Az utolsó naphoz érkeztünk. Tegnap, a Monte Zoncolan után megbeszéltük, hogy ezt a napot már senki nem fogja túlgondolni. Mindenki alszik, ameddig szeretne, aztán megyünk arra, amerre épp kedvünk tartja. Semmi nagy terv, semmi komoly hágóvadászat, semmi „csak még egy kis szintet tegyünk bele” típusú agymenés.
Természetesen Csabán kívül mindenki így tett. 😀
Csaba ugyanis, ha már egész héten szorgosan túlgondolta a napokat, az utolsó reggelen is elindult valamerre. Mai napig nem tudjuk pontosan, merre járt. Ha nem lett volna éhes, talán vissza sem jött volna. 😀
Lassú reggel a nagy hegyek után
Reggel sokáig aludtunk. A tegnapi nap után mondjuk ez akkor is így lett volna, ha nagyon nem akarjuk. A test ilyenkor már nem kérdez, csak becsukja a rendszert, mint egy túlmelegedett laptop. Grossglockner, Plöckenpass, Kölnbrein, Braies, Zoncolan, plusz a hét összes kis csipkelődő emelkedője szépen összeadódott.
Egy nyugodt reggeli után még nyugodtabb készülődés következett. Ez volt az a fajta reggel, amikor már senki nem sietett sehova. Nem volt rajtunk az az első napos izgalom, amikor mindenki egyszerre akar kulacsot tölteni, gumit fújni, gélt keresni, sisakot állítani és megkérdezni, hogy „amúgy mennyi szint lesz ma?”.
Most inkább az volt a hangulat, hogy valahogy majd csak lesz. Elvégre az utolsó napra már nem akartunk nagy dolgokat. Egy kis átmozgatás, egy kis gurulás, egy kis lezárás, aztán kész. Legalábbis ezt hittük.
Elkezdtünk öltözni. Természetesen teljesen nyugodtan. És nagyjából ugyanilyen nyugodtsággal kezdett el esni az eső.
Vissza minden.
Ilyenkor az ember nem ideges. Már nincs benne az a „jaj, elmegy a nap” típusú pánik. Az utolsó nap esője inkább olyan, mint amikor a hegyek még egyszer odaszólnak: „Na, fiúk, azért ne higgyétek, hogy ti irányítotok.”
Vártunk még egy kicsit. Közben volt időnk megbeszélni, hogy Csabán kívül ki merre menne. Hamar kiderült, hogy négyőnk közül legalább hatfelé szerettünk volna indulni. 😀
Ez egy többnapos bringatúra végére teljesen normális állapot. Az egyik ember már csak völgyben gurulna, a másik még keresne valami kis emelkedőt, a harmadik kávét akar, a negyedik meg úgy tesz, mintha döntene, de valójában csak azt nézi, hol van nyitva bolt.
Az utolsó, nagyon nyugodtnak induló tekerés
Végül Józsi és Dávid megindultak az egyik irányba, mi Zsoltival teljes mértékben a másikba. Ők nyugat felé indultak a völgyben, mi pedig kelet felé. Nem volt ebben semmi komoly stratégia, inkább csak hagytuk, hogy az utolsó nap magától alakuljon.
Mentek egy darabig, majd visszafordultak.
Így tettünk mi is.
Majdnem egyszerre értünk vissza. Kivéve Csabát természetesen, mert ő továbbra is a saját dimenziójában közlekedett valahol. Nem is emlékszem pontosan, mikor érkezett vissza, de az tutifix, hogy mi akkor már megvacsoráztunk.
Ez az utolsó napi tekerés nem a számokról szólt. Nem akartunk új rekordot, nem akartunk még egy legendás hágót, nem akartunk 3000 méter szintet. A lábakban már ott volt az egész hét. Elég volt csak mozgatni egyet, kinézni még egyszer a hegyekre, és elbúcsúzni attól a völgytől, amelyik pár nap alatt szinte otthon lett.
A többnapos túrák végén van egy érdekes csend. Nem az a kínos csend, hanem az a fajta, amikor mindenki tele van élménnyel, csak már nincs ereje minden mondatot kimondani. Az ember fejében még pörögnek a szerpentinek, a hófalak, az olasz falvak, a Bar Erica, a Grossglockner hidege, a Zoncolan utolsó három kilométere, közben meg a valóságban csak ül egy széken, és nézi, hogy szárad-e már a bringás cipő.
Pakolás, tésztakonténer és indulásra kész busz
Vacsora után elkezdtünk bepakolni, hogy ne reggel, indulás előtt kelljen mindent kapkodva berámolni. Bringák be, cuccok be, sisakok, cipők, táskák, töltők, kulacsok, minden apró túlélőfelszerelés, ami egy hét alatt szét tud szóródni egy szálláson.
Aztán jött a konténernyi tészta.
A Braies-nap után Bruneckben sikerült olyan mennyiségű olasz tésztát, szószt és egyéb életmentő szénhidrátot vásárolni, mintha nem Magyarországra mennénk haza, hanem egy hosszabb expedícióra a civilizáció peremére. Ezt természetesen óvatosan kellett pakolni, a tetejére, hogy ne törjön össze.
Vannak bringás túrák, ahonnan az ember hűtőmágnest hoz haza. Mi tésztabirodalmat.
Ahogy pakoltunk, szépen összeállt az egész hét a fejünkben. Az első nap izgalma, a nagy hágók, a váratlan technikai gondok, a hideg, a meleg, a szél, az eső, a határátlépések, az olasz kávék, a hütték, a félig átfagyott lejtmenetek és a sok hülyéskedés. A busz lassan megtelt, de valahogy még mindig maradt hely egy újabb sztorinak.
Hazafelé a síkságra
Összességében mindenki nagyon jól érezte magát. Hatalmas hegyeket és legendákat küzdöttünk le, és mindenki vigyorral indult haza. Persze volt ebben egy kis szomorúság is. Mert amikor vége egy ilyen hétnek, akkor az ember nem csak egy nyaralást zár le, hanem egy saját kis külön világot is.
Haza kellett mennünk a síkságra.
Ahol nincs minden sarkon hágó, nincs reggelente alpesi levegő, nincs az az érzés, hogy csak elindulsz a faluból, és máris egy legendás út felé mész. De egy dolog biztos: még visszatérünk. Lehet, hogy még idén. Csak akkor gravellel. 😀
Hazafelé a buszban érezhetően fáradtabb volt a légkör, mint kifelé. Odafelé még ott volt az izgalom, a tervezgetés, a nagy dumák, a „vajon mi fér bele?” érzés. Hazafelé már mindenki pihent a helyén. Nem voltunk szomorúak, csak elfáradtunk. Jólesően, rendesen, mélyen.
Csabát kiraktuk Budapesten. Igen, visszaért indulás előtt, és majdnem be is pakolt időben. Ez tőle már komoly logisztikai teljesítmény. 😀
Utána ettünk egy igazi magyar benzinkutas hotdogot, ami egy ilyen olasz-osztrák alpesi hét után egészen sajátos kulturális visszarántás volt. Az ember egyik nap még fricót eszik Sutrióban, másnap pedig mustáros hotdogot a kúton. Ilyen ez a közép-európai újrabelépés.
Aztán csorogtunk tovább hazafelé. Zsoltit kipattintottuk otthon, átadtuk a párjának, aki gyorsan szemlézte, hogy testileg és szellemileg is épen került-e haza. Sérülés nem nagyon látszott rajta, a lelki állapotát pedig a horkolás mennyisége alapján majd később lehetett pontosan mérni.
Ezután jöttünk tovább haza. Nálam Dávid és Józsi cuccait átpakoltuk az ő autójukba, aztán ők is indultak tovább. Én bepakoltam, Evelin pedig már vacsorával várt. Ennél jobb zárása nehezen lehetett volna ennek a hétnek.
Hamar le is dőltem. Hosszú volt az út, elfáradtunk, és hát valljuk be: a hét sem volt semmi.
Mit adott ez az alpesi hét?
Ez a hét nem csak arról szólt, hogy összegyűjtöttünk egy rakás kilométert és szintet. Persze abból is jutott bőven. De közben kaptunk valami sokkal jobbat is: közös sztorikat, amiket még sokáig fogunk emlegetni.
Megtanultuk, hogy a Grossglockneren nyári mezben is nagyon gyorsan lehet fázni. Hogy a Zoncolanon a 13 százalék egyszer csak pihenőnek tűnik. Hogy a Plöckenpass mindig tartogat valami apró meglepetést. Hogy Olaszországban tésztából soha nincs elég. Hogy a Di2 nem akkor merül, amikor otthon, kényelmesen, töltő mellett állsz, hanem indulás előtt, amikor a hegy már vár.
És talán azt is, hogy ezeken a hegyeken az ember nagyon gyorsan megtalálja a saját méretét. Nem a nagyot, pont az ellenkezőjét. Odafent egyértelmű lesz, hogy kicsik vagyunk. De valahogy ettől lesz igazán nagy élmény felmenni.
Egy kis összefoglalóval búcsúzom. Minden napról írtam egy rövid bekezdést a végére, emlékeztetőül, vagy csak kedvcsinálónak. Ha valaki innen csöppen bele a sorozatba, akkor hátha visszaolvas ezeknek a nagyszerű, élménnyel teli napoknak a beszámolóiba.
Csáó! Még találkozunk! 🙂
A teljes hágóvadászat sorozat röviden
Hágóvadászat az Alpokban – 1. rész: Visszatérés Kötschach-Mauthenbe
Az első részben megérkeztünk az Alpok közepébe, vissza Kötschach-Mauthenbe, oda, ahol két évvel korábban az időjárás már egyszer megmutatta, hogy a hegyekkel nem lehet csak úgy viccelődni. Ez a nap még az utazásról, a ráhangolódásról, a szállás elfoglalásáról és arról az ismerős izgalomról szólt, amikor az ember tudja, hogy a következő napokban nagy dolgok várnak rá. A bringák még tiszták, a lábak még frissek, a tervek pedig veszélyesen magabiztosak.
Hágóvadászat az Alpokban – 2. rész: A monumentális Kölnbrein duzzasztógát
Az első teljes bringás napunkon a Kölnbrein-duzzasztógát felé vettük az irányt, ami nem csak egy sima alpesi célpont, hanem egy hatalmas betonból öntött „na ezt nézd meg” felkiáltás a hegyek között. Gmünd, Porsche Múzeum, Fallbachfall, hosszú mászás, alagutak, vízesések és a végén a Malta-völgy óriási gátja: ez a nap tökéletesen megadta az alaphangot a hétre. Nem volt még Grossglockner vagy Zoncolan, de már éreztük, hogy itt minden méternek súlya van.
Hágóvadászat az Alpokban – 3. rész: Plöckenpass, és a 100 eurós küllő
A harmadik részben jött a Plöckenpass, az olasz oldal, Timau, kávéterv, szerpentinek és persze a hét egyik legszebb technikai ajándéka: a 100 eurós küllő. Ez az a nap volt, amikor megint kiderült, hogy egy bringatúrán hiába tervezel szépen, a kerékpár néha saját dramaturgiát ír. A Plöckenpass viszont így is hozta a kötelezőt: kemény, látványos, helyenként forgalmas, de nagyon szerethető alpesi átjáró Ausztria és Olaszország között.
Hágóvadászat az Alpokban – 4. rész: Grossglockner
A Grossglockner napja volt az első igazi nagybetűs hegyi kaland. Korai indulás a Jungfernsprung vízeséstől, Heiligenblut, hosszú mászás, Hochtor, hófalak, szél, havas eső és az a bizonyos érzés, amikor 2500 méter környékén már nem a tempó számít, hanem hogy okosan dönts. Az Edelweißspitze végül az időjárás miatt kimaradt, de a Grossglockner így is adott mindent: szépséget, hideget, tiszteletet és egy olyan napot, amit nem nagyon felejtünk el.
Hágóvadászat az Alpokban – 5. rész: Pihenőnap, irány a Braies-tó
A Braies-nap végre egy pihenőnap volt, legalábbis papíron. Bringázás helyett Olaszország felé vettük az irányt, és körbesétáltuk a Dolomitok egyik legismertebb tavát, a Lago di Braies-t. A tó élőben is pont olyan erős, mint a fotókon: hegyek, zöldes víz, csónakház, alpesi hangulat. Utána Bruneck következett, ahol sikerült annyi tésztát vásárolni, hogy hazafelé a busz már inkább mozgó olasz kamrának tűnt, mint személyszállító járműnek.
Hágóvadászat az Alpokban – 6. rész: Monte Zoncolan kerékpárral
A Zoncolan volt a hét legendája. Kötschach-Mauthenből indulva előbb át kellett mászni a Plöckenpasson, majd Sutrio felől jött a Monte Zoncolan, a Giro d’Italia egyik legrettegettebb emelkedője. Az utolsó három kilométer nem egyszerűen meredek, hanem külön műfaj: 20 százalék fölötti részek, emeletnyi kanyarok, meleg, szenvedés, majd fent az a csöndes, fáradt vigyor, amikor az ember tudja, hogy ezt most tényleg megcsinálta. A nap végére 96 kilométer és 3020 méter szint került a zsebbe.
Ez a záró rész pedig a hazaérkezésről szól.
Nem volt benne nagy hágó, nem volt benne újabb legenda, de kellett ez is. Egy lassú reggel, egy rövid utolsó gurulás, pakolás, hazafelé fáradt csend a buszban, benzinkutas hotdog, majd megérkezés oda, ahonnan az egész indult. A hegyek ott maradtak mögöttünk, de a sztorik jöttek velünk haza. És ez a lényeg.
További túrákat, kirándulásokat és kerékpáros útvonalakat keresel?
Nézz körül a Tekeregj.hu részletes keresőjében, vagy böngészd térképen a következő útvonaladat!
Új nap virradt, ráadásul nem is akármilyen. A Grossglockner után ez volt az a nap, amelyet nagyon vártunk. Mégiscsak egy legendára készültünk, amelynek neve a bringások között nem egyszerű földrajzi megjelölés, hanem önálló fenyegetés.
Reggel mindenki lefutotta a többnapos bringatúrákon lassan megszokott köreit. Nyugodt reggeli, öltözködés, kulacstöltés, zsebek ellenőrzése, sisak, szemüveg, telefon, gél, szendvics, szerszám. Aki ilyenkor azt mondja, hogy öt perc alatt elkészül, az vagy hazudik, vagy valamit biztosan a szálláson hagy.
Nem húztuk sokáig az időt, fél kilenc körül már indulásra készen álltunk. Ezúttal „lábon” kezdtük a napot, nem kellett autóba pakolni a kerékpárokat. A cél ugyan egy másik országban volt, de a szállástól nézve szinte látótávolságra, csak éppen közénk állt egy hágó, egy rakás szerpentin és néhány ezer méter szint.
Elindultunk. Illetve elindultunk volna.
Zsolti Garminja ugyanis megszólalt.
Ha olvastátok az előző részeket, akkor pontosan tudjátok, mi következik. A Garmin nagyjából azt üzente: „Hé, te csíra, megint lemerült a Di2!”
Most azonban nem maga a váltóakkumulátor, hanem az egyik vezeték nélküli fékváltókar gombeleme kezdett elfogyni. Zsolti gyorsan beszaladt a boltba, én addig kiszedtem az elemeket. Nem sokkal később jött is vissza a hírrel, hogy természetesen a világon minden kapható, csak pontosan ez az elem nem.
Szerencsére a karokban több elem dolgozott, így egy kis átcsoportosítással sikerült működőképes állapotot létrehozni. Egy-egy elemet felcseréltünk, a rendszer felébredt, Zsolti ismét tudott váltani, a hegy pedig nem úszta meg.
Így, egyszerre lemerülve és feltöltődve végre tényleg elkezdtük a napot.
Bringás tanulság: többnapos túrán nemcsak a központi Di2-akkumulátort érdemes ellenőrizni. A vezeték nélküli fékváltókarok elemei is képesek pontosan a legjobb napon bejelenteni, hogy ők most elfáradtak. Egy-két megfelelő tartalék gombelem alig foglal helyet, mégis megmentheti a napot.
Plöckenpass kerékpárral: az első mászás még csak a bemelegítés
Első célunk a Plöckenpass, olasz nevén Passo di Monte Croce Carnico volt. A nagyjából 1357 méter magas hágó a Karni-Alpok főgerincén köti össze az ausztriai Kötschach-Mauthent az olaszországi Timau és Paluzza térségével.
Ezen a héten már többször megjártuk, ezért lassan rutinból csaptuk a kanyarokat. Tudtuk, hol meredekebb, hol enged egy kicsit, melyik kanyar után jön hosszabb egyenes, és nagyjából azt is, hol kezd az ember azon gondolkodni, hogy tulajdonképpen miért nem gyűjt bélyeget kerékpározás helyett.
Nem toltuk túl. Tudtuk, mennyi van előttünk, és főleg azt, hogy hová készülünk. A Plöckenpass ezen a napon nem cél volt, csupán az előétel. Nem érdemes a levesnél jóllakni, ha később brutális hegyi menet kezdődik.
A hágóra így viszonylag könnyed, tartalékolós tempóban értünk fel, minden komolyabb atrocitás nélkül. A forgalom azonban jóval nagyobb volt a megszokottnál, különösen sok motoros jött-ment mindkét irányban.
2026. június 4-én Ausztriában Úrnapja, vagyis Fronleichnam volt, amely országos munkaszüneti nap. Ez megmagyarázta, miért gondolta úgy fél Karintia, hogy tökéletes program lesz átkelni a Plöckenpassen.
A motorosok többsége normálisan került ki minket, és láthatóan tisztában volt vele, hogy ugyanazon az úton mások is közlekednek. Akadt azonban két neccesebb helyzet. Azokat a motorosokat pedig, akik pontosan mellettünk érezték szükségét a fordulatszám kimaximalizálásának, már szinte észre sem vettük.
Biztosan pici a… tankjuk. Vagy valami hasonló. 😀
A Plöckenpass kerékpárral szép, de nem forgalommentes útvonal. Hétvégén, ünnepnapon és jó időben sok motorosra kell számítani, ezért a láthatóság, a kiszámítható nyomvonal és az egymás mögötti haladás különösen fontos.
A Plöckenpass sziklaomlása: ezért voltak lámpák az olasz oldalon
A hágó olasz oldalán még mindig látszottak a nagy útépítés nyomai. Első ránézésre úgy tűnhetett, mintha már három vagy négy éve építgetnék ugyanazt a részt, a történet azonban ennél frissebb és jóval komolyabb.
2023 decemberében hatalmas sziklaomlás zúdult a Plöckenpass olasz oldalára. Az omlás súlyosan megrongálta az SS52 bis út egy részét és a védőgalériákat, teljesen megszakítva az Ausztria és Olaszország közötti közúti kapcsolatot.
A helyreállítás során nem egyszerűen újraaszfaltozták az utat. Megerősítették a hegyoldalt, újjáépítették a sérült útpályát, meghosszabbítottak és megerősítettek több védőgalériát, új sziklafogó rendszereket telepítettek, és érzékelőkkel figyelt hegyoldali monitoringrendszert alakítottak ki.
A hágót 2026. május 22-én nyitották meg ismét véglegesen a forgalom előtt. Mi június 4-én jártunk ott, vagyis alig két héttel a hivatalos újranyitás után. A munkaterület, az ideiglenes terelések és a lámpás forgalomirányítás ezért még egyáltalán nem számítottak múlt időnek.
Indulás előtt érdemes mindig ellenőrizni az aktuális útállapotokat az ANAS közlekedési információs oldalán, mert a magashegyi út időjárás, építkezés vagy biztonsági riasztás miatt időszakosan korlátozható.
A lámpa ezúttal nekünk kedvezett. Amíg feltartotta a forgalmat, készítettünk néhány fotót, felvettük a mellényeket, elindítottam a kamerát, és lenéztünk az alattunk kígyózó olasz szerpentinre. Szinte az összes visszafordító kanyar látszott. Olyan volt, mintha valaki egy adag főtt spagettit dobott volna a hegyoldalra, aztán leaszfaltozta volna.
Zöldre váltott a lámpa, indulhattunk lefelé.
Timau: az első olasz falu
Nem idegeskedtük túl a lejtmenetet. Sok a visszafordító kanyar, a hegyoldal néhol szűk, az út pedig még friss javításokat és munkaterületeket tartogatott. Ráadásul volt mit nézni, így most nem a sebesség volt a legfontosabb.
Az olasz oldal nagy szerpentinjei után megérkeztünk Timau településére. Ez az első komolyabb falu a határ után, és nekünk már volt hozzá egy kisebb személyes traumánk.
Két nappal korábban ide indultunk kávézni, amikor bekövetkezett az ominózus küllőtörés. A történetet itt tudjátok elolvasni:
Timau azonban több egy út menti kávézós megállónál. A település a Karni-Alpok egyik történelmileg fontos pontja, közvetlenül az egykori első világháborús front közelében. A faluban található osszárium összesen 1763 elesett katona maradványait őrzi, köztük olasz és osztrák katonákét is.
A környéken első világháborús múzeum, emlékhelyek és katonai maradványok is találhatók. A Plöckenpass nemcsak gyönyörű alpesi átjáró volt, hanem évszázadokon keresztül stratégiai útvonal is, amelynek környékén az első világháborúban súlyos harcok zajlottak.
Mi most nem álltunk meg hosszabban. Az út innentől egy enyhén lejtő, általunk csak önbizalomnövelő síknak nevezett szakaszon folytatódott. Ez nagyjából 1–3 százalékos lejtőt jelent, ahol az ember úgy érzi, hirtelen profi lett, miközben valójában a gravitáció dolgozik helyette.
Ezen az önbizalomnövelő síkon estünk be Sutrióba.
Sutrio és a Bar Erica: az utolsó békés percek
Sutrióban már Dávid és Csaba várt minket a Bar Erica teraszán. A kávézó falait bringás mezek, versenyfotók, poszterek és kerékpáros emlékek borítják. Jó arc a tulaj, finom a kávé, van süti, szendvics és rendes étel is. Ha valaki Sutrio felől készül a Zoncolanra, szerintünk érdemes betérnie. Felfelé egy utolsó frissítőpont, lefelé pedig a civilizációba való visszatérés első állomása.
Most még nem ettünk komolyabban. Egy üdítő, egy kis süti, néhány korty kávé, aztán indulás. Tudtuk, hogy tele gyomorral nem volna különösebben elegáns nekimenni a hegynek, ennek a hegynek pedig különösen.
Indulás előtt odalépett hozzánk egy nagyon aranyos olasz néni és bácsi. Ők kizárólag olaszul beszéltek, mi pedig nagyjából addig jutottunk az olasz nyelvben, hogy pizza, pasta és buongiorno. Így maradt a nemzetközi mutogatás.
A bácsi megkérdezte, hová tartunk. Mondtuk:
Zoncolan.
Kikerekedett a szeme, majd arckifejezésével őszinte részvétét fejezte ki. Nem kellett hozzá közös nyelv. Az üzenet világos volt:
„Rendben, fiúk. Ti tudjátok. Sok szerencsét, szükségetek lesz rá.”
Sutrio önmagában is megér egy sétát. A Monte Zoncolan lábánál fekvő település történelmi központjában macskaköves utcák, kőházak, templomok és hagyományos faműves műhelyek sorakoznak. A falut régóta a helyi fafaragás egyik központjaként tartják számon, és ez a hangulat ma is erősen jelen van az óvárosban.
Mi ezt akkor még csak átgurulva láttuk. Lefelé azonban visszatértünk, mert egy olasz óvárost nem lehet egyszerűen ott hagyni az út szélén.
Miért legenda a Monte Zoncolan?
A Monte Zoncolan nem Európa legmagasabb hágója, nem a leghosszabb alpesi mászás, és a panorámája sem minden pontjáról olyan, mint a Stelvióé vagy a Grossglockneré. A legendáját nem a magassága, hanem a meredeksége és a könyörtelensége építette fel.
A hegyet gyakran Il Kaiser, vagyis „a császár” néven emlegetik. A Giro d’Italia hivatalos bemutatója egyenesen a világ kerékpársportjának fenséges szörnyetegeként ír róla. Ez nem egyszerű marketinges túlzás. A Zoncolanon bizonyos meredekség fölött megszűnik a klasszikus országúti versenyzés.
Nincs érdemi szélárnyék. Nincs olyan csapattárs, aki hosszú perceken keresztül kényelmesen felvezessen. Nincs elegáns ritmusváltás és taktikai sakkozás. Mindenki egyedül marad a saját áttételével, pulzusával és korábbi rossz döntéseivel.
A Giro hivatalos leírása szerint az Ovaro felőli oldalon az emelkedő 10,1 kilométeren több mint 1200 méter szintet gyűjt össze, közel 12 százalékos átlaggal. A második és hetedik kilométer közötti öt kilométeres részen a meredekség szinte folyamatosan 15 százalék felett marad.
Vagyis nem arról van szó, hogy jön egy rövid, csúnya fal, amit az ember kiállva átverekszik. Itt maga a hegyoldal a fal, és több kilométeren keresztül nem találod rajta az ajtót.
A Sutrio felőli oldal, amelyen mi mentünk, papíron a barátságosabb változat. Hosszabb, az átlaga 9 százalék körül alakul, és az első része kezelhetőbb. Az utolsó 3–3,5 kilométer azonban ugyanabba a könyörtelen fináléba vezet, ahol a meredekség 20 százalék fölé is emelkedik.
A „könnyebb Zoncolan” tehát nagyjából olyan kifejezés, mint a „barátságos cápatámadás”. Lehetnek fokozatok, de egyik sem pihentető.
A Zoncolan legnagyobb Giro d’Italia-történetei
A Monte Zoncolan viszonylag későn került be a Giro d’Italia nagy hegyei közé, de nagyon kevés idő kellett hozzá, hogy a Stelvio, a Mortirolo és a Gavia mellett emlegessék.
2003: Gilberto Simoni és a Zoncolan születése
A férfi Giro mezőnye 2003-ban mászta meg először a hegyet, mégpedig Sutrio felől, ugyanazon az oldalon, ahol mi is mentünk. Gilberto Simoni a legmeredekebb utolsó kilométereken szakította le ellenfeleit, és megnyerte a szakaszt.
A verseny egyik fontos története Marco Pantani szereplése volt. A Kalóz pályafutása ekkor már lefelé tartott, de a Zoncolanon ismét a legjobbak közelében küzdött. A hajrában visszaesett, végül ötödikként ért célba. A jelenet sokak számára Pantani utolsó igazán nagy hegyi fellángolásai közé tartozik.
Simoni a befutó után annyira elkészült, hogy lényegében azt mondta: ha ez még neki is túl kemény, képzeljük el, mit élhettek át a többiek.
2007: először az Ovaro felőli szörnyoldal
Négy évvel később a Giro már Ovaro felől küldte fel a mezőnyt. Ekkor tárult fel igazán a Zoncolan teljes kegyetlensége. Simoni ismét győzött, csapattársával, Leonardo Piepolival együtt érkezve a célhoz.
Ez lett Simoni utolsó Giro-szakaszgyőzelme, a Zoncolan pedig végleg beköltözött a kerékpáros rémálmok felső polcára.
2010: Ivan Basso megtöri Cadel Evanst
2010-ben Ivan Basso nyert a hegyen. A meredek részeken sorra szakadtak le a riválisai, végül Cadel Evans sem tudta tartani vele a lépést. Basso később az egész Girót megnyerte, a Zoncolan pedig a végső sikerének egyik legfontosabb állomása lett.
2011: Igor Antón és a Crostis-botrány
A 2011-es szakaszt eredetileg a közeli Monte Crostisszal akarták még brutálisabbá tenni. A veszélyes lejtmenet, a szűk út és a csapatautók korlátozott mozgása miatt azonban a Crostist az utolsó pillanatban kivették az útvonalból.
A döntés komoly felháborodást váltott ki. A helyiek és szurkolók rengeteget dolgoztak az út előkészítésén, néhányan pedig Alberto Contadort hibáztatták a változtatásért. A Zoncolanon végül Igor Antón győzött, Contador pedig tovább növelte előnyét.
2014: a szurkolói lökés, amely eldönthette a szakaszt
2014-ben Michael Rogers és Francesco Manuel Bongiorno harcolt a győzelemért. Egy túl lelkes néző azonban meglökte Bongiornót, aki kioldott a pedálból és elvesztette a lendületét.
Egy normál emelkedőn ez kellemetlen. A Zoncolan kétszámjegyű meredekségén újra elindulni azonban külön sportág. Rogers elhúzott és megnyerte a szakaszt. Az eset azóta is a hegy egyik legtöbbet emlegetett története, és tökéletes példa arra, miért tilos futás közben megfogni vagy meglökni a versenyzőket.
2018: Chris Froome támadása
2018-ban Chris Froome nagyjából 4,3 kilométerrel a cél előtt támadott, majd Simon Yates próbálta üldözni. Froome végül néhány másodperces előnnyel nyert.
Az áttételek is sokat elmondanak a hegyről. Froome, George Bennett és Thibaut Pinot 34×32-es legkönnyebb áttétellel mászott, több más versenyző pedig 34×30-at használt. Ha a világ legjobb hegyimenői ekkora fogaskerekeket kérnek, az amatőr bringásnak sem kell szégyellnie a 34-est vagy annál is nagyobbat hátul.
2021: Lorenzo Fortunato győzelme Sutrio felől
2021-ben a Giro ismét Sutrio felől érkezett. Lorenzo Fortunato szökésből nyerte meg a szakaszt, megszerezve pályafutása addigi legnagyobb sikerét. A finálé ismét megmutatta, mennyire csalóka ez az oldal: az első kilométerek még ritmust engednek, az utolsó három viszont szétszereli az addigi terveket.
A Monte Zoncolan különlegessége, hogy három országúti irányból is megmászható, és mindhárom oldal egészen más módon próbálja tönkretenni az ember napját.
Zoncolan Sutrio felől
Körülbelül 13,5–13,7 kilométer hosszú.
Nagyjából 1200 méter szintemelkedést tartalmaz.
Az átlagmeredekség megközelíti a 9 százalékot.
Az első rész kemény, de ritmusban teljesíthető.
Az utolsó 3–3,5 kilométer átlaga körülbelül 13 százalék.
A legmeredekebb részek 20–23 százalék körüliek.
Ez volt a Giro első, 2003-as Zoncolan-oldala, és ezen érkezett fel a mezőny 2021-ben is. Papíron ez a „könnyebb” út, de a vége pontosan ugyanazt a büntetést osztja, mint amit mi is megkaptunk.
Zoncolan Ovaro felől
Körülbelül 10 kilométer hosszú.
Több mint 1200 méter szintemelkedést gyűjt.
Az átlag 11,9–12 százalék körüli.
A középső öt kilométer szinte végig 15 százalék felett marad.
A felső részen három alagút található.
A maximális meredekség megközelíti vagy eléri a 22 százalékot.
Ez a Giro klasszikus Zoncolanja. Itt nincsen hosszú felvezetés és látványos fináléváltás. Ovaro felől már az elején kiderül, hogy rossz helyre jöttél pihenni, utána pedig a hegy nagyjából egy órán keresztül ragaszkodik ehhez az álláspontjához.
Zoncolan Priola felől
Nagyjából 9 kilométeres, keskeny, régi út.
A mászás egy Priola melletti régi templomnál kezdődik.
Az út szinte azonnal 17 százalék körüli meredekséggel támad.
Keskenyebb és érdesebb, mint a Sutrio felőli főút.
Körülbelül hat kilométer után csatlakozik a Sutrio felőli úthoz.
Hosszú szakaszokon alig kínál valódi pihenőt.
A helyi turisztikai oldal egyenesen a Zoncolan „sötét oldalának” nevezi Priolát. Egyes helyi bringások ezt tartják a három közül a legnehezebbnek, nem feltétlenül az átlagmeredekség, hanem a keskeny, durva út, a hirtelen falak és a pihenők hiánya miatt.
Csaba ezt az oldalt választotta. Mert Csaba ilyen. Ha van normális út, ő megkeresi mellette a pokol szervizbejáratát.
A Monte Zoncolan mászása Sutrio felől
A Bar Erica után Csaba és Dávid gyorsan megkötötték a nap házi fogadását. Csaba Priola felől indult, Dávid velünk jött Sutrio irányából. A kérdés egyszerű volt: melyikük ér fel előbb?
A tét a lenti sör lett.
Nyeregbe pattantunk és elkezdtük a mászást. Egész nap nagyon meleg volt, ezért nem kezdtük be túlságosan a hegyet. Tudtuk, hogy az első rész csak az alapozás, a végén pedig vár ránk az a bizonyos három kilométer, amelynek híre jóval előttünk felért a hegyre.
A Sutrio felőli alsó szakasz nem könnyű, de még hagy teret normális országúti ritmusnak. Többnyire 7–10 százalék közötti részek váltják egymást, néhol meredekebb kanyarokkal. Itt még lehet beszélgetni, frissíteni, inni, és azt hazudni magadnak, hogy minden kontroll alatt van.
Dávid hamar elnyúlt. Néhány kilométer után Józsi is gyorsított. Szóltunk neki, hogy ne menjen, ráér, a vége brutális lesz.
Ő azonban ment.
Izzadt is rendesen. Ennek később természetesen meglett a böjtje, de a hegy szeretné személyesen átadni az ilyen tanulságokat.
Zsoltival ketten maradtunk. Jól összeszokott páros vagyunk, nekünk a hosszú mászásokon már kialakult a saját kis rendszerünk. Az egyik megy, a másik hallgat. Aztán cserélünk. Néha mondunk valami hülyeséget, hogy ellenőrizzük, jut-e még oxigén az agyba.
Jöttek a kanyarok, fogytak a kilométerek, a nap pedig egyre jobban sütött. A meleg magas pulzussal és meredek úttal együtt különösen gyorsan bontja le az embert, ezért folyamatosan ittunk és próbáltunk nem túl sokat nézni előre.
Aztán megjelent a tábla:
Welcome to Zoncolan.
Az ember elsőre azt gondolná, hogy kész, megérkeztünk, valahol a közelben biztosan ott a csúcs.
Gondolnááád… de nyilván nem. 😀
A tábla nem a megérkezést jelzi. Inkább egy udvarias figyelmeztetés, hogy az eddigi mászás csak az előszoba volt, most pedig tessék belépni a húsdarálóba.
Jött egy rövid, könnyebb rész a körforgalomig. Lehetett inni, fújni egyet, elrendezni a gondolatokat és végiggondolni az ember összes korábbi döntését.
A körforgalomnál aztán felfelé fordult az út.
Az utolsó három kilométer: ahol a 13 százalék pihenővé válik
Innen kezdődött az igazi móka és kacagás.
A Monte Zoncolan utolsó nagyjából három kilométere Sutrio felől átlagosan 13 százalék körüli, de az átlag itt félrevezető. Hosszú 15–18 százalékos részek, 20 százalék fölötti rámpák és olyan hajtűkanyarok jönnek, ahol néhány méter alatt szinte egy teljes emeletnyi szintkülönbséget lehet összeszedni.
Gyorsan megtanulja az ember, hogy 13–15 százalékon is lehet pihenni. Nem azért, mert könnyű, hanem mert az előző húsz fölött volt. A Zoncolan újrakalibrálja a meredekségérzékelést. Mire felérsz, egy tízszázalékos emelkedő már szinte kerékpárútnak tűnik.
Az alsó szakaszon sem találkoztunk sok bringással vagy járművel, innen azonban konkrétan senkivel. Miénk volt az egész hegy.
A magyaroké!
Elkezdődött a meredek rész. Zsolti tempója nekem kicsit lassú volt, kényelmetlenné vált, ezért előrébb csúsztam, hogy megtaláljam azt a fordulatot, amelynél még nem akar egyszerre leválni a térdem és a lelkem.
Ezeken a részeken a ritmus mindennél fontosabb. A túl nagy áttétel szétveri a lábat, a túl gyors kezdés pár perc alatt bosszút áll, a hirtelen kiállás pedig könnyen megcsúszó hátsó kerékhez vezethet. Marad az ülve darálás, a lehető legegyenesebb nyomvonal és az, hogy nem nézel túl sokáig felfelé.
Volt két olyan kanyar, ahol konkrétan egy-egy emeletet ugrottunk egymáshoz képest. Nem tudom, pontosan hány százalékos lehetett. Talán jobb is, hogy nem írta ki előttem egy tábla. Azóta is felsírok néha esténként, amikor eszembe jut.
A meredek hajtűkben nem mindegy az ív sem. A belső oldal rövidebb, de jóval meredekebb lehet, a külső ív viszont hosszabb, és forgalom esetén nem mindig használható. Ha nincs jármű, érdemes előre megtervezni a kanyart, de soha nem szabad teljes szélességében kiszámíthatatlanul cikázni.
Dávid és Csaba versenyét végül Csaba nyerte meg Priola felől, így Dávid fizette a lenti sört. Ami különösen szép eredmény attól az embertől, aki önként választotta a hegy még sötétebb oldalát.
Lassan én is felértem, majd néhány perccel később Zsolti is befutott. Itt külön ki szeretném emelni, hogy Zsolti MOST nem hisztizett. Felhívta a figyelmem, hogy a Grossglockner részben kihagytam a hisztiroham megemlítését, most ezt szeretném pótolni, egy külön bekezdést szeretnék neki szentelni.
Az a bizonyos hisztirhoam
A felénél járhattunk a mászásnak, mikor rájött egy röpke 4-6 perces betyáros roham, bármelyik ifjonc felnőni készülő gyerkőc megirigyelhette volna, SŐT! ez a fokozat tanítható is lehetne. De, hogy az értelmező kéziszótárban a hiszti mellett Zsolti neve van példának, az szinte biztos. Kár, hogy az anyukája nem volt ott, mert ő biztos tudta volna kezelni. 😀
Adózzunk ennek egy pár perc néma csenddel.
Adás szünet után itt a folytatás
Szóval… emlékeztek, hogy az elején szóltunk Józsinak, ne kezdje túl erősen? A lenti tempó és a meleg végül visszaütött. Kétszer egy picit le kellett szállnia egyikőnknek. Nem írom le, kinek, de viszonylag egyszerű kikövetkeztetni. 😀
A Zoncolanon a leszállás nem szégyen. Ilyen meredekségen néha maga az újraindulás is külön győzelem. A fontos az, hogy mindenki felért.
Magyarok a Zoncolan tetején
Fent tényleg miénk volt a hegy. A nagy Giro-napokon ezen az úton több tízezer ember áll, zászlók lobognak, helikopter köröz, motorok és kísérőautók jönnek, a versenyzők pedig centiről centire verekedik magukat előre.
Most csend volt.
Illetve addig volt csend, amíg meg nem érkezett öt hangos magyar.
A csúcson egy magyar rendszámos, Magyarország egyik legkedvencebb céges autója állt, mellette pedig egy fiatal magyar fotós srác. Ezúton is köszönjük neki a csoportképet!
Biztosan nagyon örült nekünk. Addig teljesen egyedül volt fent, csak ő, a kamera és a hegy. Erre befutott öt „lovagló” magyar. Egyedül hátrafelé nem nyilaztunk, de minden más hanghatás megvolt.
Elkészítettük a kötelező fotókat a Zoncolan táblájánál és a kerékpáros emlékműnél. Körbenéztünk, próbáltuk felfogni, hogy tényleg felértünk, majd felvettünk minden plusz réteget.
A Monte Zoncolan nyerge nagyjából 1750 méteren található. A csúcskörnyék egyben síterület is, ezért az út körül felvonók, sípályák, hütték és szélesebb hegyi területek találhatók. Nyáron jóval csendesebb, de a magashegyi idő gyorsan változhat, és a hosszú lejtmenethez melegben is érdemes szélmellényt vinni.
Nem maradtunk sokáig. Mindenki elégette a reggelijét, a sütit, az előző esti vacsorát és valószínűleg a következő hétfői ebéd egy részét is. A Bar Ericában már felfelé pontosan tudtuk, ki mit fog rendelni.
Csaba ekkor közölte, hogy ő még megy egy másik hágót. Vettük az információt, majd útjára engedtük. Senki nem akart vele menni. Solo. 😀
Lejtmenet, lassú defekt és Sutrio óvárosa
Lefelé Zsoltival többször megálltunk fotózni. Az a hegyoldal, amely felfelé csak egy aszfaltfalnak tűnt, lefelé már panorámává nyílt. Ilyenkor látja igazán az ember, milyen rövid távolság alatt mennyi magasságot gyűjtött össze.
A Zoncolan lejtmenete komoly koncentrációt igényel. A felső rész rendkívül meredek, a hajtűk belső íve szűk, és a fékek könnyen túlmelegedhetnek. Nem érdemes folyamatosan enyhén húzni mindkét féket. Jobb rövidebben, határozottabban lassítani az egyenesebb részeken, majd a kanyarba már megfelelő sebességgel érkezni.
Tárcsaféknél is figyelni kell a hőterhelésre, felniféknél pedig különösen. Aki bizonytalannak érzi magát, nyugodtan álljon meg néhány percre. A csúcsteljesítmény nem az, hogy valaki túlmelegített fékkel beesik Sutrióba, hanem hogy ugyanazzal a fogszámmal érkezik vissza, amellyel elindult.
Útközben utolértük Dávidot. Lassú defektet kapott, és éppen kompresszorálta vissza a nyomást a kerekébe. Mi továbbmentünk, de a következő fotós megállónknál már vissza is előzött minket.
Sutrióba érve nem mentünk egyből a Bar Ericához. Bekanyarodtunk az óvárosba, és nagyon jól tettük.
Keskeny, macskaköves utcák, kőből épült házak, faerkélyek, kis terek és templomok között gurultunk. A településnek egészen más hangulata van, mint a főút mellett áthaladva. Nem grandiózus olasz város, hanem egy csendes karniai hegyi falu, amelyet érdemes lassan, akár gyalog is végignézni.
Sutrio hagyományosan híres a faművességéről és fafaragóiról. A műhelyek, faragott díszek és régi épületek ma is szerves részei a település karakterének. Részletes információ a Sutrio hivatalos turisztikai oldalán található.
Frico, kávé és mesterien időzített eső a Bar Ericában
Az óvárosi kitérő után végre begurultunk a Bar Ericához. Kávé, süti, üdítő, majd érkezett a rendes ételrendelés.
Volt, aki szendvicset kért, más pedig az olaszok krumplis-sajtos lepényét választotta. Ez nagy valószínűséggel a frico volt, Friuli egyik legismertebb hagyományos étele.
A frico általában sajtból és burgonyából készülő, kívül pirult, belül puhább lepény. Pont az a fajta étel, amelyet egy Zoncolan után nem kell különösebben reklámozni. Leteszik eléd, aztán néhány perccel később csak a tányér emlékszik rá.
Természetesen mindenki körbeette a másikét is. A többnapos bringatúrán megszűnik az étel tulajdonjoga. Ami az asztalon van, az közös kutatási anyag. 😀
Miközben ettünk, eleredt az eső. Ezúttal azonban tökéletes volt az időzítés. Mi fedél alatt ültünk, előttünk étel, mögöttünk a Zoncolan, odakint pedig az időjárás elvégezte a kötelező napi műsort. Csaba meg… nos igen, Csaba meg így járt. 😀
Mire végeztünk, az eső is elállt.
Nem mindig vagyunk ennyire ügyesek, de most úgy nézett ki, mintha direkt így terveztük volna.
Hazafelé az önbizalomnövelő sík már önbizalom-romboló emelkedő lett
Elindultunk vissza Ausztria felé. A reggeli önbizalomnövelő sík azonban addigra önbizalom-romboló emelkedővé változott.
Ugyanaz az 1–3 százalék, amely odafelé ingyen sebességet adott, most szépen lassan szívta ki a lábból a maradékot. Továbbra is meleg volt, mindenkinek ott ült a combjában a Zoncolan, ezért senki nem sietett.
A hosszú napok végén az enyhe emelkedők különös képességgel rendelkeznek. Papíron semmiségek, mégis minden kilométerük másfélszer olyan hosszúnak tűnik. Nincs bennük akkora dráma, mint egy 20 százalékos falban, ezért tisztességesen panaszkodni sem lehet rájuk.
Timau után megkezdtük a Plöckenpass olasz oldalát. Dávid ismét elnyúlt, én pedig Zsoltival és Józsival maradtam.
Elöl mentem és húztam a tempót. Folyamatosan egyeztettünk:
– Sok?
– Jó.
– Most?
– Még jó.
– Most?
– Most már inkább ne kérdezgess.
Így haladtunk felfelé, kontrolláltan, amennyire egy Zoncolan után még kontrollálni lehet bármit.
Az utolsó 2–3 kilométeren már pontosan tudtam, hol járunk és mennyi van hátra. Kicsit eltempóztam a többiektől, mert kiszúrtam előttünk egy bringást.
Az ilyen pillanatban az ész általában azt mondja, hogy egész nap mentél, több mint 2500 méter szint van benned, nyugodtan maradj a saját tempódban.
A bringás agy azonban csak annyit lát:
CÉLPONT.
Az utolsó 200 méteren utolértem és megelőztem. Siker. Hogy milyen áron, az teljesen mindegy. A győzelem attól még győzelem, ha a másik fél nem tudott róla, hogy versenyben volt, még akkor is. 😀
A Plöckenpass tetején egy kis kiszögellés mögött leparkolt Ferrari fogadott minket. Körbejártuk, lefotóztuk, majd megkezdtük a héten már sokadszor elfogyasztott Plöckenpass-lejtmenetet.
A hágóról lefelé még bekanyarodtunk a Lamprecht irányába vezető kis útra, ahonnan tudtuk, hogy szép kilátás nyílik Kötschach-Mauthenre és a környező völgyre.
Megnéztük erről az oldalról is. Ezen a héten már lassan minden irányból ellenőriztük a települést. Biztonsági audit, csak kerékpárral.
Hajsza a 3000 méter szintért
Visszagurultunk a főútig, majd elindultunk lefelé Kötschach-Mauthen felé. Menet közben azonban elkezdtünk matekozni.
A GPS-ek alapján nagyjából 200 méter szint hiányzott mindenkinek a 3000 méterhez.
Ilyenkor kétféle ember létezik. A normális ember azt mondja:
„Szép nap volt, 2800 méter is rengeteg, menjünk haza.”
A többnapos bringatúrán megfőtt agyú ember pedig azt:
„Forduljunk vissza, és szerezzük meg azt a kétszázat!”
Természetesen a második csoportba tartoztunk.
Megbeszéltük, hogy lent, a településtáblánál megfordulunk, és visszatoljuk azt a néhány száz méter szintet. Teljesen értelmetlen döntés volt, ezért mindenki azonnal egyetértett vele.
Közben éreztem, hogy a hét eleji megfázás, allergia vagy tudja a fene, micsoda kezd belőlem előbújni. Tökéletes időzítés az utolsó előtti napra. Ehm… 😀
Így hát a plusz emelkedőt egészen rendesen megtoltam, csak hogy gyorsan meglegyen. A végén még visszafordultam Zsoltiért, és tiszteletemet tettem az ő 3000 méter szintjénél is.
Leérve a faluban megálltunk egy bambira. Néhány percre szokatlan csend lett.
Nem azért, mert nem maradt mondanivalónk. Inkább ekkor kezdett igazán leérni, hol jártunk aznap.
Reggel még csak egy név volt a tervben.
Zoncolan.
Most már tudtuk, mit jelent.
96 kilométer és 3020 méter szintemelkedés
Lassan visszagurultunk a szállásra. Közben már tudtuk, hogy Csaba is hazafelé tart a saját extra hágójáról. Körülbelül 15–20 perc különbséggel mindenki megérkezett.
Megállítottuk a GPS-eket.
Táv: 96 kilométer
Szintemelkedés: 3020 méter
Fő mászások: Plöckenpass kétszer és Monte Zoncolan Sutrio felől
Országok: Ausztria és Olaszország
Nehézség: emberes
A Zoncolan a zsebben volt. Jöhetett a megérdemelt zuhany.
Utána természetesen még elszaladtunk a boltba. Mert hát milyen nap az, amelyikben nincs boltlátogatás?
Ugye?
Ugye.
A boltban azonban rövidített ünnepi nyitvatartás volt Úrnapja miatt, ezért lényegében kitessékeltek minket. Gyorsan összeszedtük, amiért érkeztünk, majd húztuk is a csíkot.
Vissza a szállásra, ahol megettünk mindent, ami nem mozgott elég gyorsan, és végre pihentünk, ahogy azt egy ilyen nap után megérdemeltük.
Estére még jött a szokásos városi séta, majd mindenki nyugovóra tért. Én abban a reményben feküdtem le, hogy talán ezen az éjszakán Zsolti nem fog horkolni.
Ez a remény viszonylag hamar hamvába hullott. 😀
Gyakorlati tippek a Monte Zoncolan megmászásához
A Monte Zoncolan kerékpárral nem kezdő túra. A Sutrio felőli oldal valóban kevésbé könyörtelen, mint Ovaro vagy Priola, de továbbra is hosszú, meredek és magashegyi mászás, amelyhez megfelelő állóképesség, áttétel és kerékpárkezelés szükséges.
Ne kezdd túl erősen
Sutrio felől az első 8–10 kilométer becsapós. Kemény, de még teljesíthető ritmust enged, ezért könnyű túl gyorsan kezdeni. Az utolsó három kilométer viszont teljesen más sportág. Tartalék nélkül ott már nagyon hosszú lesz minden méter.
Válassz könnyű áttételt
Országúti kerékpáron legalább kompakt hajtómű és 32-es vagy 34-es legnagyobb hátsó fogaskerék ajánlott. Sok hobbibringásnak még ennél is könnyebb áttétel lehet ideális.
A cél nem az, hogy látványosan nagy áttételt forgass, hanem hogy 20 százalék környékén is mozgásban maradj. Egy 34×34-es áttétel nem gyengeség, hanem intelligens tárgyalási alap a gravitációval.
Vigyél legalább két kulacsot
Meleg időben a mászás nagyon gyorsan kiszárít. Sutrióban érdemes teljesen feltölteni a kulacsokat. Ne alapozz arra, hogy a felső részen biztosan találsz működő kutat vagy nyitva tartó vendéglátóhelyet.
Egyél még a meredek finálé előtt
A 20 százalékos részen már nehéz biztonságosan enni, inni vagy bármit előkeresni a zsebből. A körforgalom, illetve a kemény utolsó három kilométer előtt érdemes elfogyasztani egy gélt vagy könnyen emészthető szénhidrátot.
Melegben indulj korán
A Sutrio felőli út több helyen nyitott, a felső részeken pedig kevés az árnyék. Nyári napon a késő délelőtti és kora délutáni mászás nagyon megterhelő lehet.
A Priola oldal külön kategória
A Priola felőli út keskeny, meredek és több helyen rosszabb minőségű. Csak nagyon jó állóképességgel, megfelelő áttétellel és biztos kerékpárkezeléssel ajánlott. Lefelé különösen nagy óvatosságot igényel.
Figyeld a Plöckenpass aktuális állapotát
Amennyiben Ausztria felől érkezel, mindig ellenőrizd az útlezárásokat és korlátozásokat. A Plöckenpass hegyoldalát modern érzékelőrendszer figyeli, és biztonsági okból időszakos lámpás korlátozás vagy lezárás is előfordulhat.
Ne becsüld alá a hazautat
Kötschach-Mauthenből indulva nem ér véget a nap a Zoncolan csúcsán. Vissza kell jutni Sutrióba, Timauig, majd újra át kell mászni a Plöckenpass olasz oldalát. A második hágó a nap végén jóval nehezebbnek érződik, mint amit a profilja mutat.
A Monte Zoncolan kerékpárral nem azért különleges, mert szép számot ír ki a Garmin, és nem is azért, mert utána jól mutat a Straván. A hegy teljesen lecsupaszítja a bringázást.
Nincs hová elbújni. Nincs lendületből átvitt fal, hosszú pihenő vagy taktikai trükk. Csak te vagy, a kerékpár, és az út, amely néha úgy emelkedik előtted, mintha elfelejtették volna rendesen lefektetni.
Felfelé mindenki a saját csatáját vívja. Lehet valaki öt perccel előtted vagy mögötted, ugyanazt a hegyet mégis teljesen másképp éli meg. Van, aki végig nyeregben marad, más leszáll néhány méterre megpihenni kicsit. Van, aki támad az elején, majd a végén fizeti meg. Van, aki beosztja, és lassan, de biztosan ér fel.
A csúcson azonban már senkit nem érdekel, ki milyen sebességgel jött.
Mindenki ugyanazt érzi: ezt is megcsináltuk!
A faluban a bambi mellett ülve már nem a százalékokat vagy a wattokat számoltuk. Csak próbáltuk feldolgozni, hogy néhány órával korábban azon az úton tekertünk, ahol Simoni, Pantani, Basso, Contador, Froome és a Giro mezőnye szenvedett.
A Zoncolan nem lett kisebb attól, hogy felértünk rá.
Mi lettünk egy kicsit nagyobbak.
Találkozunk a következő, sajnos utolsó részben.
További kerékpártúrákat, hegyi mászásokat és gyalogos kalandokat keresel?
Használd a Tekeregj.hu részletes keresőjét, vagy böngészd térképen a következő útvonaladat!
Két évvel ezelőtt az augusztus hófúvással köszöntött minket Kötschach település. Igen, jól olvastad – hó. Augusztusban. Szóval maradt bennünk egy kis adósság, amit törleszteni kellett. Felmértem a terepet, kiderült, hogy nem vagyok egyedül ezzel az érzéssel, és pikk-pakk össze is rándítottunk egy kisbuszra való embert. Mert ha már elmegyünk kerékpározni Ausztriába, akkor csináljuk rendesen.
A szállás lefoglalva – a már jól ismert, szokásos kis helyünk Kötschach-Mauthenben –, a pereputty összeszedve, mindenki készült ezerrel. És miért épp Kötschach-Mauthen? Mert ez a kis karintiai kisváros, amely 705 méteren fekszik a Felső-Gailtali-völgyben, kerékpározásra és hágóra éhes bringások számára igazi Kánaán. Bármerre indulsz el innen, brutális hágók és hatalmas mászások sorakoznak: északra a Gailberg-nyereg, délre a legendás Plöcken-hágó (1357 m), amely az olasz határig kanyarog fel, nyugatra meg a Lesachtal völgye nyílik meg előtted. Mondhatni, nem kell félni a pihenős napoktól.
Rakodás és indulás
Én már előző este bepakoltam a bringát és a csomagok nagy részét – tettem ezt Zsolti bringájával is. Másnap reggel 7-kor tiszteletét tette Józsi és Dávid is, bepakoltuk a bringákat, csomagokat és indultunk Zsoltiért a város másik végébe. Zsolti cuccainak nagy része már előre a buszban volt, csak két „csíkos szatyrot” kellett még a kupac tetejére hajítani, aztán mehetett is a menet.
Hosszú út áll előttünk: Nyíregyházáról Kötschach-Mauthenig nem semmi táv. Pesten még felvettük Csabát és a fenevad Meridáját – ez utóbbira emlékezzetek, mert még fontos szerepe lesz a történetben. 😄 Csalingáztunk egy picit, néztük a várost, de nem sokat, mert kentük is tovább.
M7, Balaton, és egy hatalmas rántott szelet
Az autópályastratégia egyértelmű volt: az M1-est messzire elkerüljük. Ma Bajnokok Ligája meccs van Budapesten, ami önmagában is elég ok arra, hogy ne parkoló autókat nézzünk órákon át a felszántott M1-esen. Szóval irány az M7 – igen, a Balaton-riviéra felé, de ne izgulj, Székesfehérvárnál felfordultunk. 😄
Már indulás előtt megvolt a terv: Körmend környékén megállunk ebédelni, mert enni csak kell. A Vén Gesztenye Csárdában kötöttünk ki, és nem bántuk meg. Amit akkor még nem tudtunk: Dávid 3 nap múlva is az ott elvitt maradékot fogja enni, mert akkora adagat kaptunk, hogy azzal a rántott szelettel takarózni is lehetett volna – teljesen komolyan mondom. Jól laktunk, talán kicsit túlságosan is jól. Tankoltunk egy jót – plusz láttunk egy gyönyörű kék Porsche-t a kúton, ami már önmagában megérte az ottani megállót.
Ausztria: dombok, hegyek, és vasárnap
Mostantól Ausztriában tapossuk neki, szigorúan csak a megadott sebességgel, erre fokozottan figyeljetek, mert fájhat a dolog. Jöttek a dombok, bámészkodtunk. Aztán jöttek a hegyek, még jobban bámészkodtunk. Ez az, lassan megérkezünk!
De azért még volt egy kötelező megálló: vásárolni kellett, mert Ausztriában vasárnap még a fű sem nő, nemhogy bolt legyen nyitva. Klagenfurtban vagy Villachban álltunk meg – már nem emlékszem pontosan –, mindenesetre Billában voltunk, és ettünk egy jó kis Leberkäse-t, mert hát Ausztria, plusz legalább 2 órája nem ettünk. 😄
Villachnál lejöttünk az A2-es autópályáról, és egy kisebb főúton haladtunk tovább Hermagor felé. Hermagor a Nassfeld-régió kapuja – és mi már itt tudtuk, hogy a kertek alatt vagyunk. Ez a vidék ismerős volt: itt szenvedtünk már, itt áztunk már el, itt volt már részünk az igazi karintiai hegyi élményben. Tekeregtünk még jobbra-balra, aztán megérkeztünk a főhadiszállásra.
Séta, régi autók, és egy ismeretlen Volvo
Gyorsan kipakolás, aztán irány egy kis átmozgató séta – egész nap csak ücsörögtünk, kellett a mozgás. Besétáltunk Kötschach belvárosába, megnéztük a templomot és a környéket. Visszafelé találtunk egy autószerelőt, ahol szép régi autók sorakoztak – köztük egy gyönyörű Volkswagen T1-es kisautó, ami egyszerűen lenyűgöző volt. Volt ott valami régi Volvo is leponyvázva, de azt nem sikerült beazonosítanunk.
Lassan hazafordultunk, mert holnap kezdődik a vadászidény. Hogy ki vadász le kit – az már a következő részből derül ki. 😄
Következő rész: az első nap a nyeregben – és kiderül, mire ez a nagy hűhó 😀
Kerékpártúrákért vagy minden más egyébért katt ide.
Most épp Józsi volt az ötletgazda, szólt, mi meg jöttünk. Jó volt, éreztem a csíziót a lábamban, de e brutál meleg miatt nem siettem el a dolgot, tartalékolgattam kicsit. Ettől független ahogy elindultunk magamra vállaltam a vezető szerepet, diktáltam a tempót. Gabi elhagyta a pedálfordulat mérőjét, így hamar oda is volt a lendület, de felért és haladtunk is tovább. Füzérre felfelé kezdtük a szintek gyűjtögetését. Fel egészen a tábláig, Gergővel mentünk amolyan kicsit haladósabb tempóval, ez az emelkedés még feküdtek a csülkeimnek így haladtunk is, valahogy sikerült egy szegmens 6. helyet összehozni.
Fel a várhoz már nem éppen úgy haladtam ahogy elgondoltam, de az elejével haladtam, bár itt nem is nagyon akartam túlzásokba esni, mivel meleg is volt és az előbb haladtunk is felfelé, nem mintha bírtam volna menni Józsiékkal. Füzérről lefelé elkezdtünk guruni, valami átszakadhatott bennem, vagy nem tudom mi volt az oka de elkezdtem lefelé haladni a mai napon és még élveztem is. Füzérről lefelé Füzérkomlósig hasítottam végig, szegmens második, mi van ma itt kérem? 😀 Innen Hollóházáig megint elől találtam magam, Gerivel hasítottunk a büféig ahol frissítettünk. Természetesen a frissítési sebességem a szokásos tök utolsóként indultam el Lászlótanyára. Majdnem felértem Józsiékat még az elágazás előtt, de el is engedtem hamar a dolgot, mert meleg is van, és ha most kiütöm magam sem felfelé sem később nem lesznek virgoncok a lábaim.
Lacát felvártam és nem vészes tempóban de azért nem is tötyögtünk felbeszélgettük magunkat a tetőre. Kis szusszanás, felvártunk mindenkit, majd irány lefelé Kékedre, vizet töltöttünk a kútnál. Itt ismét úgy hasítottam, alig ismertem magamra. Szegmens 3. nem értettem… Innen indultunk a frissítést követően, Skáros felé, de egy kis kerülővel, előtte egy perzselő buckácska oldalon másztunk fel, nem mutatott kevesebbet a hőmérő mint 35… off. Innen fel ismét Lászlótanya, bevártam a végén a fiúkat és beszélgettünk egy jó darabig a Zemplén 3000-ről, aztán jött a „baj” felfelé a meredek rész közepe felé megláttam Gabit, na mondom én megfogom ha befosok akkor is, majdnem sikerült, mármint… megfogtam, szóval na.
Hörögtem is felfelé, melegben 180-as pulzus fölött, de meglett. Ismét jött a lefelé, alig maradva el az első időmtől. Innen indulás Telkibánya, ahol frissítettünk mert eléggé melegecske volt az idő, ismételten elől, húztam a sort, Pitvaroshoz elsőként értem, éreztem is. Kellett a frissítés. Aztán juj de nehéz volt megindulni, de szerencsére jól jöttem ki a dologból, Lóri elindult, Jószi kérdezte, hogy vajon mit eszik? Mondom kérdezzük meg. Annyira megkérdeztük, hogy elkezdtem diktálni a tempót felfelé, Lóri kiszakadt, ketten maradtunk Józsival, váltottam még egy tempót, Józsi hátulról „jóvanakkomennyé” kiszakadt mögülem, innen végig fel a tetejéig egyedül, óh de jó volt, úh de ment. Lefelé Pálháza irányába, kérdeztem Józsit, hogy Senyő climb? Áhh nem… én mentem jött ő is. Elkezdtük rakni, nagyon jól esett, haladtunk, láttam a GPS-en, hogy KOM időtől 5 másodperc előnyel értünk a kanyarhoz, igen ám, de a mai adok kapok visszaütött, így KOM nem lett, de egy 3. hely befigyelt. Józsi úgy jött fel, hogy „rosszul vagyok, rosszul vagyok, szédülök, nem vagyok jól” szerintem kihajtotta magát, de hamar helyre jött. Leértünk, mondta, hogy innen akkor emberi tempóban haladjunk, okés, előre álok és megyek neki. Természetesen ekkor jött a már szokásos darázs… megharapott, óhh kedves már hiányoztál. Itt kicsit frissítettem, meglocsoltam magam, aztán vissza előre. Az emberi tempó szembe szélben olyan 40 felettire sikeredett, kérdezte is Józsi, sietünk valahová? Haladjunk azért na… Pálháza tábláig nem, de a gerendás elágazásig húztuk neki, ott csörgött a telója. Ha már a radart elengedtük, akkor legyen meg a 100. Oké mondtam, nem sokk kell már irány Füzéradvány. Itt is buckára megyünk felfelé, megint sikerült kihajtani az „öreget” összeroskadt a ház tövében a hűvösben. Igazából a meleg ellenére nagyon jó karika volt, éreztem is végig az erőt, a végén is maradt még bőven, tudtam újat húzni felfelé is mikor már a többieknek nem volt kraft. Ha végig nézem a szegmens listát, kis túlzással amibe ma belefogtam, legyen az felfelé vagy lefelé mindenhol PR vagy kupa volt az eredmény. Jó lesz ez, csak még dagi vagyok a hegyhez, valahogy még vagy 5 kilót, valahogy… valaki? 😀
2018-ban kezdtünk el beszélgetni a kihívásról, Kállai Krisztián, Vass József és jómagam Varga Norbert. Jöttek az ötletek, mit hogyan is kellene?! Legyen hát a Zemplénben egy teljesítménytúra, aminek bárki nekilódulhat. Ismert utakon kell kerékpároznunk hegyeken, völgyeken, 150 kilométeren keresztül 3000 méter szintet gyűjtve! Kitaláltuk az útvonalat és kitűztünk egy időintervallumot amikor teljesíthető a túra: ez nem lett más, mint április 1. – október 31. Így hát megszületett a Zemplén 3000 nevű teljesítménytúránk. Elkészítettük hozzá a weboldalt is ahol az útvonalat, szabályokat, teljesítésre jelentkezést és a teljesítés beküldését találjátok!
Jött a jó idő és felpörögtek az események, jöttek sorra a teljesítések, még a nyár előtt, a nagy meleget elkerülve. Szépen sorban érkeztek az e-mailek, mi pedig csak toltuk és toltuk a dolgot, egyszerűen nem volt rá időnk, amikor lett volna, akkor az időjárás nem kedvezett nekünk.
Szerda körül random felhozódott a téma és eldöntöttük, ha esik, ha fúj, megyünk, most már nincs mese, nekünk is meg kell csinálnunk! Ahogy közeledett a vasárnap egyre rosszabbodtak az esélyeink a teljesítésre, sőt egyáltalán az elindulásra is, ugyanis előtte két nap is esett az eső, de nem csak úgy esett, hanem ESETT! Végül úgy döntöttünk, hogy nem tántorít el minket az időjárás, és milyen jól tettük.
Még szombat este megnéztük az előrejelzést, az 5 órai indulást pedig eltoltuk picit, 6 óra lett belőle, de így pont már-már napsütésbe érkeztünk meg. Szokásos zempléni start pontunk és a túra kezdőpontja is, a pálházi a benzinkút parkolója. Gyorsan pakoltunk és el is indultunk 7:30-kor.
A cyclocross bringák aszfaltra tapadtak és elindultunk Kovácsvágáson keresztül egy kis eldugott falucskába Vágáshutára, itt a Zemplén legmeredekebb aszfaltozott útján Kispart tetejére, ami nem egy hosszú mászás, de annál meredekebb 14-16% között mozog a meredeksége, így óvatosan másztunk felfelé, mert még csak most kezdtük a napot és hjaj, de sok van még előttünk! Kispartról legurultunk, majd ezzel a lendülettel egy kicsit lankásabb hegyecskére Nagypartra billegtünk felfelé, a frissen aszfaltozott úton, majd jöttünk is lefelé, mint akit kergetnek. Józsi meg is jegyezte, hogy ,,azért az aszfalton a cx gumi nem éppen a tapadásáról híres”, érezte, hogy csúszott, szitált a kanyarban. Leértünk vissza Vágáshutára, itt biztattam kicsit Józsit, hogy már 3000 szintből 300 megvan, nincs sok hátra. Meg is köszönte a bíztatást és közben jót is nevetett, tudva, hogy még azért sok kilométer és szint áll előttünk!
Haladtunk kifelé Vágáshutáról, Józsi megjegyezte, hogy ,,ma itt bizony fázni nem fogunk” és oda kell figyeljünk a sör… akarom mondani a folyadék pótlására! Nagy szerencsénkre a Zemplén falvai jól ellátottak, vízzel és sörrel is érdemes feltankolni az üres kulacsokat, hogy a hegyeken ne legyen gondunk!
Visszagurultunk egészen Pálházáig, onnantól Kőkapu irányába lódultunk meg, de még előtte elfordultunk Gerendás-rétre, ahol az elején még kicsit lankás, sőt talán sík is volt a terep, de így legalább volt időnk gyönyörködni a reggeli Zemplénben, ugyanis a ködös erdő és a reggeli napfény játéka gyönyörűen tárult elénk, nem mindennapi látványt nyújtva.
Könnyedén feltekertünk Gerendás-rétre, Józsi kicsivel előttem ért be, mire felértem éppen kicsatolta a sisakját és vette elő a telefonját, már fotózott is. A kötelező fotók után gurultunk le a déli oldalra, egészen a sorompóig, itt fordultunk meg és mivel ez az oldal nem olyan meredek és hosszú, így elég ütemesen kapaszkodtunk felfelé. Vissza legurultunk Kőkapu felé és Kishután még frissítettünk. Következett Bózsva, majd egy rövidebb mászás Telkibánya irányába, de még előtte az emelkedő tetején jobbra fordultunk a radartorony irányába. Itt érdemes figyelni mert semmiféle tábla nem jelzi és az út eleje direkt dózerút, kavicsos, de 1 kilométer után tökéletes aszfalt fogad bennünket. Itt felfelé körülbelül 4 kilométert mászunk, de a feléig nincs is gond, viszont onnen indul a feketeleves, 2 kilométer combos szakasz. Ahogy elérünk a szigorúan őrzött objektumhoz, azonnal forduljunk meg a kerítésnél és guruljunk lejjebb mert nem szeretik a látogatókat, azokat meg főleg nem, akik fotózgatnak is!
Innen tempósan hamar leérünk Telkibányára a Pitvaros Étterembe (ezt kifejezetten ajánljuk a túrázóknak, mert nagyon jól főznek és kedvező árban kínálnak finomságokat és ha a jelszót bemondjátok, ami nem más, mint: ZEMPLÉN 3000, még kedvezőbb vagy esetleg egy nagyobb adagot kaptok az asztalotokra). Itt egy órát szántunk ebédre és pihenőre, ami hamar és jókedvűen telt, itt volt a táv fele körülbelül, de még a szint nem volt a felénél.
Abaújvár felé vettük az irányt, itt is másztunk kicsit, közben hallottuk a nótát, azt hittük, hogy Gyuri jön a Mi kis falunkból, de végül jókedvű emberkék kiabáltak ki az autóból, hogy hajrá! Felértünk az emelkedőre, majd még egy kis dimbes-dombos rész után gurultunk be Kékedre. Itt tudtuk, hogy kemény lesz, ugyan is innen indult a nap leghosszabb és legmeredekebb mászása, a kékedi emelkedő, egészen fel László tanyáig. Józsi mondta, hogy ez volt a mumusa, több helyen 10%-os meredekségű. Felfelékben a már bevált, szokásos módszerünket alkalmaztuk, hogy mindenki saját tempóban megy és fent találkozunk. Itt meg kellett állnom ugyanis volt rajtam egy mellényszerű kis bogárháló a mez alatt, nos ezt le kellett vennem, mert felfelé is volt és egyébként is telibe sütött a nap. Tudtuk, hogy ha ez megvan akkor innentől szinte már megvagyunk bár, László tanyára háromszor kell felkapaszkodnunk, három különböző start helyről, így volt az első a kékedi emelkedő. Fent Józsi bevárt, aztán gurultunk le Hollóházára, egészen le a település másik végére, majd innen vissza a Vadász büféig, rövidke kis pihenő szokásos sör/kávé/kóla frissítés. Felfrissülve indultunk meg a második mászásra, ami furcsa volt mert nekem ez esett a legjobban, ezt leérve Józsi is úgy érezte. Józsi ismételten hamarabb ért fel, mint én, de fordult is mert mondta, hogy fázik 32 fokba…Mondtam neki, hogy mire leérek Eskárosba kérje ki a kólámat, jött a válasz, hogy a pizzát is, és mire én leérek akkorára talán kész is. Mire én leértem Józsi a templom előtt ücsörgött az árnyékban, gondoltam itt adják a pizzát?! Aztán mesélte, hogy két helyen is volt, de egyik helyen sem fogadtak el forintot és bankkártyát sem, na de még ATM-et sem tudták, hogy van-e valamerre, de legközelebb euro-t készítünk. A templom udvarán friss és jó hideg víz jön a kútból, érdemes frissíteni.
Kis pihenő és irány a harmadik, egyben az utolsó László tanya mászásunk, itt igazából az Skárosból kivezető út volt a nehéz, itt volt a legmeredekebb, aztán kiengedett kicsit, majd az út további része a tanyához már ismerős volt. Még első mászásunknál a hegy lábánál letettem az esőkabátot és minden felesleges cuccot, amit nem kell cipeljek felfelé háromszor. Megbeszéltük Józsival, hogy a következő találkozó ismételten Hollóházán, a Vadász büfé lesz. Jó stratégia volt ez részemről, mert mindig mire a frissítő pontokhoz értem, Józsi mindig kikérte a kólámat. 😀
Na de még Lászlótanyán, mikor felértem, apa és fia pakolásztak és mire megfordultam pont indultak is lefelé, a kisfiú mondta, hogy „APA APA érjük utol!!”,tudtam hol kavicsos hol lehet szélesebbre engedni hol nem, nos hát engedtem is lefelé, nem is értek utol, de olyannyira siettem lefelé, hogy majdnem otthagytam a cuccomat a fa tövében, vissza kellett forduljak, ekkor értek utol.
Szóval leértem Józsihoz a büfébe, ahol várt is a jó hideg kóla, de mondtam, hogy ne maradjunk túl sokáig mert jön felfelé a vihar, úgyhogy gyorsan néztünk egy radar térképet is aztán sietősre vettük az indulást, vagyis hát vettük volna… mert Józsi ledefektelt, nem tudjuk hogyan, de a szelep leszakadt a tövénél, gyors csere és indultunk is Füzér irányába, mert jelezték többen is a teljesítettek közül, hogy sokaknak nincs meg a szint, csak a füzéri mászást követően. Füzérkomlós végénél a kerékpárúton Füzér irányába fordultunk, itt is emelkedett végig, majd kis pihenő és kezdődött a keményebb mászás fel a vár parkolójáig, hiányzott, mint egy falat kenyér így a végére. Gyorsan néztük a szintet készült a kötelező fotó és indultunk is mert bizony már itt kopogtatott a vihar a sisakunkon. Lefelében felértünk egy autósra, aki nem nagyon tudta, hogy mit akart, merre akar menni, aztán csak kitalálta, hogy pont arra amerre mi is, így lefelében végig feltartott minket. Kérdeztem Józsit menjünk, előzzük? Mondta igen, már 60 körüli tempóval hasítottunk, de mindig direkt annyit gyorsított, hogy pont ne tudjunk elmenni mellette. De nem kell ám elhinni, hogy mi voltunk erősek 150 kilométerhez közeledve, meg amúgy is… ugyan is innen végig lejtett Pálházáig. Még bent Pálházán volt erő egy autó sprintre, mondván, nehogy már 155 legyen a max pulzusom.
Közel 10 óra után, a tervezett időben, szinte hajszál pontosan fél 6-ra érkeztünk meg a parkolóba, itt már önfeledten vigyorogva, hogy igen sikerült teljesíteni az általunk kitalált Zemplén 3000 teljesítménytúrát. Noh meg annak is, hogy a vihar előtt visszaértünk, ugyanis áthúztam a cipőmet beugrottam a caddy-be Józsi beadogatta a bringákat, lekötöttem és mire kibújtam megjött a vihar is, szóval tökéletesen sikerült az időzítésünk.
Amikor kitaláltuk ezt az egészet, csak reménykedni tudtunk, hogy ilyen sokan fogják teljesíteni és hogy egyáltalán nekünk is sikerülni fog, mert ehhez bizony kell egy alap kondíció és fejben is kitartónak kell lennünk, ha teljesíteni szeretnénk!
Összességében egy látványos kerékpáros teljesítménytúra, nem kell versenyeznünk senkivel, magunkat tesszük próbára. Természetesen meg lehet csinálni gyorsabban is, de nekünk az volt a cél, hogy élvezzük és olyan dolgokat lássunk, amiket még nem vettünk észre, több ilyen is volt, meg is lepődtünk. Ami mindenképpen jó érzés volt, hogy egyszer sem jutott eszünkbe, hogy abbahagyjuk, de az sem hogy rossz ötlet volt belekezdeni.
Tényleg mindenkinek csak ajánlani tudjuk, ám kellő edzettség és állóképesség hiányában nem érdemes belekezdeni.
Mindenképpen tervezzük az ismétlést, talán gyorsabban, hogy azért megdöntsük a mai időnket. 🙂
Sok sikert azoknak, akik ezután szeretnék kipróbálni és keressenek minket bizalommal, az idei év sem ért még véget, de annyit elárulunk, hogy készülünk még pár meglepetéssel idén is és jövőre is vannak terveink. 😉
Már évek óta tologatom a túrát, mindig jött közbe valami, amiért nem tudtam elmenni, idén beszéltük Vass Józsival, hogy jó lenne egy ilyet csinálni, megvan hozzá az útvonal, itiner minden, csak időpontot kellene rá találni, nos… úgy belelendültünk, hogy már szállást is foglaltunk az Őrségben, Felsőszölnök lett a főhadiszállás, mégpedig egy Szlovén mintagazdaság. Tudtuk, hogy az út minőségével nem lesz gond így nyugodtan vittük az országúti bringákat. Meghírdettük, hogy hátha jön velünk valaki, eleinte sajnos nem nagyon volt rá jelentkező, de aztán az Oxigén teljesítménytúrán összefutottunk Andival és Bálinttal, akiket érdekelt a túra, ez azzz… már voltunk négyen, de mondták, hogy érdekelheti még két ismerősüket, mi örömmel fogadtuk őket is, így Zoli és Peti is csatlakozott hozzánk.
Előző nap le utaztunk Felsőszölnökre, útközben még beiktattunk egy kis balatoni fürdőzést is, így teljesen felfrissülést érkeztünk meg a szállásunkra. Ahol a bringákat lepakoltuk és kikészítettük a holnapi bevetési öltözéket.
Eljött hát az indulás reggele, elég hűvös volt reggel, Józsi mondta is miközben a találkozási pontra gurultunk, hogy majdnem fázik. Mikor odaértünk, akkor már ott várt minket Andi és Zoli, egyből mondták is nevetve, hogy Bálint és Peti elmentek bemelegíteni, ugyanis kicsit eltévedtek, a körforgalomban elnézték az irányt, így ők már plusz 20 kilóméterrel indultak neki a napnak. 😀 Míg odaértem beszélgettünk Andiékkal és kicsit féltünk, hogy “kellemes” 36 fokban fogunk végig tekerni, de mint utólag kiderült kegyes volt hozzánk az időjárás, szinte végig 30 fokban tekertünk, kellemesen lengedező szélben.
Megérkeztek Bálinték és most már tényleg indultunk, irány Ausztria és az első táblánk, pár kilométer után meg is érkeztünk hozzá, enyhén ködös időben húztuk be az elsőt. Itt ahogy megcsináltuk a fotót, indultunk is tovább éééés kezdődött is a móka. Nem sokat tekertünk Ausztriában de annál intenzívebben pirított rá a pulzusunkra, szóval aki eddig fázott, itt melege lett, ugyan is 3 darab 10% feletti mászás, nem hosszú de meredek. A második emelkedő közepette próbáltam csinálni mosolygós képet, hiába szóltam a többieknek, meg sem hallották. 😀 Felmásztunk, a 2. csúcsocskánkra, utána egy brutális jó szerpentin jött ahol lehetett engedni neki, mert igen hosszúra nyújtották. Harmadik mászást is sikeresen abszolváltuk, itt a lefelében nem lehetett engedni, mert utat építettek és itt-ott kicsit kavicsos volt az út. Még lefelé láttunk egy brutális emelkedőt, de arra nem fordultunk be, odaérve nem is bántuk mert 16-os tábla várta az érdeklődőket a bucka elején. 😀
Úgy suhantunk át Szlovéniába, hogy a táblát sem láttuk, hogy merre-hol így a fotó most elmaradt, na de majd jövünk még visszafelé is, majd akkor. Szlovéniában tekergőzni hjaj de jó volt, az utak minősége nagyon frankó, a látványra pedig nem lehetett panasz. A 45. kilométernél tudtuk, hogy lesz egy megállónk, addig picit megtoltuk, és itt pihentünk ki magunkat, egy szép kis horgásztó. Bár itt terveztünk egy frissítést de sajnos a büfé nem volt nyitva, lehet még korán jöttünk. Na de uccu tovább mert szúnyog terén háááát… nincs kevesebb mint itthon. Következő megállója szépen haladunk tovább, ami nem más mint Muraszombat, itt egy Hofferben tízóraiztunk, volt 30 percünk rá, de végeztünk a fánkokkal még jóval előtte, és indultunk is tovább, várt minket Horvátország. Innen jött az egyenesek viadala, ugyanis innen nem volt már hátra csak vagy 30 kilométerünk a határig, viszont ebben a 30 kilométerben nem is volt több 3 kanyarnál. Még odafelé a szlovéniai úton, Ausztriában felmásztunk 368 méterre, majd Szlovéniába gurultunk be, és így utólag visszanézve vicces, a szintrajzot nézve, Szlovénia lejt…. igen lejt, egészen Horvátországig. 😀 Mert 368 méter magasból egészen leereszkedtünk 180 méterig, tudom-tudom nem nagy magasságok na de… folyamatos ereszkedés 20 km-től egészen 74-ig. Vicces volt, azt hittük erősek vagyunk… XD
Aztán jött a Horvát határ, ahol gyorsan lecsekkoltak minket, hogy mégis kik vagyunk és minek jöttünk, gyorsan megcsináltuk a határnál a fotót, egyből kettőt is, az elmaradt Szlovén fotót pótoltuk a másik oldalon.
Horvátországból vissza Szlovéniába, és itt jött egy ismerős szakasz ahol jöttünk, mert ez a hosszú egyenes ugyanaz volt mint amin jöttünk egészen Beltinci-ig. Itt elváltak az útjaink az ismerős szakasszal és már nagyon az ebédre koncentráltunk, 100 kilométernél beszéltük meg az ebédet ezt sikerült is teljesíteni. Kis defekt még becsúszott előtte Bálint kiabál, hogy „defekt lesz„, érzi, hogy enged… gyorsan megálltunk és fújtunk bele, az ebéd már itt van csak 8 kilométer, addig ki kellene bírja. És ki is bírta, igaz még egyszer megálltunk és fújtunk bele, de végülis kibírta ebédig, és a pizza vagyis Bálintnak az oldalas előtt még volt ideje kicserélni a belsőt is így, időben indulni tovább az ebédről is.
Ebédet követően már nem sok volt vissza, röpke 40 kilométer, na de milyen 40 kilométer, jött mint a túra elején megtapasztalt kis buckás vidék. Ahogy megindultunk szépen kibújt a nap a felhők mögül és megmutatta mitől is féltünk kicsit még reggel, igen egyből 36 fok lett, és nagyon nem esett jól a mászás közben a perzselő nappal a nyakunkban. Na de nem tartott sokáig, bebújtunk az erdőbe, gyönyörű tájak közepette róttuk a hátralévő kilométereket. 110 kilométernél kezdődött a buli visszafelé, ugyan is jöttek azok a piszkos, sunyi kis emelkedők, nem hosszúak, de meredekek, itt is több 10-15%-osba belefutottunk, kérte az erőt még így a vége felé is. Ez a folyamatos le-fel mászkálás kivette még azt a maradék kis erőt is ami volt bennünk, meg hát azért meleg is volt rendesen, igaz már nem 36 fok, hanem csak 34. 😀 Így hát hasznát vettük annak a tanácsnak amit a televízióban mondtak, védekezzünk a meleg ellen alkohollal, többen igénybe is vették eme jó tanácsot, mondván, hogy borvidéken vagyunk, rákóstolnak erre arra. 😀
Lassan vissza érünk, volt még vissza 5 kilométer, és a temető melletti kútra úgy ugrottunk rá mintha még legalább 100 kilométer lett volna vissza, fürdés, frissítés kulacs feltöltés éééés 5 perc és haza is értünk, vagyis még nem… mert még a Magyar határnál elkészítettük az utolsó fotót, szóval, tovább haladva úgy körülbelül 3 perc után volt még egy kocsma, ahol megittunk még ezt azt, elég sűrűre sikeredett az utolsó 5 kilométer. 😀 Közben még megbeszéltük, hogy zuhany után találkozunk a szállásunkon az étteremben, és kibeszéljük a mai napot, ki hogyan látta, élte meg. 🙂
Nagyon jó túra volt, az időjárás kegyes volt, kellemesen jó idő, szélcsend végig. Az utak kiválóak, a látványra sem lehet panasz, mindenhol szívesen fogadtak minket, bár furcsán néztek ránk, hogy honnan hová tekertünk. 🙂
Vannak napok amikor azt érzed összeáll minden vannak amikor nem, és vannak amikor csak lebegsz. Most egyik sem volt jellemző rám.
Egész héten edzettem, hol jól hol kevésbé, és a wattmérő azóta sokat segített a tréning nyomon követésében. Szóval a héten sok óra felkészüléssel a hátam mögött vártam a versenyt Zalakaroson. Érkezés estéjén még átmozgattunk és másnap indult is a haddelhad.
Délelőtt időben beálltunk a rajtba. Aztán tervezettől hosszabb lett a lassú rajt, egészen Nagykanizsáig. Az éles rajtot csak saccolni tudom, de annyira nem volt már látványos a tempó váltás. Most hogy 45 vagy 51 km/h, nem oszt nem szoroz.
Ahogy haladtunk Gelse felé egyszer csak az addig megszokott Fééék-Féééééék kiáltásokat a Vigyázz! váltotta fel. Két spori vette érintőre az aszfaltot, csúnya csattanással körítve. Egy gondoltam itt, mint szűkszavú Joe és igyekeztem nem belemerülni, milyen is ez az elterülés az érkező oldalról. Szerencsére nem kerültem a látványnál közelebb az esethez. Innen már alig másfél-két kilométer volt a mászásig. Gelse, Petőfi Sándor út Climbre ráfordulni sem volt egyszerű, mert már úgy betömörült a nép, hogy a kanyarodás önmagában is kihívást jelentett, mivel a tülekedésben ismét mellettem dőltek el majdnem megborítva engem is. Számoltam kettő, mint tenné azt szűkszavú Joe.
Megpillantva az emelkedő tetejét egy lágy húbzmg kicsúszott, de amint elkezdtem tekerni a wattmérőt beizzítottam 330-ra és indult az olyan jól megszokott osztrák szeletés a jódli technora. Emberek elkezdték pumpálni magukat, de előttem csak hullottak a népek. Viszont mindenki ugrott is félre, mintha én lennék Thomas a gőzmozdony. Az mondjuk teljesen érthetetlen volt számomra, hogy a Szekszárdi bringaklub kocsija miért pont azt az alig két és fél méteres utat nézte ki magának, hogy felérje az élbolyt, miközben ha tovább haladt volna egyenesen a mászás nélkül is utolérte volna őket. Ez így nagyon kellemetlen és felelőtlen volt a sofőr részéről.
Fent a tetőn gyors pohár víz, mert megállásnak helye nincs és már zúgtunk is a bokrokkal falazott kis utca sikánjaiban. Itt két sporit lendületből kielőzve a tisztásra érve gyönyörű látvány tárult elénk, majd egyszer csak egy hatalmas vigyázz felirat, balra friss kaszálás maradványa és nedves aszfalt vezetett arra. Ekkor spori megérkezett belső ívre nagy fékkel igyekezett összeszedni a csúszó bringát, de nem járt sikerrel. Először balra fordult majd jobbra libbent végül mégis csak balján csattant a delikvens, mindezt az első kerekemtől harminc centire. Üvöltöttem – VIGYÁZZ! mert közben már magamat vízionáltam, ahogy át fogok hajtani majd esni a sporin. Szerencsére talpon maradtam és valahogy kisodródott az utamból a szaktárs. Az ütő meg nem állt bennem, de nem kellett sztetoszkóppal a szívverésem. Három, mondta szűkszavú Joe, és elhatároztam nem akarom még egyszer más bukását.
Lefelé aztán csak sikerült egyedül mennem Zalaszentbalázs felé. Gyorsan találtam két kollégát akivel összeállva lehetett egy kis tempót menni a hupplikon. Aztán gyorsan kellett volna menni mire az egyik bringás szól: -Lemerült a váltóm és kistányér küllőben maradt.
Gondoltam jó nekem a zsinyeges váltó. Így nem sok minden maradt gyorsan tepertem, hogy Antit utolérjem. Majd megláttam a Börzönce táblát és tudtam megint valami finom jön. Ez volt a Helyzetbehozó mászás, ami meghozta a kedvet a mókához, majd ezután jött a Segment, ami megint egy olyan kedves kis, vagyis megszokottan aljas emelkedő, ahol bele kellett tenni a munkát, ha haladni akartál. Így egész az elején valahol 45 km környékén le lehetett tudni a “legfélelmetesebb” mászásokat, amikről annyi hideget, meleget hallottam odaúton. Nem azt mondom, hogy ezek könnyűek voltak, de az egy-két kilométeres, 100-200 méter szintkülönbséget tartalmazó szakaszokra egész jól fel lehetett készülni, mind a Zemplénben, mind az edzőtábor-o-zoo idején.
Egész tizenöt kilométert kellett várni az újabb mászásig Pusztamagyaródnál. Wattmérőt folyamatosan néztem, és amikor a kék Stages matrica pirosra váltott tudtam lehet kenni neki nyélen. Itt már csak 277 Wattot sikerült átlag rátenni a pedálra, de azt viszont mindet. Majd nem sokkal később Szentpéterföldénél ért minket az újabb hegyi csapás. Itt már tudtam, ha akkor nem tolom be a banánt (nem-nem oda ahova elsőre gondoltad… Te kis huncut) akkor így két óra után nem sokkal teljesen kiklopfolom magam. Ezért feladva a mászást inkább ettem, na akkor lógott meg tőlem az a kis csapat, akikkel már a Helyzetbehozó mászás óta együtt mozogtunk.
Nagyjából 10 km közel sík szakasz következett pofaszélben némi lelkesedés vesztése mellett magányosan igyekeztem kihajtani magam. Nagyjából tíz kilométerem volt az újbóli lelki béke megtalálásáig, majd aztán Tófejnél ért utol az üldöző boly. Egyből jeleztem mennyire lehetnek azok akik elfelejtettek magukkal vinni (kacag). Nem sok inger érkezett vissza, de azért igyekeztem beforogni és ha már beálltam kicsit megráncigálni a bajszukat, hogy ugyan már haladjunk. Nem is kellett sok, szépen elindultunk főleg így 78 km-nél. Volt azért pár kisebb-nagyobb mászás, ami még a két boly között állt. Amikor már lassan 10. perce űztük az előttünk haladókat, akkor mondtam a kis közegnek, hogy álljunk már össze normálisan dolgozzunk addig, amíg felérjük a nagy bolyt aztán mindenki úgy szívatja a másikat, ahogy akarja. Talán ennek, talán a lejtőnek köszönhető, de csak sikerült utol érni őket. Igaz az utolsó száz métert ketten raktuk össze egy talán olasz figurával.
Ismét a korábbi bollyal utaztam, és következett a Baki hullámvasút ahol újból próbáltam a bolyt motiválni, hogy haladjunk különben mások is ránk érnek. Egy Nutrixx-os srác volt, aki mondta hiába, senki nem akar dolgozni. Azért megpróbáltam, majd amikor látszott, tényleg nincs kedv. Akkor fogtam és az addig elől menőknek mondtam, hogy rakjunk egy jó kis 40-es tempót, és aki addig 36-tal lobogott, az már le fog szakadni a plusztól. Végül is megpróbáltuk a szökést, egy jó darabig működni látszott a dolog, ám, ahogy fogyott a tempónk idővel, úgy a hézag is csökkent a szökevények és a grupetto között. Végül egyben maradt a boly, én még megküzdöttem párszor a csoport motiválásával, a negatív kritikára igyekeztem erélyesen felelni, hátha a szép szó nem használ, majd jobban fog menni a mezőny. Volt aki értette mire is megy ki a játék, de idővel fogtam és beálltam csendben és hazáig utaztam. A Tour de Zalakors utolsó mászásához az előző harminc kilométer küzdelme után már eléggé kifingva értem oda. Nem is erőltettem a dolgot, csak annyit tudtam be akarok érni. Megraktam még a rövidke dombot, amitől annyira kellett félni majd csak nyugodtan legurultam. Aztán a végén egy jó lejtőzés, kanyar kanyar és sprintelve befutó.
Négy óra tíz perc és harminckét másodperc után jól esett leszállni a bicajról.
Összességében, a százharminchat kilométer és ezeregyszáznyolcvan méter szintkülönbség megdolgozta a kerékpárost. Közel kétezer-ötszáz főből nem volt ez olyan rossz, abszolút 75. helyezéssel, míg Tominak kategória 8. hely jött össze.
Legközelebb Duna Maraton, a Salzkammergut Trophy viszont még biztosabb.
Tegnap ugyan búcsút intettünk az Edzőtábor-o-zoo hétnek, de úgy érzem a sok-sok történés mellé kijár nektek is, nekünk is egy ilyesfajta összefoglaló a legjobb szegmensek csokrából, a legjobb sztorikból, amikre most több karakter jut.
Mondhatni ez volt a „Csúcs” mászás minden téren, leghosszabb, legerősebb, legtovább tartó. Nem is véletlenül, hiszen egy kategorizált emelkedőt már illik megtisztelni. A 7,23 km-es hossz, az 542 m szint megköveteli a bringás egyik legfőbb erényét, az alázatot mind a sport, mind a hegy felé. De amikor minket meglátott, joggal merült fel bennünk is a kérdés:
Ez már-már egy klasszikus emelkedő, nem meredek, nem szaggatott. 7,38 km és 356 m szint. Szépen egyenletesen emelkedik, épp ezért fontos az elején egy kellemes ritmust felvenni, amit tudsz tartani. Ajánlott a nyél mínusz egy fokozat és abból bizony az út során lesz egy pár, hiszen attól, hogy nem meredek még változatos, és ha maximumra törekszel, néha bizony bele-bele kell váltani, hogy járjon a láb.
Ez a tökéletes ellentéte az előző mászásnak. Igaz kétféleképp lehet mászni, vagy kistányér-küllőn, vagy bizony nem kíméled magad, leteszed a Wattot a pedálra és kevesebbet szenvedsz. 7,6 km-en és 336 m szinttel kell megküzdeni, ami hol kienged, hol bekóstol, de egy biztos! Sose ott a vége, ahol gondolnád.
Ismételten a Hohe. Nem véletlenül durrogtattuk elsőként itt a puskaport. 2,96 km és 306 szint, mindez 10%-os átlag meredekséggel. Vannak durvábbak és voltak is, de itt elég hosszan kellett gyötörni magunkat, hogy fel is érjünk a csúcsra.
Ez az a szegmens, amiről nagyon nincs mit mondani, mert a számok helyettem is beszélnek. 0,48 km, 106 m szint, 22%-os átlag meredekség. Mondjak még valamit?! – mondok: Beszarsz!
Ezért a címért szoros verseny zajlott a Wiesen – Skipisten Climb között, és végül a szint különbség és a hossz döntött. Nem mintha nem volna elég 300 méteren lefosni a bokád, de 590-en még jobb. Elég ehhez az a szerény 12%-os meredekség is a 73 méteres szintkülönbséggel. Megkezded óvatosan, majd gyötör-gyötör és vagy hajlasz vele, vagy beleroppansz.
Szigorúan nézve, nem lehet tökéletes sorrendet felállítani. Szívem szerint azt mondanám, hogy leggyorsabb átlagok szerint raktam sorrendbe. Senkit nem bíztatok, arra, hogy határait karcolja, mert mindenkit hazavárnak és ezek a lejtők olyanok, mint a heroin. Egyre többet és többet akarsz belőle. Jelenleg még kavicsos volt az úttest, így én inkább voltam óvatos duhaj, de azért lehetett ereszteni is.
Első utam volt ebbe az irányba, és meg kell mondjam, így is nagyon kiadja. Kéri az erőt, de olyan tempókat lehet kiépíteni, hogy arra elismerően csettintik a kudos-t a haverok és az ismeretlenek egyaránt.
Átlagra talán ez a „leggyengébb”, de amit azok a kanyarok adnak! Wááá! Az az út bizony, ha fehér lenne, akkor már attól kellene óvakodni, nehogy Stohl Buci felszívja. Bedöntesz, kirobbantasz és ráfordulsz a következőre. És, amikor leértél, szinte csalódottan eszmélsz fel, hogy ennyi?!
– Tudja, hogy ez mi?!
– Kokain!
– Téved. Ez szabadság és nyugalom!
Személyes kedvencek:
Ezeknek ugyan nem sok köze van az egészhez, mindössze kerózás közben történtek.
Luifweg: Baromi meredek az egész, mire már egy ideje toltuk. Megláttam egy kocsi beállót és ott visszaülve próbáltam felérni az 5 méterre lévő tetőig, mire Norbi:
Laca már a konyhából fut neki.
Majd harminc centivel jutottam feljebb, mint ahonnan indultam… Teljesen megérte.
Weisin: Sípályánál ácsorgunk, Tomi nagyon néz lefelé, persze gondoltam csak unatkozik, ahogy nézi a lejtőt. Majd egyszer csak bedobja, le kellene itt menni?! – Dehogy kéne! Nincs az az Isten! Miért?! – Le kell tesztelni a carbon Cosmic kereket… és lement.
Igen igen, itt ment le Tomi. 😀
Fertőrákos: Ülünk az étteremben, nézzük az időjárást. Az addigi napsütéses időről beszélünk és, hogy valamennyi eső várható. Mire mind arra jutunk, hogy ebben a „pocsék” időben addig ücsörgünk itt, míg végül igazi, bringás időben nem mehetünk tovább. Gondolhatjátok kik vettek fel ezután esőkabátot…
Valahol a Fertő-tó körön: Épp beszélgetünk a fázós barátnőkről (persze nem a sajátjainkról, mert ők fasza csajok), hanem úgy nagy általában, meg arról, hogy a vak melegben nem lehet jól aludni, meg amúgy, simán jókat lehet aludni a nagyszerű 19-22 °C közötti tartományban, persze csak is megfelelően felöltözve, mire Tomi megszólalt:
+25°C… Az, faszom… Szauna!
És még az utolsó és legfontosabb, amit mindenkinek meg kell tudnia. Tök mindegy mennyit edzel vagy nem. Mindegy milyen állapotban vagy most, vagy voltál. Egy biztos! Valaki úgy is rád fogja mondani:
Wilkommen damen und herren! Ma elérkeztünk az utolsó etapunkhoz. Ami Sopronban történt az Sopronban is marad. Köszönöm a figyelmet!
Persze ez csak vicc. De tényleg elérkeztünk az utolsó etapunkhoz. Ötödik napunkon a szinte teljesen kimerülve vágtunk neki a Fertő-tónak. A terv az volt, hogy a jósolt napsütésben szépen bebolyongjuk a tó keleti oldalát, majd ha valamiért sietni kell, akkor Ruszttól már lehet rohanni.
A magyar oldalon Sarród felé mentünk és a szép tájon keresztül Fertőújlakra, ahol az egykori vasfüggöny nyomvonala mentén haladtunk Ausztria felé.
Miután átértünk irányba vettük Illmicet (Illmitz) és a B10-es majd B20-as bringa utat jártuk be. Elsőként a Hochstand-i kilátót néztük meg aztán Pátfaluban (Podersdorf) megnéztük a kikötőt, aztán tovább mentünk Védenybe (Weiden am See) újabb kikötőt látogatni. Onnan visszaúton beültünk egy random helyre, ahol volt menü és mint kiderült Enzo bisztrójába sikerült betévednünk, ami egyben bringaműhely is. Az öreg róka Letekert pár túrát, mint pl a Védeny-Monaco út. Három nap alatt lecsavarni az 1200 km-t és 8000m szintet nem rossz. Mikor meglátta, hogy bementünk egyből érezte, hogy mivel kell nyitni egy kerósnál. -Sört?! tette fel a kérdést. Majd kértük a javasolt menüt. Minden szépen, flottul ment és nagyon finom volt. A berendezés is teljesen a bringázás hangulatát adta vissza, főleg a padlóban üveg mögé rejtett Pantini mez.
Innen degeszre tömve távozva fordultunk rá a Nezsider (Neusiedl am See) – Nyulas (Jois) – Feketeváros (Purbach) által határolt nyugati oldalára a tónak. Fertőfehéregyházában (Donnerskirchen) kolbászoltunk a történelmi pincesoron majd az óratoronynál és a templomnál majd nem sokkal később le volt zárva az út, de mit tartson ez minket vissza?! Elsomfordáltunk az építkezés mellett cx-esen majd Okán keresztül mászva átértünk Rusztra, ahonnan már a megszokott úton haza is jutottunk.
A hét eredménye így 525 km és kb 6500 m szint lett. Köszönöm a figyelmeteket és ajánlom, hogy próbáljátok ki ti is!
Az útvonalakat hamarosan megtaláljátok majd Túráink között, amiket Ti is bejárhattok majd.
Helló ismét! Mivel tegnap már elkezdtük nézni az előrejelzéseket, arra számítottunk, hogy a reggel hetes indulással az ajándékba kapott, förtelmes nyárias, meleg időben elindulva, négy órát hajtva a bringákat elkerüljük, a délre időzített esőt.
Így az indulás, még ha döcögősen is, de pont jól sikerült. Újból Somfalva-Nagymarton ám ezúttal Savanyúkút és így fordultunk Hochwolkersdorf felé. Kellemes kis hullámvasúttal indult az út e része és mindig csak, akkor kúpoltuk meg, amikor a táj kellően hepe-hupás volt ehhez. Itt sikerült rendes wattokat tenni a pedálra. Aztán persze fogyott a kraft. Ez talán természetes így a negyedik napon. Majd tudja a fene, hogy miért, (valójában tudjuk, az elmúlt három nap hatása), de újból beindultak a lábak szépen felvettük a ritmust, amivel már lehetett valamit kezdeni.
Kellemes sík etap volt egészen Ofenbach-ig, majd beindult a móka. Eleinte Tomi és Józsi kezdett el tempót menni. Majd egyszer csak sikerült nekem is egy ritmust felvenni, ha már 34/25 van feltéve, akkor abból kell főzni. Ennek az áttételnek annyi a trükkje, hogy ha tekered haladsz, ha nem tekered meghalsz. Ha pedig már elkezdtem tekerni, akkor tekerjem is rendesen. Ebből pedig sikerült már egy egész életképes tempót kiépíteni, amikor pedig ez összeállt elkezdtem felérni Tomiékat. Könnyű volt ez, mert néha-néha kiengedett a hegy, de csak épp annyira, hogy még jobban megkívánd. Mikor elcsíptem őket, már biztos lehettünk az emelkedő közepénél. Józsi kis szalagját megcsíptem majd meglepődött, hogy kerültem én oda. Egyszerűen csak tekertem a pedált.
Mikor felértünk Hochwolkersdorf-ba már kicsit aggódtak a többiek, hogy ebből bizony strandidő lesz. Innen feltekertünk a Rosalia tetejére. Ahol gyorsan felöltöztünk, és lejtmenetbe raktuk a gépeket. Itt már elkezdett köpködni az eső, emiatt szörnyen elkeseredtünk, hogy ki kellett hagyni a Luifweg mászást. De enyhítette szívfájdalmunk a csendes eső és a sötétülő égbolt.
Fraknót hátrahagyva egyre sietősebben tudtunk menni Nagymarton felé, amit nem értettem hiszen ekkorra már tökéletes kerékpáros időben űzhettük a sporttevékenységet. A városban már kiválóak voltak a körülmények, így csöndben ázhattunk, mint a kutyaszar, miközben elindultunk Ágfalva felé. Itt már vártam, hogy az addigi 874 méter szintet kiegészítsem egy szép kerek számra, amikor is a strandnál nem fordultunk el a tengerszem felé. Semmi gond, majd megyünk a másik irányba ott is visszajutunk a somfalvi útra, de nem. Olyan pályán mentünk, amit eddig nem ismertem. Teljesen hangulatos, és a kötött pálya kedvelőinek is biztos elnyeri a tetszését, mert a soproni vasút vonal mellett fekszik.
Mivel ide már szolid harmincas tempót diktáltunk, a kamáslik teljesen felmondták a szolgálatot. A cipőmnek sem véletlenül torpedo a típusa szerintem, mert elég jól mozgott ebben a közegben is.
Szó mi szó. Eláztunk, de rendben haza értünk, bulis egy móka volt ez a mai is.
