Az utolsó naphoz érkeztünk. Tegnap, a Monte Zoncolan után megbeszéltük, hogy ezt a napot már senki nem fogja túlgondolni. Mindenki alszik, ameddig szeretne, aztán megyünk arra, amerre épp kedvünk tartja. Semmi nagy terv, semmi komoly hágóvadászat, semmi „csak még egy kis szintet tegyünk bele” típusú agymenés.

Természetesen Csabán kívül mindenki így tett. 😀

Csaba ugyanis, ha már egész héten szorgosan túlgondolta a napokat, az utolsó reggelen is elindult valamerre. Mai napig nem tudjuk pontosan, merre járt. Ha nem lett volna éhes, talán vissza sem jött volna. 😀

Lassú reggel a nagy hegyek után

Reggel sokáig aludtunk. A tegnapi nap után mondjuk ez akkor is így lett volna, ha nagyon nem akarjuk. A test ilyenkor már nem kérdez, csak becsukja a rendszert, mint egy túlmelegedett laptop. Grossglockner, Plöckenpass, Kölnbrein, Braies, Zoncolan, plusz a hét összes kis csipkelődő emelkedője szépen összeadódott.

Egy nyugodt reggeli után még nyugodtabb készülődés következett. Ez volt az a fajta reggel, amikor már senki nem sietett sehova. Nem volt rajtunk az az első napos izgalom, amikor mindenki egyszerre akar kulacsot tölteni, gumit fújni, gélt keresni, sisakot állítani és megkérdezni, hogy „amúgy mennyi szint lesz ma?”.

Most inkább az volt a hangulat, hogy valahogy majd csak lesz. Elvégre az utolsó napra már nem akartunk nagy dolgokat. Egy kis átmozgatás, egy kis gurulás, egy kis lezárás, aztán kész. Legalábbis ezt hittük.

Elkezdtünk öltözni. Természetesen teljesen nyugodtan. És nagyjából ugyanilyen nyugodtsággal kezdett el esni az eső.

Vissza minden.

Ilyenkor az ember nem ideges. Már nincs benne az a „jaj, elmegy a nap” típusú pánik. Az utolsó nap esője inkább olyan, mint amikor a hegyek még egyszer odaszólnak: „Na, fiúk, azért ne higgyétek, hogy ti irányítotok.”

Vártunk még egy kicsit. Közben volt időnk megbeszélni, hogy Csabán kívül ki merre menne. Hamar kiderült, hogy négyőnk közül legalább hatfelé szerettünk volna indulni. 😀

Ez egy többnapos bringatúra végére teljesen normális állapot. Az egyik ember már csak völgyben gurulna, a másik még keresne valami kis emelkedőt, a harmadik kávét akar, a negyedik meg úgy tesz, mintha döntene, de valójában csak azt nézi, hol van nyitva bolt.

Az utolsó, nagyon nyugodtnak induló tekerés

Végül Józsi és Dávid megindultak az egyik irányba, mi Zsoltival teljes mértékben a másikba. Ők nyugat felé indultak a völgyben, mi pedig kelet felé. Nem volt ebben semmi komoly stratégia, inkább csak hagytuk, hogy az utolsó nap magától alakuljon.

Mentek egy darabig, majd visszafordultak.

Így tettünk mi is.

Majdnem egyszerre értünk vissza. Kivéve Csabát természetesen, mert ő továbbra is a saját dimenziójában közlekedett valahol. Nem is emlékszem pontosan, mikor érkezett vissza, de az tutifix, hogy mi akkor már megvacsoráztunk.

Ez az utolsó napi tekerés nem a számokról szólt. Nem akartunk új rekordot, nem akartunk még egy legendás hágót, nem akartunk 3000 méter szintet. A lábakban már ott volt az egész hét. Elég volt csak mozgatni egyet, kinézni még egyszer a hegyekre, és elbúcsúzni attól a völgytől, amelyik pár nap alatt szinte otthon lett.

A többnapos túrák végén van egy érdekes csend. Nem az a kínos csend, hanem az a fajta, amikor mindenki tele van élménnyel, csak már nincs ereje minden mondatot kimondani. Az ember fejében még pörögnek a szerpentinek, a hófalak, az olasz falvak, a Bar Erica, a Grossglockner hidege, a Zoncolan utolsó három kilométere, közben meg a valóságban csak ül egy széken, és nézi, hogy szárad-e már a bringás cipő.

Pakolás, tésztakonténer és indulásra kész busz

Vacsora után elkezdtünk bepakolni, hogy ne reggel, indulás előtt kelljen mindent kapkodva berámolni. Bringák be, cuccok be, sisakok, cipők, táskák, töltők, kulacsok, minden apró túlélőfelszerelés, ami egy hét alatt szét tud szóródni egy szálláson.

Aztán jött a konténernyi tészta.

A Braies-nap után Bruneckben sikerült olyan mennyiségű olasz tésztát, szószt és egyéb életmentő szénhidrátot vásárolni, mintha nem Magyarországra mennénk haza, hanem egy hosszabb expedícióra a civilizáció peremére. Ezt természetesen óvatosan kellett pakolni, a tetejére, hogy ne törjön össze.

Vannak bringás túrák, ahonnan az ember hűtőmágnest hoz haza. Mi tésztabirodalmat.

Ahogy pakoltunk, szépen összeállt az egész hét a fejünkben. Az első nap izgalma, a nagy hágók, a váratlan technikai gondok, a hideg, a meleg, a szél, az eső, a határátlépések, az olasz kávék, a hütték, a félig átfagyott lejtmenetek és a sok hülyéskedés. A busz lassan megtelt, de valahogy még mindig maradt hely egy újabb sztorinak.

Hazafelé a síkságra

Összességében mindenki nagyon jól érezte magát. Hatalmas hegyeket és legendákat küzdöttünk le, és mindenki vigyorral indult haza. Persze volt ebben egy kis szomorúság is. Mert amikor vége egy ilyen hétnek, akkor az ember nem csak egy nyaralást zár le, hanem egy saját kis külön világot is.

Haza kellett mennünk a síkságra.

Ahol nincs minden sarkon hágó, nincs reggelente alpesi levegő, nincs az az érzés, hogy csak elindulsz a faluból, és máris egy legendás út felé mész. De egy dolog biztos: még visszatérünk. Lehet, hogy még idén. Csak akkor gravellel. 😀

Hazafelé a buszban érezhetően fáradtabb volt a légkör, mint kifelé. Odafelé még ott volt az izgalom, a tervezgetés, a nagy dumák, a „vajon mi fér bele?” érzés. Hazafelé már mindenki pihent a helyén. Nem voltunk szomorúak, csak elfáradtunk. Jólesően, rendesen, mélyen.

Csabát kiraktuk Budapesten. Igen, visszaért indulás előtt, és majdnem be is pakolt időben. Ez tőle már komoly logisztikai teljesítmény. 😀

Utána ettünk egy igazi magyar benzinkutas hotdogot, ami egy ilyen olasz-osztrák alpesi hét után egészen sajátos kulturális visszarántás volt. Az ember egyik nap még fricót eszik Sutrióban, másnap pedig mustáros hotdogot a kúton. Ilyen ez a közép-európai újrabelépés.

Aztán csorogtunk tovább hazafelé. Zsoltit kipattintottuk otthon, átadtuk a párjának, aki gyorsan szemlézte, hogy testileg és szellemileg is épen került-e haza. Sérülés nem nagyon látszott rajta, a lelki állapotát pedig a horkolás mennyisége alapján majd később lehetett pontosan mérni.

Ezután jöttünk tovább haza. Nálam Dávid és Józsi cuccait átpakoltuk az ő autójukba, aztán ők is indultak tovább. Én bepakoltam, Evelin pedig már vacsorával várt. Ennél jobb zárása nehezen lehetett volna ennek a hétnek.

Hamar le is dőltem. Hosszú volt az út, elfáradtunk, és hát valljuk be: a hét sem volt semmi.

Mit adott ez az alpesi hét?

Ez a hét nem csak arról szólt, hogy összegyűjtöttünk egy rakás kilométert és szintet. Persze abból is jutott bőven. De közben kaptunk valami sokkal jobbat is: közös sztorikat, amiket még sokáig fogunk emlegetni.

Megtanultuk, hogy a Grossglockneren nyári mezben is nagyon gyorsan lehet fázni. Hogy a Zoncolanon a 13 százalék egyszer csak pihenőnek tűnik. Hogy a Plöckenpass mindig tartogat valami apró meglepetést. Hogy Olaszországban tésztából soha nincs elég. Hogy a Di2 nem akkor merül, amikor otthon, kényelmesen, töltő mellett állsz, hanem indulás előtt, amikor a hegy már vár.

És talán azt is, hogy ezeken a hegyeken az ember nagyon gyorsan megtalálja a saját méretét. Nem a nagyot, pont az ellenkezőjét. Odafent egyértelmű lesz, hogy kicsik vagyunk. De valahogy ettől lesz igazán nagy élmény felmenni.

Egy kis összefoglalóval búcsúzom. Minden napról írtam egy rövid bekezdést a végére, emlékeztetőül, vagy csak kedvcsinálónak. Ha valaki innen csöppen bele a sorozatba, akkor hátha visszaolvas ezeknek a nagyszerű, élménnyel teli napoknak a beszámolóiba.

Csáó! Még találkozunk! 🙂

A teljes hágóvadászat sorozat röviden

Hágóvadászat az Alpokban – 1. rész: Visszatérés Kötschach-Mauthenbe
Az első részben megérkeztünk az Alpok közepébe, vissza Kötschach-Mauthenbe, oda, ahol két évvel korábban az időjárás már egyszer megmutatta, hogy a hegyekkel nem lehet csak úgy viccelődni. Ez a nap még az utazásról, a ráhangolódásról, a szállás elfoglalásáról és arról az ismerős izgalomról szólt, amikor az ember tudja, hogy a következő napokban nagy dolgok várnak rá. A bringák még tiszták, a lábak még frissek, a tervek pedig veszélyesen magabiztosak.

Hágóvadászat az Alpokban – 2. rész: A monumentális Kölnbrein duzzasztógát
Az első teljes bringás napunkon a Kölnbrein-duzzasztógát felé vettük az irányt, ami nem csak egy sima alpesi célpont, hanem egy hatalmas betonból öntött „na ezt nézd meg” felkiáltás a hegyek között. Gmünd, Porsche Múzeum, Fallbachfall, hosszú mászás, alagutak, vízesések és a végén a Malta-völgy óriási gátja: ez a nap tökéletesen megadta az alaphangot a hétre. Nem volt még Grossglockner vagy Zoncolan, de már éreztük, hogy itt minden méternek súlya van.

Hágóvadászat az Alpokban – 3. rész: Plöckenpass, és a 100 eurós küllő
A harmadik részben jött a Plöckenpass, az olasz oldal, Timau, kávéterv, szerpentinek és persze a hét egyik legszebb technikai ajándéka: a 100 eurós küllő. Ez az a nap volt, amikor megint kiderült, hogy egy bringatúrán hiába tervezel szépen, a kerékpár néha saját dramaturgiát ír. A Plöckenpass viszont így is hozta a kötelezőt: kemény, látványos, helyenként forgalmas, de nagyon szerethető alpesi átjáró Ausztria és Olaszország között.

Hágóvadászat az Alpokban – 4. rész: Grossglockner
A Grossglockner napja volt az első igazi nagybetűs hegyi kaland. Korai indulás a Jungfernsprung vízeséstől, Heiligenblut, hosszú mászás, Hochtor, hófalak, szél, havas eső és az a bizonyos érzés, amikor 2500 méter környékén már nem a tempó számít, hanem hogy okosan dönts. Az Edelweißspitze végül az időjárás miatt kimaradt, de a Grossglockner így is adott mindent: szépséget, hideget, tiszteletet és egy olyan napot, amit nem nagyon felejtünk el.

Hágóvadászat az Alpokban – 5. rész: Pihenőnap, irány a Braies-tó
A Braies-nap végre egy pihenőnap volt, legalábbis papíron. Bringázás helyett Olaszország felé vettük az irányt, és körbesétáltuk a Dolomitok egyik legismertebb tavát, a Lago di Braies-t. A tó élőben is pont olyan erős, mint a fotókon: hegyek, zöldes víz, csónakház, alpesi hangulat. Utána Bruneck következett, ahol sikerült annyi tésztát vásárolni, hogy hazafelé a busz már inkább mozgó olasz kamrának tűnt, mint személyszállító járműnek.

Hágóvadászat az Alpokban – 6. rész: Monte Zoncolan kerékpárral
A Zoncolan volt a hét legendája. Kötschach-Mauthenből indulva előbb át kellett mászni a Plöckenpasson, majd Sutrio felől jött a Monte Zoncolan, a Giro d’Italia egyik legrettegettebb emelkedője. Az utolsó három kilométer nem egyszerűen meredek, hanem külön műfaj: 20 százalék fölötti részek, emeletnyi kanyarok, meleg, szenvedés, majd fent az a csöndes, fáradt vigyor, amikor az ember tudja, hogy ezt most tényleg megcsinálta. A nap végére 96 kilométer és 3020 méter szint került a zsebbe.

Ez a záró rész pedig a hazaérkezésről szól.
Nem volt benne nagy hágó, nem volt benne újabb legenda, de kellett ez is. Egy lassú reggel, egy rövid utolsó gurulás, pakolás, hazafelé fáradt csend a buszban, benzinkutas hotdog, majd megérkezés oda, ahonnan az egész indult. A hegyek ott maradtak mögöttünk, de a sztorik jöttek velünk haza. És ez a lényeg.