben tisztán látod a hegy kaján vigyorát és a felcsatolóst, és tudni véled hogy az addig vélt szerszám melyik végére is kerültél, ezek után nem szívesen várod a kemény kezdést. Ahogy ezt a Trópusi Viharban mondták szépen és elegánsan „Ha megkell baszódni, meg kell baszódni!”. Ehhez hozzá tartozik, hogy a felvezető út 7,23 km , 542m szint és átlag 7%-os meredekségű, de az úgy jön ki, hogy van benne 3-as is meg 17-es is. Mondanom sem kellett, hogy a 34/25 pont ideális idemászni, mert két választásod marad, vagy tekersz vagy feladod. Nos ha már idáig eljöttünk gondolhatjátok melyik opció maradt csak.

Szépen a napos időben csordogálsz felfelé miközben konstatálod, hogy 160-as pulzus alatt nincs ember. Felette sincs, mert a már csak egy elektromos impulzusok vezérelte massza vagy, de ez a massza ráöntve a bringára azt a cél terminátort adja ki, aminek célja John Conor elpuszt… a hegyre feljutás. Szóval teszed megfelé a felvezető utat és arra eszmélsz, hogy 700 méter felett egyszer csak nem tűnik elfelé a hó. Persze mert magasan vagy. Aztán azon kapod magad, hogy ez van előtted.

Ide sok választásod nem volt, csak felmenni. Vagy kiállva, vagy halszálkázva, de fel kell menni. Na, amikor félre pillantasz és basszus hever a táj körülötted és minden mesés.

Felfelé azért hosszú volt az út, de vagy a tetejéig megyünk vagy semeddig. Így jutottunk a Kleine Kanzel hüttéig, ami 1092m-en a csúcs volt. Kilátás beszarás mert keletre napsütés, nyugatra hó.

Hosszú és finom ebéd után heverésztünk majd, nagy nehezen, de csak elindultunk vissza, aminek egyetlen öröme, hogy hazáig lejtett. Így 90 km és 1700 m szint után már nem is nagyon vágytunk másra. Lefelé azért a kavicsos úton ötször is meggondolod hogy ereszted el a gépsast. Ez nem az a fajta elengedés, amitől minden jobb lesz. Persze csak leértünk ki hatvanas, ki hetvenes csúcs sebességgel, de ez már ne próbálja ki otthon kategória. Lent aztán a haza vezető út nagy része megegyezett az oda vezetőével. A maradék 55 km már szinte elrepült. Megint Schwarza patak, de hohó itt már másfelé mentünk. Szép nyugisan haza vezettük egymást és Nagymartonig nem is volt igazán baj, de onnantól, az utolsó óra átkaként már senki nem kívánta a szintet… Csak Tomi, mert nehogymá’ 2000 méter ne legyen meg, és persze ezt nekünk sem kellett kétszer mondani. De meg is érte Somfalva felé visszamenni, mert teljesen új képét mutatta a táj.

Innentől pedig nyugis eseménytelen hazaérkezés volt.

Holnap újból jelentkezünk! Csüsz!