Az utolsó naphoz érkeztünk. Tegnap, a Monte Zoncolan után megbeszéltük, hogy ezt a napot már senki nem fogja túlgondolni. Mindenki alszik, ameddig szeretne, aztán megyünk arra, amerre épp kedvünk tartja. Semmi nagy terv, semmi komoly hágóvadászat, semmi „csak még egy kis szintet tegyünk bele” típusú agymenés.
Természetesen Csabán kívül mindenki így tett. 😀
Csaba ugyanis, ha már egész héten szorgosan túlgondolta a napokat, az utolsó reggelen is elindult valamerre. Mai napig nem tudjuk pontosan, merre járt. Ha nem lett volna éhes, talán vissza sem jött volna. 😀
Lassú reggel a nagy hegyek után
Reggel sokáig aludtunk. A tegnapi nap után mondjuk ez akkor is így lett volna, ha nagyon nem akarjuk. A test ilyenkor már nem kérdez, csak becsukja a rendszert, mint egy túlmelegedett laptop. Grossglockner, Plöckenpass, Kölnbrein, Braies, Zoncolan, plusz a hét összes kis csipkelődő emelkedője szépen összeadódott.
Egy nyugodt reggeli után még nyugodtabb készülődés következett. Ez volt az a fajta reggel, amikor már senki nem sietett sehova. Nem volt rajtunk az az első napos izgalom, amikor mindenki egyszerre akar kulacsot tölteni, gumit fújni, gélt keresni, sisakot állítani és megkérdezni, hogy „amúgy mennyi szint lesz ma?”.
Most inkább az volt a hangulat, hogy valahogy majd csak lesz. Elvégre az utolsó napra már nem akartunk nagy dolgokat. Egy kis átmozgatás, egy kis gurulás, egy kis lezárás, aztán kész. Legalábbis ezt hittük.
Elkezdtünk öltözni. Természetesen teljesen nyugodtan. És nagyjából ugyanilyen nyugodtsággal kezdett el esni az eső.
Vissza minden.
Ilyenkor az ember nem ideges. Már nincs benne az a „jaj, elmegy a nap” típusú pánik. Az utolsó nap esője inkább olyan, mint amikor a hegyek még egyszer odaszólnak: „Na, fiúk, azért ne higgyétek, hogy ti irányítotok.”
Vártunk még egy kicsit. Közben volt időnk megbeszélni, hogy Csabán kívül ki merre menne. Hamar kiderült, hogy négyőnk közül legalább hatfelé szerettünk volna indulni. 😀
Ez egy többnapos bringatúra végére teljesen normális állapot. Az egyik ember már csak völgyben gurulna, a másik még keresne valami kis emelkedőt, a harmadik kávét akar, a negyedik meg úgy tesz, mintha döntene, de valójában csak azt nézi, hol van nyitva bolt.
Az utolsó, nagyon nyugodtnak induló tekerés
Végül Józsi és Dávid megindultak az egyik irányba, mi Zsoltival teljes mértékben a másikba. Ők nyugat felé indultak a völgyben, mi pedig kelet felé. Nem volt ebben semmi komoly stratégia, inkább csak hagytuk, hogy az utolsó nap magától alakuljon.
Mentek egy darabig, majd visszafordultak.
Így tettünk mi is.
Majdnem egyszerre értünk vissza. Kivéve Csabát természetesen, mert ő továbbra is a saját dimenziójában közlekedett valahol. Nem is emlékszem pontosan, mikor érkezett vissza, de az tutifix, hogy mi akkor már megvacsoráztunk.
Ez az utolsó napi tekerés nem a számokról szólt. Nem akartunk új rekordot, nem akartunk még egy legendás hágót, nem akartunk 3000 méter szintet. A lábakban már ott volt az egész hét. Elég volt csak mozgatni egyet, kinézni még egyszer a hegyekre, és elbúcsúzni attól a völgytől, amelyik pár nap alatt szinte otthon lett.
A többnapos túrák végén van egy érdekes csend. Nem az a kínos csend, hanem az a fajta, amikor mindenki tele van élménnyel, csak már nincs ereje minden mondatot kimondani. Az ember fejében még pörögnek a szerpentinek, a hófalak, az olasz falvak, a Bar Erica, a Grossglockner hidege, a Zoncolan utolsó három kilométere, közben meg a valóságban csak ül egy széken, és nézi, hogy szárad-e már a bringás cipő.
Pakolás, tésztakonténer és indulásra kész busz
Vacsora után elkezdtünk bepakolni, hogy ne reggel, indulás előtt kelljen mindent kapkodva berámolni. Bringák be, cuccok be, sisakok, cipők, táskák, töltők, kulacsok, minden apró túlélőfelszerelés, ami egy hét alatt szét tud szóródni egy szálláson.
Aztán jött a konténernyi tészta.
A Braies-nap után Bruneckben sikerült olyan mennyiségű olasz tésztát, szószt és egyéb életmentő szénhidrátot vásárolni, mintha nem Magyarországra mennénk haza, hanem egy hosszabb expedícióra a civilizáció peremére. Ezt természetesen óvatosan kellett pakolni, a tetejére, hogy ne törjön össze.
Vannak bringás túrák, ahonnan az ember hűtőmágnest hoz haza. Mi tésztabirodalmat.
Ahogy pakoltunk, szépen összeállt az egész hét a fejünkben. Az első nap izgalma, a nagy hágók, a váratlan technikai gondok, a hideg, a meleg, a szél, az eső, a határátlépések, az olasz kávék, a hütték, a félig átfagyott lejtmenetek és a sok hülyéskedés. A busz lassan megtelt, de valahogy még mindig maradt hely egy újabb sztorinak.
Hazafelé a síkságra
Összességében mindenki nagyon jól érezte magát. Hatalmas hegyeket és legendákat küzdöttünk le, és mindenki vigyorral indult haza. Persze volt ebben egy kis szomorúság is. Mert amikor vége egy ilyen hétnek, akkor az ember nem csak egy nyaralást zár le, hanem egy saját kis külön világot is.
Haza kellett mennünk a síkságra.
Ahol nincs minden sarkon hágó, nincs reggelente alpesi levegő, nincs az az érzés, hogy csak elindulsz a faluból, és máris egy legendás út felé mész. De egy dolog biztos: még visszatérünk. Lehet, hogy még idén. Csak akkor gravellel. 😀
Hazafelé a buszban érezhetően fáradtabb volt a légkör, mint kifelé. Odafelé még ott volt az izgalom, a tervezgetés, a nagy dumák, a „vajon mi fér bele?” érzés. Hazafelé már mindenki pihent a helyén. Nem voltunk szomorúak, csak elfáradtunk. Jólesően, rendesen, mélyen.
Csabát kiraktuk Budapesten. Igen, visszaért indulás előtt, és majdnem be is pakolt időben. Ez tőle már komoly logisztikai teljesítmény. 😀
Utána ettünk egy igazi magyar benzinkutas hotdogot, ami egy ilyen olasz-osztrák alpesi hét után egészen sajátos kulturális visszarántás volt. Az ember egyik nap még fricót eszik Sutrióban, másnap pedig mustáros hotdogot a kúton. Ilyen ez a közép-európai újrabelépés.
Aztán csorogtunk tovább hazafelé. Zsoltit kipattintottuk otthon, átadtuk a párjának, aki gyorsan szemlézte, hogy testileg és szellemileg is épen került-e haza. Sérülés nem nagyon látszott rajta, a lelki állapotát pedig a horkolás mennyisége alapján majd később lehetett pontosan mérni.
Ezután jöttünk tovább haza. Nálam Dávid és Józsi cuccait átpakoltuk az ő autójukba, aztán ők is indultak tovább. Én bepakoltam, Evelin pedig már vacsorával várt. Ennél jobb zárása nehezen lehetett volna ennek a hétnek.
Hamar le is dőltem. Hosszú volt az út, elfáradtunk, és hát valljuk be: a hét sem volt semmi.
Mit adott ez az alpesi hét?
Ez a hét nem csak arról szólt, hogy összegyűjtöttünk egy rakás kilométert és szintet. Persze abból is jutott bőven. De közben kaptunk valami sokkal jobbat is: közös sztorikat, amiket még sokáig fogunk emlegetni.
Megtanultuk, hogy a Grossglockneren nyári mezben is nagyon gyorsan lehet fázni. Hogy a Zoncolanon a 13 százalék egyszer csak pihenőnek tűnik. Hogy a Plöckenpass mindig tartogat valami apró meglepetést. Hogy Olaszországban tésztából soha nincs elég. Hogy a Di2 nem akkor merül, amikor otthon, kényelmesen, töltő mellett állsz, hanem indulás előtt, amikor a hegy már vár.
És talán azt is, hogy ezeken a hegyeken az ember nagyon gyorsan megtalálja a saját méretét. Nem a nagyot, pont az ellenkezőjét. Odafent egyértelmű lesz, hogy kicsik vagyunk. De valahogy ettől lesz igazán nagy élmény felmenni.
Egy kis összefoglalóval búcsúzom. Minden napról írtam egy rövid bekezdést a végére, emlékeztetőül, vagy csak kedvcsinálónak. Ha valaki innen csöppen bele a sorozatba, akkor hátha visszaolvas ezeknek a nagyszerű, élménnyel teli napoknak a beszámolóiba.
Csáó! Még találkozunk! 🙂
A teljes hágóvadászat sorozat röviden
Hágóvadászat az Alpokban – 1. rész: Visszatérés Kötschach-Mauthenbe
Az első részben megérkeztünk az Alpok közepébe, vissza Kötschach-Mauthenbe, oda, ahol két évvel korábban az időjárás már egyszer megmutatta, hogy a hegyekkel nem lehet csak úgy viccelődni. Ez a nap még az utazásról, a ráhangolódásról, a szállás elfoglalásáról és arról az ismerős izgalomról szólt, amikor az ember tudja, hogy a következő napokban nagy dolgok várnak rá. A bringák még tiszták, a lábak még frissek, a tervek pedig veszélyesen magabiztosak.
Hágóvadászat az Alpokban – 2. rész: A monumentális Kölnbrein duzzasztógát
Az első teljes bringás napunkon a Kölnbrein-duzzasztógát felé vettük az irányt, ami nem csak egy sima alpesi célpont, hanem egy hatalmas betonból öntött „na ezt nézd meg” felkiáltás a hegyek között. Gmünd, Porsche Múzeum, Fallbachfall, hosszú mászás, alagutak, vízesések és a végén a Malta-völgy óriási gátja: ez a nap tökéletesen megadta az alaphangot a hétre. Nem volt még Grossglockner vagy Zoncolan, de már éreztük, hogy itt minden méternek súlya van.
Hágóvadászat az Alpokban – 3. rész: Plöckenpass, és a 100 eurós küllő
A harmadik részben jött a Plöckenpass, az olasz oldal, Timau, kávéterv, szerpentinek és persze a hét egyik legszebb technikai ajándéka: a 100 eurós küllő. Ez az a nap volt, amikor megint kiderült, hogy egy bringatúrán hiába tervezel szépen, a kerékpár néha saját dramaturgiát ír. A Plöckenpass viszont így is hozta a kötelezőt: kemény, látványos, helyenként forgalmas, de nagyon szerethető alpesi átjáró Ausztria és Olaszország között.
Hágóvadászat az Alpokban – 4. rész: Grossglockner
A Grossglockner napja volt az első igazi nagybetűs hegyi kaland. Korai indulás a Jungfernsprung vízeséstől, Heiligenblut, hosszú mászás, Hochtor, hófalak, szél, havas eső és az a bizonyos érzés, amikor 2500 méter környékén már nem a tempó számít, hanem hogy okosan dönts. Az Edelweißspitze végül az időjárás miatt kimaradt, de a Grossglockner így is adott mindent: szépséget, hideget, tiszteletet és egy olyan napot, amit nem nagyon felejtünk el.
Hágóvadászat az Alpokban – 5. rész: Pihenőnap, irány a Braies-tó
A Braies-nap végre egy pihenőnap volt, legalábbis papíron. Bringázás helyett Olaszország felé vettük az irányt, és körbesétáltuk a Dolomitok egyik legismertebb tavát, a Lago di Braies-t. A tó élőben is pont olyan erős, mint a fotókon: hegyek, zöldes víz, csónakház, alpesi hangulat. Utána Bruneck következett, ahol sikerült annyi tésztát vásárolni, hogy hazafelé a busz már inkább mozgó olasz kamrának tűnt, mint személyszállító járműnek.
Hágóvadászat az Alpokban – 6. rész: Monte Zoncolan kerékpárral
A Zoncolan volt a hét legendája. Kötschach-Mauthenből indulva előbb át kellett mászni a Plöckenpasson, majd Sutrio felől jött a Monte Zoncolan, a Giro d’Italia egyik legrettegettebb emelkedője. Az utolsó három kilométer nem egyszerűen meredek, hanem külön műfaj: 20 százalék fölötti részek, emeletnyi kanyarok, meleg, szenvedés, majd fent az a csöndes, fáradt vigyor, amikor az ember tudja, hogy ezt most tényleg megcsinálta. A nap végére 96 kilométer és 3020 méter szint került a zsebbe.
Ez a záró rész pedig a hazaérkezésről szól.
Nem volt benne nagy hágó, nem volt benne újabb legenda, de kellett ez is. Egy lassú reggel, egy rövid utolsó gurulás, pakolás, hazafelé fáradt csend a buszban, benzinkutas hotdog, majd megérkezés oda, ahonnan az egész indult. A hegyek ott maradtak mögöttünk, de a sztorik jöttek velünk haza. És ez a lényeg.
További túrákat, kirándulásokat és kerékpáros útvonalakat keresel?
Nézz körül a Tekeregj.hu részletes keresőjében, vagy böngészd térképen a következő útvonaladat!
Új nap virradt, ráadásul nem is akármilyen. A Grossglockner után ez volt az a nap, amelyet nagyon vártunk. Mégiscsak egy legendára készültünk, amelynek neve a bringások között nem egyszerű földrajzi megjelölés, hanem önálló fenyegetés.
Reggel mindenki lefutotta a többnapos bringatúrákon lassan megszokott köreit. Nyugodt reggeli, öltözködés, kulacstöltés, zsebek ellenőrzése, sisak, szemüveg, telefon, gél, szendvics, szerszám. Aki ilyenkor azt mondja, hogy öt perc alatt elkészül, az vagy hazudik, vagy valamit biztosan a szálláson hagy.
Nem húztuk sokáig az időt, fél kilenc körül már indulásra készen álltunk. Ezúttal „lábon” kezdtük a napot, nem kellett autóba pakolni a kerékpárokat. A cél ugyan egy másik országban volt, de a szállástól nézve szinte látótávolságra, csak éppen közénk állt egy hágó, egy rakás szerpentin és néhány ezer méter szint.
Elindultunk. Illetve elindultunk volna.
Zsolti Garminja ugyanis megszólalt.
Ha olvastátok az előző részeket, akkor pontosan tudjátok, mi következik. A Garmin nagyjából azt üzente: „Hé, te csíra, megint lemerült a Di2!”
Most azonban nem maga a váltóakkumulátor, hanem az egyik vezeték nélküli fékváltókar gombeleme kezdett elfogyni. Zsolti gyorsan beszaladt a boltba, én addig kiszedtem az elemeket. Nem sokkal később jött is vissza a hírrel, hogy természetesen a világon minden kapható, csak pontosan ez az elem nem.
Szerencsére a karokban több elem dolgozott, így egy kis átcsoportosítással sikerült működőképes állapotot létrehozni. Egy-egy elemet felcseréltünk, a rendszer felébredt, Zsolti ismét tudott váltani, a hegy pedig nem úszta meg.
Így, egyszerre lemerülve és feltöltődve végre tényleg elkezdtük a napot.
Bringás tanulság: többnapos túrán nemcsak a központi Di2-akkumulátort érdemes ellenőrizni. A vezeték nélküli fékváltókarok elemei is képesek pontosan a legjobb napon bejelenteni, hogy ők most elfáradtak. Egy-két megfelelő tartalék gombelem alig foglal helyet, mégis megmentheti a napot.
Plöckenpass kerékpárral: az első mászás még csak a bemelegítés
Első célunk a Plöckenpass, olasz nevén Passo di Monte Croce Carnico volt. A nagyjából 1357 méter magas hágó a Karni-Alpok főgerincén köti össze az ausztriai Kötschach-Mauthent az olaszországi Timau és Paluzza térségével.
Ezen a héten már többször megjártuk, ezért lassan rutinból csaptuk a kanyarokat. Tudtuk, hol meredekebb, hol enged egy kicsit, melyik kanyar után jön hosszabb egyenes, és nagyjából azt is, hol kezd az ember azon gondolkodni, hogy tulajdonképpen miért nem gyűjt bélyeget kerékpározás helyett.
Nem toltuk túl. Tudtuk, mennyi van előttünk, és főleg azt, hogy hová készülünk. A Plöckenpass ezen a napon nem cél volt, csupán az előétel. Nem érdemes a levesnél jóllakni, ha később brutális hegyi menet kezdődik.
A hágóra így viszonylag könnyed, tartalékolós tempóban értünk fel, minden komolyabb atrocitás nélkül. A forgalom azonban jóval nagyobb volt a megszokottnál, különösen sok motoros jött-ment mindkét irányban.
2026. június 4-én Ausztriában Úrnapja, vagyis Fronleichnam volt, amely országos munkaszüneti nap. Ez megmagyarázta, miért gondolta úgy fél Karintia, hogy tökéletes program lesz átkelni a Plöckenpassen.
A motorosok többsége normálisan került ki minket, és láthatóan tisztában volt vele, hogy ugyanazon az úton mások is közlekednek. Akadt azonban két neccesebb helyzet. Azokat a motorosokat pedig, akik pontosan mellettünk érezték szükségét a fordulatszám kimaximalizálásának, már szinte észre sem vettük.
Biztosan pici a… tankjuk. Vagy valami hasonló. 😀
A Plöckenpass kerékpárral szép, de nem forgalommentes útvonal. Hétvégén, ünnepnapon és jó időben sok motorosra kell számítani, ezért a láthatóság, a kiszámítható nyomvonal és az egymás mögötti haladás különösen fontos.
A Plöckenpass sziklaomlása: ezért voltak lámpák az olasz oldalon
A hágó olasz oldalán még mindig látszottak a nagy útépítés nyomai. Első ránézésre úgy tűnhetett, mintha már három vagy négy éve építgetnék ugyanazt a részt, a történet azonban ennél frissebb és jóval komolyabb.
2023 decemberében hatalmas sziklaomlás zúdult a Plöckenpass olasz oldalára. Az omlás súlyosan megrongálta az SS52 bis út egy részét és a védőgalériákat, teljesen megszakítva az Ausztria és Olaszország közötti közúti kapcsolatot.
A helyreállítás során nem egyszerűen újraaszfaltozták az utat. Megerősítették a hegyoldalt, újjáépítették a sérült útpályát, meghosszabbítottak és megerősítettek több védőgalériát, új sziklafogó rendszereket telepítettek, és érzékelőkkel figyelt hegyoldali monitoringrendszert alakítottak ki.
A hágót 2026. május 22-én nyitották meg ismét véglegesen a forgalom előtt. Mi június 4-én jártunk ott, vagyis alig két héttel a hivatalos újranyitás után. A munkaterület, az ideiglenes terelések és a lámpás forgalomirányítás ezért még egyáltalán nem számítottak múlt időnek.
Indulás előtt érdemes mindig ellenőrizni az aktuális útállapotokat az ANAS közlekedési információs oldalán, mert a magashegyi út időjárás, építkezés vagy biztonsági riasztás miatt időszakosan korlátozható.
A lámpa ezúttal nekünk kedvezett. Amíg feltartotta a forgalmat, készítettünk néhány fotót, felvettük a mellényeket, elindítottam a kamerát, és lenéztünk az alattunk kígyózó olasz szerpentinre. Szinte az összes visszafordító kanyar látszott. Olyan volt, mintha valaki egy adag főtt spagettit dobott volna a hegyoldalra, aztán leaszfaltozta volna.
Zöldre váltott a lámpa, indulhattunk lefelé.
Timau: az első olasz falu
Nem idegeskedtük túl a lejtmenetet. Sok a visszafordító kanyar, a hegyoldal néhol szűk, az út pedig még friss javításokat és munkaterületeket tartogatott. Ráadásul volt mit nézni, így most nem a sebesség volt a legfontosabb.
Az olasz oldal nagy szerpentinjei után megérkeztünk Timau településére. Ez az első komolyabb falu a határ után, és nekünk már volt hozzá egy kisebb személyes traumánk.
Két nappal korábban ide indultunk kávézni, amikor bekövetkezett az ominózus küllőtörés. A történetet itt tudjátok elolvasni:
Timau azonban több egy út menti kávézós megállónál. A település a Karni-Alpok egyik történelmileg fontos pontja, közvetlenül az egykori első világháborús front közelében. A faluban található osszárium összesen 1763 elesett katona maradványait őrzi, köztük olasz és osztrák katonákét is.
A környéken első világháborús múzeum, emlékhelyek és katonai maradványok is találhatók. A Plöckenpass nemcsak gyönyörű alpesi átjáró volt, hanem évszázadokon keresztül stratégiai útvonal is, amelynek környékén az első világháborúban súlyos harcok zajlottak.
Mi most nem álltunk meg hosszabban. Az út innentől egy enyhén lejtő, általunk csak önbizalomnövelő síknak nevezett szakaszon folytatódott. Ez nagyjából 1–3 százalékos lejtőt jelent, ahol az ember úgy érzi, hirtelen profi lett, miközben valójában a gravitáció dolgozik helyette.
Ezen az önbizalomnövelő síkon estünk be Sutrióba.
Sutrio és a Bar Erica: az utolsó békés percek
Sutrióban már Dávid és Csaba várt minket a Bar Erica teraszán. A kávézó falait bringás mezek, versenyfotók, poszterek és kerékpáros emlékek borítják. Jó arc a tulaj, finom a kávé, van süti, szendvics és rendes étel is. Ha valaki Sutrio felől készül a Zoncolanra, szerintünk érdemes betérnie. Felfelé egy utolsó frissítőpont, lefelé pedig a civilizációba való visszatérés első állomása.
Most még nem ettünk komolyabban. Egy üdítő, egy kis süti, néhány korty kávé, aztán indulás. Tudtuk, hogy tele gyomorral nem volna különösebben elegáns nekimenni a hegynek, ennek a hegynek pedig különösen.
Indulás előtt odalépett hozzánk egy nagyon aranyos olasz néni és bácsi. Ők kizárólag olaszul beszéltek, mi pedig nagyjából addig jutottunk az olasz nyelvben, hogy pizza, pasta és buongiorno. Így maradt a nemzetközi mutogatás.
A bácsi megkérdezte, hová tartunk. Mondtuk:
Zoncolan.
Kikerekedett a szeme, majd arckifejezésével őszinte részvétét fejezte ki. Nem kellett hozzá közös nyelv. Az üzenet világos volt:
„Rendben, fiúk. Ti tudjátok. Sok szerencsét, szükségetek lesz rá.”
Sutrio önmagában is megér egy sétát. A Monte Zoncolan lábánál fekvő település történelmi központjában macskaköves utcák, kőházak, templomok és hagyományos faműves műhelyek sorakoznak. A falut régóta a helyi fafaragás egyik központjaként tartják számon, és ez a hangulat ma is erősen jelen van az óvárosban.
Mi ezt akkor még csak átgurulva láttuk. Lefelé azonban visszatértünk, mert egy olasz óvárost nem lehet egyszerűen ott hagyni az út szélén.
Miért legenda a Monte Zoncolan?
A Monte Zoncolan nem Európa legmagasabb hágója, nem a leghosszabb alpesi mászás, és a panorámája sem minden pontjáról olyan, mint a Stelvióé vagy a Grossglockneré. A legendáját nem a magassága, hanem a meredeksége és a könyörtelensége építette fel.
A hegyet gyakran Il Kaiser, vagyis „a császár” néven emlegetik. A Giro d’Italia hivatalos bemutatója egyenesen a világ kerékpársportjának fenséges szörnyetegeként ír róla. Ez nem egyszerű marketinges túlzás. A Zoncolanon bizonyos meredekség fölött megszűnik a klasszikus országúti versenyzés.
Nincs érdemi szélárnyék. Nincs olyan csapattárs, aki hosszú perceken keresztül kényelmesen felvezessen. Nincs elegáns ritmusváltás és taktikai sakkozás. Mindenki egyedül marad a saját áttételével, pulzusával és korábbi rossz döntéseivel.
A Giro hivatalos leírása szerint az Ovaro felőli oldalon az emelkedő 10,1 kilométeren több mint 1200 méter szintet gyűjt össze, közel 12 százalékos átlaggal. A második és hetedik kilométer közötti öt kilométeres részen a meredekség szinte folyamatosan 15 százalék felett marad.
Vagyis nem arról van szó, hogy jön egy rövid, csúnya fal, amit az ember kiállva átverekszik. Itt maga a hegyoldal a fal, és több kilométeren keresztül nem találod rajta az ajtót.
A Sutrio felőli oldal, amelyen mi mentünk, papíron a barátságosabb változat. Hosszabb, az átlaga 9 százalék körül alakul, és az első része kezelhetőbb. Az utolsó 3–3,5 kilométer azonban ugyanabba a könyörtelen fináléba vezet, ahol a meredekség 20 százalék fölé is emelkedik.
A „könnyebb Zoncolan” tehát nagyjából olyan kifejezés, mint a „barátságos cápatámadás”. Lehetnek fokozatok, de egyik sem pihentető.
A Zoncolan legnagyobb Giro d’Italia-történetei
A Monte Zoncolan viszonylag későn került be a Giro d’Italia nagy hegyei közé, de nagyon kevés idő kellett hozzá, hogy a Stelvio, a Mortirolo és a Gavia mellett emlegessék.
2003: Gilberto Simoni és a Zoncolan születése
A férfi Giro mezőnye 2003-ban mászta meg először a hegyet, mégpedig Sutrio felől, ugyanazon az oldalon, ahol mi is mentünk. Gilberto Simoni a legmeredekebb utolsó kilométereken szakította le ellenfeleit, és megnyerte a szakaszt.
A verseny egyik fontos története Marco Pantani szereplése volt. A Kalóz pályafutása ekkor már lefelé tartott, de a Zoncolanon ismét a legjobbak közelében küzdött. A hajrában visszaesett, végül ötödikként ért célba. A jelenet sokak számára Pantani utolsó igazán nagy hegyi fellángolásai közé tartozik.
Simoni a befutó után annyira elkészült, hogy lényegében azt mondta: ha ez még neki is túl kemény, képzeljük el, mit élhettek át a többiek.
2007: először az Ovaro felőli szörnyoldal
Négy évvel később a Giro már Ovaro felől küldte fel a mezőnyt. Ekkor tárult fel igazán a Zoncolan teljes kegyetlensége. Simoni ismét győzött, csapattársával, Leonardo Piepolival együtt érkezve a célhoz.
Ez lett Simoni utolsó Giro-szakaszgyőzelme, a Zoncolan pedig végleg beköltözött a kerékpáros rémálmok felső polcára.
2010: Ivan Basso megtöri Cadel Evanst
2010-ben Ivan Basso nyert a hegyen. A meredek részeken sorra szakadtak le a riválisai, végül Cadel Evans sem tudta tartani vele a lépést. Basso később az egész Girót megnyerte, a Zoncolan pedig a végső sikerének egyik legfontosabb állomása lett.
2011: Igor Antón és a Crostis-botrány
A 2011-es szakaszt eredetileg a közeli Monte Crostisszal akarták még brutálisabbá tenni. A veszélyes lejtmenet, a szűk út és a csapatautók korlátozott mozgása miatt azonban a Crostist az utolsó pillanatban kivették az útvonalból.
A döntés komoly felháborodást váltott ki. A helyiek és szurkolók rengeteget dolgoztak az út előkészítésén, néhányan pedig Alberto Contadort hibáztatták a változtatásért. A Zoncolanon végül Igor Antón győzött, Contador pedig tovább növelte előnyét.
2014: a szurkolói lökés, amely eldönthette a szakaszt
2014-ben Michael Rogers és Francesco Manuel Bongiorno harcolt a győzelemért. Egy túl lelkes néző azonban meglökte Bongiornót, aki kioldott a pedálból és elvesztette a lendületét.
Egy normál emelkedőn ez kellemetlen. A Zoncolan kétszámjegyű meredekségén újra elindulni azonban külön sportág. Rogers elhúzott és megnyerte a szakaszt. Az eset azóta is a hegy egyik legtöbbet emlegetett története, és tökéletes példa arra, miért tilos futás közben megfogni vagy meglökni a versenyzőket.
2018: Chris Froome támadása
2018-ban Chris Froome nagyjából 4,3 kilométerrel a cél előtt támadott, majd Simon Yates próbálta üldözni. Froome végül néhány másodperces előnnyel nyert.
Az áttételek is sokat elmondanak a hegyről. Froome, George Bennett és Thibaut Pinot 34×32-es legkönnyebb áttétellel mászott, több más versenyző pedig 34×30-at használt. Ha a világ legjobb hegyimenői ekkora fogaskerekeket kérnek, az amatőr bringásnak sem kell szégyellnie a 34-est vagy annál is nagyobbat hátul.
2021: Lorenzo Fortunato győzelme Sutrio felől
2021-ben a Giro ismét Sutrio felől érkezett. Lorenzo Fortunato szökésből nyerte meg a szakaszt, megszerezve pályafutása addigi legnagyobb sikerét. A finálé ismét megmutatta, mennyire csalóka ez az oldal: az első kilométerek még ritmust engednek, az utolsó három viszont szétszereli az addigi terveket.
A Monte Zoncolan különlegessége, hogy három országúti irányból is megmászható, és mindhárom oldal egészen más módon próbálja tönkretenni az ember napját.
Zoncolan Sutrio felől
Körülbelül 13,5–13,7 kilométer hosszú.
Nagyjából 1200 méter szintemelkedést tartalmaz.
Az átlagmeredekség megközelíti a 9 százalékot.
Az első rész kemény, de ritmusban teljesíthető.
Az utolsó 3–3,5 kilométer átlaga körülbelül 13 százalék.
A legmeredekebb részek 20–23 százalék körüliek.
Ez volt a Giro első, 2003-as Zoncolan-oldala, és ezen érkezett fel a mezőny 2021-ben is. Papíron ez a „könnyebb” út, de a vége pontosan ugyanazt a büntetést osztja, mint amit mi is megkaptunk.
Zoncolan Ovaro felől
Körülbelül 10 kilométer hosszú.
Több mint 1200 méter szintemelkedést gyűjt.
Az átlag 11,9–12 százalék körüli.
A középső öt kilométer szinte végig 15 százalék felett marad.
A felső részen három alagút található.
A maximális meredekség megközelíti vagy eléri a 22 százalékot.
Ez a Giro klasszikus Zoncolanja. Itt nincsen hosszú felvezetés és látványos fináléváltás. Ovaro felől már az elején kiderül, hogy rossz helyre jöttél pihenni, utána pedig a hegy nagyjából egy órán keresztül ragaszkodik ehhez az álláspontjához.
Zoncolan Priola felől
Nagyjából 9 kilométeres, keskeny, régi út.
A mászás egy Priola melletti régi templomnál kezdődik.
Az út szinte azonnal 17 százalék körüli meredekséggel támad.
Keskenyebb és érdesebb, mint a Sutrio felőli főút.
Körülbelül hat kilométer után csatlakozik a Sutrio felőli úthoz.
Hosszú szakaszokon alig kínál valódi pihenőt.
A helyi turisztikai oldal egyenesen a Zoncolan „sötét oldalának” nevezi Priolát. Egyes helyi bringások ezt tartják a három közül a legnehezebbnek, nem feltétlenül az átlagmeredekség, hanem a keskeny, durva út, a hirtelen falak és a pihenők hiánya miatt.
Csaba ezt az oldalt választotta. Mert Csaba ilyen. Ha van normális út, ő megkeresi mellette a pokol szervizbejáratát.
A Monte Zoncolan mászása Sutrio felől
A Bar Erica után Csaba és Dávid gyorsan megkötötték a nap házi fogadását. Csaba Priola felől indult, Dávid velünk jött Sutrio irányából. A kérdés egyszerű volt: melyikük ér fel előbb?
A tét a lenti sör lett.
Nyeregbe pattantunk és elkezdtük a mászást. Egész nap nagyon meleg volt, ezért nem kezdtük be túlságosan a hegyet. Tudtuk, hogy az első rész csak az alapozás, a végén pedig vár ránk az a bizonyos három kilométer, amelynek híre jóval előttünk felért a hegyre.
A Sutrio felőli alsó szakasz nem könnyű, de még hagy teret normális országúti ritmusnak. Többnyire 7–10 százalék közötti részek váltják egymást, néhol meredekebb kanyarokkal. Itt még lehet beszélgetni, frissíteni, inni, és azt hazudni magadnak, hogy minden kontroll alatt van.
Dávid hamar elnyúlt. Néhány kilométer után Józsi is gyorsított. Szóltunk neki, hogy ne menjen, ráér, a vége brutális lesz.
Ő azonban ment.
Izzadt is rendesen. Ennek később természetesen meglett a böjtje, de a hegy szeretné személyesen átadni az ilyen tanulságokat.
Zsoltival ketten maradtunk. Jól összeszokott páros vagyunk, nekünk a hosszú mászásokon már kialakult a saját kis rendszerünk. Az egyik megy, a másik hallgat. Aztán cserélünk. Néha mondunk valami hülyeséget, hogy ellenőrizzük, jut-e még oxigén az agyba.
Jöttek a kanyarok, fogytak a kilométerek, a nap pedig egyre jobban sütött. A meleg magas pulzussal és meredek úttal együtt különösen gyorsan bontja le az embert, ezért folyamatosan ittunk és próbáltunk nem túl sokat nézni előre.
Aztán megjelent a tábla:
Welcome to Zoncolan.
Az ember elsőre azt gondolná, hogy kész, megérkeztünk, valahol a közelben biztosan ott a csúcs.
Gondolnááád… de nyilván nem. 😀
A tábla nem a megérkezést jelzi. Inkább egy udvarias figyelmeztetés, hogy az eddigi mászás csak az előszoba volt, most pedig tessék belépni a húsdarálóba.
Jött egy rövid, könnyebb rész a körforgalomig. Lehetett inni, fújni egyet, elrendezni a gondolatokat és végiggondolni az ember összes korábbi döntését.
A körforgalomnál aztán felfelé fordult az út.
Az utolsó három kilométer: ahol a 13 százalék pihenővé válik
Innen kezdődött az igazi móka és kacagás.
A Monte Zoncolan utolsó nagyjából három kilométere Sutrio felől átlagosan 13 százalék körüli, de az átlag itt félrevezető. Hosszú 15–18 százalékos részek, 20 százalék fölötti rámpák és olyan hajtűkanyarok jönnek, ahol néhány méter alatt szinte egy teljes emeletnyi szintkülönbséget lehet összeszedni.
Gyorsan megtanulja az ember, hogy 13–15 százalékon is lehet pihenni. Nem azért, mert könnyű, hanem mert az előző húsz fölött volt. A Zoncolan újrakalibrálja a meredekségérzékelést. Mire felérsz, egy tízszázalékos emelkedő már szinte kerékpárútnak tűnik.
Az alsó szakaszon sem találkoztunk sok bringással vagy járművel, innen azonban konkrétan senkivel. Miénk volt az egész hegy.
A magyaroké!
Elkezdődött a meredek rész. Zsolti tempója nekem kicsit lassú volt, kényelmetlenné vált, ezért előrébb csúsztam, hogy megtaláljam azt a fordulatot, amelynél még nem akar egyszerre leválni a térdem és a lelkem.
Ezeken a részeken a ritmus mindennél fontosabb. A túl nagy áttétel szétveri a lábat, a túl gyors kezdés pár perc alatt bosszút áll, a hirtelen kiállás pedig könnyen megcsúszó hátsó kerékhez vezethet. Marad az ülve darálás, a lehető legegyenesebb nyomvonal és az, hogy nem nézel túl sokáig felfelé.
Volt két olyan kanyar, ahol konkrétan egy-egy emeletet ugrottunk egymáshoz képest. Nem tudom, pontosan hány százalékos lehetett. Talán jobb is, hogy nem írta ki előttem egy tábla. Azóta is felsírok néha esténként, amikor eszembe jut.
A meredek hajtűkben nem mindegy az ív sem. A belső oldal rövidebb, de jóval meredekebb lehet, a külső ív viszont hosszabb, és forgalom esetén nem mindig használható. Ha nincs jármű, érdemes előre megtervezni a kanyart, de soha nem szabad teljes szélességében kiszámíthatatlanul cikázni.
Dávid és Csaba versenyét végül Csaba nyerte meg Priola felől, így Dávid fizette a lenti sört. Ami különösen szép eredmény attól az embertől, aki önként választotta a hegy még sötétebb oldalát.
Lassan én is felértem, majd néhány perccel később Zsolti is befutott. Itt külön ki szeretném emelni, hogy Zsolti MOST nem hisztizett. Felhívta a figyelmem, hogy a Grossglockner részben kihagytam a hisztiroham megemlítését, most ezt szeretném pótolni, egy külön bekezdést szeretnék neki szentelni.
Az a bizonyos hisztirhoam
A felénél járhattunk a mászásnak, mikor rájött egy röpke 4-6 perces betyáros roham, bármelyik ifjonc felnőni készülő gyerkőc megirigyelhette volna, SŐT! ez a fokozat tanítható is lehetne. De, hogy az értelmező kéziszótárban a hiszti mellett Zsolti neve van példának, az szinte biztos. Kár, hogy az anyukája nem volt ott, mert ő biztos tudta volna kezelni. 😀
Adózzunk ennek egy pár perc néma csenddel.
Adás szünet után itt a folytatás
Szóval… emlékeztek, hogy az elején szóltunk Józsinak, ne kezdje túl erősen? A lenti tempó és a meleg végül visszaütött. Kétszer egy picit le kellett szállnia egyikőnknek. Nem írom le, kinek, de viszonylag egyszerű kikövetkeztetni. 😀
A Zoncolanon a leszállás nem szégyen. Ilyen meredekségen néha maga az újraindulás is külön győzelem. A fontos az, hogy mindenki felért.
Magyarok a Zoncolan tetején
Fent tényleg miénk volt a hegy. A nagy Giro-napokon ezen az úton több tízezer ember áll, zászlók lobognak, helikopter köröz, motorok és kísérőautók jönnek, a versenyzők pedig centiről centire verekedik magukat előre.
Most csend volt.
Illetve addig volt csend, amíg meg nem érkezett öt hangos magyar.
A csúcson egy magyar rendszámos, Magyarország egyik legkedvencebb céges autója állt, mellette pedig egy fiatal magyar fotós srác. Ezúton is köszönjük neki a csoportképet!
Biztosan nagyon örült nekünk. Addig teljesen egyedül volt fent, csak ő, a kamera és a hegy. Erre befutott öt „lovagló” magyar. Egyedül hátrafelé nem nyilaztunk, de minden más hanghatás megvolt.
Elkészítettük a kötelező fotókat a Zoncolan táblájánál és a kerékpáros emlékműnél. Körbenéztünk, próbáltuk felfogni, hogy tényleg felértünk, majd felvettünk minden plusz réteget.
A Monte Zoncolan nyerge nagyjából 1750 méteren található. A csúcskörnyék egyben síterület is, ezért az út körül felvonók, sípályák, hütték és szélesebb hegyi területek találhatók. Nyáron jóval csendesebb, de a magashegyi idő gyorsan változhat, és a hosszú lejtmenethez melegben is érdemes szélmellényt vinni.
Nem maradtunk sokáig. Mindenki elégette a reggelijét, a sütit, az előző esti vacsorát és valószínűleg a következő hétfői ebéd egy részét is. A Bar Ericában már felfelé pontosan tudtuk, ki mit fog rendelni.
Csaba ekkor közölte, hogy ő még megy egy másik hágót. Vettük az információt, majd útjára engedtük. Senki nem akart vele menni. Solo. 😀
Lejtmenet, lassú defekt és Sutrio óvárosa
Lefelé Zsoltival többször megálltunk fotózni. Az a hegyoldal, amely felfelé csak egy aszfaltfalnak tűnt, lefelé már panorámává nyílt. Ilyenkor látja igazán az ember, milyen rövid távolság alatt mennyi magasságot gyűjtött össze.
A Zoncolan lejtmenete komoly koncentrációt igényel. A felső rész rendkívül meredek, a hajtűk belső íve szűk, és a fékek könnyen túlmelegedhetnek. Nem érdemes folyamatosan enyhén húzni mindkét féket. Jobb rövidebben, határozottabban lassítani az egyenesebb részeken, majd a kanyarba már megfelelő sebességgel érkezni.
Tárcsaféknél is figyelni kell a hőterhelésre, felniféknél pedig különösen. Aki bizonytalannak érzi magát, nyugodtan álljon meg néhány percre. A csúcsteljesítmény nem az, hogy valaki túlmelegített fékkel beesik Sutrióba, hanem hogy ugyanazzal a fogszámmal érkezik vissza, amellyel elindult.
Útközben utolértük Dávidot. Lassú defektet kapott, és éppen kompresszorálta vissza a nyomást a kerekébe. Mi továbbmentünk, de a következő fotós megállónknál már vissza is előzött minket.
Sutrióba érve nem mentünk egyből a Bar Ericához. Bekanyarodtunk az óvárosba, és nagyon jól tettük.
Keskeny, macskaköves utcák, kőből épült házak, faerkélyek, kis terek és templomok között gurultunk. A településnek egészen más hangulata van, mint a főút mellett áthaladva. Nem grandiózus olasz város, hanem egy csendes karniai hegyi falu, amelyet érdemes lassan, akár gyalog is végignézni.
Sutrio hagyományosan híres a faművességéről és fafaragóiról. A műhelyek, faragott díszek és régi épületek ma is szerves részei a település karakterének. Részletes információ a Sutrio hivatalos turisztikai oldalán található.
Frico, kávé és mesterien időzített eső a Bar Ericában
Az óvárosi kitérő után végre begurultunk a Bar Ericához. Kávé, süti, üdítő, majd érkezett a rendes ételrendelés.
Volt, aki szendvicset kért, más pedig az olaszok krumplis-sajtos lepényét választotta. Ez nagy valószínűséggel a frico volt, Friuli egyik legismertebb hagyományos étele.
A frico általában sajtból és burgonyából készülő, kívül pirult, belül puhább lepény. Pont az a fajta étel, amelyet egy Zoncolan után nem kell különösebben reklámozni. Leteszik eléd, aztán néhány perccel később csak a tányér emlékszik rá.
Természetesen mindenki körbeette a másikét is. A többnapos bringatúrán megszűnik az étel tulajdonjoga. Ami az asztalon van, az közös kutatási anyag. 😀
Miközben ettünk, eleredt az eső. Ezúttal azonban tökéletes volt az időzítés. Mi fedél alatt ültünk, előttünk étel, mögöttünk a Zoncolan, odakint pedig az időjárás elvégezte a kötelező napi műsort. Csaba meg… nos igen, Csaba meg így járt. 😀
Mire végeztünk, az eső is elállt.
Nem mindig vagyunk ennyire ügyesek, de most úgy nézett ki, mintha direkt így terveztük volna.
Hazafelé az önbizalomnövelő sík már önbizalom-romboló emelkedő lett
Elindultunk vissza Ausztria felé. A reggeli önbizalomnövelő sík azonban addigra önbizalom-romboló emelkedővé változott.
Ugyanaz az 1–3 százalék, amely odafelé ingyen sebességet adott, most szépen lassan szívta ki a lábból a maradékot. Továbbra is meleg volt, mindenkinek ott ült a combjában a Zoncolan, ezért senki nem sietett.
A hosszú napok végén az enyhe emelkedők különös képességgel rendelkeznek. Papíron semmiségek, mégis minden kilométerük másfélszer olyan hosszúnak tűnik. Nincs bennük akkora dráma, mint egy 20 százalékos falban, ezért tisztességesen panaszkodni sem lehet rájuk.
Timau után megkezdtük a Plöckenpass olasz oldalát. Dávid ismét elnyúlt, én pedig Zsoltival és Józsival maradtam.
Elöl mentem és húztam a tempót. Folyamatosan egyeztettünk:
– Sok?
– Jó.
– Most?
– Még jó.
– Most?
– Most már inkább ne kérdezgess.
Így haladtunk felfelé, kontrolláltan, amennyire egy Zoncolan után még kontrollálni lehet bármit.
Az utolsó 2–3 kilométeren már pontosan tudtam, hol járunk és mennyi van hátra. Kicsit eltempóztam a többiektől, mert kiszúrtam előttünk egy bringást.
Az ilyen pillanatban az ész általában azt mondja, hogy egész nap mentél, több mint 2500 méter szint van benned, nyugodtan maradj a saját tempódban.
A bringás agy azonban csak annyit lát:
CÉLPONT.
Az utolsó 200 méteren utolértem és megelőztem. Siker. Hogy milyen áron, az teljesen mindegy. A győzelem attól még győzelem, ha a másik fél nem tudott róla, hogy versenyben volt, még akkor is. 😀
A Plöckenpass tetején egy kis kiszögellés mögött leparkolt Ferrari fogadott minket. Körbejártuk, lefotóztuk, majd megkezdtük a héten már sokadszor elfogyasztott Plöckenpass-lejtmenetet.
A hágóról lefelé még bekanyarodtunk a Lamprecht irányába vezető kis útra, ahonnan tudtuk, hogy szép kilátás nyílik Kötschach-Mauthenre és a környező völgyre.
Megnéztük erről az oldalról is. Ezen a héten már lassan minden irányból ellenőriztük a települést. Biztonsági audit, csak kerékpárral.
Hajsza a 3000 méter szintért
Visszagurultunk a főútig, majd elindultunk lefelé Kötschach-Mauthen felé. Menet közben azonban elkezdtünk matekozni.
A GPS-ek alapján nagyjából 200 méter szint hiányzott mindenkinek a 3000 méterhez.
Ilyenkor kétféle ember létezik. A normális ember azt mondja:
„Szép nap volt, 2800 méter is rengeteg, menjünk haza.”
A többnapos bringatúrán megfőtt agyú ember pedig azt:
„Forduljunk vissza, és szerezzük meg azt a kétszázat!”
Természetesen a második csoportba tartoztunk.
Megbeszéltük, hogy lent, a településtáblánál megfordulunk, és visszatoljuk azt a néhány száz méter szintet. Teljesen értelmetlen döntés volt, ezért mindenki azonnal egyetértett vele.
Közben éreztem, hogy a hét eleji megfázás, allergia vagy tudja a fene, micsoda kezd belőlem előbújni. Tökéletes időzítés az utolsó előtti napra. Ehm… 😀
Így hát a plusz emelkedőt egészen rendesen megtoltam, csak hogy gyorsan meglegyen. A végén még visszafordultam Zsoltiért, és tiszteletemet tettem az ő 3000 méter szintjénél is.
Leérve a faluban megálltunk egy bambira. Néhány percre szokatlan csend lett.
Nem azért, mert nem maradt mondanivalónk. Inkább ekkor kezdett igazán leérni, hol jártunk aznap.
Reggel még csak egy név volt a tervben.
Zoncolan.
Most már tudtuk, mit jelent.
96 kilométer és 3020 méter szintemelkedés
Lassan visszagurultunk a szállásra. Közben már tudtuk, hogy Csaba is hazafelé tart a saját extra hágójáról. Körülbelül 15–20 perc különbséggel mindenki megérkezett.
Megállítottuk a GPS-eket.
Táv: 96 kilométer
Szintemelkedés: 3020 méter
Fő mászások: Plöckenpass kétszer és Monte Zoncolan Sutrio felől
Országok: Ausztria és Olaszország
Nehézség: emberes
A Zoncolan a zsebben volt. Jöhetett a megérdemelt zuhany.
Utána természetesen még elszaladtunk a boltba. Mert hát milyen nap az, amelyikben nincs boltlátogatás?
Ugye?
Ugye.
A boltban azonban rövidített ünnepi nyitvatartás volt Úrnapja miatt, ezért lényegében kitessékeltek minket. Gyorsan összeszedtük, amiért érkeztünk, majd húztuk is a csíkot.
Vissza a szállásra, ahol megettünk mindent, ami nem mozgott elég gyorsan, és végre pihentünk, ahogy azt egy ilyen nap után megérdemeltük.
Estére még jött a szokásos városi séta, majd mindenki nyugovóra tért. Én abban a reményben feküdtem le, hogy talán ezen az éjszakán Zsolti nem fog horkolni.
Ez a remény viszonylag hamar hamvába hullott. 😀
Gyakorlati tippek a Monte Zoncolan megmászásához
A Monte Zoncolan kerékpárral nem kezdő túra. A Sutrio felőli oldal valóban kevésbé könyörtelen, mint Ovaro vagy Priola, de továbbra is hosszú, meredek és magashegyi mászás, amelyhez megfelelő állóképesség, áttétel és kerékpárkezelés szükséges.
Ne kezdd túl erősen
Sutrio felől az első 8–10 kilométer becsapós. Kemény, de még teljesíthető ritmust enged, ezért könnyű túl gyorsan kezdeni. Az utolsó három kilométer viszont teljesen más sportág. Tartalék nélkül ott már nagyon hosszú lesz minden méter.
Válassz könnyű áttételt
Országúti kerékpáron legalább kompakt hajtómű és 32-es vagy 34-es legnagyobb hátsó fogaskerék ajánlott. Sok hobbibringásnak még ennél is könnyebb áttétel lehet ideális.
A cél nem az, hogy látványosan nagy áttételt forgass, hanem hogy 20 százalék környékén is mozgásban maradj. Egy 34×34-es áttétel nem gyengeség, hanem intelligens tárgyalási alap a gravitációval.
Vigyél legalább két kulacsot
Meleg időben a mászás nagyon gyorsan kiszárít. Sutrióban érdemes teljesen feltölteni a kulacsokat. Ne alapozz arra, hogy a felső részen biztosan találsz működő kutat vagy nyitva tartó vendéglátóhelyet.
Egyél még a meredek finálé előtt
A 20 százalékos részen már nehéz biztonságosan enni, inni vagy bármit előkeresni a zsebből. A körforgalom, illetve a kemény utolsó három kilométer előtt érdemes elfogyasztani egy gélt vagy könnyen emészthető szénhidrátot.
Melegben indulj korán
A Sutrio felőli út több helyen nyitott, a felső részeken pedig kevés az árnyék. Nyári napon a késő délelőtti és kora délutáni mászás nagyon megterhelő lehet.
A Priola oldal külön kategória
A Priola felőli út keskeny, meredek és több helyen rosszabb minőségű. Csak nagyon jó állóképességgel, megfelelő áttétellel és biztos kerékpárkezeléssel ajánlott. Lefelé különösen nagy óvatosságot igényel.
Figyeld a Plöckenpass aktuális állapotát
Amennyiben Ausztria felől érkezel, mindig ellenőrizd az útlezárásokat és korlátozásokat. A Plöckenpass hegyoldalát modern érzékelőrendszer figyeli, és biztonsági okból időszakos lámpás korlátozás vagy lezárás is előfordulhat.
Ne becsüld alá a hazautat
Kötschach-Mauthenből indulva nem ér véget a nap a Zoncolan csúcsán. Vissza kell jutni Sutrióba, Timauig, majd újra át kell mászni a Plöckenpass olasz oldalát. A második hágó a nap végén jóval nehezebbnek érződik, mint amit a profilja mutat.
A Monte Zoncolan kerékpárral nem azért különleges, mert szép számot ír ki a Garmin, és nem is azért, mert utána jól mutat a Straván. A hegy teljesen lecsupaszítja a bringázást.
Nincs hová elbújni. Nincs lendületből átvitt fal, hosszú pihenő vagy taktikai trükk. Csak te vagy, a kerékpár, és az út, amely néha úgy emelkedik előtted, mintha elfelejtették volna rendesen lefektetni.
Felfelé mindenki a saját csatáját vívja. Lehet valaki öt perccel előtted vagy mögötted, ugyanazt a hegyet mégis teljesen másképp éli meg. Van, aki végig nyeregben marad, más leszáll néhány méterre megpihenni kicsit. Van, aki támad az elején, majd a végén fizeti meg. Van, aki beosztja, és lassan, de biztosan ér fel.
A csúcson azonban már senkit nem érdekel, ki milyen sebességgel jött.
Mindenki ugyanazt érzi: ezt is megcsináltuk!
A faluban a bambi mellett ülve már nem a százalékokat vagy a wattokat számoltuk. Csak próbáltuk feldolgozni, hogy néhány órával korábban azon az úton tekertünk, ahol Simoni, Pantani, Basso, Contador, Froome és a Giro mezőnye szenvedett.
A Zoncolan nem lett kisebb attól, hogy felértünk rá.
Mi lettünk egy kicsit nagyobbak.
Találkozunk a következő, sajnos utolsó részben.
További kerékpártúrákat, hegyi mászásokat és gyalogos kalandokat keresel?
Használd a Tekeregj.hu részletes keresőjét, vagy böngészd térképen a következő útvonaladat!
Grossglockner kerékpár túra Ausztriában – van az a nap, amikor az ember már reggel érzi, hogy nem egy sima tekerés következik. Nem egy „megyünk egy kört, aztán eszünk valamit” típusú bringázás, hanem az a nap, amiért két éve is idejöttünk, és amiért most újra itt voltunk a hegyek között. A cél a Grossglockner Hochalpenstrasse, Ausztria egyik legismertebb alpesi útja, Heiligenblut felől, a Hochtor irányába. Hófalakkal, széllel, havas esővel, 2500 méter körüli magassággal, és azzal az érzéssel, hogy az ember a hegyek között tényleg csak egy apró porszem.
Ez a túra nem csak egy sportteljesítmény. Ez egy alpesi hangulatú kaland, ahol a bringás láb mellett kell egy higgadt fej, hidegtűrés, óvatosság és némi önirónia is. Mert amikor nyári mezben állsz valahol 2500 méter közelében, miközben a szél oldalról pofozgat, a levegő mínusz környékén csattog, és fagyott eső koppan a sisakon, akkor hirtelen minden wattadat átgondolod. Meg az összes ruhaválasztási döntésedet is, ugye Józsi? 😀
A Grossglockner Hochalpenstrasse hivatalos oldala szerint az alpesi panorámaút 48 kilométer hosszú, 36 kanyarral vezet fel a magashegyi világba, a Hochtor 2504 méteren található, az Edelweißspitze pedig 2571 méterével az út legmagasabb gépjárművel elérhető pontja. Kerékpárral ez nem egy könnyű gurulgatás, hanem valódi magashegyi kihívás, amit érdemes tisztelettel kezelni.
Indulás a Jungfernsprung vízesés előtti parkolóból
A napot korán kezdtük. Arra már nem emlékszem pontosan, mikor ébredtünk, arra viszont kristálytisztán, hogy 7:40-kor kezdtük meg a mászást a Jungfernsprung vízesés előtti parkolóból. Nem véletlenül indultunk ilyen korán: délutánra rossz időt jósoltak, és két éve már belefutottunk abba, hogy mire kiértünk, lezárták az utat. Akkor esélyünk sem volt nekilódulni, most viszont nem akartuk még egyszer végignézni, ahogy a hegy becsukja előttünk az ajtót.
A Jungfernsprung egyébként önmagában is megér egy megállót. A Hohe Tauern Nemzeti Park leírása szerint a Zopenitzbach vize körülbelül 120 métert zuhan le a sziklás falon, a vízeséshez pedig egy rövid, könnyű sétaút vezet. Mi most elsősorban bringás rajthelyként használtuk a környéket, de a nap végén visszatértünk még ide.
Parkolás szempontjából ez jó választás lehet, ha Heiligenblut felől szeretnéd megmászni a Grossglocknert. Innen még van egy kis bemelegítő szakasz Heiligenblutig, mielőtt igazán elkezdene komolyodni a történet. Ez pont jó arra, hogy a lábak felébredjenek, a fej pedig ráálljon arra, hogy ma nem a szabolcsi síkon fogunk levegőt keresni.
Heiligenblut után kezdődik az igazi Grossglockner kerékpár élmény
Hamar elértük Heiligenblut települését, amely már önmagában is elképesztően hangulatos alpesi hely. A templom, a hegyek, a völgyből felnéző Grossglockner-világ mind azt súgja, hogy itt valami nagyobb dolog kezdődik. Innen továbbhaladva még erdős részeken kapaszkodtunk felfelé, egészen a fizetős sorompó környékéig.
Autóknak és motorosoknak a Grossglockner Hochalpenstrasse díjköteles panorámaút, bringával viszont a sorompó inkább egy lelki határ: innen már tudod, hogy beléptél a magashegyi játszótérre. Innen kezdve a táj látványosan és gyorsan változik. Egyre kevesebb az erdő, egyre több a nyitott hegyoldal, és lassan eltűnik az a biztonságos, zöld, völgyi hangulat, amit az ember lent még természetesnek vesz.
Ahogy egy régi klasszikust idézve mondhatnánk: „Már nem tart sokáig, mindjárt változik a táj: még döglöttebb lesz…” És tényleg. Ahogy tűnt el a növényzet, úgy nyílt ki előttünk a panoráma. A völgy szűkülő keretéből hirtelen óriási hegyek közé kerültünk, mi pedig ott tekertünk apró kis porszemként. Ez az a pillanat, amikor a Grossglockner kerékpárral már nem csak útvonal, hanem hangulat.
Magashegyi időjárás: lent kellemes, fent már másik évszak
Lent sem volt nagy napsütés, nem volt kánikula, de azért rendesen izzadtunk felfelé. A Grossglockner bringával pont ilyen alattomos tud lenni: a mászás közben meleged van, közben pedig tudod, hogy odafent egészen más világ vár. Ahogy haladtunk felfelé, a lenti kellemes idő fokozatosan csúszott át a fenti 4 fok, majd a 0 fok körüli valóság irányába.
A hivatalos Grossglockner kerékpáros ajánlás is hangsúlyozza, hogy ez az út tapasztalt bringásoknak való, és az időjáráshoz, valamint a fizikai állapothoz igazított haladás nagyon fontos. Ezt ott fent nem elméletként tanulod meg, hanem a saját karodon, lábadon, ujjadon, füleden. A hegy nem kérdezi meg, hogy hoztál-e elég réteget, csak odafúj egy adag szelet, aztán figyeli, hogy mit kezdesz vele.
Ketten mentünk együtt Zsoltival, mindenki a saját tempójában haladt. A csapat egy irányba tartott, csak mindenki más ritmusban. Mi összeszokott brigád vagyunk, a szabolcsi homokutak összekovácsoltak minket, de azért a Grossglockner nem a nyírségi bucka. Itt minden kanyar után jöhet új időjárás, új panoráma, új pulzustartomány.
Kapelle Kasereck, mormotales és az első nagyobb gurulás
Felértünk a Kapelle Kasereck környékére, ahol gyorsan frissítettünk egyet. Itt már jóval magasabban jártunk, a táj kinyílt, a növényzet ritkult, a levegő pedig egyre hűvösebb lett. A környéken van mormotales is, de a szemünk majd kiesett, de mi Zsoltival egyet sem láttunk. Bezzeg a többieknek sikerült. Ez tipikusan az a helyzet, amikor az ember úgy nézi a hegyoldalt, mint egy természetfilm statisztája, aztán végül csak köveket lát, miközben másoknak persze ott pózol a komplett alpesi állatvilág.
Innen jött egy meglepőbb rész: egy nagyobb gurulás. Fura érzés volt, mert az ember fejben végig mászásra készül, aztán egyszer csak hűvös levegőben gurul lefelé. Egészen addig a körforgalomig ereszkedtünk, ahol az egyik irány a Kaiser-Franz-Josefs-Höhe és a Pasterze-gleccser felé visz, a másik pedig tovább a Hochtor és az Edelweißspitze irányába. A gleccser visszafelé volt tervben, így természetesen mi mentünk tovább felfelé. Mert miért is választanánk az aznapi könnyebb opciót?
A fekete bárány és a 2000 méter feletti világ
Pár kanyar után egy magányos fekete bárány árválkodott az út közepén, vagy ő uralta az utat, ez nézőpont kérdése. 😀 Nem volt különösebben ijedős, mert mire odaértünk, már kisebb fotósor állt előtte. Lefelé és felfelé is mindenki fotózta, a bárány pedig nézett, bambán… vagy okosan és mi bámultunk bambán. A hegyen az ilyen filozófiai kérdések könnyen megnyílnak.
A bárány után már tényleg a 2000 méter feletti Grossglockner jött. Egyre hűvösebb lett, a szél is elkezdett fújdogálni, előttünk pedig ott kanyargott az út, mintha valaki egy óriási aszfaltkígyót dobott volna a hegyoldalra. Megjelentek az első havas foltok, majd a nagyobb hófalak is. A szerpentinek miatt időnként megláttuk egymást a többiekkel, és integettünk, mint a kis óvodások az erdei kiránduláson. Csak itt az óvónéni helyett a magashegyi szél tartotta a fegyelmet.
Lassan kirajzolódott az első nagy célpont: a Hochtor alagút előtti rész, a Kiosk Hochtor környéke. Ez volt az első komoly checkpoint. Itt megálltunk, ittunk egy teát, ettünk egy sütit, és próbáltuk elhitetni magunkkal, hogy teljesen normális dolog bringás cipőben, izzadt mezben, magashegyi hidegben süteménnyel tárgyalni a folytatásról.
Hochtor alagút: amikor az alpesi képeslap átvált túlélő módba
A Hochtor a Grossglockner Hochalpenstrasse egyik ikonikus pontja. Az út hivatalos adatai szerint 2504 méteres magasságban található, és amikor bringával eljutsz ide, már érzed, hogy nem csak szintet gyűjtöttél, hanem valami egészen más világba léptél. Átmentünk az alagúton, és a másik oldalon brutális látvány fogadott minket: óriási hegyek, szétnyíló panoráma, vad alpesi hangulat.
Meg persze szél, mínusz 1 fok körüli hőérzet, havas eső. A hegy itt nagyon gyorsan közli, hogy a képeslapnak van B oldala is.
Józsi itt már nem volt velünk, a hüttébe sem jött be, mert fázott. Ki gondolta volna, hogy full nyári szerkóban hideg van fent 2500 méteren? Ő nem. De ez is hozzátartozik a Grossglockner kerékpáros történetéhez: amit lent jó ötletnek gondolsz, fent néha kabarévá érik. Csak a nézőtér is fázik. 😀
Edelweißspitze terv: macskakő, hófalak és 50-es oldalszél
A következő terv az Edelweißspitze lett volna. Ez a Grossglockner Hochalpenstrasse legmagasabb, járművel elérhető pontja, 2571 méteren, és elképesztő körpanorámát ad a környező háromezres hegyekre. Bringásként viszont nem ajándék. A bekötő meredek, a felső részen macskaköves, és rossz időben hamar átváltozik egy kis alpesi próbateremmé, ahol a hegy vizsgáztat.
Elindultunk az Edelweißspitze felé. Jött egy rövidebb lefelé, és már az első méterek után tudtuk, hogy ez visszafelé nem fog jól esni. Gurultunk lefelé a 4-5 méteres hófalak mellett, ahol mondani sem kell, nem trópusi pára csiklandozta a bokánkat. Néha úgy futott át rajtam a hideg, hogy beleremegtem.
Már majdnem leértünk a síkabb részre, amikor az oldalszél szépen meglibegtetett. Volt egy rizikós 100-150 méterem, ahol nagyon nem esett jól a helyzet. A váztáskám valószínűleg különösen megtetszett az 50 körüli oldalszélnek, mert úgy gondolta, ragaszkodna hozzám. A magashegyen a szél nem csak fúj, hanem személyes véleményt formál rólad.
Jött a következő alagút, a másik oldalon pedig még hidegebb lett, és még intenzívebben kezdett esni valami az égből. Havas eső, fagyott eső, eső, mindenből kaptunk egy kis kóstolót. Csaba és Dávid itt már elnyúltak tőlünk, hasítottak lefelé, ahogy szoktak. Mi Zsoltival megálltunk, és elkezdődött az a klasszikus beszélgetés, amit minden bringás ismer:
– Te is fázol?
– Én is fázok.
– Nálad is esik?
– Itt is esik.
– Ki mondja ki előbb, hogy forduljunk vissza?
Én mondtam ki. És jó döntés volt.
Visszafordulás: a hegyen az okos döntés is teljesítmény
Elengedtük az Edelweißspitzét. Nem azért, mert ne lett volna kedvünk hozzá vagy erőnk, hanem mert a hideg, a csapadék, a szél és az oldalszeles rész együtt már túl sok volt. A Grossglockner kerékpárral nem az a hely, ahol bizonygatni kell bármit. Itt az okos visszafordulás legalább akkora teljesítmény, mint a csúcspont begyűjtése.
Csak ugye visszafordulni sem azt jelentette, hogy innentől lefelé gurulunk boldogan. Előbb még várt ránk körülbelül 200 méter mászás vissza az alagútig. Közben már egész intenzíven esett a fagyott eső és a havas eső, hol ez, hol az, mintha az időjárás sem tudta volna eldönteni, melyik kellemetlenebb arcát mutassa.
Még a Hochtor alagút előtt megálltunk a hófal mellett fotózni. Ha már a hegy ilyen díszletet épített, legalább dokumentáljuk. Aztán elindultunk visszafelé, közben pedig jól megdobáltuk egymást hógolyóval. Zsolti úgy tarkón cserdített, hogy meg is dicsértem érte. Ritka az ilyen szép találat magashegyi környezetben. 😀
Lefelé a Grossglocknerről: lassan, kontrolláltan, tiszta fejjel
A lefelé már nem játék volt. Felvettünk mindent, ami nálunk volt: mellény, karmelegítő, kabát, amit csak találtunk. Szerencsére így már nem fáztunk a lejtmenetben, de gyorsan nem mentünk. Ekkorra esett az eső, az út taknyos lett, a kanyarokban pedig a szél kiszámíthatatlanul mozgott.
A Grossglockner hivatalos kerékpáros tanácsai között is szerepel, hogy lefelé lassan, kontrolláltan kell haladni, nem szabad levágni a kanyarokat, figyelni kell a fékek melegedésére, és az időjárási körülményekhez kell igazítani a tempót. Ez itt nem csak óvatossági szöveg egy weboldalon. Ez konkrétan az a különbség, hogy jó sztorival érsz le, vagy hülyeséget csinálsz.
A gleccseres körforgalomnál már nem sokat gondolkodtunk azon, menjünk-e a Kaiser-Franz-Josefs-Höhe felé. Esett az eső, mögöttünk jött a fekete felhő, és bár ott már kevésbé volt durva az idő, nem volt kérdés: most le kell gurulni. A Pasterze-gleccser és a Grossglockner panoráma persze elképesztő látvány lehet tiszta időben, de ezen a napon a hegy már bőven adott eleget.
Jött még egy kis emelkedő a mormotales előtt, ahol Zsolti úgy gondolta, hogy felfelé belószol. Én persze nem hagytam magam. Aztán ő jött, aztán én. Majd nagyjából 12 másodperc után rájöttünk, hogy ez milyen fantasztikus ötlet volt 2000 méter környékén, hidegben, eső után, egy félig túlélő üzemmódba kapcsolt napon. Csodálatos 12 másodperc volt. 😀
Vissza Heiligenblutba: Leberkäse, kóla és megérkezés
Ahogy lejjebb értünk, egyre jobb lett az idő. Az erdős részbe visszaérve már kevésbé fújt a szél, melegebb volt, és végre levettünk egy réteget. A fizetőkapunál már ideiglenesen le volt zárva az út a felfelé az új próbálkozók előtt. Nem is nagyon találkoztunk sok akcióhőssel magunkon kívül, de igaz, ami igaz, még korán volt.
11:30 körül már újra Heiligenblutban voltunk. Szemben fütyörészett Józsi, és ette a jól megérdemelt Leberkäse-t. Gyors iránymutatás után mi is benyomtuk a saját részünket egy kóla mellett. Ettünk, ittunk, szusszantunk egyet, aztán legurultunk az autóhoz. Dávidékról már tudtuk, hogy korábban elindultak lefelé, így hamarosan ők is megérkeztek.
Az autóknál mindenki elmesélte a maga izgalmait. Ki mit látott, hol fázott, hol csúszott, hol döntött úgy, hogy a hegy mára eleget mutatott. A bringák bekerültek, mi átöltöztünk, majd felmentünk a Jungfernsprung vízeséshez.
Itt picit csendben volt mindenki. Csak hallgattuk a lezúduló víztömeget, és mindenki emésztette, hogy hol is jártunk a mai nap. Pár órával korábban még hófalak között álltunk, havas esőben, 2500 méter környékén, most pedig lent voltunk a vízesésnél, a hegy egy egész napnyi kalandot sűrített volna délelőttbe.
Miért kell nagyon figyelni az időzítésre?
Utólag derült ki igazán, mennyire jól időzítettük a Grossglocknert. A következő napokban a hegy teljesen le volt zárva a bringások előtt, így máskor nem lett volna lehetőségünk megcsinálni. Ez tökéletesen mutatja, hogy a Grossglockner nem olyan célpont, ahová elég csak odamenni. Itt figyelni kell az időjárást, az útállapotot, a lezárásokat és a napszakot is.
A hivatalos ajánlás szerint bringával érdemes nagyon korán, lehetőleg 8 óra körül. Mi is ezért választottuk a korai rajtot. Ráadásul a magashegyi idő délutánra gyakran romolhat, gyorsan jöhet felhő, szél, eső, hideg. A lenti völgyi időből nem szabad következtetni arra, mi vár fent a Hochtor vagy az Edelweißspitze környékén.
– az aktuális időjárás-előrejelzést több forrásból,
– a széladatokat, különösen 2000 méter felett,
– és azt is, hogy van-e ideiglenes lezárás bringásoknak.
Grossglockner kerékpárral: mire készülj?
A Grossglockner kerékpár túra Heiligenblut felől komoly magashegyi feladat. Nem feltétlenül a nyers számok miatt a legdurvább, hanem azért, mert az időjárás, a forgalom, a magasság, a hideg és a hosszú lejtmenet együtt nagyon sokat kivesz az emberből.
Amit mindenképp érdemes vinni:
– szélálló mellény vagy kabát,
– karmelegítő és térdmelegítő vagy lábmelegítő,
– hosszú ujjú aláöltöző vagy plusz réteg,
– teljes ujjú kesztyű, főleg lejtmenethez,
– esőkabát vagy vízlepergető felső,
– elegendő étel és folyadék,
– lámpa, ha romlik a látás vagy alagúton haladsz át,
– jól beállított fékek és megfelelő fékbetét,
– töltött telefon, offline térkép és vészhelyzeti kontakt.
A lefelé külön figyelmet igényel. A hosszú, hideg ereszkedés alatt fázhatunk, csökkenhet a reakcióidő, az esős aszfalt pedig sokkal kevesebb hibát enged. Nem kell itt hősködni. A Grossglockner akkor is emlékezetes marad, ha nem 70-nel csapatod lefelé, hanem ésszel, kontrollal, vigyorral és ép fékekkel érsz vissza.
Kaiser-Franz-Josefs-Höhe és Pasterze-gleccser: érdemes betervezni?
Ha jó az idő és van erő, a Kaiser-Franz-Josefs-Höhe mindenképp megér egy kitérőt. A hivatalos leírás szerint 2369 méteren található, közvetlen kilátással a Grossglocknerre és a Pasterze-gleccserre. Ez az egyik legismertebb panorámapont az egész úton, látogatóközponttal, parkolóval és több rövid kirándulási lehetőséggel.
Bringával viszont ezt is bele kell számolni az erőbe és az időjárásba. A körforgalomtól a gleccser felé vezető út újabb mászásokat és lejtéseket ad, vagyis nem csak egy „bekanyarodunk, megnézzük” típusú kitérő. Jó időben viszont valószínűleg az egyik legszebb extra program a Grossglockner kerékpáros túra mellé.
Mi aznap végül elengedtük, mert a fekete felhők és az eső mögöttünk jöttek. Ez volt az a döntés, amit utólag sem bántunk meg. A hegyen néha nem az a kérdés, mit tudnál még megcsinálni, hanem az, hogy mit érdemes.
Jungfernsprung vízesés: tökéletes levezetés a Grossglockner után
A túra végén visszatérni a Jungfernsprung vízeséshez kifejezetten jó döntés volt. A vízesés rövid sétával elérhető, a Hohe Tauern Nemzeti Park szerint a körút nagyjából pár kilométeres, körülbelül 1 órás, könnyű séta. Egy ilyen magashegyi bringás nap után nem is kell több: egy kis gyaloglás, vízrobaj, csend, aztán lassan megérkezik a fej is oda, ahová a test már leért.
A vízesés neve egy legendához kapcsolódik: a történet szerint egy fiatal lány egy vadász elől menekülve ugrott le a szikláról, de angyalok mentették meg. A hely hangulatához nagyon passzol ez a mese. A hegyek, a víz, a sziklafal és a lezúduló víztömeg együtt tényleg olyan, mintha a természet itt egy régi történetet mesélne újra és újra.
Heiligenblut és környéke: nem csak bringásoknak érdekes
Heiligenblut a Grossglockner egyik legismertebb kapuja, és nem véletlenül. A település képeslapos fekvése, a hegyek közé ékelődő templom, a Möll-völgy és a Hohe Tauern Nemzeti Park közelsége miatt akkor is érdemes itt megállni, ha valaki nem bringával érkezik. A környék tele van rövid túrákkal, panorámapontokkal, vízesésekkel és magashegyi kirándulási lehetőségekkel.
Kerékpárral a Grossglockner az egyik nagy klasszikus, de a régióban több más komoly célpont is elérhető. Ha alpesi bringás napokat tervezel Ausztriában, akkor érdemes kombinálni a környéket például a Maltatal és a Kölnbrein-tározó irányával, vagy távolabb a Nockalmstraße szerpentinjeivel. Ha pedig átugranál Olaszországba, a Monte Zoncolan már egy teljesen más karakterű, de legalább ennyire emlékezetes kihívás.
– Monte Zoncolan kerékpárral – olasz mászás, ami nem viccel
Napzárás: forró zuhany helyett bojlerdráma
Miután visszaértünk a szállásra, mindenki készült egy jó, megérdemelt forró zuhannyra. Vagyis nem. Mert nem volt melegvíz. Elromlott a bojler. Hurrá.
Szóval gyorsan zuhanyzott mindenki, olyan tempóban, ahogy az ember csak akkor tud, amikor a Grossglockner után a hideg víz még egyszer emlékezteti rá, hogy ma a komfortzóna szabadságra ment. Ettünk egy jót, aztán még nyakunkba vettük a várost, sétáltunk egyet, és természetesen boltba is mentünk, mert valamiért egy ilyen többnapos túrán nincs nap bolt nélkül. Ez valószínűleg íratlan bringás törvény. 😀
Szuper nap volt. Ma is bebizonyosodott, hogy az emberi tűrőképességet ki lehet tolni. Főleg nyári mezben, 0 fok körül, lefelé 60-nal. Ugye, Józsi?
Egy dolog biztos: a Grossglockner kerékpárral nem csak egy kipipált útvonal. Ez olyan élmény, ami után kicsit máshogy nézel a hegyekre. Meg magadra is. Odafent nagyon egyértelművé válik, hogy mennyire picik vagyunk, és hogy néha pont ettől lesz igazán nagy egy nap.
Kinek ajánlott a Grossglockner kerékpárral?
A Grossglockner kerékpárral azoknak ajánlott, akiknek van már tapasztalatuk hosszabb emelkedőkön, nem ijednek meg a magashegyi időjárástól, és tudnak fegyelmezetten dönteni akkor is, ha a csúcs még csábítóan közel van. Ez nem kezdő bringás útvonal, és nem is olyan hely, ahol csak a Strava-szegmens számít. Itt a biztonság, az időzítés és a felszerelés legalább annyira fontos, mint az erő.
Aki viszont felkészülten érkezik, annak a Grossglockner Ausztria egyik legnagyobb bringás élménye lehet. Heiligenblut felől indulva különösen szép a tájváltás: a völgyi zöldből fokozatosan jutsz fel a kopár, havas, magashegyi világba. Útközben ott vannak a vízesések, a hegyi legelők, a mormoták, a hófalak, az alagutak, a hütték és azok a kanyarok, amelyeket később még sokszor visszanézel fejben.
Rövid túrainfó
– Kiindulópont: Jungfernsprung vízesés környéki parkoló, Heiligenblut előtt
– Fő cél: Grossglockner Hochalpenstrasse, Hochtor iránya
– Legmagasabb pont az úton: Edelweißspitze, 2571 m
– Hochtor magassága: 2504 m
– Ajánlott indulás: korán reggel, lehetőleg 8 óra körül vagy elő$tte
– Nehézség: nehéz, magashegyi kerékpáros túra
– Fő veszélyek: gyors időjárás-változás, hideg, szél, eső, hosszú lejtmenet, forgalom
– Ajánlott időszak: nyári hónapok, de mindig aktuális út- és időjárás-ellenőrzéssel
Miért érdemes végigmenni ezen a túrán?
A Grossglockner kerékpárral azért különleges, mert egyetlen útvonalon adja meg az alpesi bringázás minden arcát: hosszú mászást, vad panorámát, hófalakat, hirtelen változó időjárást, nagy döntéseket és hatalmas megérkezésérzést. Nem feltétlenül az lesz a legfontosabb, hogy eljutottál-e minden tervezett pontig. Sokkal inkább az, hogy ott voltál, tekertél, figyeltél, döntöttél, és a hegy végül beengedett egy kicsit a saját világába.
Ez a túra azok közé az élmények közé tartozik, amelyekről később is könnyű beszélni, mert minden kanyarhoz jut egy kép, minden hideg pillanathoz egy poén, és minden nehéz részhez egy olyan érzés, hogy ezért bizony megérte elindulni.
Második teljes napunkra ébredtünk. Rendesen kialudtuk magunkat – jól is jött, mert mára esőt ígért az időjárás. Dávid és Csaba az „lesz ami lesz” hozzáállással megindultak Olaszország felé, és utólag kiderült, hogy jól döntöttek: csak kicsit áztak. Mi pedig kényelmes reggeli után beültünk a nyeregbe, és irány a Plöckenpass – irány Olaszország.
10 méter után már volt is egy kis meglepetés
Szóval elindultunk a Plöckenpass irányába, azzal a bevallott szándékkal, hogy áttekerünk Olaszországba egy jó kávéra és valami finom kajára. A terv szép volt. A valóság viszont már 10 méterrel az indulás után beleszólt: Zsolti Garminja felvillant, és közölte, hogy „Tesa, nem töltöttél fel!” Szólott a Di2. 😄
Annyira nem volt feltöltve a váltó, hogy már fel sem váltott rendesen – mindig vissza rakta a beállított para fogasra. Kérdeztük, hogy mi legyen. Zsolti legyintett: megoldja kevés váltással, mert hát erős is, meg felfelé megyünk úgyis. A végére tényleg maradt még benne! Nem ez volt viszont a nap legjobb (Józsi, legjobb? 😄 ) része – ezt akkor még nem tudtuk. 😄
A Plöckenpass – ahol a történelem és a kanyarok találkoznak
A Plöckenpass (1357 méter) nem akármelyik hágó. Ez a Karni-Alpokban található határhágó az ausztriai Kötschach-Mauthent köti össze az olasz Friaul-tartomány Timau falujával, és az út innen tovább vezet Tolmezzo és Udine felé. De a Plöckenpass történelme jóval régebbre nyúlik vissza annál, mint hogy kerékpárosok és motorosok nyüstöljék: már a rómaiak is kiépítették az itt haladó ősi málhásutat, és ez volt a Via Iulia Augusta nyugati szakasza – az az útvonal, amely Velencét kötötte össze a tartományokkal. A hágó már a bronzkorban ismert útvonal volt. Szóval amikor felmászunk rá kerékpárral, akkor ezernyi év történelem gördül a kerékpárunk alatt.
Nekiálltunk a mászásnak – kényelmesen, mert holnapra tartogattunk egy kis erőt. Jöttek a már jól ismert kanyarok, a kis tavacska, a váltakozó alagutak, a panoráma, ami minden egyes alkalommal lenyűgöz, hiába láttad már párszor. Kerékpározni a Plöckenpassra olyan, mint egy jó filmet újranézni: tudod, mi jön, mégis meghat.
A küllő hangja, amit a hegy is meghallott
Aztán nem sokkal a tavacska után, az egyik alagútban – CSATTANÁS. Józsi felől. Akkora hang, hogy azt hittük, lebontotta a hegyoldalt.
Gyorsan megállt, mi meg nem, XD Az alagútban nem is nagyon láttuk, hogy mizu, mert sötét volt. Kiabáltunk vissza: oké vagy, jössz? Jövök, hangzott el a válasz! Felvártuk, aztán kiderült: elcsattant egy küllő. Azok a fránya wattok – pedig nem is nyomta neki, de tényleg. 😄
Megbeszéltük, hogy a tetejére mindenképpen felmegyünk a Plöckenpassnak, aztán meglátjuk, mi a helyzet a kerékkel, és az alapján döntünk. Közben szólt Józsi, hogy üt a kerék – onnantól már tudtuk, hogy a teteje után uccu lefelé, mert kerékpárszervizt kell keresni. Ha már így állt a helyzet, az utolsó 3-4 kilométert megnyomtuk rendesen – jöttünk fel itt már párszor, de ez a szakasz PR lett. Egész jól meglőttük. 😄
Vissza, majd irány Lienz
Visszafordultunk a szállásra, gyorsan felkészültünk, és irány Lienz – kerékpárszerviz-vadászatra. Lienz nem messze van Kötschach-Mauthentől: Kelet-Tirol székhelye az Isel és a Dráva összefolyásánál fekszik, Ausztria egyik legnaposabb városaként évente több mint 2000 napsütéses órával büszkélkedik, és olasz határszellemének köszönhetően igazi dolce vita hangulat lengi be. Karnyújtásnyira van Ausztria legmagasabb pontja, a 3798 méteres Grossglockner, a régió legjobb sípályái, és innen egy óra alatt elérhető a Dolomitok gyöngyszeme, a Tre Cime di Lavaredo is. Szóval nem egy rossz város.
A városban 5 kerékpárbolt van – Józsi pechére ebből csak a Specialized Official Store volt nyitva, ahol az óradíj nem esett jól neki. Két órát mondtak a küllőre. Én a várakozást hasznosan töltöttem: vettem egy S-Works Evade 4 sisakot, elég frankó cucc. 😄
Lienz belváros és egy meglepően jó pizza
Amíg Józsibácsi küllőjét szerelték, bejártuk a belvárost – és megérte. A főtéren a városháza szerepét betöltő Liebburg-kastély a város jelképe, a belvárosban barokk Antoniuskirche-templom és egy ferences kolostor is megtalálható, a város fölött pedig a több mint 750 éves Schloss Bruck vár trónol, ma múzeum és képzőművészeti galéria. Olaszország közelsége érződik a városképen és a helyiek mentalitásán is – pálmafák és kaktuszok nőnek a parkban, és egymást érik a borozók meg a hangulatos bárok.
Ettünk egy jó pizzát is – meglepően jót, komolyan! Vettünk pár szuvenirt, aztán visszaslattyogtunk a boltba, ahol Józsinak épp akkor szerelték a kerekét. A végeredmény röpke 100 euró volt – de legalább tudtunk gurulni tovább. Max az árát visszaspórolja a sörön gondoltuk, na de nem így lett. 😄
Szerpentin, Lanz-ba fel
Felszívtuk magunkat, hogy ma még tekerünk! Józsi pechére az autóval vissza is a szerpentinen kellett mennünk, és mivel felszívtuk magunkat ugyebááár, viszonylag lendületesen szedtük a kanyarokat – amennyire ezt lehet egy kisbusszal persze. Imádta minden méterét. 😄
Visszaértünk a szállásra, átöltöztünk, és egy röpke 10 kilométert tekertünk még – na de abba összeszedtünk 402 méter szintet. Feltekertünk egészen Lanz kis hegyifalu-szerű településig, ahol egy festői helyen elhelyezett pad várt minket parádés panorámával. Olyan panoráma, amiért megérte felmászni. Aztán visszagurultunk a szállásra és a második vacsoránk közben jól levontuk a tanulságokat, volt mit – Di2 töltés: kötelező; küllő: figyelni rá; pizza Lienzben: ajánlott. 😄
A holnapi nap parádé vár ránk – de erről majd a következő részben!
Következő rész: az a nap, amiért az egész út megszületett – spoiler: nem lesz hiány sem kanyarból, sem kilométerből.
Kerékpártúrákért vagy minden más egyébért katt ide.
Az első teljes napunkra ébredtünk. Viszonylag időben keltünk – ekkor még nem tudtuk, hogy ez nem mindenkinek megy ilyen simán. Ugye, Csaba? 😄
Reggeli, szokásos készülődés, aztán gyorsan el is indultunk – a bringákat előző este bepakoltuk az autóba, szóval ezzel nem kellett reggel bajlódni. Várt ránk egy kis utazás Kötschach-Mauthen és Gmünd in Kärnten között, nagyjából egy óra. De nem unatkoztunk: minden irányba gyönyörű hegyek tárultak elénk, ráadásul a faluból kivezető szerpentin út gondoskodott a reggeli szívdobogtatásról – Józsi nagy örömére, ezen a héten ezt oda-vissza nyüstöltük még párszor. 😄
Gmünd – ahol a Porsche megszületett
Megérkeztünk Gmündbe, és a Porsche Automuseum Helmut Pfeifhofer melletti ingyenes parkolóban alakítottuk ki a bázisunkat. Gmünd egyébként nem akármilyen kis szöglet: ez a bájos, középkori várfallal övezett karintiai kisváros a Malta folyó és a Lieser találkozásánál fekszik, és autórajongóknak szinte zarándokhely – itt született meg az első Porsche.
Nem viccelünk: Ferdinand Porsche a második világháború után ide hozta át a gyárát, és 1948-tól egészen 1950-ig itt készültek az első 356-os modellek, összesen valamivel több mint 50 darab. Erre emlékeztet az 1982-ben megnyílt múzeum, ami Európa első és egyetlen magán Porsche-gyűjteménye. Ha szereted az autókat és a Porsche sem áll messze tőled, akkor ez kötelező – nem nagy a hely, de nagyon szépen bemutatja a márka történetét, és van itt jó néhány gyönyörű darab.
De mi nem autókért jöttünk – hanem kerékpározni. Szóval a parkolóból egyenesen a nyeregbe.
A Fallbach-vízesés és az első kanyarok
Elindultunk a völgyben, egy igazán hangulatos, panorámás kerékpárúton haladtunk befelé egészen a hegy lábáig, a sorompóig – ahonnan a motorosoknak és autósoknak fizetős a tovább haladás, kerékpárosoknak viszont ingyenes. De még a sorompó előtt volt egy ajándék: a Fallbach-vízesés. Karintia legmagasabb vízesése, 200 méterről zuhog le – és ha azt hiszed, hogy ez túlzás, akkor állj meg előtte öt percig és nézd. Alatta egy kis élménypark is van.
Megkezdtük a mászást a Kölnbrein duzzasztógát irányába – és eléggé találó kifejezés a „duzzadó”, mert a lábak becsületesen duzzadtak. Főleg, mikor egy-egy kanyarban bereccsentett a meredekség, és ahhoz olyan meleg társult, hogy nem győztük töltögetni a kulacsot a jéghideg forrásokból. Egyik kanyar követte a másikat, alagútból alagútba – ahol nagyon jól esett a hűvös. Ennél a pontnál kell szólni: lámpa használata kötelező és erősen ajánlott is, mert vannak hosszabb, teljesen kivilágítatlan alagutak is. Ugye, kedves József? 😄
Sok évvel ezelőtt én először találkoztam olyan alagúttal, amiben egy szerpentin kanyarodik – és elsőre rögtön jött ki belőle egy busz is. Most nem volt busz, de a kanyar ugyanott volt, ahol eddig mindig. 😄 Néhányszor jelzőlámpa fogott meg minket – több helyen van külön jelzés bringásoknak is, és van ahol csak a motoros-autós forgalmat szabályozzák. Összesen talán kétszer kellett megállnunk lámpa miatt, ami éppen piros volt.
A Kölnbrein-gát – 200 méter, 2 millió köbméter beton
Lassan feljebb és feljebb tekervén kikandikált a gát, és ahogy közeledtünk, a méretei egyre csak nőttek. Aztán megérkeztünk – és az ember csak áll és bámul.
A Kölnbrein-gát Ausztria legnagyobb duzzasztógátja: 200 méter magas, 626 méter széles, és az építéséhez közel 2 millió köbméter betont használtak fel. A terveket már az 1930-as évekre elkészítették, de az építkezés csak 1971-ben kezdődhetett el – előbb utat kellett vágni a völgybe, ami önmagában sem volt egyszerű feladat. A 14 kilométeres Malta Hochalmstrasse mentén 6 alagutat kellett fúrni, mielőtt akár egy kocsi betont is felszállíthattak volna. Az erőmű végül 1979-ben állt munkába, és Ausztria egyik legnagyobb teljesítményű vízerőműveként szolgál azóta is.
A tározó vizének mennyisége most picit kevesebb volt a szokásosnál – tavaly ugyanis teljesen leeresztették a gátat, és most töltődött vissza abból a kevés hóból, ami a télen esett. A víz éppen ezért különösen intenzív kékeszöld színben pompázott, olyan árnyalatban, amit csak az Alpok adhat.
Van a gát jobb oldalán egy múzeum is – bringás cipőben óvatosan, mert hosszú lépcsősor vezet fel, és csúszós tud lenni. Ugyanez vonatkozik az Airwalkra is 😄, ami a gát testének közepén emelkedik ki a mélység fölé. Nem mindenki mert kijönni – nem csak a kilátóra, de már a gát szélére sem. Józsi kifejezetten rosszul érezte magát a magasság miatt, de ezt nem mondjuk el senkinek, maradjon így négyszemközt. 😄
Akác tüske Ausztriában, avagy hazai anyag az Alpokban
Mindenki csodálta a magasságot, a tájat és a döbbenetes víztömeget, amikor Zsolti kissé hitetlen hangon közli: „Srácok, szerintem defektem van.”
És tényleg. Defekt. De nem akármilyen – akác tüske! 😄
Ausztriában, 1900 méteren, ahol egyetlen akácfa sincs a közelben. A defektszerelés közben fejtettük meg a rejtélyt: ez valószínűleg még otthoni anyag, ami valahogy beágyazódott a gumiba és idáig utazott velünk. Egy komplett csodálkozó nyugdíjas csoport szeme előtt vizsgázott a kis kompresszorunk, ami pikk-pakk felpöfékelte a nyomást – és haladtunk is tovább, immár lefelé.
Mordori felhők, almafröccs, és egy Porsche
Picit sietősre vettük a dolgot, mert mordori – sőt: hermagori 😄 – fekete felhők gyülekeztek mögöttünk. Pár méterrel később be is igazolódott a félelem: elkezdett esni az eső, pont annyira, hogy taknyos legyen az út és a fékeink is kiengedjék magukból azt az oktávot, amire éppen képesek. Gyorsan leereszkedtünk, pár kilométerrel lejjebb már sokkal barátságosabb volt az ég – meg is álltunk egy pohár almafröccsre. Már aki ugye… vagyis csak én, a többiek söröztek. 😄
A poharak fenekére gyorsan sikeredett lenézni, mert jött a szél és a napernyőt vitte is, ahogy az a könyvben meg van írva. De itt történt a nap egyik nagy élménye: az egyik melós srác bepattant a Porschéjába, és elkezdte tolni rendesen. Aztán később felvárt minket, és gondolta, Csabával nekiáll versenyezni. Csaba szerzett tapasztalatot, hogy kerékpárral egy Porsche ellen versenyezni nem feltétlenül fair dolog, mármint saját magára nézve. 😄 Brutál autó, brutál hang. Hatalmas figura volt!
Lefelé, Gmünd, és az önálló kalandvágyók
Kis hátszelünk volt, így a kerékpárutat hamar lehoztuk Gmündig. Bementünk a városba, ettünk egy sütit, ittunk ezt-azt – Gmünd belvárosát egyébként megéri megnézni: a középkori várfal, az 1399-ben felszentelt gótikus plébániatemplom, a barokk Lodron-kastély és az Alte Burg várrom mind ott sorakoznak a pár utcányi belvárosban.
Dávid és Csaba úgy gondolták, még megnézik azt a hátsó utat – felfelé. Mi mondtuk nekik, hogy oké, vagy itt leszünk, vagy az autónál. 😄 Mire felfedeztük a belvárost és kisétáltunk a parkolóba, pár perccel később ők is befutottak.
Nem áztunk meg nagyon, csak éppen, de meg is száradtunk éppen. Le is sültünk, meg nem is. Összességében pont jó időnk volt – és a lábak is megkapták, amit kértek.
Következő rész: a következő nap és az újabb hágók – mert kerékpározni Ausztriában azt jelenti, hogy mindig van még egy kanyar a következő hegy mögött.
Két évvel ezelőtt az augusztus hófúvással köszöntött minket Kötschach település. Igen, jól olvastad – hó. Augusztusban. Szóval maradt bennünk egy kis adósság, amit törleszteni kellett. Felmértem a terepet, kiderült, hogy nem vagyok egyedül ezzel az érzéssel, és pikk-pakk össze is rándítottunk egy kisbuszra való embert. Mert ha már elmegyünk kerékpározni Ausztriába, akkor csináljuk rendesen.
A szállás lefoglalva – a már jól ismert, szokásos kis helyünk Kötschach-Mauthenben –, a pereputty összeszedve, mindenki készült ezerrel. És miért épp Kötschach-Mauthen? Mert ez a kis karintiai kisváros, amely 705 méteren fekszik a Felső-Gailtali-völgyben, kerékpározásra és hágóra éhes bringások számára igazi Kánaán. Bármerre indulsz el innen, brutális hágók és hatalmas mászások sorakoznak: északra a Gailberg-nyereg, délre a legendás Plöcken-hágó (1357 m), amely az olasz határig kanyarog fel, nyugatra meg a Lesachtal völgye nyílik meg előtted. Mondhatni, nem kell félni a pihenős napoktól.
Rakodás és indulás
Én már előző este bepakoltam a bringát és a csomagok nagy részét – tettem ezt Zsolti bringájával is. Másnap reggel 7-kor tiszteletét tette Józsi és Dávid is, bepakoltuk a bringákat, csomagokat és indultunk Zsoltiért a város másik végébe. Zsolti cuccainak nagy része már előre a buszban volt, csak két „csíkos szatyrot” kellett még a kupac tetejére hajítani, aztán mehetett is a menet.
Hosszú út áll előttünk: Nyíregyházáról Kötschach-Mauthenig nem semmi táv. Pesten még felvettük Csabát és a fenevad Meridáját – ez utóbbira emlékezzetek, mert még fontos szerepe lesz a történetben. 😄 Csalingáztunk egy picit, néztük a várost, de nem sokat, mert kentük is tovább.
M7, Balaton, és egy hatalmas rántott szelet
Az autópályastratégia egyértelmű volt: az M1-est messzire elkerüljük. Ma Bajnokok Ligája meccs van Budapesten, ami önmagában is elég ok arra, hogy ne parkoló autókat nézzünk órákon át a felszántott M1-esen. Szóval irány az M7 – igen, a Balaton-riviéra felé, de ne izgulj, Székesfehérvárnál felfordultunk. 😄
Már indulás előtt megvolt a terv: Körmend környékén megállunk ebédelni, mert enni csak kell. A Vén Gesztenye Csárdában kötöttünk ki, és nem bántuk meg. Amit akkor még nem tudtunk: Dávid 3 nap múlva is az ott elvitt maradékot fogja enni, mert akkora adagat kaptunk, hogy azzal a rántott szelettel takarózni is lehetett volna – teljesen komolyan mondom. Jól laktunk, talán kicsit túlságosan is jól. Tankoltunk egy jót – plusz láttunk egy gyönyörű kék Porsche-t a kúton, ami már önmagában megérte az ottani megállót.
Ausztria: dombok, hegyek, és vasárnap
Mostantól Ausztriában tapossuk neki, szigorúan csak a megadott sebességgel, erre fokozottan figyeljetek, mert fájhat a dolog. Jöttek a dombok, bámészkodtunk. Aztán jöttek a hegyek, még jobban bámészkodtunk. Ez az, lassan megérkezünk!
De azért még volt egy kötelező megálló: vásárolni kellett, mert Ausztriában vasárnap még a fű sem nő, nemhogy bolt legyen nyitva. Klagenfurtban vagy Villachban álltunk meg – már nem emlékszem pontosan –, mindenesetre Billában voltunk, és ettünk egy jó kis Leberkäse-t, mert hát Ausztria, plusz legalább 2 órája nem ettünk. 😄
Villachnál lejöttünk az A2-es autópályáról, és egy kisebb főúton haladtunk tovább Hermagor felé. Hermagor a Nassfeld-régió kapuja – és mi már itt tudtuk, hogy a kertek alatt vagyunk. Ez a vidék ismerős volt: itt szenvedtünk már, itt áztunk már el, itt volt már részünk az igazi karintiai hegyi élményben. Tekeregtünk még jobbra-balra, aztán megérkeztünk a főhadiszállásra.
Séta, régi autók, és egy ismeretlen Volvo
Gyorsan kipakolás, aztán irány egy kis átmozgató séta – egész nap csak ücsörögtünk, kellett a mozgás. Besétáltunk Kötschach belvárosába, megnéztük a templomot és a környéket. Visszafelé találtunk egy autószerelőt, ahol szép régi autók sorakoztak – köztük egy gyönyörű Volkswagen T1-es kisautó, ami egyszerűen lenyűgöző volt. Volt ott valami régi Volvo is leponyvázva, de azt nem sikerült beazonosítanunk.
Lassan hazafordultunk, mert holnap kezdődik a vadászidény. Hogy ki vadász le kit – az már a következő részből derül ki. 😄
Következő rész: az első nap a nyeregben – és kiderül, mire ez a nagy hűhó 😀
Kerékpártúrákért vagy minden más egyébért katt ide.
Nos, megint csináltunk egy kis hülyeséget, hogy tényleg az volt-e majd a végén eldönti mindenki.
Úgy kezdődött az egész, hogy Csaba barátom eljött Lentiből, kicsit kerékpározni erre a környékre, és egyik nap azt találtuk ki, hogy mi lenne, ha a Tisza tavat kerülnénk meg, átadták az új hidakat nézzük meg. Nos nem is gondolkodtunk sokat megkerültük. Szép volt jó volt, de én keveseltem benne a kihívást, elkezdtem gondolkodni, mit is kellene, tekerjük körbe kétszer-háromszor? Nem hagyott nyugodni a dolog, hazautazott Csaba és kicsit elkezdtem nézegetni a térképet, aztán útvonalat terveztem. Majd egyik nap felhívtam Józsit, hogy te figyelj már, nem tekerjük körbe a Tisza tavat? Jött is a válasz, hogy hallod én is erre gondoltam, na de innen induljunk Nyíregyházáról, na de egyre gondoltunk. Aztán hívtam Zsoltit, hogy figyelj már jövőhéten szombaton programod van, megyünk tavat kerülni, bele is ment minden gondolkodás nélkül, csak akkor még nem tudta, hogy lábon itthonról, na nem mintha utána sokat kellett volna győzködnünk.
Eljött az előző este, még tartottunk egy gyors itiner ellenörzést, de túlzásba nem vittük, inkább eszegettünk, iszogattunk és Zsolti kerekét szereltük. Hamar fel is oszlott a buli, mert hajnal 4:00-kor ébresztő volt ugyan is 04:30-kor indulás volt tervezve, és végül így is lett.
Indulás reggele, Orosról indultunk, majd felvettük Zsoltit körülbelül 5 perccel később,és már hasítottunk is kellemes időben indultunk, itt-ott kicsit hűs levegő segített felébredni még a félálomból, de hamar felébredtünk. Kiértünk a városból, mire hátba csapott minket a napfelkelte, a Nagyszeki-tó mellett ahol párába burkolózott a tó és a körülötte lévő nádas, elég szép látványt nyújtva. Érkezünk a mai első „hegyünkhöz” mert ma ilyenből lesz sok és a magasságot tekintve ezt hegynek neveztük a mai napra, na szóval felüljáró. Elsőnek haladtunk át az M3 autópálya fölött, aztán dübörögtünk be Kálmánházára. Megbeszéltük, hogy nem fogunk nagy tempót menni, eleve gravellal vagyunk szélesebb, nehezebb gumikkal és csomaggal felpakolva. A csomag azért kellett, mert délutánra zord időt jósoltak, de erről kicsit később. Szóval nem mentünk nagy tempót kényelmesen 25-30 között, ahogy kiadta, ügyeltünk rá, hogy ne toljuk túl a dolgot, mert hosszú lesz a nap, most m ég frissek vagyunk, de később visszaüthet a dolog, a 300km csak 300km.
Kálmánháza után következett Hajdúnánás, innen következett egy ingerekben gazdag része az útvonalnak egészen Polgárig, volt vagy 5 darab kanyarunk 22 kilométer alatt és közben másodjára is átbuktunk az M3 alatt. Beérkeztünk Polgárra, ahol megejtettük az első frissítést, kis víz, üccsi ez az, némi beszélgetés a dohányboltos nénivel, aki nem értette, hogy mi mit is csinálunk mikor elmondtuk neki. Na de nincs ezzel baj, aki nincs benne nem is értheti igazán.
Megindultunk Tiszaújváros irányába, ahol ráfordultunk a Tiszára, annak is a töltésére, és amin a mai napunk túlnyomó részét tölteni fogjuk, ugyan is a 60. kilométerünktől a 240.-ig itt töltöttük. A töltésen egy gyors egészségügyi szünet az autópálya alatt (3. csak mondom) és egy nagyon szép része következett a napunknak, végig a Tisza mentén egészen Poroszlóig végig teljesen egyedül tekertünk, senkivel nem találkoztunk, csak akkor, ha lefordultunk a töltésről. Ez meg is történt Ároktőnél, ahol kerestük egy boltot vagy kocsmát, bolt nem volt nyitva így irányba vettük a templomot, mert tisztában vagyunk a falusi szokásokkal, hogy ahol a templom ott a kocsma is. Frissítettünk és közben nénik és bácsik jöttek oda hozzánk, kérdezték, hogy honnan hová haladunk. Mondtuk, hogy megyünk a Tisza-tóra, na de hol van az a tó? Ők nem is hallottak ilyenről itt a környéken… itt már éreztük a beszélgetés milyen magasröptű lesz. Józsi kérdezte, hogy ez itt milyen víz? Tisza vagy valami ároktői víz? Jött a válasz, hogy azaz, na de mi, azaz? „áröktűhih” hangzott el. Kérdeztük, van e benne hal, serényen mondták is, hogy óóóh itt ne lenne? hogy ne lenne. Mondja Józsi és mi harcsa? ponty? kaptuk az újabb választ, hogy azaz, minden féle forma, meg akkorák, mint maga, mondták Józsinak az 193 centis cula magasságához. Ugyan én nem értek a halakhoz, de sejtettem, hogy itt valami csúsztatás van a dologban. Na de gyorsan megitták a fiúk a raktár hideg, amit most már szerintem egy életre megjegyeztek, hogy az valójában meleg sört és h aladtunk is tovább, mert még alig járunk 90 kilométernél. Vissza is ugrottunk a töltésre, és innen uccu irányba tovább. Innen kezdett el erősen romlani az aszfalt minősége, ami eddig sem volt kimagaslóan jónak mondható, rengeteg repedés, gödrök és huplik. Na de ezt tudtuk, ezért is jöttünk gravellal. Innen kezdett élni a bringa, az eddigi aszfaltos tempónk, ami szerintem bőven kényelmes 28 volt, valahogy felugrott 32-35 közé. Kérdeztem is, hogy ha aszfalton jöttünk 28-al, most miért megyünk ennyivel? Aztán végül megfejtettük, nem mi mentük nagyobb erőbedobással, hanem a bringák kezdtek el élni a murván. Haladtunk is tovább már a Tisza tavat elhagyva a másik oldalán a Rima folyó mellett, egészen a főútig, ahol át tudtunk menni a hídon. Gondoltam, ha eddig tudtunk menni 30 fölött akkor megyünk ezután is, nos ezt csak én gondoltam így jött a hangos szó, hogy SOK! lassítottam picit felzárkóztak a többiek és irány poroszló, ahol jött az első kajázós frissítés, de előtte még megnéztük a hidat. Szerintem teljesen jó használható és minőséggel sincs baj, nálam legalábbis. Több csoportban lehet olvasgatni, hogy szűk a híd, szerintem nem szűk, ha kicsit centizik az ember egy kisebb autó is elfér egy-egy sávban kis túlzással. Nyílván a kerékpározni nem éppen stabilan tudó emberkéknek szűk, de nekik sokszor a főút is szűk lehet. Volt ilyen is ma a tó körül hú, de sok… na de majd.
Szóval a szemle után Poroszló és egy kis kaja. Megérkeztünk egy csárdába, ahol lecsüccsentünk, hogy ahh de éhesek vagyunk. Jött a pincér, hogy nem kellene ide ülnünk mert itt nem lehet enni, csak a 2 méterrel arrébb lévő asztalokon, nem értettük, jó nem gond átülünk, onnan is rálátunk a bringára nem gond. Aztán óh a bringákat is vigyük már odébb, mert itt, ha jön a főnök neki útban lesznek. Mondom erre, hogy de akkor, ha lehet maradnánk, mert innen, ha odébb visszük a bringákat akkor még pont látjuk őket, szóval vagy átülünk és maradnak, vagy mi maradunk és a bringák mennek. Hatalmas párbeszéd ismét, de nyertünk maradtunk a hűvösben nem sikerült kiültetnie a napra. Kikértük az enni és innivalókat, rendes volt a pincér írta, hozta ahogy kell. Aztán jött a bundesligafrizkós főnök és már osztotta is az észt, hogy mi a fenét keresünk mi annál az asztalnál. Itt nem állt meg a történet, és a komplett személyzettel a vendégek hallatára üvöltött, elég kellemetlenül éreztük magunkat, de nem csak mi, úgy ahogy láttuk mindenki, aztán pár perccel később még ugyan ez kétszer. A kaja rendben volt, finom volt és adag is volt, viccesen megjegyezve hagytunk a pincérnek borravalót, hogy dobják össze nyugtatóra a főnöknek, értette a viccet nevetett és megköszönte. Jót ettünk, csak a nagyfőnöknek az ingerült hangulata és a hosszas szitkozódása, no meg a hangos telefonálása kicsit rányomta a bélyegét az ebédünkre. Noh ez a bekezdés jó hosszúra sikerült, de le akartam írni, a csárda nevét direkt nem írom le, de annyit mondok, hogy a szabadstrand mögött lent a töltés aljában, nagy parkolóval és faburkolattal, így mindenki eldönti szeretne-e itt fogyasztani.
Szóval ettünk ittunk és kezdődött amiért eddig jöttünk a Tisza-tó kerülés. Rengeteg kerékpáros, sorra előztünk meg baráti társaságokat, családokat egyéni vállalkozókat (nem úgy vállalkozó na mindegy értitek). Szomorú látni a rengeteg kerékpározni nem tudó, de elengedett kézzel kacsázó, fülhallgatóval felszerelt, helytelen kerékpárbeállítással közlekedő embert. Csengetünk, fütyölünk nem az az első, hogy húzódik, hanem hátrafordul nézi ki az de ezzel, aki mellette megy egyből húzza rá a kormányt… hihetetlen, nem mindegy ki csenget? húzódjunk le és kész, nagyon sok hasonló esettel találkozunk, és ami még rosszul forogja ki magát, az az autós forgalom, ugye engedik a forgalmat, 30km/h-val, na de ha mi haladunk 30-al, akkor az autó mennyivel halad el úgy mellettünk, hogy majdhogynem lesodor a töltésről? Intünk neki és még ő integet vissza kétkézzel olyan 70nél egy töltésen, ahol kisgyerekek is kerékpároznak, gratulálni tudunk. Aztán 200 méterrel később utolérjük és fülét farkát behúzva sunnyog oldalra, na jó lehet azért, mert szúrós tekintettel reguláztuk, és azért 2 ilyen daliás fiatalember és Józsi tekintete azért na… 😀 😀
Na de legyen elég ennyi a negatívumokból, a táj magért beszél, gyönyörű a tó, nekem valamiért jobban tetszik, mint a Balaton, nem tudom megmondani miért, talán a sok nádas, élővilág vagy hangulata más tudja a fene, de tetszik.
Lassan elérünk a túra feléhez, ami nem más, mint a Kiskörei vízmű. Az áradásnak köszönhetően, rengeteg uszadékfa torlódott felé a zsilip előtt, és némi szemét is, felérve a zsilip tetejére, félelmetes víz mennyiség és örvények tömkelege volt a szemünk előtt, szédítő látvány volt, főleg úgy, hogy tériszonyom kicsikét. Innen gurulgattunk még kicsikét és Abádszalókra érkeztünk, itt frissítettünk, elkezdett picit fújdogálni a szél, délutánra erős szelet mondtak esővel, jön a hidegfront. Itt még viccelődtünk, hogy basszus Sopronban 16 fok van, itt meg megdöglünk olyan meleg. Sültünk a gáton, mint a pecsenye, 32-33 fokban, perszelt a nap. Frissítettünk kis jégkrémmel, üdítővel és persze a srácok sörrel, ki tudja már hányadik, ki számolja, de azt hiszem 5. korsó. XD A büfés hölgytől kaptunk a kulacsunkba jeget is, aranyos volt, köszöntük szépen. Lengedezni kezdett a szél, ilyen keresztbe hátszelünk volt, jól kiadta haladgattunk is 40 körüli tempóval, egészen Tiszafüredig, vagyis előtte, szóltak, hogy most már egy ideje nincs szél és így lehetséges, hogy sok lenne a tempó, nem értettem én elvoltam elől még videóztam is közben. 😀
Tiszafüreden ismételten frissítettünk, itt ettünk egy jót, és persze fogyott a sör is, ki tudja már hányadik korsó (6.XD). Én grillcsirkemellet kértem salátaágyon, Józsi és Zsolti rákívántak a harcsával bakonyi módra, brutális adag volt, küzdöttek is elég rendesen, de legyőzték, ezt is. Ennünk kellett, mert ezután nem jött semmi Polgárig (vagyis azt hittük) így addig meg előre fel kellett készülünk.
Ismételten felugrottunk a gátra, laza 50 kilométer következett a gáton, tűző napon, de itt ott egy-egy hűvös fuvallat segített olykor egy kis hűtésben. Kellemes volt, de a töltés az valami borzasztó volt, egyre csak romlott a minőség, és teljesen szétrázta az ülepünket és a csuklónkat is. Olykor egyszer-egyszer megálltunk szusszanni, kellett mert zsibbadt a karunk fenekünk az aszfalt minőségétől, tudtuk, ezért jöttünk gravellal, de azért erős volt, és még nagyon gyorsan sem mentünk.
Amit nem tudtunk, de meglepett minket abban is, hogy ott volt és abban is, hogy milyen sokan voltak a Tiszacsegei Halászcsárda, megláttuk rá is raboltunk, mert nem sok lehetőségünk volt frissíteni a gáton és a vége felé már igencsak ránk fért. Fürödtünk is kicsit aztán indultunk is tovább mert nyakunkon volt a radar szerint a vihar. Indultunk is haladtunk is, de a gát egyszerűen borzasztó volt, így még Polgár előtt míg tudtunk változtatni, volt lehetőségünk. Elértük ismételten az M3-ast, itt gyors tanakodás után, eldöntöttük, hogy arra megyünk amerre jöttünk, mert azért haladni is jó lenne mert jön a vihar és kitudja milyen a gát Tiszalök felé, gyors újra tervezés és indulás. Nemsokkal később Zsolti hangos nevetésben tört ki, fordulunk kérdezzük mi baj sikerült nagy nehezen abbahagynia és mondta, hogy „esküszöm felböfögtem egy darab harcsát”. XDDD
Polgárra érkeztünk, ugyan ott frissítettünk, ahol reggel is, meg is ismertek minket, és előre üdvözöltek, hogy háhh mit keresünk mi itt, mert mondtuk nem erre jövünk vissza, mondtuk a történetet közben jókat kacaktunk egymáson, ki mennyire néz már ki rusnyán. 😀
Indultunk tovább nem időztünk sokat, a jól ismert szakasz jött, pár apró kanyarral és sok unalmas egyenessel, de ismételten abszolváltuk a 22 kilométernyi egyenes szakaszt. Itt már ahol lehetett frissítettünk kezdtünk elkészülni az erőnkkel így megálltunk még utoljára a tervek szerint Hajdúnánáson. Bementem a boltba napsütésben és kijöttem orkán erejű szélben, és jó pár fokkal kevesebben. Emlékeztek még Abádszalókon említettem, hogy jót mosolyogtunk, hogy Sopronban 16 fok itt meg dög meleg, na már most, nem mosolyogtunk, mert tudtuk, hogy ebben a kellemes 50-es szélben kell hazatekerünk a maradék 35 kilométert, mondhatni egyáltalán nem esett jól 270 kilométer után, na de valahogy csak haza kellett érjünk. Elindultunk Józsi kezdte a szél menetet, erősen küzdöttünk, hogy egyáltalán 20 körül tudjunk haladni, kínszenvedés volt minden egyes kilométer. Cseréltünk Józsival elől, Zsolti ekkor mér nem volt toppon, lobogott mögöttünk, szó szerint, ekkora szélben csak azt tudtuk mindannyian. Józsi egyszer csak elszólja magát, de jó lenne egy John Deere, Józsi, minden kívánságod így teljesüljön, a következő kereszteződésben kifordult elénk és húzott minket. Na már most én az oldal szembeszél bel oldalán álltam a többiek letudtak engem szélezni így valamivel egyszerűbb volt a dolguk, én 5-6 kilométer u tán teljesen elékszültem és leszakadtam róluk, bár nem sokkal később pár százméter után a traki le is fordult. Nem tudom, hogy tudatosan, de a sofőr nagyon megkönnyítette a dolgunkat, egyenletes 30as tempóban haladt, mikor ráfordultunk a pofaszélre kicsit gyorsított majd mikor oldalirányból kapott minket lassított, mikor lefordult intett is, és mi is integettünk megköszöntük neki a segítséget, szóval innen is köszi, sokat számított az a pár kilométer. Én az oldalszélnek köszönhetően hátulra csorogtam, Zsolti az utolsó erejéből ment valahogy elől, mi követtük Józsival. Jött a Kálmánházi felüljáró, ahol olyan szél volt, hogy valahogy nem tudom, hogy idegből mentem fel rá és ordítottam közben. Mikor felértem, a szél kirakott a padkára, kicsit meg is ijedtem és vissza is lassultam, itt előre álltam kicsit és idegből nyomtam még, amit bírtam, jöttek a többiek is, de Józsi szólt, hogy sok lesz a tempó, de én csak mentem és mentem, innen már nem engedtem át a vezetést, elkapott valami, a t@köm tele volt a széllel és valahonnan szedtem még egy kis energiát.
Megláttuk a Nyíregyháza táblát, amit utoljára reggel 05:00-kor láttunk. Tudtuk, hogy megcsináltuk, megvolt a táv, MEGVAN!! Megvan amit elterveztünk, csak a vége sikeredett picit szenvedősre. Azt kell mondjam, ha nincs az utolsó 35 kilométer akkor teljesen rendben érkezünk meg, nem, mint egy szétzilált hadsereg, na jó azért annyira nem, mert mosolyogtunk a végén.
Összességében egy borzasztóan jó túra volt, komoly kihívás, embertpróbáló teljesítménnyel, élveztük minden egyes kilométerét, még így másnap a végét is. Hozzátegyem minden technikai probléma nélkül sikerült, még csak egy defektünk sem volt, pedig volt rá bőven lehetőség.
Hatalmas gratula Józsinak, és Zsoltinak is, akinek menet közben derült, ki, hogy még soha nem ment ilyen hosszút, de még 200-at sem és minden probléma nélkül abszolválta a mai napot.
Mivel ezt a bejegyzést már másnap írom, így tudom mondani a többiek nevében, hogy kis általános fáradságot leszámítva senkinek semmi baja, ma még nem tekert senki, bár az idő sem volt olyan… de holnapi nap mindenképpen nyeregbe pattanunk.
Már évek óta tologatom a túrát, mindig jött közbe valami, amiért nem tudtam elmenni, idén beszéltük Vass Józsival, hogy jó lenne egy ilyet csinálni, megvan hozzá az útvonal, itiner minden, csak időpontot kellene rá találni, nos… úgy belelendültünk, hogy már szállást is foglaltunk az Őrségben, Felsőszölnök lett a főhadiszállás, mégpedig egy Szlovén mintagazdaság. Tudtuk, hogy az út minőségével nem lesz gond így nyugodtan vittük az országúti bringákat. Meghírdettük, hogy hátha jön velünk valaki, eleinte sajnos nem nagyon volt rá jelentkező, de aztán az Oxigén teljesítménytúrán összefutottunk Andival és Bálinttal, akiket érdekelt a túra, ez azzz… már voltunk négyen, de mondták, hogy érdekelheti még két ismerősüket, mi örömmel fogadtuk őket is, így Zoli és Peti is csatlakozott hozzánk.
Előző nap le utaztunk Felsőszölnökre, útközben még beiktattunk egy kis balatoni fürdőzést is, így teljesen felfrissülést érkeztünk meg a szállásunkra. Ahol a bringákat lepakoltuk és kikészítettük a holnapi bevetési öltözéket.
Eljött hát az indulás reggele, elég hűvös volt reggel, Józsi mondta is miközben a találkozási pontra gurultunk, hogy majdnem fázik. Mikor odaértünk, akkor már ott várt minket Andi és Zoli, egyből mondták is nevetve, hogy Bálint és Peti elmentek bemelegíteni, ugyanis kicsit eltévedtek, a körforgalomban elnézték az irányt, így ők már plusz 20 kilóméterrel indultak neki a napnak. 😀 Míg odaértem beszélgettünk Andiékkal és kicsit féltünk, hogy “kellemes” 36 fokban fogunk végig tekerni, de mint utólag kiderült kegyes volt hozzánk az időjárás, szinte végig 30 fokban tekertünk, kellemesen lengedező szélben.
Megérkeztek Bálinték és most már tényleg indultunk, irány Ausztria és az első táblánk, pár kilométer után meg is érkeztünk hozzá, enyhén ködös időben húztuk be az elsőt. Itt ahogy megcsináltuk a fotót, indultunk is tovább éééés kezdődött is a móka. Nem sokat tekertünk Ausztriában de annál intenzívebben pirított rá a pulzusunkra, szóval aki eddig fázott, itt melege lett, ugyan is 3 darab 10% feletti mászás, nem hosszú de meredek. A második emelkedő közepette próbáltam csinálni mosolygós képet, hiába szóltam a többieknek, meg sem hallották. 😀 Felmásztunk, a 2. csúcsocskánkra, utána egy brutális jó szerpentin jött ahol lehetett engedni neki, mert igen hosszúra nyújtották. Harmadik mászást is sikeresen abszolváltuk, itt a lefelében nem lehetett engedni, mert utat építettek és itt-ott kicsit kavicsos volt az út. Még lefelé láttunk egy brutális emelkedőt, de arra nem fordultunk be, odaérve nem is bántuk mert 16-os tábla várta az érdeklődőket a bucka elején. 😀
Úgy suhantunk át Szlovéniába, hogy a táblát sem láttuk, hogy merre-hol így a fotó most elmaradt, na de majd jövünk még visszafelé is, majd akkor. Szlovéniában tekergőzni hjaj de jó volt, az utak minősége nagyon frankó, a látványra pedig nem lehetett panasz. A 45. kilométernél tudtuk, hogy lesz egy megállónk, addig picit megtoltuk, és itt pihentünk ki magunkat, egy szép kis horgásztó. Bár itt terveztünk egy frissítést de sajnos a büfé nem volt nyitva, lehet még korán jöttünk. Na de uccu tovább mert szúnyog terén háááát… nincs kevesebb mint itthon. Következő megállója szépen haladunk tovább, ami nem más mint Muraszombat, itt egy Hofferben tízóraiztunk, volt 30 percünk rá, de végeztünk a fánkokkal még jóval előtte, és indultunk is tovább, várt minket Horvátország. Innen jött az egyenesek viadala, ugyanis innen nem volt már hátra csak vagy 30 kilométerünk a határig, viszont ebben a 30 kilométerben nem is volt több 3 kanyarnál. Még odafelé a szlovéniai úton, Ausztriában felmásztunk 368 méterre, majd Szlovéniába gurultunk be, és így utólag visszanézve vicces, a szintrajzot nézve, Szlovénia lejt…. igen lejt, egészen Horvátországig. 😀 Mert 368 méter magasból egészen leereszkedtünk 180 méterig, tudom-tudom nem nagy magasságok na de… folyamatos ereszkedés 20 km-től egészen 74-ig. Vicces volt, azt hittük erősek vagyunk… XD
Aztán jött a Horvát határ, ahol gyorsan lecsekkoltak minket, hogy mégis kik vagyunk és minek jöttünk, gyorsan megcsináltuk a határnál a fotót, egyből kettőt is, az elmaradt Szlovén fotót pótoltuk a másik oldalon.
Horvátországból vissza Szlovéniába, és itt jött egy ismerős szakasz ahol jöttünk, mert ez a hosszú egyenes ugyanaz volt mint amin jöttünk egészen Beltinci-ig. Itt elváltak az útjaink az ismerős szakasszal és már nagyon az ebédre koncentráltunk, 100 kilométernél beszéltük meg az ebédet ezt sikerült is teljesíteni. Kis defekt még becsúszott előtte Bálint kiabál, hogy „defekt lesz„, érzi, hogy enged… gyorsan megálltunk és fújtunk bele, az ebéd már itt van csak 8 kilométer, addig ki kellene bírja. És ki is bírta, igaz még egyszer megálltunk és fújtunk bele, de végülis kibírta ebédig, és a pizza vagyis Bálintnak az oldalas előtt még volt ideje kicserélni a belsőt is így, időben indulni tovább az ebédről is.
Ebédet követően már nem sok volt vissza, röpke 40 kilométer, na de milyen 40 kilométer, jött mint a túra elején megtapasztalt kis buckás vidék. Ahogy megindultunk szépen kibújt a nap a felhők mögül és megmutatta mitől is féltünk kicsit még reggel, igen egyből 36 fok lett, és nagyon nem esett jól a mászás közben a perzselő nappal a nyakunkban. Na de nem tartott sokáig, bebújtunk az erdőbe, gyönyörű tájak közepette róttuk a hátralévő kilométereket. 110 kilométernél kezdődött a buli visszafelé, ugyan is jöttek azok a piszkos, sunyi kis emelkedők, nem hosszúak, de meredekek, itt is több 10-15%-osba belefutottunk, kérte az erőt még így a vége felé is. Ez a folyamatos le-fel mászkálás kivette még azt a maradék kis erőt is ami volt bennünk, meg hát azért meleg is volt rendesen, igaz már nem 36 fok, hanem csak 34. 😀 Így hát hasznát vettük annak a tanácsnak amit a televízióban mondtak, védekezzünk a meleg ellen alkohollal, többen igénybe is vették eme jó tanácsot, mondván, hogy borvidéken vagyunk, rákóstolnak erre arra. 😀
Lassan vissza érünk, volt még vissza 5 kilométer, és a temető melletti kútra úgy ugrottunk rá mintha még legalább 100 kilométer lett volna vissza, fürdés, frissítés kulacs feltöltés éééés 5 perc és haza is értünk, vagyis még nem… mert még a Magyar határnál elkészítettük az utolsó fotót, szóval, tovább haladva úgy körülbelül 3 perc után volt még egy kocsma, ahol megittunk még ezt azt, elég sűrűre sikeredett az utolsó 5 kilométer. 😀 Közben még megbeszéltük, hogy zuhany után találkozunk a szállásunkon az étteremben, és kibeszéljük a mai napot, ki hogyan látta, élte meg. 🙂
Nagyon jó túra volt, az időjárás kegyes volt, kellemesen jó idő, szélcsend végig. Az utak kiválóak, a látványra sem lehet panasz, mindenhol szívesen fogadtak minket, bár furcsán néztek ránk, hogy honnan hová tekertünk. 🙂
Előző nap gondoltunk egy merészet és hirtelen felindulva, mi lenne ha graveleznénk egy kicsit a Zemplénben? Zsolti nem sokat habozott, rá is bólintott. 🙂
Reggel 9-kor indultunk el Nyíregyházáról, kellemes 10 fokban, mikor megérkeztünk Tolcsvára nem volt csak 4 fok a hegyek között, gyorsan öltözünk, pakoltunk és indultunk is, hogy bemelegedjünk kicsit. Ez sikerült is Háromhuta irányából felkapaszkodtunk egészen a regéci vár tövéig, ám most még nem mentünk fel, majd visszafelé.
Innen lefelé jött a határtalan öröm és száguldás egészen Fonyig. Itt örülünk igazán a gravel bringának elsőként, mert ez az út inkább földút mint aszfalt volt. Még indulás előtt megbeszéltük, hogy még Vilmányban fordulunk Hejcére, de úgy vitt a lendület, hogy egy picit, úgy 8 kilométerrel odébb jöttünk rá, hogy elnéztük az irányt, nem volt gond, visszafordultunk és megindultunk Hejcének.
Ahol a helyi szerveket megcélozva informálódtunk a repülőgép szerencsétlenség emlékmű helye iránt, kaptuk is az infót, hogy most fakitermelés miatt nem biztos, hogy járható kerékpárral az út, de van itt a faluban is emlékmű keressük azt fel bátran. Mi persze nem engedtük el a dolgot, nekiindultunk, aztán hamar vissza is fordultunk. 😀 Így a falubéli emlékműveket mert van több is ám, megnéztük, dokumentáltuk. Nagyon szép kis falucska Hejce, érdemes ellátogatni ide, minden kis házikó szépen korhűre felújítva, remek étterem és tényleg, rendben van minden.
Gondoltuk, hogy mivel gravel túra ne azon a rossz aszfalt úton menjünk már visszafelé, hanem vágjunk itt át a hegyek lábánál. Úgy is lett, egy remek kis úton végig csodaszép panorámával közelítettük meg Fonyt, ahol még másztunk egy kicsit majd Mogyoróskára begurultunk és ismételten terepen, megkezdtük a mai utolsó és legkeményebb mászásunkat, irány fel a várba, irány Regéc.
Miért ne, itt is fakitermelés és valamit még ki is karóztak, építkeznek… utólag megtudtuk gyalogos járdát építenek egészen fel a várig. Felpörgettük amit fel kell és pikk pakk fel is értünk a várhoz, ami még nem volt nyitva a téli nyitva tartás volt érvényben. elkészítettük a kötelező képeket és irány lefelé.
Ijaj az a lefelé… meredek, sziklás, technikás élveztük vigyorogtunk végig, csak a rázkódástól ne görcsölt volna a kezünk a végén, ahogy markoltuk a fék-váltókart. 😀 Innen már nem volt megállás egészen az autóig gurultunk, közben még a nyílt vidéken a szél is megviccelt minket kicsit, miért ne, pofaszél, olyan 60-as, de már tudtuk nincs sok csak pár kilométer, megnyomtuk még és kellemesen elfáradva értünk vissza a starthoz.
Remek kis kör volt, csak ajánlani tudjuk mindenkinek. 🙂
Volt már verseny, volt már túra, volt már minden amiről nem írtam egy ideje, de elárulom, nem maradtatok le sokról… Nem azért mert ezek az események nem lettek volna a világ legjobb bulijai, csupán azért, mert ha az ilyen beszámolónak septiben lezongorázott hangulata lesz, azt sem ti, sem én nem fogom élvezni.
Szóval Mágocsy kupánál kezdhetném, de ettől messzebbről indulunk neki a mókának.
Csütörtökön már megint Shopronból jelentkeztem be Cicámnak, mert „el kellett vinni fránya csomagokat”, ha pedig már ott voltunk kénytelenek voltunk biciklit is vinni . Hanyatló nyugatra… A hosszúra nyúlt szerelős este után pénteken már wattmérő majomként vágtunk nki a reggel időjárást nézve improvizált útvonalnak, amit Tomival raktunk össze.
Már-már mondhatni Burgenland klasszikust tekertünk. Reggelire egy kis Fraknó, ami azért is csodaszám, mert szinte hihetetlen nyolc, fél kilences rajttal hagytuk el Shopront (micsodát is Norbi?!). Fraknót még alig értük el, Tomi már a Luifweg-et emlegette… Ha valaki még emlékszik az edzőtábor-o-zoo-ra akkor tudja, hogy a Luifweg Fraknón belül talán az egyedüli olyan utca, ahol szerintem nem takarítják a havat, azért mert, ha a tetejét megbirizgálják, akkor a fő utcán már lavina söpör végig, olyan meredek. Bevallom férfiasan én is ludas vagyok, mert Tomi már tudta, hogy 34-28-cal ki tudja tekerni, de megfordult a fejében, hogy 11-32-es sorral már lehet még gyorsabb is tudna lenni. Ha pedig megvette a sort, nekem fel kellett tennem, mert mi az már hogy nem?!
Szóval alig kezdtünk bele Tomi már fingatott, nekem meg wattmérő majom legendájaként muszáj volt megnéznem hány watton kuppant meg a hegy. Maradjunk annyiban, most kicsit később haltam meg, Tomi pedig mosolyogva várt meg fent.
Tovább indulva egy öreg hegyen koplalt spori jött mögöttünk , aki úgy oda kúpolt nekünk, hogy csak pislogtunk. Látszott bácsi programon volt, mert hegynek fel szeletelve ment, majd pörgés ekkor visszakúpoltam, majd mikor lehagytam megint bekóstolt és kölcsön kúp visszajár. Na harmadjára is megkuppintottam a papát, és el is nyúltam, mint a takony, csak az öreg meg úgy jött fel mint aki azon a taknyos csúszik… Hát mit ne mondjak, tárt picsával álltam a kúp erdőben. Onnantól kezdve ő egy SPM fokozatott kapcsolt, amivel szépen el is ment, gondoltam is menjen a búsba (természetesen nem, mert teljesen más programon mentünk, kedélyesen mosolyogtunk oda-vissza, de azért a kis egót meg tudja taposni az ilyesfajta találkozás). Mondjuk Tomi minden zokszó nélkül tudta volna hárítani, csak ő ugye alternatív útvonalon ment, ahol én mióta először jártam, azóta nem mertem próbálkozni.
Rosalia-n Tomi megvárt és fent helyi sporival találkoztunk, aki szintén Bromberg felé kacsingatott. Egy pillantra nekem is megfordult a fejemben hogy kacsintsak, csak hát a női atléta testhez olyan markáns férfi arc tartozott, hogy hirtelen jött Koncsitát nem tudtam hova tenni. Mikor közöltük vele, hogy Rosaliaról fotózunk párat és megyünk, ekkor már nem jött velünk Csigusz a fiús lány vagy lányos fiú. Valahol Hochwolkersdorf után találtuk meg ismét, de ott sem tartott sokáig közös utunk. Bromberg alatt már ránk dübögött az ég, hogy eddig és ne tovább, ha jót akartok, mert különben elmoslak titeket. OK Főnök! és fordultunk is Schlag felé mivel 10-kor még korai lett volna ebédre kuncsorogni. A durva az egészben, hogy én akkor teljes mértékben abban a hitben voltam hogy hétfő van és örüljünk,ha egyáltalán valami nyitva lesz. Szerintem kicsit sem volt megterhelő a mászás.
Kirschlag downhill-t ismér megraktuk majd lent a településen már kaja után néztünk,hamar találtunk is egy helyet ahol a pincérek magyarok voltak (milyen meglepő). Kétféle menü volt, mindkettő levessel, de míg az egyik marha pöri volt, addig a másik zöldséges tészta wokban készítve. Tomi a hagyományosra esküdött, engem vonzott a különlegesség, meg sem mondom kinek nem sütötték meg rendesen a wok tésztáját. De hát így jár aki nem bízik a garantált jóban. Mindegy is, gyors útbaigazodás, fel a várba sör cisszent, világ minden felhője se lehet ma ellenség. De azért elindultunk Blumau felé. Alig hagytuk el Kirschlag-ot már újabb 300 m szintet gyűjtöttünk.
Blumau-ról sokat elmond, hogy outival vicces szegmens néven fut. Hát legutóbb eléggé fájt, ezért nem is értettem, miért nem fájt most. Pörögtek a wattok előttem, szikrázott a sztédzsíz, de raktam. Nagyon éltem a hegyet, erre Lánzsérba érve már még inkább elhittem, egész normális kerékpáros vagyok. Lánzsérba csak bekukkantottunk a várba, majd tovább és az a tovább, Istenem… Mint a mennyi manna.
idde 60km/h oda 70 amott 80 és aztán nicsak 90, ohh drága Krisztus Köszönöm hogy ezt adtad nekünk. Az a szabadság, az az összhang ember és gép között. Az maga a nirvana. Onnantól már a sztenderd Récényi befejezés volt hátra. Ilonaakna Hermészakna Görbehalom befutóval. Gondoltam én, de hát buzik lennénk , ha nem megyünk 2500 m szintet 😀 Így került képbe a Károly kilátó.
Na így lett 136 kilométerünk és mellé 2584 méter szintemelkedés.
Ezt másnap leöblítettük egy kis Ruszt-Fertő tekergéssel.
Majd itt állunk Pácinban a VI. Mágocsy Kupán. Krakeni zenedobozból üvölt a Balkan Fanatik – Mézes hetek című száma és bizony ezen a ceruzás verzén picit megakadt a lejátszóm, de olyan fülbemászó. Bemelegítünk wattolgatunk, de már fejben ott vagyunk a rajtban. Amikor pedig a rajtban voltunk már, fejben a királyhelmeci erőpróbát másztuk. Józsi,Tomi, Norbi és én alkottuk a KKB vonatot.
Az elején már volt egy valamilyen váztörés defekttel küllőszakadással meg még mit tudom én mivel, csúnya volt. De menni kellett tovább és az sokat elárul a menésről, hogy 40 km/h volt az utazó 50 km/h a lósz és 50 km/h-ra még sprint.
Voltak lószok, mert a sík mezőnyt csak azzal lehet szaggatni, de ezek egyike sem talált be. Majd Sátoraljaújhelynél kanyar és persze sprint utaztam, ahogy tudtam Tomit láttam még, Norbi cicut úgy kellett keresni miközben megszólal mögöttem, hogy nem kell kiabálni, mert ott van mögöttem. Józsit meg nem volt nehéz megtalálni, csak annyira, mint egy európai embert egy kínai város terén. Szomotornál integettem az ároknak, amivel első Mágocsy kupámon haverkodtam össze. Szentes alatt hátra pillantva azt láttam, hogy Korhán Laci vagy langyos lett, vagy megborította a szél, de Tomi ölében fetrengett. Ebből a pillantásból nem tudtam eldönteni, hogy mit is csinál ott. Ott akkor úgysem tudtam vele mit kezdeni. Jött az erőpróba. Fingó összeszorít, megdurrantani ahogy csak megy, és imádkozni, hogy ne szakadjak ki. De nekem sikerült. Onnan kezdődött a móka. TT stílusban odadurrantottam és pörgettem a wattokat. A legkellemesebb és várt meglepetés Nagy Norbi volt és Lara. Istenem, de rég láttalak barátom, olyan örömet okozott látni titeket és hallani a drukkolásotokat, hogy a wattmérőt majdnem leolvasztottam. Egyedül maradva mindent megtettem hogy a láthatóan lőtávolban lévő főmezőnyt felérjem, de erre esélyem sem volt. Dobrában a vasúti felüljárót is úgy megpakoltam, hogy el se hittem, hogy ez én vagyok. De eljött a végem és Nagytárkányban már csak lobogtam. Zemplénagárd felé már csak utaztam és Lácacsékétől csak lószolgattam a dombokat. Egyedül beértem, de közben még Tomi kis táskáját is összeszedtem, hogy legközelebb is legyen mire rácsatlakozni Ausztriában.
A KKB rövid távon rengeteg csinos eredményt ért el. Felsorolni így fejből most nem tudom, de az oldalunkon meg fogjátok találni ígérem. Ügyesek voltak és megküzdöttek érte.
Valahogy így tudtuk le ezt a hétvégét. Amiért kifejezetten hálás vagyok, hogy ilyen barátaim vannak, akikkel ennyi jó emléken osztozhatok és akiknek köszönhetem ezeket.
