pálháza Archívum

Grill party a Zemplénben – Szokásos kör, de most visszafelé

Posted on 2020.08.09. - 10:46 by Főtekergő

Zempléni hegység, kerékpárút, Zemplén 3000

Most épp Józsi volt az ötletgazda, szólt, mi meg jöttünk. Jó volt, éreztem a csíziót a lábamban, de e brutál meleg miatt nem siettem el a dolgot, tartalékolgattam kicsit. Ettől független ahogy elindultunk magamra vállaltam a vezető szerepet, diktáltam a tempót. Gabi elhagyta a pedálfordulat mérőjét, így hamar oda is volt a lendület, de felért és haladtunk is tovább. Füzérre felfelé kezdtük a szintek gyűjtögetését. Fel egészen a tábláig, Gergővel mentünk amolyan kicsit haladósabb tempóval, ez az emelkedés még feküdtek a csülkeimnek így haladtunk is, valahogy sikerült egy szegmens 6. helyet összehozni.

Fel a várhoz már nem éppen úgy haladtam ahogy elgondoltam, de az elejével haladtam, bár itt nem is nagyon akartam túlzásokba esni, mivel meleg is volt és az előbb haladtunk is felfelé, nem mintha bírtam volna menni Józsiékkal. Füzérről lefelé elkezdtünk guruni, valami átszakadhatott bennem, vagy nem tudom mi volt az oka de elkezdtem lefelé haladni a mai napon és még élveztem is. Füzérről lefelé Füzérkomlósig hasítottam végig, szegmens második, mi van ma itt kérem? 😀 Innen Hollóházáig megint elől találtam magam, Gerivel hasítottunk a büféig ahol frissítettünk. Természetesen a frissítési sebességem a szokásos tök utolsóként indultam el Lászlótanyára. Majdnem felértem Józsiékat még az elágazás előtt, de el is engedtem hamar a dolgot, mert meleg is van, és ha most kiütöm magam sem felfelé sem később nem lesznek virgoncok a lábaim.

Lacát felvártam és nem vészes tempóban de azért nem is tötyögtünk felbeszélgettük magunkat a tetőre. Kis szusszanás, felvártunk mindenkit, majd irány lefelé Kékedre, vizet töltöttünk a kútnál. Itt ismét úgy hasítottam, alig ismertem magamra. Szegmens 3. nem értettem… Innen indultunk a frissítést követően, Skáros felé, de egy kis kerülővel, előtte egy perzselő buckácska oldalon másztunk fel, nem mutatott kevesebbet a hőmérő mint 35… off. Innen fel ismét Lászlótanya, bevártam a végén a fiúkat és beszélgettünk egy jó darabig a Zemplén 3000-ről, aztán jött a „baj” felfelé a meredek rész közepe felé megláttam Gabit, na mondom én megfogom ha befosok akkor is, majdnem sikerült, mármint… megfogtam, szóval na.

Hörögtem is felfelé, melegben 180-as pulzus fölött, de meglett. Ismét jött a lefelé, alig maradva el az első időmtől. Innen indulás Telkibánya, ahol frissítettünk mert eléggé melegecske volt az idő, ismételten elől, húztam a sort, Pitvaroshoz elsőként értem, éreztem is. Kellett a frissítés. Aztán juj de nehéz volt megindulni, de szerencsére jól jöttem ki a dologból, Lóri elindult, Jószi kérdezte, hogy vajon mit eszik? Mondom kérdezzük meg. Annyira megkérdeztük, hogy elkezdtem diktálni a tempót felfelé, Lóri kiszakadt, ketten maradtunk Józsival, váltottam még egy tempót, Józsi hátulról „jóvanakkomennyé” kiszakadt mögülem, innen végig fel a tetejéig egyedül, óh de jó volt, úh de ment. Lefelé Pálháza irányába, kérdeztem Józsit, hogy Senyő climb? Áhh nem… én mentem jött ő is. Elkezdtük rakni, nagyon jól esett, haladtunk, láttam a GPS-en, hogy KOM időtől 5 másodperc előnyel értünk a kanyarhoz, igen ám, de a mai adok kapok visszaütött, így KOM nem lett, de egy 3. hely befigyelt. Józsi úgy jött fel, hogy „rosszul vagyok, rosszul vagyok, szédülök, nem vagyok jól” szerintem kihajtotta magát, de hamar helyre jött. Leértünk, mondta, hogy innen akkor emberi tempóban haladjunk, okés, előre álok és megyek neki. Természetesen ekkor jött a már szokásos darázs… megharapott, óhh kedves már hiányoztál. Itt kicsit frissítettem, meglocsoltam magam, aztán vissza előre. Az emberi tempó szembe szélben olyan 40 felettire sikeredett, kérdezte is Józsi, sietünk valahová? Haladjunk azért na… Pálháza tábláig nem, de a gerendás elágazásig húztuk neki, ott csörgött a telója. Ha már a radart elengedtük, akkor legyen meg a 100. Oké mondtam, nem sokk kell már irány Füzéradvány. Itt is buckára megyünk felfelé, megint sikerült kihajtani az „öreget” összeroskadt a ház tövében a hűvösben. Igazából a meleg ellenére nagyon jó karika volt, éreztem is végig az erőt, a végén is maradt még bőven, tudtam újat húzni felfelé is mikor már a többieknek nem volt kraft. Ha végig nézem a szegmens listát, kis túlzással amibe ma belefogtam, legyen az felfelé vagy lefelé mindenhol PR vagy kupa volt az eredmény. Jó lesz ez, csak még dagi vagyok a hegyhez, valahogy még vagy 5 kilót, valahogy… valaki? 😀

Zemplén 3000 autóval kísérve – külső szemmel

Posted on 2019.10.03. - 20:30 by Főtekergő

Évzáró túrát hirdettünk, aztán nagy meglepetésre szép számban össze is gyűltünk. Kisvárdáról vágott neki a KKB különítmény, de még csatlakoztak hozzánk Nyíregyházáról igen sokan. Reggel 7 órakor volt a találkozó, a szokásos pálházi benzinkúti parkolóban, szépen időben meg is érkezett mindenki, és már pattantunk is ki az autókból, készülődtünk a túrára. Nekem most furcsa volt ez az egész készülődés, mert én nem a bringát, sisakot kaptam elő hanem most a fényképezőgépet, ugyan is bevállaltam a kísérőautós és fotós szerepet. Ekkora társaságnál már jól jött az autó, főleg abban a pár fokban, ami fogadott minket reggel. Ekkor picit nem is bántam, hogy a meleg autóban megyek végig a fiúkkal, aztán mikor megindultak szépen egymás után, na akkor már hjaj, de az az érzésem volt, hogy ahhh fenébe, de mennék… noh de már mindegy.

Szóval elindultunk, irány be Vágáshutára, Kispart majd Nagypart, vagyis ekkor még én így tudtam. Előre siettem a srácok elé, hogy lőjem a fotókat, filmet raktam bőven (xD), nem lesz gond, csattogtak a képek. Szép enyhén ködös időben hasítottak, csak úgy zúgtak a karbon kerekek az aszfalton. Mindenki még picit vacogva, de már mosolyogva száguldott a „partok” felé. Mikor látom, hogy fordulnak rá Nagypartra, jaaaj hát Kispart srácok, kiabáltam a kocsiban, noh de nincs mit tenni, felfelében el kell mennem mellettük, hogy felérjek időben a fotók miatt. Nyomom a dudát már messziről, hogy sietnék hallóóóó, óhh nem is volt gáz, húzódtak száguldottam (betartva minden közlekedési szabályt azokat végig betartva, de komolyan) és mire felértek én már beállva vártam őket. Még szinte egyben a brigád, melegítettek Kispartra, pörgetve végig, aztán lassan nyúltak el szépen egymástól, bőszen mosolyogva, itt még őszintének láttam, ahogy értünk végig a túrán, ezt egyre inkább váltotta a mű vigyor, amit meg is ért az ember. Szépen felpörgetett mindenki mellettem, aztán hajrá lefelé, a hajtűkanyarba, mire jönnek készen legyek, szóltam Rékának, hogy ha látja őket kiabáljon, mert én félig meddig egy csatornába voltam begubózva, vártam őket a kanyar belső ívén. Réka kiabál, de már itt is vannak, Fari halad elől, bedönti szépen a bringáját, direkt nem nevezem meg a márkát, Fari mester reklámozza eleget. 😀 Doki hasít utána jáj de picit sok lesz, ment is tovább egyenesen, aztán Kis Józsi száguld utána szintén egyenesen, reggel van még, fel kell fogni a féktávokat. 😀 Aztán szépen mindenki jön a kanyarban, ugyanis picit kavicsos volt, sodrós kifelé. Csaba olyan teli vigyorral ment el mellettem, hogy majd meg vakultam a hollywood mosolytól.

Nagypart után uccu felfelé a túra legnehezebb emelkedőjére Kispartra, ide én autóval nem mentem fel, mert mire lejöttem utánuk, összepakolva magam után, akkorára ők már félig fent voltak, nem értem volna utól őket, így lent vártam a kanyarban. Nem sok idő telt el már hasítanak is lefelé, szépen dönti mindenki a bringát, ki bátrabban ki szerényebben, már messziről lehet hallani a racsni hangot. Mikor leérek az autóhoz, Réka intézte a srácokat, autóba cucc be víz ki majd indultak is tovább, Zsoltit majdnem itt is felfejtették, „ezekkel eljönni valahová, már most itt hagynak!” mondta viccesen. 😀

Gurulok előre nyomom a dudát már messziről, hogy érzékeljék érkezem, engedtek is szépen nem volt gond egyszer sem, én nem ijedtem meg egyszer sem, de ami fontosabb ők sem. Még Pálháza előtt gondoltam megállok csak, hogy is kellene, olyan szép a kilátás, de nincs semmi magaslati pont, na de hát busszal vagyok, ki is másztam a tetejére, aztán kiabáltam a srácoknak, hogy jöjjenek ki egymás mellé, mutassák magukat, mint egy TDF szökevény csoport. 😀 Ekkor még nem jártunk sok kilométernél, de sajnos jött is az első kiesőnk, Pistinek eltört a pedálja, így sajnos feladta a mai napot, kérdeztük, hogy akkor utazik velünk végig, vagy mi lesz? Mondta, hogy hazatelefonál és jönnek is érte, addig a benzinkúton elsörözget. Szomorúan hagytuk ott Pistit de sajnos senkinél nem volt alkatrész.

Indulás tovább Kőkapu irányába, majd fel Gerendás-rétre. Előre siettünk Rékával és még a Gerendás-rét előtti elágazásnál megvártuk őket, katt még pár fotó, és aki a cuccát a felfelé előtt leszerette volna adni az le is adta nekünk és nagy lendülettel, kicsit könnyebben kezdhette meg mindenki a mászást felfelé. Kicsit beljebb sétáltam a hegynek felfelé, találtam egy jó kis tekergőzős részt szép farakásokkal a szélén, beszűrődő fénnyel ahh jó lesz. Aztán kis álldogálás sétálás után hallok valami súruló hangot, mintha valaki húzna valamit… erre látom jön Csaba, de valami nem stimmel, mert a bringáját keresztbe húzza maga mögött. Kiabálok elé, hogy na de azt tekerni szokás, akkora zajjal jön lefelé, hogy nem is hallja. Leér mellém, aztán mondja, hogy defekt, fene… szereljük meg gyorsan gondoltam én, de áhh nem lehet mert szingó, óóóh ne már. Szóval Csaba itt be is fejezte a mai napot, rövid időn belül ketten kényszerültek feladni a túrát. Csaba nem akart haza menni, lesétált az autóhoz és beült hozzánk az autóba, nem tudtuk lerázni… na jó nem is akartuk. 😀

Jöttek szépen sorban a többiek, de itt már egyel többen voltunk, ugyan is Zsolti csatlakozott a túrához és jött velünk végig, már Pálházától velük volt csak én nem vettem észre, hogy többen vannak a srácok. Szépen csordogál lefelé mindenki a hegyről, közben már Csabával a fedélzeten Réka segíti a leérkezőket, adta vissza nekik a kulacsot és ki mit szeretett volna magához venni. Leértem én is még közben bámészkódva kicsit, aztán hjaj hát sietni kell idő van, szóval innentől rohanva. XD Bepattantunk az autóba, irány vissza Pálházára, Csabával ugyan is kitaláltuk, hogy visszamegyünk az autóhoz a cipőért és ő fog vezetni én meg valahol kint fogok csüngeni az autó oldalán-hátulján. Szóval gyorsan cipő fel és irány Telkibánya felé, de még előtte a radartoronynál pihizünk kicsit, vagyis mi igen a többiek meg irány felfelé.

Ekkor már Krisztián is csatlakozott hozzánk, megnézett minket, hogy mi a helyzet, ekkor mondta, hogy Mátyás király kútjáig még feljön, ha úgy van, gyorsan haladtunk is, ott vártuk fel a srácokat. Gyorsan beálltunk az autóval le az útról legyen hely robogni a skacoknak, jöttek is mint a meszes, kicsit emelkedett, de ez miért is zavart volna bárkit, itt is kattogott a fényképező, kiabáltam mindenkinek, hogy – gyertek közel hozzám – amennyire csak lehet, Doki közel is jött, kicsit be is kaksiztam. Uhh! 😀

Itt cseréltünk Csabával helyet az autóban, én az anyósülésre deréktól kifelé az autóból, fotóztam menet közben a többieket. Felfelé másztak ugyan, de ahogyan meglátták a fényképezőt és hogy lobogok az autóból, mindenki elkezdett vigyorogni, érthető… 😀 Felértünk a köztes csúcsra, a radartorony leágazásáig, kis frissítés beszélgetés és irány tovább, fel a radarig. Felmentünk mi is a parkolóig, ugyan is ide nem lehet felmenni autóval szigorúan védett és elzárt környék, szóval csak ésszel, mert fegyveres őrök vannak. Keresem megfelelő pozíciót, honnan merre fotózzak. Meg is találtam a tökéletes pozíciót, behasaltam a vizes fűbe, ahh de jó volt. Suhannak el mellettem, ki közelebb ki távolabb, kicsit megkönnyebbült arcok, mert tudja mindenki ebédig már, csak lefelé van, Telkibányán vár minket a finom kaja, ah és milyen jól esett, nekünk is, na de a többieknek milyen jól… a túrának a felénél jártak kilométerben, de tudták még szintből nincs meg a fele a hosszú mászások még csak most jöttek.

Szóval ebéd pipa, elszánt tekintete mindenkinél és irány a kékedi emelkedő és az első lászló-tanyai mászás. Na de ne siessünk ennyire előre, még előtte megálltunk egy dombtetőn, Abaújvár felé. Itt Vini és Fari jött előre, nagy csatát vívtak a „piros rajtszámért”, kiállva nyélen mind a ketten, Csaba még meg is kergette őket. 😀 Itt készült a számomra nap egyik kedvenc képe, bár sok ilyen volt… de ez tényleg, mutatom is. 😊

Na és innen irány Kéked, itt elmentünk a peloton mellett, irány előre, az emelkedőre. Megálltunk az egyik visszafordító kanyarban, dobálták ki a kulacsot, szélmellényeket itt ilyenre most nem volt szükség, csak is felfelé, minél hamarabb, mert ez volt a leghosszabb mászás és az egyik legizmosabb is. Kis Józsi kérdezi, hogy most mosolyogni kell? Hát még jó… mi mást? 😀

Még felfelé menet most Csaba kihajolva az autóból, videózott mindenkit szépen sorba, vigyorra kényszerítve az itt ott már vicsorító sporikat, örültek, gondolhatjátok. Irány fel Lászlótanya, egészen felmentünk autóval a csúcsra, furcsa volt, itt még én autóval nem jártam, mindig bringával jöttünk, hol innen hol onnan, de még autóval soha. Az utolsó kanyarban vártam őket, az autó fent a visszafordítónál, várta a felérkezőket. Mindenki felér, itt már elég szétszóródott a mezőny, de megvártunk mindenkit, majd irány lefelé, egy másik kanyart kerestünk, ahol letudunk heveredni amíg jönnek a többiek. Felvettük a pozíciót Rékával és Csabával. Zenét bekapcsoltunk lefeküdtünk a betonra és vártunk… ekkor jön a telefon, hogy ők Hollóházán vannak, de nem jönnek még felfelé, mert hát ehm, söröznek. 😀 De már mindjárt indulnak, így mi nem mentünk utánuk, na de majd legközelebb. Folytattuk a heverészést és élveztük a jó levegőt. Aztán szépen érkeznek a második László-tanyára a skacok, mindenki elhalad mellettünk, bíztatjuk őket, szól közben a zene, igazi bringás hangulat volt felfelé élvezte mindenki. Rohanás vissza az autóhoz, gyors objektív csere aztán várjuk lefelé a többieket, volt aki olyan gyorsan elsuhant mellettünk, hogy észbe sem kaptunk már nem is láttuk.

Eszkáros felől volt az utolsó László-tanyai mászás, ahová már mi is lementünk inni egy frissítőt, azért jár nekünk is egy jó kis kofola. Kifeküdtünk a parkolóba a napra, ahh de jó volt, szikrázó napsütés pihegett mindenki, aztán lassan összeszedte magát a társaság és az utolsó nagy mászás következett.

Felmentünk eléjük a Szlovák-Magyar határhoz, és ott vártunk mindenkit, a cél előtt itt találkoztunk utoljára velük, és ekkor pakolt magához mindenki, amit szeretett volna még az útra, vagy éppen leadni azt.

Innen már nem sok volt vissza, egy jó kis lefelé majd még irány az utolsó mászásra a füzéri vár parkolójába, itt leparkoltunk és vártuk a fiúkat. Jöttek is szépen csordogáltak felfelé, már elkészülve az erejükkel, többen több helyen is görcsölve, de sikeresen megmászták az utolsó hegyüket is. Felérve a parkolóba, mindenki vidáman még a befutó előtt frissítettek és maradhat el a sztorizgatás, aztán szépen komótosan elindultak, legurultak a befutóhoz, a pálházi benzinkúthoz, innen indultunk reggel, és egy élményekben gazdag nap után ide is értünk vissza.

A mai napon 5 új Zemplén 3000 teljesítővel gazdagodott csapatunk, és volt olyan, aki már harmadszorra teljesítette a kihívásunkat. Azt kell mondanom, nem nyúltunk nagyon mellé mikor kitaláltuk ezt az egészet, és egy élvezetes túrát raktunk össze azoknak, akik szeretik feszegetni a határaikat. Érdemes hát rászánni magatokat, de azt nem szabad elfelejteni, hogy ez egy elég kemény túra/kihívás és mindenki ennek tudatában vágjon neki, megfelelő technikával és erőnléttel.

A túrára itt tudtok jelentkezni, a részleteket pedig itt tudjátok elolvasni.

A túra alatt készült fotókat pedig itt tudjátok átböngészni. 😊

Zemplén 3000 – Lubickolás a hegyek között

Posted on 2019.07.31. - 14:55 by Főtekergő

2018-ban kezdtünk el beszélgetni a kihívásról, Kállai Krisztián, Vass József és jómagam Varga Norbert. Jöttek az ötletek, mit hogyan is kellene?! Legyen hát a Zemplénben egy teljesítménytúra, aminek bárki nekilódulhat. Ismert utakon kell kerékpároznunk hegyeken, völgyeken, 150 kilométeren keresztül 3000 méter szintet gyűjtve! Kitaláltuk az útvonalat és kitűztünk egy időintervallumot amikor teljesíthető a túra: ez nem lett más, mint április 1. – október 31. Így hát megszületett a Zemplén 3000 nevű teljesítménytúránk. Elkészítettük hozzá a weboldalt is ahol az útvonalat, szabályokat, teljesítésre jelentkezést és a teljesítés beküldését találjátok!

Jött a jó idő és felpörögtek az események, jöttek sorra a teljesítések, még a nyár előtt, a nagy meleget elkerülve. Szépen sorban érkeztek az e-mailek, mi pedig csak toltuk és toltuk a dolgot, egyszerűen nem volt rá időnk, amikor lett volna, akkor az időjárás nem kedvezett nekünk. Szerda körül random felhozódott a téma és eldöntöttük, ha esik, ha fúj, megyünk, most már nincs mese, nekünk is meg kell csinálnunk! Ahogy közeledett a vasárnap egyre rosszabbodtak az esélyeink a teljesítésre, sőt egyáltalán az elindulásra is, ugyanis előtte két nap is esett az eső, de nem csak úgy esett, hanem ESETT! Végül úgy döntöttünk, hogy nem tántorít el minket az időjárás, és milyen jól tettük. Még szombat este megnéztük az előrejelzést, az 5 órai indulást pedig eltoltuk picit, 6 óra lett belőle, de így pont már-már napsütésbe érkeztünk meg. Szokásos zempléni start pontunk és a túra kezdőpontja is, a pálházi a benzinkút parkolója. Gyorsan pakoltunk és el is indultunk 7:30-kor.

A cyclocross bringák aszfaltra tapadtak és elindultunk Kovácsvágáson keresztül egy kis eldugott falucskába Vágáshutára, itt a Zemplén legmeredekebb aszfaltozott útján Kispart tetejére, ami nem egy hosszú mászás, de annál meredekebb 14-16% között mozog a meredeksége, így óvatosan másztunk felfelé, mert még csak most kezdtük a napot és hjaj, de sok van még előttünk! Kispartról legurultunk, majd ezzel a lendülettel egy kicsit lankásabb hegyecskére Nagypartra billegtünk felfelé, a frissen aszfaltozott úton, majd jöttünk is lefelé, mint akit kergetnek. Józsi meg is jegyezte, hogy ,,azért az aszfalton a cx gumi nem éppen a tapadásáról híres”, érezte, hogy csúszott, szitált a kanyarban. Leértünk vissza Vágáshutára, itt biztattam kicsit Józsit, hogy már 3000 szintből 300 megvan, nincs sok hátra. Meg is köszönte a bíztatást és közben jót is nevetett, tudva, hogy még azért sok kilométer és szint áll előttünk! Haladtunk kifelé Vágáshutáról, Józsi megjegyezte, hogy ,,ma itt bizony fázni nem fogunk” és oda kell figyeljünk a sör… akarom mondani a folyadék pótlására! Nagy szerencsénkre a Zemplén falvai jól ellátottak, vízzel és sörrel is érdemes feltankolni az üres kulacsokat, hogy a hegyeken ne legyen gondunk!

Visszagurultunk egészen Pálházáig, onnantól Kőkapu irányába lódultunk meg, de még előtte elfordultunk Gerendás-rétre, ahol az elején még kicsit lankás, sőt talán sík is volt a terep, de így legalább volt időnk gyönyörködni a reggeli Zemplénben, ugyanis a ködös erdő és a reggeli napfény játéka gyönyörűen tárult elénk, nem mindennapi látványt nyújtva. Könnyedén feltekertünk Gerendás-rétre, Józsi kicsivel előttem ért be, mire felértem éppen kicsatolta a sisakját és vette elő a telefonját, már fotózott is. A kötelező fotók után gurultunk le a déli oldalra, egészen a sorompóig, itt fordultunk meg és mivel ez az oldal nem olyan meredek és hosszú, így elég ütemesen kapaszkodtunk felfelé. Vissza legurultunk Kőkapu felé és Kishután még frissítettünk. Következett Bózsva, majd egy rövidebb mászás Telkibánya irányába, de még előtte az emelkedő tetején jobbra fordultunk a radartorony irányába. Itt érdemes figyelni mert semmiféle tábla nem jelzi és az út eleje direkt dózerút, kavicsos, de 1 kilométer után tökéletes aszfalt fogad bennünket. Itt felfelé körülbelül 4 kilométert mászunk, de a feléig nincs is gond, viszont onnen indul a feketeleves, 2 kilométer combos szakasz. Ahogy elérünk a szigorúan őrzött objektumhoz, azonnal forduljunk meg a kerítésnél és guruljunk lejjebb mert nem szeretik a látogatókat, azokat meg főleg nem, akik fotózgatnak is!

Innen tempósan hamar leérünk Telkibányára a Pitvaros Étterembe (ezt kifejezetten ajánljuk a túrázóknak, mert nagyon jól főznek és kedvező árban kínálnak finomságokat és ha a jelszót bemondjátok, ami nem más, mint: ZEMPLÉN 3000, még kedvezőbb vagy esetleg egy nagyobb adagot kaptok az asztalotokra). Itt egy órát szántunk ebédre és pihenőre, ami hamar és jókedvűen telt, itt volt a táv fele körülbelül, de még a szint nem volt a felénél.

Abaújvár felé vettük az irányt, itt is másztunk kicsit, közben hallottuk a nótát, azt hittük, hogy Gyuri jön a Mi kis falunkból, de végül jókedvű emberkék kiabáltak ki az autóból, hogy hajrá! Felértünk az emelkedőre, majd még egy kis dimbes-dombos rész után gurultunk be Kékedre. Itt tudtuk, hogy kemény lesz, ugyan is innen indult a nap leghosszabb és legmeredekebb mászása, a kékedi emelkedő, egészen fel László tanyáig. Józsi mondta, hogy ez volt a mumusa, több helyen 10%-os meredekségű. Felfelékben a már bevált, szokásos módszerünket alkalmaztuk, hogy mindenki saját tempóban megy és fent találkozunk. Itt meg kellett állnom ugyanis volt rajtam egy mellényszerű kis bogárháló a mez alatt, nos ezt le kellett vennem, mert felfelé is volt és egyébként is telibe sütött a nap. Tudtuk, hogy ha ez megvan akkor innentől szinte már megvagyunk bár, László tanyára háromszor kell felkapaszkodnunk, három különböző start helyről, így volt az első a kékedi emelkedő. Fent Józsi bevárt, aztán gurultunk le Hollóházára, egészen le a település másik végére, majd innen vissza a Vadász büféig, rövidke kis pihenő szokásos sör/kávé/kóla frissítés. Felfrissülve indultunk meg a második mászásra, ami furcsa volt mert nekem ez esett a legjobban, ezt leérve Józsi is úgy érezte. Józsi ismételten hamarabb ért fel, mint én, de fordult is mert mondta, hogy fázik 32 fokba…Mondtam neki, hogy mire leérek Eskárosba kérje ki a kólámat, jött a válasz, hogy a pizzát is, és mire én leérek akkorára talán kész is. Mire én leértem Józsi a templom előtt ücsörgött az árnyékban, gondoltam itt adják a pizzát?! Aztán mesélte, hogy két helyen is volt, de egyik helyen sem fogadtak el forintot és bankkártyát sem, na de még ATM-et sem tudták, hogy van-e valamerre, de legközelebb euro-t készítünk. A templom udvarán friss és jó hideg víz jön a kútból, érdemes frissíteni.

Kis pihenő és irány a harmadik, egyben az utolsó László tanya mászásunk, itt igazából az Skárosból kivezető út volt a nehéz, itt volt a legmeredekebb, aztán kiengedett kicsit, majd az út további része a tanyához már ismerős volt. Még első mászásunknál a hegy lábánál letettem az esőkabátot és minden felesleges cuccot, amit nem kell cipeljek felfelé háromszor. Megbeszéltük Józsival, hogy a következő találkozó ismételten Hollóházán, a Vadász büfé lesz. Jó stratégia volt ez részemről, mert mindig mire a frissítő pontokhoz értem, Józsi mindig kikérte a kólámat. 😀 Na de még Lászlótanyán, mikor felértem, apa és fia pakolásztak és mire megfordultam pont indultak is lefelé, a kisfiú mondta, hogy „APA APA érjük utol!!”,tudtam hol kavicsos hol lehet szélesebbre engedni hol nem, nos hát engedtem is lefelé, nem is értek utol, de olyannyira siettem lefelé, hogy majdnem otthagytam a cuccomat a fa tövében, vissza kellett forduljak, ekkor értek utol.

Szóval leértem Józsihoz a büfébe, ahol várt is a jó hideg kóla, de mondtam, hogy ne maradjunk túl sokáig mert jön felfelé a vihar, úgyhogy gyorsan néztünk egy radar térképet is aztán sietősre vettük az indulást, vagyis hát vettük volna… mert Józsi ledefektelt, nem tudjuk hogyan, de a szelep leszakadt a tövénél, gyors csere és indultunk is Füzér irányába, mert jelezték többen is a teljesítettek közül, hogy sokaknak nincs meg a szint, csak a füzéri mászást követően. Füzérkomlós végénél a kerékpárúton Füzér irányába fordultunk, itt is emelkedett végig, majd kis pihenő és kezdődött a keményebb mászás fel a vár parkolójáig, hiányzott, mint egy falat kenyér így a végére. Gyorsan néztük a szintet készült a kötelező fotó és indultunk is mert bizony már itt kopogtatott a vihar a sisakunkon. Lefelében felértünk egy autósra, aki nem nagyon tudta, hogy mit akart, merre akar menni, aztán csak kitalálta, hogy pont arra amerre mi is, így lefelében végig feltartott minket. Kérdeztem Józsit menjünk, előzzük? Mondta igen, már 60 körüli tempóval hasítottunk, de mindig direkt annyit gyorsított, hogy pont ne tudjunk elmenni mellette. De nem kell ám elhinni, hogy mi voltunk erősek 150 kilométerhez közeledve, meg amúgy is… ugyan is innen végig lejtett Pálházáig. Még bent Pálházán volt erő egy autó sprintre, mondván, nehogy már 155 legyen a max pulzusom.

Közel 10 óra után, a tervezett időben, szinte hajszál pontosan fél 6-ra érkeztünk meg a parkolóba, itt már önfeledten vigyorogva, hogy igen sikerült teljesíteni az általunk kitalált Zemplén 3000 teljesítménytúrát. Noh meg annak is, hogy a vihar előtt visszaértünk, ugyanis áthúztam a cipőmet beugrottam a caddy-be Józsi beadogatta a bringákat, lekötöttem és mire kibújtam megjött a vihar is, szóval tökéletesen sikerült az időzítésünk.

Amikor kitaláltuk ezt az egészet, csak reménykedni tudtunk, hogy ilyen sokan fogják teljesíteni és hogy egyáltalán nekünk is sikerülni fog, mert ehhez bizony kell egy alap kondíció és fejben is kitartónak kell lennünk, ha teljesíteni szeretnénk!

Összességében egy látványos kerékpáros teljesítménytúra, nem kell versenyeznünk senkivel, magunkat tesszük próbára. Természetesen meg lehet csinálni gyorsabban is, de nekünk az volt a cél, hogy élvezzük és olyan dolgokat lássunk, amiket még nem vettünk észre, több ilyen is volt, meg is lepődtünk. Ami mindenképpen jó érzés volt, hogy egyszer sem jutott eszünkbe, hogy abbahagyjuk, de az sem hogy rossz ötlet volt belekezdeni.

Tényleg mindenkinek csak ajánlani tudjuk, ám kellő edzettség és állóképesség hiányában nem érdemes belekezdeni.

Mindenképpen tervezzük az ismétlést, talán gyorsabban, hogy azért megdöntsük a mai időnket. 🙂

Sok sikert azoknak, akik ezután szeretnék kipróbálni és keressenek minket bizalommal, az idei év sem ért még véget, de annyit elárulunk, hogy készülünk még pár meglepetéssel idén is és jövőre is vannak terveink. 😉

A túrára itt tudtok jelentkezni.

Szerzők: Vass József, Varga Norbert – KKB és Tekeregj

Innen vér nélkül nem távozol!

Posted on 2017.09.03. - 13:48 by Főtekergő

Idő számításunk szerinti 2.-3. században a jazigok vígan éltek a Kárpát-medencének a Dunától keletre eső részében és bár a rómaiak sose foglalták el területeiket, néha egy-egy kereskedelmi szállal rendelkező légió be-betört, hogy gladiátorokat és rabszolgákat raboljon a cirkusznak, bordélyoknak és így szerezzen hatalmas halom dénárt. Így történt ez egy napon, amikor Lucullus Spezia parancsnok vezetésével átkeltek a Danubián és neki vágtak a hegyeknek, hiszen megannyi mondát és legendát hallottak a germánoktól ezerszer harcosabb törzsről, ami e vidéket uralta. E törzs neve a római Nyelenita nevet kapta. Eredeti lakhelyük a Rétia volt, ami egy ingoványokkal tűzdelt sík vidék volt, nehezen bevehető és a törzs uralma alatt állt. Ennek a népnek volt egy szokása, mely szerint három napi járásra lévő hegyekbe zarándokoltak és megküzdöttek az ottani vadakkal, mint a medve, farkas vagy ép hiúz. Ezeknek prémeit haza vitték és kultikus kék-piros és fehér színre készítették ki. A három napra lévő hegyek a Zemplenia nevet kapták, ami annyit jelentett, hegyes/szabdaló.

Lucullus miután rájött, hogy Rómában élő felesége, két kézzel szórja a dénárt és már jelzálogba vették a Via Julius jobb oldalán fekvő házukat a bank, Szarban voltak. Gondolta elindítja egy újabb szolga és gladiátor vadász hadjáratát. Kellett a pénz, mert szerettet volna egy kis vityillót a Vezúv közelében, miután a legutóbbit Herculaneumban belepte a por.

Lucullus átvezette a sereget és nagy csodálkozásukra még mindig nem találták a törzset, amit kerestek, pedig már ötödik napja jártak távol az őrségtől. Hatodik napon, szombat napján felfigyeltek egy fellegvárra, egy hegy tetején, mint kiderült a nyomolvasók és a térképészek tanácskozásából a Zemplenia közepén voltak. Előre küldte a légió legelborultabb tagjait, hogy derítsék fel kiféle és miféle népé ez itt. Így került Galicius, Macedonius, Germanio, Pannonus, Britanius és Hispanio a közepébe a sűrű Zempleniának. Mondani sem kell, mivel ők voltak a legvérszomjasabb harcosok egyből belevetették magukat a sűrűbe, vért ontottak mert tudták, hogy mögöttük a légió csak arra vár, hogy újabb területet hódítsanak és ne csak a Lucullus bordélyába vigyenek kurvákat meg a circusba gladiátorokat, akikkel egy-egy hiba esetén akár nekik személyesen kell majd megküzdeni.

A különleges alakulat, egyébként érdekes volt, mert mint nevük is sugalja, lakhelyükről lettek csecsemő korukban elhozva, mert bár kegyetlen a római, de gyermeket nem öl, helyette inkább kinevelték belőlük a centuriokat vagy, akinek helyén volt a keze megkapta a legkülönlegesebb képzést, hogy bármikor bevethető legyen, mivel az életüket a császárra tették fel, aki mindannyiuk „apja” volt.

A hegyen lévő erődre nem mertek rárontani helyette inkább a távolabbi falura törtek rá. Sok mindenkit sikerült lemészárolniuk, csak egy valamit nem vettek észre. Egy öt tagú Nyelenita kompánia tartott feléjük. Azt gondolták, hogy na majd ezeket is lemészárolják, mint azt eddig tették a nőkkel és az öregekkel. Csakhogy ezek a törzsiek lovon érkeztek. Ami nem is lenne gond, de később vették csak észre, mikor már kardjaik szinte összeértek, hogy olyan páncélzatuk van, amilyet még ők maguk sosem látta.
Medve fej díszítette az egyik sisakját, másiknak farkas fogak álltak készen marásra a kézfején, harmadiknak pattintott kövekből volt kirakva a mellvértje, negyediknek olyan acél fegyverzete volt, amit még életükben nem láttak, és az utolsónak olyan világító kígyóbőrből volt az öltözete, hogy már maga a lénynek a létezése is görcsbe rándította gyomrukat, hát még az aki ezt le is győzte. Kettőnek-kettőnek hasonló kék , piros, fehér, és zöldes kékes volt páncélzata, az ötödiknek sötét kék. Ezek a színek mind-mind nehezen megszerezhető és jól védett kereskedők portékái.

Tudták, ezek valami rettenetes harcosok lehettek, és azt is, hogy nem fognak ma itt meghalni. A végzet öt lovasának nézték őket, hát irányba akarták venni a légió táborát. Igen ám, csak az addigi csata hevében arra sem volt idejük merre van kelet. Irány fel a hegyek közé, oda csak nem érik el őket, hiszen ránézésre nehéz páncélzatuk lassítja őket, míg nekik szerencséjükre nem kellett nagy súlyt cipelni. Lovukra pattanva keresztül vágtattak az itatótól a lángoló falun és felfelé a sűrűbe mentek. Szerencséjükre a lovaik elől vágtattak utánuk az öt nyelenitusz, az apokalipszis lovasai.

Hamar bevágtattak egy köves emelkedőre, ahol a görgő-forgó hatalmas kavicsok valószínűleg kocsiknak adtak utat, Hispanio egy szénás kocsira rá is dobta fáklyáját, hadd lángoljon, ahogy csak tud, hátha megijeszti a gonoszok lovait. De ezeket nem rémítette meg semmi. Sőt még talán jobban felbőszítette. Galicius üvölt a többieknek, hogy be a bozótosba, ott majd elvesztik a nyomainkat. Igen ám, de az tömve volt szederrel. Vágtatnak keresztül az erdőn miközben látják, hátrapillantva, hogy üldözőiket jobban lassítja maró növényzet, mint őket. Britanius mikor hátra pillantott látta, ahogy az egyik lovasnak a növényzet cafatokat tép ki a karjából, de az fájdalom helyett csak itta a vérét és arcát kente be vele. Látszott a szemében, hogy ég benne gyilkolása tüze, és arra a következő darab fa az ő élete lesz. Hát még inkább vágtattak feljebb a hegyre, nem törődve azzal mi fogja őket ott várni.
Keresztül érve a sűrű erdőn, völgybe érve egy falu mellett találták magukat, de látva milyen harcosok élnek errefelé nem is próbáltak meg csak a határában elsomfordálni. De a harcosok csak követték őket a messziből. Kis előnyre tettek szert, mert a harcosok pillanatra nyomukat vesztették, de az egyik lova képes volt rá és kiszagolta őket, mondja Macedonius.

Menekültek felfelé egyre csak újabb és újabb hegyekre. Vágtattak irdatlanul és csak keresztül mentek egy alvó csendes falvacskán, ahonnan az út egy gyönyörű itatóhoz vezetett. Szamariták voltak a tó körül, akikkel Pannonus szót tudott érteni, mire egy öreg szamarita mondta el nekik, hogy ez egy varázslatos tó aminek neve Izra. Mondták neki, hogy meneküljenek, mert ide vérre szomjazó vadak igyekszenek, majd rohantak is el. A szamariták kereskedelmi szövetségben álltak a nyelenitákkal, így nem menekültek, de nem is mondták el, hogy azok itt jártak. Nem is kellett, mert amint megitatták lovaikat a patkónyomok irányába mentek is tovább. Jelentős előnyre tettek szert, ám tudták, hogy még nem menekültek meg. Ahogy vágtattak egyre feljebb és feljebb észrevették, hogy a szamariták valamiféle fogat hajtó versenyt tartottak, ami most útjukat állta. Üldözőik is odataláltak , de addigra már csak nyomukat látták, csak hogy tudták merre mentek, hiszen csak egy út vezetett el onnan. Másik úton kerülték meg a sűrű erdőt, mert az lovaik számára túl ingoványos lett volna. Vissza a szamarita forrásig és nyomukba eredtek a hat rómainak.

Kemény volt a terep, de nem volt mit tenniük a nyelenitáknak, hevesen űzték lovaikat, hogy mihamarabb elérjék az újabb pontot, hogy ráronthassanak a rómaiakra. Meg is volt egy újabb pont, ahol szamarita fiú figyelte a „versenyt”. Az elmondta nekik, hogy hat furcsa öltözetű harcos vágtatott arra, amerről a nyeleniták is jöttek. Azok nem is haboztak, egyből utánuk eredtek. Hamar rá is találtak a nyomaikra, ami nem lehetett több negyed órányinál. Az üldözők tudták, hogy így csak visszafelé tartanak fel a hegyeknek, ahol hely ismeret nélkül csak bolyongani fognak a rómaiak.

Ez idő alatt a rómaiak csak menekültek és vágtattak egyre feljebb és a sűrűbb erdők felé. Nyomukban az üldözőkkel. Felérve egy hegycsúcsra látták, hogy mindezidáig egy félkört mentek . Egy másik idős szamarita mondta nekik latinul, hogy kövessék a béke köveit, majd elérnek egy szobrot onnan pedig tudni fogják merre menjenek.

Az üldözők is csakhamar odaértek és az ürge velük is szóba állt, kérdezte, hogy mi ez a dúlás odalent? Majd a harcosok elmondták, hogy négy napja kapták a hírt, hogy hadsereg közelít értük és tudták azok céljait is. Rabszolga lesz mindenkiből, akit élve fognak el. A vár lábánál már látszott is, hogy gyülekezik a sereg a légió ellen.
Mint kiderült, az öreg ember a szamarita király volt és a két nemzet határán küldte el a légionáriusokat, hogy megkímélje nemzetét a harcoktól a nyelenitákkal. A verseny pedig az ő seregének vonulása volt.

A rómaiak elérték a szobrot és látták, hogy ez egy nagy konfliktust zárhatott le a két nemzet között. Tudták nem időzhetnek és menekültek is tovább. Majd Hispanio szólt, hogy rohanjanak balra, mert közelítenek az üldözők. A törzsiek elérték a szobrot és csak ácsorogtak kicsit, tudták, hogy odébb lehetne vinni a határt, de az már aligha változtatna bármin is most. Nem is törődtek sokat vele, inkább üldözték leendő áldozataikat. A nyomok alapján pedig tudták, hogy az ő földjükön fogják elejteni őket. Lefelé menekültek az egyik falu felé és a nyeleniták óriási iramban követték őket. Csak úgy porzott utánuk az út, csörgött a hegy és zúgott hangjuktól minden völgy.

A nagy hajtásban a róamiak betévedtek egy faluba és felpillantva rájöttek, hogy bizony a sűrűjébe kerültek, hiszen a fellegvár lábánál jártak. És míg ők elvágtattak a lehető legveszélytelenebb úton egy öreg asszony látta meg őket, hangos rívásba kezdett, amire a nyeleniták odaértek meg is kérdezték. Mi a baja öreganyám? Ezek az idegenek majd fellökték, de miért ilyen kedvesek voltak hadd vendégelje már meg őket. A nagy hajszában meg is éheztek alaposan, a lovakra is ráfért a pihenés. Egy röpke falat belefér idejükbe. Persze csakhogy az öreganyó olyan ételt rittyentett, ami után mind meg is nyalták a tíz ujjukat.

A vártól délnek tartva üldözték a rómaiakat, akik csak fejvesztve hajtottak mindenen keresztül. Újabb csendes településen robogtak át, ahol egy kereskedő kocsijának maradványa állt, ismerős volt. dákok használtak ilyet, szinte biztosak is voltak abban, hogy egykor futott itt egy kereskedői út is. Úgy is volt, egy sűrű növényzet által borított úton vágtattak és tudták minél sűrűbb, az a nyelenitákat, annál jobban hátráltatja. Így is volt, a nyeleniták a régi dák kereskedői út egyik régi hídján kellett lovaikkal áttipegjenek, nehogy a korhadt fa valahol beszakadjon alattuk. Majd a csalános állta útjukat, ám amikor le-letértek a régi útról mindig látták az előttük menekülőket. ám egyszer csak ismét eltűntek a szemük elől, de eddigi viselkedésük alapján azt gondolták, hogy a Gerendás rétet fogják útjukba venni, mert míg ők tudták csak egyre rosszabb irányba mennek a rómaiak, ők addig az ismerős terep előnyét élvezik. Ebben a tudatban vették be a rétet a hegyek lábától. Ám felérve csalódottan látták a nyomok hiányát. De lent meghallottál a patkók kopogását, ami kiindulásuk irányába vezetett. A nyeleniták hát minden erejükkel hajtották a lovakat, nehogy újból az itatóra csapjanak le a rómaiak.

Vágtattak lefelé a hegyről és bizony oda tartottak üldözötteik, még ha nem is tudtak róla. Utolsó leheletükkel még az itatóhoz vágtattak lovaik, akik fáradtásgukban majd összeestek. Beérkeztek a nyeleniták is és a hat rómaira furcsa mód három vad tört rá, mire hátulról megkerülte őket a másik kettő egy kis alagúton keresztül. Csörögtek a kardok és csengtek a páncélok, de a nyeleniták végül legyőzték a rómaiakat, akiket karóba húzva küldtek vissza a légióba, jelezve nekik, hogy ide többet ne jöjjenek.

Szerző: Szobota László KKB

Zemplén kerülés, Országúti kerékpáros túra

Posted on 2017.06.01. - 11:51 by Főtekergő

Afrika hadtest bevetésen

Amikor átkerült a Tekeregj Norbi szervezte Zemplén-kerülés május 28-ra, már tudtam, hogy ott a helyem, és hogy olyan irgalmatlan jó buli lesz, amitől beleborsódzik majd a hátam. Mikor összeállt a vadállati csapatunk, már utolsó sejtemig biztos voltam abban, hogy ez móka lesz, ez lesz maga a nagybetűs SZABADSÁG.

Pálházán kiszedegettük bringáinkat és miután felvettük a játszós ruhát egyből indult a buli. Jó magam beindítottam a KZD-t (Kraken Zene Doboz) és teszteltük, hogy milyen is az, amikor életünk filmjéhez már forgatás közben megadjuk az aláfestő zenéket. Alig pattantunk nyeregbe már mondtam is: -Nem nézzük meg Vágáshutát?! -ekkor már mindenki sejtette, hogy a kispart is napirendi ponton lesz de miért is ne lenne?! Országútival talán az egyik legkeményebb és legszebb jutalommal kecsegtető kaptató az. Mesés az, ahogy lábaink alatt, szemünk előtt elterül a Zemplén, mint kecses dáma, aki a szalonból haza érve a dzsentri ágyában elterül és hívogatóan pillant rá.

Mikor beértünk Vágáshutára, azért mindannyian összenéztünk a templom előtt, ki lesz az, aki elsőnek fordul neki a „falnak”… Vigyorogtunk is rajta, ahogy tinédzser mosollyal néztünk egymásra. Aztán Dani volt ki megmondta, hogy ne legyünk puliszkák kenjük el a száját a hegynek

Olyan jó érzés az, amikor már az első száz méteren kistányér küllőn fut a lánc, és tudod, jön itt még kutyára kamion Haladunk felfelé egyenletesen, mint szerencsétlen kisvasút és mindenki dízelesen alacsony fordulaton, de annál nagyobb nyomatékból forgatja a pedálokat.

A helyiekben olyan imádni való az, hogy sok esetben csak húzgálnák a szájukat a népek, de itt nem! Itt tudják, hogy aki felmerészkedik oda az ember a talpán… izé… kerekén. Bácsika kedélyesen szurkolt és ebben a pillanatban mind azt éreztük, hogy mi vagyunk Contador, Quintana vagy épp Nibali. Elmondhatatlan, mennyit tesz hozzá a kedvünkhöz egy-egy ilyen pozitív mentalitás. Itt nem sajnálja senki sem tőlünk azt, hogy szabadok vagyunk, hogy élvezzük minden egyes ingerünkben a napot, a szenvedést, azt, hogy a nekünk ott és akkor, csak az Isten előtt van elszámolni valónk.

Fenn már várt mi ránk a kilátás és ez a gyönyörű Zemplén talán még ki is sminkelte magát, de ha nem, akkor is biztos, hogy legszebb arcával mosolygott vissza és buzdított arra, hogy még! Még! MÉG!

Lefelé még csak szolidan eresztettem ’Rico-t, mert bár drága argonom szereti a tempót, én inkább azt szeretem, amikor mindketten épségben érünk le a hegyről.

Ha már megvagunk irány Sátoraljaújhely. Végig bringaút, bennük önfeledt jó kedv és miénk a világ.
A Magas-hegy és a Kalandpark egyaránt kacsingatott és hívogatott, de ennek a kísértésnek nemet kellett mondanunk. Újhelyen becéloztuk a Lidl-t, hogy vegyünk egy kis elemózsiát. Természetesen sikerült belefutnunk egy frusztrált, komplexusoktól szenvedő egyénbe, akinek 30-as táblánál és záróvonalnál nem elfogadható a 34-es tempónk. Dudaszó, amit mi a barátság nemzetközi jeleivel honoráltunk. Én már ekkor mondtam, hogy tuti a Lidl-be siet, mint mi. Úgy is volt! Megálltunk és emberünkből máris hiányzott minden fölényesség és düh. Majd, amikor Dani megszólította látszott, hogy ő ott a mindenható és még annál is több. Talán maga Chuck Norris. Persze a nagy arcból nem sok maradt, mer hiába tudta, hogy igazunk van, attól mégis csak ő az „autós” szóval neki van igaza. Míg Norbi kint várt minket, emberünk is végzett próbálta postásnak nézni barátunkat, és megmondta, hogy újhely az ő városa. Szóval aki eddig nem tudta, Újhely egy 1.2-es zöld szívó opel corsa-s úriemberé (nyílván csak szerénységből nem a X6-ossal jár a LIDL-be)

Irány Sárospatak!

Van egy sajátos szelleme az egész Bodrog menti tájnak, más, mint a Tisza ártere, sokkal inkább kis aranyos kedves patak, aki próbál a kedvedben járni, de ha felbőszíted megmutatja ki veri a szöget a falba. Ebbe a hangulatba csodásan illik az a robosztus és fenséges nyugalom, amit a hegyek árasztanak. Mert azt gondolom, amikor bármelyik tatár, török, labanc vész volt a közelben ezek a hegyek mindig keblükre fogadták az embereket és elrejtették őket erdők mélyén, völgyek között. Bár hálátlan az ember mégis gondolni kell arra, hogy ezek a vidékek és az összes, ahol élünk mi értünk van, és mi érte, különben ellenünk fordul.

Patakra érve a vár lábánál lefelé ereszd el a hajam és mindig vicces az érzés, amikor jaszkari robogósra rárobbantasz 50-nel és az kicsit értetlenül nyelezi a 49cm3-t te pedig ott vagy és nem ereszted, mint postás bokáját a foxi.

Patak és Bodrogolaszi között szembe jött velünk kis Sagan és egy barátja, e közben Norbi bekapott egy defektet, nekünk pedig időnk akadt kicsit gyönyörködni a tájban a Giant-ben és persze felszabadultnak lenni

Ezután a vámosújfalusi benzinkúton felfújtattuk a bringákat üzemi nyomásra, kis szellőztetés a kompresszorból és irány Tolcsva majd még távolabb Regéc. Erdőhorváti legnagyobb baja az legnagyobb előnye is. Rossz az út ezért nem járnak arra sokan, de ezért mi sem száguldozhatunk ész nélkül. A táj, a zene és a többiek által árasztott hangulatban elkap mindenkit a Zen és a nyugalom szigete érzés. Mikor megálltunk egy kútnál, a házból kikukucskáló gyerekek teljesen el voltak rajtunk ámulva, és ilyen esetekben mindig abban bízok, hogy előbb-utóbb ők is megtapasztalják azt, amiért mi ezt csináljunk.

Hosszas sunyi emelkedőt leküzdve Regéci sasfészek lábán a fűben heverészve megélni a delet nagyon emberi és mégis emberfeletti érzés. innen indultunk neki az utolsó harmadának a túránknak. Egy teljesen más világba csöppentünk. Mert amit ott látunk az csodálatos. Elmerültünk a szép élvezetében és abban a sebességben, amit a hegy adott nekünk.

Göncruszka és Gönc várt mi ránk, mint jó barát, de villám gyors volt a találkozás, mert Gergő szülei már vártak ránk Báttyánál a Pitvaros vendéglőben, Telkibányán. Hát neki is indultunk az utolsó kis emelkedőnek. Szép ütemben másztunk és hamar ott találtuk magunkat Báttyáéknál, ahol addigra már finom húsleves és még finomabb rántott hús várt ránk. Az, hogy még almás sütit is kaptunk maga volt a mennyország. Innen a lehető legmélyebb kaja kómát is kiheverjük muszáj volt felmászni a bő 150 méter szintet tartalmazó kaptatón, ami ott hever a település mellett. Lefelé imádom, felfelé pedig mindig degeszre tömött gyomorral kellett menni, így sokra nem emlékszem, csak hogy meg kell mászni. Miután felértünk már csak egy dolog volt hátra: Elgurulni a kocsiig. Innentől mindenki örömből gurult.

Egész napunkat a KOM-ok szórása tette ki, volt itt átöltözés KOM, leves evés KOM, kilátás KOM és minden egyéb, amire csak KOM-ot szórhattunk.

Számomra ilyen az, amikor megélem a szabadságom és a végén látjuk, hogy Afrika kinézetű útvonalon tekeregtünk a Zemplénben!

Köszönöm ezt a szép napot mindenkinek, akinek lehet, Baglyos Daninak, Szűcs Gergőnek és szüleinek, Varga Norbinak! Szuper volt

Szerző: Szobota László

Képek – Útvonal