Volt már verseny, volt már túra, volt már minden amiről nem írtam egy ideje, de elárulom, nem maradtatok le sokról… Nem azért mert ezek az események nem lettek volna a világ legjobb bulijai, csupán azért, mert ha az ilyen beszámolónak septiben lezongorázott hangulata lesz, azt sem ti, sem én nem fogom élvezni.
Szóval Mágocsy kupánál kezdhetném, de ettől messzebbről indulunk neki a mókának.
Csütörtökön már megint Shopronból jelentkeztem be Cicámnak, mert „el kellett vinni fránya csomagokat”, ha pedig már ott voltunk kénytelenek voltunk biciklit is vinni . Hanyatló nyugatra… A hosszúra nyúlt szerelős este után pénteken már wattmérő majomként vágtunk nki a reggel időjárást nézve improvizált útvonalnak, amit Tomival raktunk össze.
Már-már mondhatni Burgenland klasszikust tekertünk. Reggelire egy kis Fraknó, ami azért is csodaszám, mert szinte hihetetlen nyolc, fél kilences rajttal hagytuk el Shopront (micsodát is Norbi?!). Fraknót még alig értük el, Tomi már a Luifweg-et emlegette… Ha valaki még emlékszik az edzőtábor-o-zoo-ra akkor tudja, hogy a Luifweg Fraknón belül talán az egyedüli olyan utca, ahol szerintem nem takarítják a havat, azért mert, ha a tetejét megbirizgálják, akkor a fő utcán már lavina söpör végig, olyan meredek. Bevallom férfiasan én is ludas vagyok, mert Tomi már tudta, hogy 34-28-cal ki tudja tekerni, de megfordult a fejében, hogy 11-32-es sorral már lehet még gyorsabb is tudna lenni. Ha pedig megvette a sort, nekem fel kellett tennem, mert mi az már hogy nem?!
Szóval alig kezdtünk bele Tomi már fingatott, nekem meg wattmérő majom legendájaként muszáj volt megnéznem hány watton kuppant meg a hegy. Maradjunk annyiban, most kicsit később haltam meg, Tomi pedig mosolyogva várt meg fent.
Tovább indulva egy öreg hegyen koplalt spori jött mögöttünk , aki úgy oda kúpolt nekünk, hogy csak pislogtunk. Látszott bácsi programon volt, mert hegynek fel szeletelve ment, majd pörgés ekkor visszakúpoltam, majd mikor lehagytam megint bekóstolt és kölcsön kúp visszajár. Na harmadjára is megkuppintottam a papát, és el is nyúltam, mint a takony, csak az öreg meg úgy jött fel mint aki azon a taknyos csúszik… Hát mit ne mondjak, tárt picsával álltam a kúp erdőben. Onnantól kezdve ő egy SPM fokozatott kapcsolt, amivel szépen el is ment, gondoltam is menjen a búsba (természetesen nem, mert teljesen más programon mentünk, kedélyesen mosolyogtunk oda-vissza, de azért a kis egót meg tudja taposni az ilyesfajta találkozás). Mondjuk Tomi minden zokszó nélkül tudta volna hárítani, csak ő ugye alternatív útvonalon ment, ahol én mióta először jártam, azóta nem mertem próbálkozni.
Rosalia-n Tomi megvárt és fent helyi sporival találkoztunk, aki szintén Bromberg felé kacsingatott. Egy pillantra nekem is megfordult a fejemben hogy kacsintsak, csak hát a női atléta testhez olyan markáns férfi arc tartozott, hogy hirtelen jött Koncsitát nem tudtam hova tenni. Mikor közöltük vele, hogy Rosaliaról fotózunk párat és megyünk, ekkor már nem jött velünk Csigusz a fiús lány vagy lányos fiú. Valahol Hochwolkersdorf után találtuk meg ismét, de ott sem tartott sokáig közös utunk. Bromberg alatt már ránk dübögött az ég, hogy eddig és ne tovább, ha jót akartok, mert különben elmoslak titeket. OK Főnök! és fordultunk is Schlag felé mivel 10-kor még korai lett volna ebédre kuncsorogni. A durva az egészben, hogy én akkor teljes mértékben abban a hitben voltam hogy hétfő van és örüljünk,ha egyáltalán valami nyitva lesz. Szerintem kicsit sem volt megterhelő a mászás.
Kirschlag downhill-t ismér megraktuk majd lent a településen már kaja után néztünk,hamar találtunk is egy helyet ahol a pincérek magyarok voltak (milyen meglepő). Kétféle menü volt, mindkettő levessel, de míg az egyik marha pöri volt, addig a másik zöldséges tészta wokban készítve. Tomi a hagyományosra esküdött, engem vonzott a különlegesség, meg sem mondom kinek nem sütötték meg rendesen a wok tésztáját. De hát így jár aki nem bízik a garantált jóban. Mindegy is, gyors útbaigazodás, fel a várba sör cisszent, világ minden felhője se lehet ma ellenség. De azért elindultunk Blumau felé. Alig hagytuk el Kirschlag-ot már újabb 300 m szintet gyűjtöttünk.
Blumau-ról sokat elmond, hogy outival vicces szegmens néven fut. Hát legutóbb eléggé fájt, ezért nem is értettem, miért nem fájt most. Pörögtek a wattok előttem, szikrázott a sztédzsíz, de raktam. Nagyon éltem a hegyet, erre Lánzsérba érve már még inkább elhittem, egész normális kerékpáros vagyok. Lánzsérba csak bekukkantottunk a várba, majd tovább és az a tovább, Istenem… Mint a mennyi manna.
idde 60km/h oda 70 amott 80 és aztán nicsak 90, ohh drága Krisztus Köszönöm hogy ezt adtad nekünk. Az a szabadság, az az összhang ember és gép között. Az maga a nirvana. Onnantól már a sztenderd Récényi befejezés volt hátra. Ilonaakna Hermészakna Görbehalom befutóval. Gondoltam én, de hát buzik lennénk , ha nem megyünk 2500 m szintet 😀 Így került képbe a Károly kilátó.
Na így lett 136 kilométerünk és mellé 2584 méter szintemelkedés.
Ezt másnap leöblítettük egy kis Ruszt-Fertő tekergéssel.
Majd itt állunk Pácinban a VI. Mágocsy Kupán. Krakeni zenedobozból üvölt a Balkan Fanatik – Mézes hetek című száma és bizony ezen a ceruzás verzén picit megakadt a lejátszóm, de olyan fülbemászó. Bemelegítünk wattolgatunk, de már fejben ott vagyunk a rajtban. Amikor pedig a rajtban voltunk már, fejben a királyhelmeci erőpróbát másztuk. Józsi,Tomi, Norbi és én alkottuk a KKB vonatot.
Az elején már volt egy valamilyen váztörés defekttel küllőszakadással meg még mit tudom én mivel, csúnya volt. De menni kellett tovább és az sokat elárul a menésről, hogy 40 km/h volt az utazó 50 km/h a lósz és 50 km/h-ra még sprint.
Voltak lószok, mert a sík mezőnyt csak azzal lehet szaggatni, de ezek egyike sem talált be. Majd Sátoraljaújhelynél kanyar és persze sprint utaztam, ahogy tudtam Tomit láttam még, Norbi cicut úgy kellett keresni miközben megszólal mögöttem, hogy nem kell kiabálni, mert ott van mögöttem. Józsit meg nem volt nehéz megtalálni, csak annyira, mint egy európai embert egy kínai város terén. Szomotornál integettem az ároknak, amivel első Mágocsy kupámon haverkodtam össze. Szentes alatt hátra pillantva azt láttam, hogy Korhán Laci vagy langyos lett, vagy megborította a szél, de Tomi ölében fetrengett. Ebből a pillantásból nem tudtam eldönteni, hogy mit is csinál ott. Ott akkor úgysem tudtam vele mit kezdeni. Jött az erőpróba. Fingó összeszorít, megdurrantani ahogy csak megy, és imádkozni, hogy ne szakadjak ki. De nekem sikerült. Onnan kezdődött a móka. TT stílusban odadurrantottam és pörgettem a wattokat. A legkellemesebb és várt meglepetés Nagy Norbi volt és Lara. Istenem, de rég láttalak barátom, olyan örömet okozott látni titeket és hallani a drukkolásotokat, hogy a wattmérőt majdnem leolvasztottam. Egyedül maradva mindent megtettem hogy a láthatóan lőtávolban lévő főmezőnyt felérjem, de erre esélyem sem volt. Dobrában a vasúti felüljárót is úgy megpakoltam, hogy el se hittem, hogy ez én vagyok. De eljött a végem és Nagytárkányban már csak lobogtam. Zemplénagárd felé már csak utaztam és Lácacsékétől csak lószolgattam a dombokat. Egyedül beértem, de közben még Tomi kis táskáját is összeszedtem, hogy legközelebb is legyen mire rácsatlakozni Ausztriában.
A KKB rövid távon rengeteg csinos eredményt ért el. Felsorolni így fejből most nem tudom, de az oldalunkon meg fogjátok találni ígérem. Ügyesek voltak és megküzdöttek érte.
Valahogy így tudtuk le ezt a hétvégét. Amiért kifejezetten hálás vagyok, hogy ilyen barátaim vannak, akikkel ennyi jó emléken osztozhatok és akiknek köszönhetem ezeket.
