Egy profi beszámoló ilyenkor úgy kezdődik, hogy mélyen történelmébe ássa magát az ember és felvezeti, mi és miért is vonzott oda minket. De ez egyrészt nem profi beszámoló, másrészt a történelmét felszínesen ismerjük és nem utolsó sorban, azért mentünk oda, mert ott volt (Sir Hillary Edmund után szabadon).
Megérkezve Kisidára (Malá Ida) közvetlenül a templom parkolóban találtunk helyet és miközben szabadtéri szertartás zajlott a római katolikus templomban, mi is felkészültünk a tervezett megmérettetésre (nem volt verseny) a maga százharminc kilométerével és a várt 1800-1900 méter szintjével. Meggyóntunk mi is, majd áldoztunk, persze csak képzeletben, hogy utunk zavartalan és minden rossztól mentes utunk legyen.
Indulás után egyből célba vettük Jászót.Első kis dombocskán már elkezdett gyűlni a szint, majd kiérve a tisztásra olyan táj tárult elénk, amilyen máshol nincs. Azért nincs, mert ilyenek az adottságok. Körbe hegyek és a lankákon meg szántók és körbe látni mindent és a nyári táj csodásan festette alá utunkat. Mindeközben elértük Jászót és begurulva a faluba az útszélén bizalomgerjesztő alakok gombát árultak, majd balra pillantva feltűnt a két hatalmas torony, ami az apátsághoz tartozott. Jobbra egy nagy gyárkémény, ami az egykori apátság téglagyára volt. Látszott, hogy itt egykor volt valami, ami miatt fontos volt a hely, aztán tovább haladva színes cirka házak sorakoznak, amiről lerít, hogy ezek az egykori munkás lakások voltak, sorban egyformák és tarkábbnál tarkább színekben. Látni lehetett ki mivel foglalkozik, ahogy fentről lepillantottuk. Egyik háznál autó bontó másiknál színes fémek, harmadiknál jószág, majd jött a tömbház, aminek ajtaja ki van verve talán éghető volt vagy vasba ment, de az egész, mint egy barlang, ami előtt kint ücsörögnek az orkok, goblinok, miközben a tömb tetején olyan vastag fekete füst ömlött ki a 28-30 fokban, amire egy valamirevaló tuning dízel autótulaj elismerően csettintene és rásaccolna olyan 300 lovat. Bizarr látvány volt az egyszer biztos.
Szomolnok felé vettük az irányt Stószban és ezzel rá is fordultunk az első hosszabb és keményebb mászásra. Aminek tetejére érve már várt ránk egy templom, itt már Gölnicbányai-Járás határán voltunk. Lejtőzés közben egy olyan szép kilátó tárult elénk, aminél megálltunk és lepillantva csillogó és mesés település hevert. Leérve viszont ismét látszott, hogy az egykori csillogást a keserves kelet-balkáni nyomor tarkítja. Egykor itt volt a bányászkamara székhelye is. Tomi egyből meg is jegyezte, hogy tipikusan német település, amiben teljesen igaza is volt.
Gölnicbánya felé gurulva Szepesremete volt a következő pihenő (sör) helye. Közben megbeszélgettünk pár dolgot és már túl is voltunk olyan jó 8-900 méter szinten és már olyan féltáv körül voltunk. Gölnicbánya felé csak hullámvasutaztunk egy keveset és az idő már úgy állt, hogy ideje enni valami olyat is, ami nem gél, zselé, vagy szelet. Nagykuncfalván az Arany Sas fogadó volt vendéglátónk egy finom menüre húslevessel és párizsi szelettel mindez megkoronázva egy nagyszerű korsó sörrel. Szerintem senkinek nem kell előadni, milyen jól tud esni az ilyesmi. Na de haladni kellett és irány volt még mindig Gölnicbánya (pedig ez Szomolnoktól 26 km). Mikor meg odaértünk meg sem álltunk a bánya múzeumnál. Csak robogtunk, mint a sebes vonat. Muszáj is volt, mert elkezdett egyre csúnyább lenni a táj mögöttünk, előttünk meg villámlott az ég, dühösen csaptak össze a felhők. Jekelfalva és Nagysolymár csak pillanat volt az útban. Kissolymárnál aztán megálltunk a duzzasztott tavat megpillantani, mert ilyet sokat nem látni. Itt kezdett még jobban ránk ijeszteni az idő, de mit van mit tenni, menni kellett. Aztán tűz tovább a Jahodná sípálya felé és megyünk, megyünk mendegélünk. Norbi elől tépi az istrángot, mi Tomival takarékon csorgunk megszökve az eső elől. Egyszer csak látom Garmin is csipog, hogy nini itt tekerj balra! Ekkor jött az hogy:
-Norbi!
-…
-NORBI!
-…
-NORBIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIII!
-…
Na, akkor majd én megpróbálom felérni… persze ez a lelkesedés így a 100. kilométer környékén már inkább tűnt egy nevetséges próbálkozásnak, mint valódi opciónak. Itt már Tomi tudta, hogy Norbi csak az aszfaltút végén áll meg, én meg reméltem, hogy hiányozni fogunk neki annyira, hogy megálljon korábban. A település neve Opatka (Apátka), amit én csak Oppácskának hívtam, ha már sikerült beletévednünk. Szóval mi itt kóricálunk egyre bentebb és bentebb a Vágáshutához hasonló élményt nyújtó faluba miközben valahogy látszott, hogy ez a hely sem a síkról fog szólni. Meneteltünk felfelé és egyre csak csökkent a pedálütem. Eleinte 60 körül, aztán már csak 50. Hát igen, aki 42/26-tal akarja megmászni a hegyet az így jár… De amikor a rohadék olyan szinten lett meredek, hogy halszálkázva 29-es pedálfordulattal kellett felmenni, bennem is kezdett elszállni valami. Füst ömlött a füleimen keresztül és lassan kezdtem kiégni. Leszálltam ez van. De, amint tudtam visszaültem és felmentem a két zerge után. Fent megpillantottam Norbit, amint konstatálta, hogy elfogyott az út, pedig tudom, ha lett volna még aszfalt a mennyekig ő oda is felmegy elsőként a szegmensen. Tomi kereste a kiutat, én pedig örültem, hogy ott vagyok, ott a napsütésben, ott a barátaimmal, akiknek megannyi élményt és jót köszönhetek. A hála is végig futott bennem, hogy szüleimnek is köszönhetem azt, hogy ott lehettem a napsugarak között fürdőzhettem a csúcsra jutás élményében. Ilyen a nem tervezett csúcs hódítás 830 méteren.
Legurultunk jobb alternatíva híján, és oppácskát megkönnyezve hagytuk hátra, mert nem tudtuk még mi vár ránk. De nekem a szintrajz adott némi támpontot. előre jelzésként csak ennyit mutatott garminóca: /
Ettől én sem lettem boldog, mert tudtam, hogy itt bizony szenvedés lesz és egyből eszembe is jutott a címzetes mondat: -Vadász, vadász! Te ide #&@ni jársz! De menni kellett, mert Kassa és Jahodná a túl oldalon várt. A zerge alakulat persze itt is előre ment és felderítették a hegyet. Nekem csak a kiszolgáló egységeknek szánt feljutás volt a feladatom. Nincs annál keményebb látvány attól, ahogy Norbi zokniban fut fel azon az emelkedőn, amin Tomi kiállva a nyeregből teker fel, miközben a fák közel egy vonalat zárnak be a talajszinttel. A tisztánlátás végett, ez akkor már a második forduló volt, mert Tomi pulzusa nem ment fel eléggé. Aztán én topogtam felfelé egy szem árva lélek, akiben már csak az tartja a lelket, hogy már csak vissza kell gurulni a kocsihoz. Na persze arról megfeledkeztem, hogy Kassabélától fel kell kapaszkodni a Jahodnához. Mindegy már, legalább az útburkolat jó volt és széles. Aztán miután az alakulat már elfoglalta asztalunkat én is odaértem, és rá is kérdeztem, hogy hát ti meg merre jártatok?! Nem hazudok, nem voltam eszeveszett éhes, de ha akkor nem eszek, lehet még most is ott bolyonganék kínomban. Az a hagymaleves iszonyat jó volt. Kellett már, mint az a pár falat kenyér (zsemlekocka), ami bele lett szórva, és ezek az én igazán jó barátaim, olyat rendeltek másodikra így vacsora tájt, ami sportigazgató urunk kedvence. Epós-mákos-meggyes strudel (rétes). Ez meghozta az erőt, miután elkezdett felszívódni, csak miközben az epós-mákos felszívódása kezdődött, addig az esőfelhők meg gyülekezésbe kezdtek. Csepp. Csepp. Csepp! Csepp! Csepp! Csepp! Csepp! Csepp! Csepp! Csepp! Csepp! Csepp! Csepp! Csepp! Csepp! Csepp! Csepp! És már szakadtt is az ég. Rögtön meg is fogalmazódott bennem, hogy ez a hegyi bringázás csak úgy megy, hogy egyszer száraz, egyszer esős. Szóval legközelebb nyugodtan hagyom otthon az esőkabátom 
? Ebben az aprócska kis zuhéban szépen eresztettük a bringát és vonultunk be Kassára, mint tette azt Horthy is, és basszus ilyenkor nem a fehér paripámmal voltam ott.
Mivel régen jártunk ott párszor, végig megvolt bennem az énjártammáritt érzés, aminek van némi valóság alapja is, még, ha az állatkert felőli végéről szerintem soha nem közelítettem vagy hagytam el a várost. Nekünk ebben a zuhéban kimaradt a tipikus városnézős, szelfizős, turistáskodós életérzés. Helyette csak megszokott K-Európai panel dzsungelek egyhangú nyomottsága adta az esőzés mellett az aláfestést az eseménynek. Ami ebben a legfurább, hogy nem volt mégsem semmi szomorú benne, mert ekkor már az eső nem ellenség, hanem barát, ki lehűt és elkísér hazáig.
Amint keresztül robogtunk Kassa gyorsabb szakaszain már csak alig 10-14 km lehetett hátra Malá Idáig (Kisida). Hol várt ránk a katólikus templom, a baráti pacsi, ahogy ezt megéltük és persze drága jó kis autó, ki vigyázta ruháink szárazságát.
Egy biztos ezek az élmények, azért kellenek, hogy életünk utolsó filmét, mikor vetítik, ne csak addig tartson, mint egy tik-tak reklám. Legalább olyan hosszan tartson minden élmény visszanézése, mint amilyen hosszú idő volt azok megszerzése, ezzel is megadva a lehetőségét annak, hogy a végén még a fény előtt visszalépjünk, meghőköljünk és köhögve nézhessünk a mentős arcába és kapjunk még pár évet újabb élmények gyűjtésére.
Útvonal: Itt
Szerző: Szobota László
Csapat: Kisvárda és Környéke Bringások – KKB
