Új nap virradt, ráadásul nem is akármilyen. A Grossglockner után ez volt az a nap, amelyet nagyon vártunk. Mégiscsak egy legendára készültünk, amelynek neve a bringások között nem egyszerű földrajzi megjelölés, hanem önálló fenyegetés.
Reggel mindenki lefutotta a többnapos bringatúrákon lassan megszokott köreit. Nyugodt reggeli, öltözködés, kulacstöltés, zsebek ellenőrzése, sisak, szemüveg, telefon, gél, szendvics, szerszám. Aki ilyenkor azt mondja, hogy öt perc alatt elkészül, az vagy hazudik, vagy valamit biztosan a szálláson hagy.
Nem húztuk sokáig az időt, fél kilenc körül már indulásra készen álltunk. Ezúttal „lábon” kezdtük a napot, nem kellett autóba pakolni a kerékpárokat. A cél ugyan egy másik országban volt, de a szállástól nézve szinte látótávolságra, csak éppen közénk állt egy hágó, egy rakás szerpentin és néhány ezer méter szint.
Elindultunk. Illetve elindultunk volna.
Zsolti Garminja ugyanis megszólalt.
Ha olvastátok az előző részeket, akkor pontosan tudjátok, mi következik. A Garmin nagyjából azt üzente: „Hé, te csíra, megint lemerült a Di2!”
Most azonban nem maga a váltóakkumulátor, hanem az egyik vezeték nélküli fékváltókar gombeleme kezdett elfogyni. Zsolti gyorsan beszaladt a boltba, én addig kiszedtem az elemeket. Nem sokkal később jött is vissza a hírrel, hogy természetesen a világon minden kapható, csak pontosan ez az elem nem.
Szerencsére a karokban több elem dolgozott, így egy kis átcsoportosítással sikerült működőképes állapotot létrehozni. Egy-egy elemet felcseréltünk, a rendszer felébredt, Zsolti ismét tudott váltani, a hegy pedig nem úszta meg.
Így, egyszerre lemerülve és feltöltődve végre tényleg elkezdtük a napot.
Bringás tanulság: többnapos túrán nemcsak a központi Di2-akkumulátort érdemes ellenőrizni. A vezeték nélküli fékváltókarok elemei is képesek pontosan a legjobb napon bejelenteni, hogy ők most elfáradtak. Egy-két megfelelő tartalék gombelem alig foglal helyet, mégis megmentheti a napot.
Plöckenpass kerékpárral: az első mászás még csak a bemelegítés
Első célunk a Plöckenpass, olasz nevén Passo di Monte Croce Carnico volt. A nagyjából 1357 méter magas hágó a Karni-Alpok főgerincén köti össze az ausztriai Kötschach-Mauthent az olaszországi Timau és Paluzza térségével.
Ezen a héten már többször megjártuk, ezért lassan rutinból csaptuk a kanyarokat. Tudtuk, hol meredekebb, hol enged egy kicsit, melyik kanyar után jön hosszabb egyenes, és nagyjából azt is, hol kezd az ember azon gondolkodni, hogy tulajdonképpen miért nem gyűjt bélyeget kerékpározás helyett.
Nem toltuk túl. Tudtuk, mennyi van előttünk, és főleg azt, hogy hová készülünk. A Plöckenpass ezen a napon nem cél volt, csupán az előétel. Nem érdemes a levesnél jóllakni, ha később brutális hegyi menet kezdődik.
A hágóra így viszonylag könnyed, tartalékolós tempóban értünk fel, minden komolyabb atrocitás nélkül. A forgalom azonban jóval nagyobb volt a megszokottnál, különösen sok motoros jött-ment mindkét irányban.
2026. június 4-én Ausztriában Úrnapja, vagyis Fronleichnam volt, amely országos munkaszüneti nap. Ez megmagyarázta, miért gondolta úgy fél Karintia, hogy tökéletes program lesz átkelni a Plöckenpassen.
A motorosok többsége normálisan került ki minket, és láthatóan tisztában volt vele, hogy ugyanazon az úton mások is közlekednek. Akadt azonban két neccesebb helyzet. Azokat a motorosokat pedig, akik pontosan mellettünk érezték szükségét a fordulatszám kimaximalizálásának, már szinte észre sem vettük.
Biztosan pici a… tankjuk. Vagy valami hasonló. 😀
A Plöckenpass kerékpárral szép, de nem forgalommentes útvonal. Hétvégén, ünnepnapon és jó időben sok motorosra kell számítani, ezért a láthatóság, a kiszámítható nyomvonal és az egymás mögötti haladás különösen fontos.
A Plöckenpass sziklaomlása: ezért voltak lámpák az olasz oldalon
A hágó olasz oldalán még mindig látszottak a nagy útépítés nyomai. Első ránézésre úgy tűnhetett, mintha már három vagy négy éve építgetnék ugyanazt a részt, a történet azonban ennél frissebb és jóval komolyabb.
2023 decemberében hatalmas sziklaomlás zúdult a Plöckenpass olasz oldalára. Az omlás súlyosan megrongálta az SS52 bis út egy részét és a védőgalériákat, teljesen megszakítva az Ausztria és Olaszország közötti közúti kapcsolatot.
A helyreállítás során nem egyszerűen újraaszfaltozták az utat. Megerősítették a hegyoldalt, újjáépítették a sérült útpályát, meghosszabbítottak és megerősítettek több védőgalériát, új sziklafogó rendszereket telepítettek, és érzékelőkkel figyelt hegyoldali monitoringrendszert alakítottak ki.
A hágót 2026. május 22-én nyitották meg ismét véglegesen a forgalom előtt. Mi június 4-én jártunk ott, vagyis alig két héttel a hivatalos újranyitás után. A munkaterület, az ideiglenes terelések és a lámpás forgalomirányítás ezért még egyáltalán nem számítottak múlt időnek.
Indulás előtt érdemes mindig ellenőrizni az aktuális útállapotokat az ANAS közlekedési információs oldalán, mert a magashegyi út időjárás, építkezés vagy biztonsági riasztás miatt időszakosan korlátozható.
A lámpa ezúttal nekünk kedvezett. Amíg feltartotta a forgalmat, készítettünk néhány fotót, felvettük a mellényeket, elindítottam a kamerát, és lenéztünk az alattunk kígyózó olasz szerpentinre. Szinte az összes visszafordító kanyar látszott. Olyan volt, mintha valaki egy adag főtt spagettit dobott volna a hegyoldalra, aztán leaszfaltozta volna.
Zöldre váltott a lámpa, indulhattunk lefelé.
Timau: az első olasz falu
Nem idegeskedtük túl a lejtmenetet. Sok a visszafordító kanyar, a hegyoldal néhol szűk, az út pedig még friss javításokat és munkaterületeket tartogatott. Ráadásul volt mit nézni, így most nem a sebesség volt a legfontosabb.
Az olasz oldal nagy szerpentinjei után megérkeztünk Timau településére. Ez az első komolyabb falu a határ után, és nekünk már volt hozzá egy kisebb személyes traumánk.
Két nappal korábban ide indultunk kávézni, amikor bekövetkezett az ominózus küllőtörés. A történetet itt tudjátok elolvasni:
Timau, kávézás és a küllőtörős nap története
Timau azonban több egy út menti kávézós megállónál. A település a Karni-Alpok egyik történelmileg fontos pontja, közvetlenül az egykori első világháborús front közelében. A faluban található osszárium összesen 1763 elesett katona maradványait őrzi, köztük olasz és osztrák katonákét is.
A környéken első világháborús múzeum, emlékhelyek és katonai maradványok is találhatók. A Plöckenpass nemcsak gyönyörű alpesi átjáró volt, hanem évszázadokon keresztül stratégiai útvonal is, amelynek környékén az első világháborúban súlyos harcok zajlottak.
A Timau osszáriumról és a látogatási lehetőségekről a Friuli Venezia Giulia hivatalos turisztikai oldalán található további információ.
Mi most nem álltunk meg hosszabban. Az út innentől egy enyhén lejtő, általunk csak önbizalomnövelő síknak nevezett szakaszon folytatódott. Ez nagyjából 1–3 százalékos lejtőt jelent, ahol az ember úgy érzi, hirtelen profi lett, miközben valójában a gravitáció dolgozik helyette.
Ezen az önbizalomnövelő síkon estünk be Sutrióba.
Sutrio és a Bar Erica: az utolsó békés percek
Sutrióban már Dávid és Csaba várt minket a Bar Erica teraszán. A kávézó falait bringás mezek, versenyfotók, poszterek és kerékpáros emlékek borítják. Jó arc a tulaj, finom a kávé, van süti, szendvics és rendes étel is. Ha valaki Sutrio felől készül a Zoncolanra, szerintünk érdemes betérnie. Felfelé egy utolsó frissítőpont, lefelé pedig a civilizációba való visszatérés első állomása.
Most még nem ettünk komolyabban. Egy üdítő, egy kis süti, néhány korty kávé, aztán indulás. Tudtuk, hogy tele gyomorral nem volna különösebben elegáns nekimenni a hegynek, ennek a hegynek pedig különösen.
Indulás előtt odalépett hozzánk egy nagyon aranyos olasz néni és bácsi. Ők kizárólag olaszul beszéltek, mi pedig nagyjából addig jutottunk az olasz nyelvben, hogy pizza, pasta és buongiorno. Így maradt a nemzetközi mutogatás.
A bácsi megkérdezte, hová tartunk. Mondtuk:
Zoncolan.
Kikerekedett a szeme, majd arckifejezésével őszinte részvétét fejezte ki. Nem kellett hozzá közös nyelv. Az üzenet világos volt:
„Rendben, fiúk. Ti tudjátok. Sok szerencsét, szükségetek lesz rá.”
Sutrio önmagában is megér egy sétát. A Monte Zoncolan lábánál fekvő település történelmi központjában macskaköves utcák, kőházak, templomok és hagyományos faműves műhelyek sorakoznak. A falut régóta a helyi fafaragás egyik központjaként tartják számon, és ez a hangulat ma is erősen jelen van az óvárosban.
Mi ezt akkor még csak átgurulva láttuk. Lefelé azonban visszatértünk, mert egy olasz óvárost nem lehet egyszerűen ott hagyni az út szélén.
Miért legenda a Monte Zoncolan?
A Monte Zoncolan nem Európa legmagasabb hágója, nem a leghosszabb alpesi mászás, és a panorámája sem minden pontjáról olyan, mint a Stelvióé vagy a Grossglockneré. A legendáját nem a magassága, hanem a meredeksége és a könyörtelensége építette fel.
A hegyet gyakran Il Kaiser, vagyis „a császár” néven emlegetik. A Giro d’Italia hivatalos bemutatója egyenesen a világ kerékpársportjának fenséges szörnyetegeként ír róla. Ez nem egyszerű marketinges túlzás. A Zoncolanon bizonyos meredekség fölött megszűnik a klasszikus országúti versenyzés.
Nincs érdemi szélárnyék. Nincs olyan csapattárs, aki hosszú perceken keresztül kényelmesen felvezessen. Nincs elegáns ritmusváltás és taktikai sakkozás. Mindenki egyedül marad a saját áttételével, pulzusával és korábbi rossz döntéseivel.
A Giro hivatalos leírása szerint az Ovaro felőli oldalon az emelkedő 10,1 kilométeren több mint 1200 méter szintet gyűjt össze, közel 12 százalékos átlaggal. A második és hetedik kilométer közötti öt kilométeres részen a meredekség szinte folyamatosan 15 százalék felett marad.
Vagyis nem arról van szó, hogy jön egy rövid, csúnya fal, amit az ember kiállva átverekszik. Itt maga a hegyoldal a fal, és több kilométeren keresztül nem találod rajta az ajtót.
A Sutrio felőli oldal, amelyen mi mentünk, papíron a barátságosabb változat. Hosszabb, az átlaga 9 százalék körül alakul, és az első része kezelhetőbb. Az utolsó 3–3,5 kilométer azonban ugyanabba a könyörtelen fináléba vezet, ahol a meredekség 20 százalék fölé is emelkedik.
A „könnyebb Zoncolan” tehát nagyjából olyan kifejezés, mint a „barátságos cápatámadás”. Lehetnek fokozatok, de egyik sem pihentető.
A Zoncolan legnagyobb Giro d’Italia-történetei
A Monte Zoncolan viszonylag későn került be a Giro d’Italia nagy hegyei közé, de nagyon kevés idő kellett hozzá, hogy a Stelvio, a Mortirolo és a Gavia mellett emlegessék.
2003: Gilberto Simoni és a Zoncolan születése
A férfi Giro mezőnye 2003-ban mászta meg először a hegyet, mégpedig Sutrio felől, ugyanazon az oldalon, ahol mi is mentünk. Gilberto Simoni a legmeredekebb utolsó kilométereken szakította le ellenfeleit, és megnyerte a szakaszt.
A verseny egyik fontos története Marco Pantani szereplése volt. A Kalóz pályafutása ekkor már lefelé tartott, de a Zoncolanon ismét a legjobbak közelében küzdött. A hajrában visszaesett, végül ötödikként ért célba. A jelenet sokak számára Pantani utolsó igazán nagy hegyi fellángolásai közé tartozik.
Simoni a befutó után annyira elkészült, hogy lényegében azt mondta: ha ez még neki is túl kemény, képzeljük el, mit élhettek át a többiek.
2007: először az Ovaro felőli szörnyoldal
Négy évvel később a Giro már Ovaro felől küldte fel a mezőnyt. Ekkor tárult fel igazán a Zoncolan teljes kegyetlensége. Simoni ismét győzött, csapattársával, Leonardo Piepolival együtt érkezve a célhoz.
Ez lett Simoni utolsó Giro-szakaszgyőzelme, a Zoncolan pedig végleg beköltözött a kerékpáros rémálmok felső polcára.
2010: Ivan Basso megtöri Cadel Evanst
2010-ben Ivan Basso nyert a hegyen. A meredek részeken sorra szakadtak le a riválisai, végül Cadel Evans sem tudta tartani vele a lépést. Basso később az egész Girót megnyerte, a Zoncolan pedig a végső sikerének egyik legfontosabb állomása lett.
2011: Igor Antón és a Crostis-botrány
A 2011-es szakaszt eredetileg a közeli Monte Crostisszal akarták még brutálisabbá tenni. A veszélyes lejtmenet, a szűk út és a csapatautók korlátozott mozgása miatt azonban a Crostist az utolsó pillanatban kivették az útvonalból.
A döntés komoly felháborodást váltott ki. A helyiek és szurkolók rengeteget dolgoztak az út előkészítésén, néhányan pedig Alberto Contadort hibáztatták a változtatásért. A Zoncolanon végül Igor Antón győzött, Contador pedig tovább növelte előnyét.
2014: a szurkolói lökés, amely eldönthette a szakaszt
2014-ben Michael Rogers és Francesco Manuel Bongiorno harcolt a győzelemért. Egy túl lelkes néző azonban meglökte Bongiornót, aki kioldott a pedálból és elvesztette a lendületét.
Egy normál emelkedőn ez kellemetlen. A Zoncolan kétszámjegyű meredekségén újra elindulni azonban külön sportág. Rogers elhúzott és megnyerte a szakaszt. Az eset azóta is a hegy egyik legtöbbet emlegetett története, és tökéletes példa arra, miért tilos futás közben megfogni vagy meglökni a versenyzőket.
2018: Chris Froome támadása
2018-ban Chris Froome nagyjából 4,3 kilométerrel a cél előtt támadott, majd Simon Yates próbálta üldözni. Froome végül néhány másodperces előnnyel nyert.
Az áttételek is sokat elmondanak a hegyről. Froome, George Bennett és Thibaut Pinot 34×32-es legkönnyebb áttétellel mászott, több más versenyző pedig 34×30-at használt. Ha a világ legjobb hegyimenői ekkora fogaskerekeket kérnek, az amatőr bringásnak sem kell szégyellnie a 34-est vagy annál is nagyobbat hátul.
2021: Lorenzo Fortunato győzelme Sutrio felől
2021-ben a Giro ismét Sutrio felől érkezett. Lorenzo Fortunato szökésből nyerte meg a szakaszt, megszerezve pályafutása addigi legnagyobb sikerét. A finálé ismét megmutatta, mennyire csalóka ez az oldal: az első kilométerek még ritmust engednek, az utolsó három viszont szétszereli az addigi terveket.
A Giro és a Zoncolan részletes története a Giro d’Italia hivatalos Zoncolan-oldalán olvasható.
Sutrio, Ovaro és Priola: a Zoncolan három arca
A Monte Zoncolan különlegessége, hogy három országúti irányból is megmászható, és mindhárom oldal egészen más módon próbálja tönkretenni az ember napját.
Zoncolan Sutrio felől
- Körülbelül 13,5–13,7 kilométer hosszú.
- Nagyjából 1200 méter szintemelkedést tartalmaz.
- Az átlagmeredekség megközelíti a 9 százalékot.
- Az első rész kemény, de ritmusban teljesíthető.
- Az utolsó 3–3,5 kilométer átlaga körülbelül 13 százalék.
- A legmeredekebb részek 20–23 százalék körüliek.
Ez volt a Giro első, 2003-as Zoncolan-oldala, és ezen érkezett fel a mezőny 2021-ben is. Papíron ez a „könnyebb” út, de a vége pontosan ugyanazt a büntetést osztja, mint amit mi is megkaptunk.
Zoncolan Ovaro felől
- Körülbelül 10 kilométer hosszú.
- Több mint 1200 méter szintemelkedést gyűjt.
- Az átlag 11,9–12 százalék körüli.
- A középső öt kilométer szinte végig 15 százalék felett marad.
- A felső részen három alagút található.
- A maximális meredekség megközelíti vagy eléri a 22 százalékot.
Ez a Giro klasszikus Zoncolanja. Itt nincsen hosszú felvezetés és látványos fináléváltás. Ovaro felől már az elején kiderül, hogy rossz helyre jöttél pihenni, utána pedig a hegy nagyjából egy órán keresztül ragaszkodik ehhez az álláspontjához.
Zoncolan Priola felől
- Nagyjából 9 kilométeres, keskeny, régi út.
- A mászás egy Priola melletti régi templomnál kezdődik.
- Az út szinte azonnal 17 százalék körüli meredekséggel támad.
- Keskenyebb és érdesebb, mint a Sutrio felőli főút.
- Körülbelül hat kilométer után csatlakozik a Sutrio felőli úthoz.
- Hosszú szakaszokon alig kínál valódi pihenőt.
A helyi turisztikai oldal egyenesen a Zoncolan „sötét oldalának” nevezi Priolát. Egyes helyi bringások ezt tartják a három közül a legnehezebbnek, nem feltétlenül az átlagmeredekség, hanem a keskeny, durva út, a hirtelen falak és a pihenők hiánya miatt.
Csaba ezt az oldalt választotta. Mert Csaba ilyen. Ha van normális út, ő megkeresi mellette a pokol szervizbejáratát.
A Monte Zoncolan mászása Sutrio felől
A Bar Erica után Csaba és Dávid gyorsan megkötötték a nap házi fogadását. Csaba Priola felől indult, Dávid velünk jött Sutrio irányából. A kérdés egyszerű volt: melyikük ér fel előbb?
A tét a lenti sör lett.
Nyeregbe pattantunk és elkezdtük a mászást. Egész nap nagyon meleg volt, ezért nem kezdtük be túlságosan a hegyet. Tudtuk, hogy az első rész csak az alapozás, a végén pedig vár ránk az a bizonyos három kilométer, amelynek híre jóval előttünk felért a hegyre.
A Sutrio felőli alsó szakasz nem könnyű, de még hagy teret normális országúti ritmusnak. Többnyire 7–10 százalék közötti részek váltják egymást, néhol meredekebb kanyarokkal. Itt még lehet beszélgetni, frissíteni, inni, és azt hazudni magadnak, hogy minden kontroll alatt van.
Dávid hamar elnyúlt. Néhány kilométer után Józsi is gyorsított. Szóltunk neki, hogy ne menjen, ráér, a vége brutális lesz.
Ő azonban ment.
Izzadt is rendesen. Ennek később természetesen meglett a böjtje, de a hegy szeretné személyesen átadni az ilyen tanulságokat.
Zsoltival ketten maradtunk. Jól összeszokott páros vagyunk, nekünk a hosszú mászásokon már kialakult a saját kis rendszerünk. Az egyik megy, a másik hallgat. Aztán cserélünk. Néha mondunk valami hülyeséget, hogy ellenőrizzük, jut-e még oxigén az agyba.
Jöttek a kanyarok, fogytak a kilométerek, a nap pedig egyre jobban sütött. A meleg magas pulzussal és meredek úttal együtt különösen gyorsan bontja le az embert, ezért folyamatosan ittunk és próbáltunk nem túl sokat nézni előre.
Aztán megjelent a tábla:
Welcome to Zoncolan.
Az ember elsőre azt gondolná, hogy kész, megérkeztünk, valahol a közelben biztosan ott a csúcs.
Gondolnááád… de nyilván nem. 😀
A tábla nem a megérkezést jelzi. Inkább egy udvarias figyelmeztetés, hogy az eddigi mászás csak az előszoba volt, most pedig tessék belépni a húsdarálóba.
Jött egy rövid, könnyebb rész a körforgalomig. Lehetett inni, fújni egyet, elrendezni a gondolatokat és végiggondolni az ember összes korábbi döntését.
A körforgalomnál aztán felfelé fordult az út.
Az utolsó három kilométer: ahol a 13 százalék pihenővé válik
Innen kezdődött az igazi móka és kacagás.
A Monte Zoncolan utolsó nagyjából három kilométere Sutrio felől átlagosan 13 százalék körüli, de az átlag itt félrevezető. Hosszú 15–18 százalékos részek, 20 százalék fölötti rámpák és olyan hajtűkanyarok jönnek, ahol néhány méter alatt szinte egy teljes emeletnyi szintkülönbséget lehet összeszedni.
Gyorsan megtanulja az ember, hogy 13–15 százalékon is lehet pihenni. Nem azért, mert könnyű, hanem mert az előző húsz fölött volt. A Zoncolan újrakalibrálja a meredekségérzékelést. Mire felérsz, egy tízszázalékos emelkedő már szinte kerékpárútnak tűnik.
Az alsó szakaszon sem találkoztunk sok bringással vagy járművel, innen azonban konkrétan senkivel. Miénk volt az egész hegy.
A magyaroké!
Elkezdődött a meredek rész. Zsolti tempója nekem kicsit lassú volt, kényelmetlenné vált, ezért előrébb csúsztam, hogy megtaláljam azt a fordulatot, amelynél még nem akar egyszerre leválni a térdem és a lelkem.
Ezeken a részeken a ritmus mindennél fontosabb. A túl nagy áttétel szétveri a lábat, a túl gyors kezdés pár perc alatt bosszút áll, a hirtelen kiállás pedig könnyen megcsúszó hátsó kerékhez vezethet. Marad az ülve darálás, a lehető legegyenesebb nyomvonal és az, hogy nem nézel túl sokáig felfelé.
Volt két olyan kanyar, ahol konkrétan egy-egy emeletet ugrottunk egymáshoz képest. Nem tudom, pontosan hány százalékos lehetett. Talán jobb is, hogy nem írta ki előttem egy tábla. Azóta is felsírok néha esténként, amikor eszembe jut.
A meredek hajtűkben nem mindegy az ív sem. A belső oldal rövidebb, de jóval meredekebb lehet, a külső ív viszont hosszabb, és forgalom esetén nem mindig használható. Ha nincs jármű, érdemes előre megtervezni a kanyart, de soha nem szabad teljes szélességében kiszámíthatatlanul cikázni.
Dávid és Csaba versenyét végül Csaba nyerte meg Priola felől, így Dávid fizette a lenti sört. Ami különösen szép eredmény attól az embertől, aki önként választotta a hegy még sötétebb oldalát.
Lassan én is felértem, majd néhány perccel később Zsolti is befutott. Itt külön ki szeretném emelni, hogy Zsolti MOST nem hisztizett. Felhívta a figyelmem, hogy a Grossglockner részben kihagytam a hisztiroham megemlítését, most ezt szeretném pótolni, egy külön bekezdést szeretnék neki szentelni.
Az a bizonyos hisztirhoam
A felénél járhattunk a mászásnak, mikor rájött egy röpke 4-6 perces betyáros roham, bármelyik ifjonc felnőni készülő gyerkőc megirigyelhette volna, SŐT! ez a fokozat tanítható is lehetne. De, hogy az értelmező kéziszótárban a hiszti mellett Zsolti neve van példának, az szinte biztos. Kár, hogy az anyukája nem volt ott, mert ő biztos tudta volna kezelni. 😀
Adózzunk ennek egy pár perc néma csenddel.
Adás szünet után itt a folytatás
Szóval… emlékeztek, hogy az elején szóltunk Józsinak, ne kezdje túl erősen? A lenti tempó és a meleg végül visszaütött. Kétszer egy picit le kellett szállnia egyikőnknek. Nem írom le, kinek, de viszonylag egyszerű kikövetkeztetni. 😀
A Zoncolanon a leszállás nem szégyen. Ilyen meredekségen néha maga az újraindulás is külön győzelem. A fontos az, hogy mindenki felért.
Magyarok a Zoncolan tetején
Fent tényleg miénk volt a hegy. A nagy Giro-napokon ezen az úton több tízezer ember áll, zászlók lobognak, helikopter köröz, motorok és kísérőautók jönnek, a versenyzők pedig centiről centire verekedik magukat előre.
Most csend volt.
Illetve addig volt csend, amíg meg nem érkezett öt hangos magyar.
A csúcson egy magyar rendszámos, Magyarország egyik legkedvencebb céges autója állt, mellette pedig egy fiatal magyar fotós srác. Ezúton is köszönjük neki a csoportképet!
Biztosan nagyon örült nekünk. Addig teljesen egyedül volt fent, csak ő, a kamera és a hegy. Erre befutott öt „lovagló” magyar. Egyedül hátrafelé nem nyilaztunk, de minden más hanghatás megvolt.
Elkészítettük a kötelező fotókat a Zoncolan táblájánál és a kerékpáros emlékműnél. Körbenéztünk, próbáltuk felfogni, hogy tényleg felértünk, majd felvettünk minden plusz réteget.
A Monte Zoncolan nyerge nagyjából 1750 méteren található. A csúcskörnyék egyben síterület is, ezért az út körül felvonók, sípályák, hütték és szélesebb hegyi területek találhatók. Nyáron jóval csendesebb, de a magashegyi idő gyorsan változhat, és a hosszú lejtmenethez melegben is érdemes szélmellényt vinni.
Nem maradtunk sokáig. Mindenki elégette a reggelijét, a sütit, az előző esti vacsorát és valószínűleg a következő hétfői ebéd egy részét is. A Bar Ericában már felfelé pontosan tudtuk, ki mit fog rendelni.
Csaba ekkor közölte, hogy ő még megy egy másik hágót. Vettük az információt, majd útjára engedtük. Senki nem akart vele menni. Solo. 😀
Lejtmenet, lassú defekt és Sutrio óvárosa
Lefelé Zsoltival többször megálltunk fotózni. Az a hegyoldal, amely felfelé csak egy aszfaltfalnak tűnt, lefelé már panorámává nyílt. Ilyenkor látja igazán az ember, milyen rövid távolság alatt mennyi magasságot gyűjtött össze.
A Zoncolan lejtmenete komoly koncentrációt igényel. A felső rész rendkívül meredek, a hajtűk belső íve szűk, és a fékek könnyen túlmelegedhetnek. Nem érdemes folyamatosan enyhén húzni mindkét féket. Jobb rövidebben, határozottabban lassítani az egyenesebb részeken, majd a kanyarba már megfelelő sebességgel érkezni.
Tárcsaféknél is figyelni kell a hőterhelésre, felniféknél pedig különösen. Aki bizonytalannak érzi magát, nyugodtan álljon meg néhány percre. A csúcsteljesítmény nem az, hogy valaki túlmelegített fékkel beesik Sutrióba, hanem hogy ugyanazzal a fogszámmal érkezik vissza, amellyel elindult.
Útközben utolértük Dávidot. Lassú defektet kapott, és éppen kompresszorálta vissza a nyomást a kerekébe. Mi továbbmentünk, de a következő fotós megállónknál már vissza is előzött minket.
Sutrióba érve nem mentünk egyből a Bar Ericához. Bekanyarodtunk az óvárosba, és nagyon jól tettük.
Keskeny, macskaköves utcák, kőből épült házak, faerkélyek, kis terek és templomok között gurultunk. A településnek egészen más hangulata van, mint a főút mellett áthaladva. Nem grandiózus olasz város, hanem egy csendes karniai hegyi falu, amelyet érdemes lassan, akár gyalog is végignézni.
Sutrio hagyományosan híres a faművességéről és fafaragóiról. A műhelyek, faragott díszek és régi épületek ma is szerves részei a település karakterének. Részletes információ a Sutrio hivatalos turisztikai oldalán található.
Frico, kávé és mesterien időzített eső a Bar Ericában
Az óvárosi kitérő után végre begurultunk a Bar Ericához. Kávé, süti, üdítő, majd érkezett a rendes ételrendelés.
Volt, aki szendvicset kért, más pedig az olaszok krumplis-sajtos lepényét választotta. Ez nagy valószínűséggel a frico volt, Friuli egyik legismertebb hagyományos étele.
A frico általában sajtból és burgonyából készülő, kívül pirult, belül puhább lepény. Pont az a fajta étel, amelyet egy Zoncolan után nem kell különösebben reklámozni. Leteszik eléd, aztán néhány perccel később csak a tányér emlékszik rá.
Természetesen mindenki körbeette a másikét is. A többnapos bringatúrán megszűnik az étel tulajdonjoga. Ami az asztalon van, az közös kutatási anyag. 😀
Miközben ettünk, eleredt az eső. Ezúttal azonban tökéletes volt az időzítés. Mi fedél alatt ültünk, előttünk étel, mögöttünk a Zoncolan, odakint pedig az időjárás elvégezte a kötelező napi műsort. Csaba meg… nos igen, Csaba meg így járt. 😀
Mire végeztünk, az eső is elállt.
Nem mindig vagyunk ennyire ügyesek, de most úgy nézett ki, mintha direkt így terveztük volna.
Hazafelé az önbizalomnövelő sík már önbizalom-romboló emelkedő lett
Elindultunk vissza Ausztria felé. A reggeli önbizalomnövelő sík azonban addigra önbizalom-romboló emelkedővé változott.
Ugyanaz az 1–3 százalék, amely odafelé ingyen sebességet adott, most szépen lassan szívta ki a lábból a maradékot. Továbbra is meleg volt, mindenkinek ott ült a combjában a Zoncolan, ezért senki nem sietett.
A hosszú napok végén az enyhe emelkedők különös képességgel rendelkeznek. Papíron semmiségek, mégis minden kilométerük másfélszer olyan hosszúnak tűnik. Nincs bennük akkora dráma, mint egy 20 százalékos falban, ezért tisztességesen panaszkodni sem lehet rájuk.
Timau után megkezdtük a Plöckenpass olasz oldalát. Dávid ismét elnyúlt, én pedig Zsoltival és Józsival maradtam.
Elöl mentem és húztam a tempót. Folyamatosan egyeztettünk:
– Sok?
– Jó.
– Most?
– Még jó.
– Most?
– Most már inkább ne kérdezgess.
Így haladtunk felfelé, kontrolláltan, amennyire egy Zoncolan után még kontrollálni lehet bármit.
Az utolsó 2–3 kilométeren már pontosan tudtam, hol járunk és mennyi van hátra. Kicsit eltempóztam a többiektől, mert kiszúrtam előttünk egy bringást.
Az ilyen pillanatban az ész általában azt mondja, hogy egész nap mentél, több mint 2500 méter szint van benned, nyugodtan maradj a saját tempódban.
A bringás agy azonban csak annyit lát:
CÉLPONT.
Az utolsó 200 méteren utolértem és megelőztem. Siker. Hogy milyen áron, az teljesen mindegy. A győzelem attól még győzelem, ha a másik fél nem tudott róla, hogy versenyben volt, még akkor is. 😀
A Plöckenpass tetején egy kis kiszögellés mögött leparkolt Ferrari fogadott minket. Körbejártuk, lefotóztuk, majd megkezdtük a héten már sokadszor elfogyasztott Plöckenpass-lejtmenetet.
A hágóról lefelé még bekanyarodtunk a Lamprecht irányába vezető kis útra, ahonnan tudtuk, hogy szép kilátás nyílik Kötschach-Mauthenre és a környező völgyre.
Megnéztük erről az oldalról is. Ezen a héten már lassan minden irányból ellenőriztük a települést. Biztonsági audit, csak kerékpárral.
Hajsza a 3000 méter szintért
Visszagurultunk a főútig, majd elindultunk lefelé Kötschach-Mauthen felé. Menet közben azonban elkezdtünk matekozni.
A GPS-ek alapján nagyjából 200 méter szint hiányzott mindenkinek a 3000 méterhez.
Ilyenkor kétféle ember létezik. A normális ember azt mondja:
„Szép nap volt, 2800 méter is rengeteg, menjünk haza.”
A többnapos bringatúrán megfőtt agyú ember pedig azt:
„Forduljunk vissza, és szerezzük meg azt a kétszázat!”
Természetesen a második csoportba tartoztunk.
Megbeszéltük, hogy lent, a településtáblánál megfordulunk, és visszatoljuk azt a néhány száz méter szintet. Teljesen értelmetlen döntés volt, ezért mindenki azonnal egyetértett vele.
Közben éreztem, hogy a hét eleji megfázás, allergia vagy tudja a fene, micsoda kezd belőlem előbújni. Tökéletes időzítés az utolsó előtti napra. Ehm… 😀
Így hát a plusz emelkedőt egészen rendesen megtoltam, csak hogy gyorsan meglegyen. A végén még visszafordultam Zsoltiért, és tiszteletemet tettem az ő 3000 méter szintjénél is.
Leérve a faluban megálltunk egy bambira. Néhány percre szokatlan csend lett.
Nem azért, mert nem maradt mondanivalónk. Inkább ekkor kezdett igazán leérni, hol jártunk aznap.
Reggel még csak egy név volt a tervben.
Zoncolan.
Most már tudtuk, mit jelent.
96 kilométer és 3020 méter szintemelkedés
Lassan visszagurultunk a szállásra. Közben már tudtuk, hogy Csaba is hazafelé tart a saját extra hágójáról. Körülbelül 15–20 perc különbséggel mindenki megérkezett.
Megállítottuk a GPS-eket.
- Táv: 96 kilométer
- Szintemelkedés: 3020 méter
- Fő mászások: Plöckenpass kétszer és Monte Zoncolan Sutrio felől
- Országok: Ausztria és Olaszország
- Nehézség: emberes
A Zoncolan a zsebben volt. Jöhetett a megérdemelt zuhany.
Utána természetesen még elszaladtunk a boltba. Mert hát milyen nap az, amelyikben nincs boltlátogatás?
Ugye?
Ugye.
A boltban azonban rövidített ünnepi nyitvatartás volt Úrnapja miatt, ezért lényegében kitessékeltek minket. Gyorsan összeszedtük, amiért érkeztünk, majd húztuk is a csíkot.
Vissza a szállásra, ahol megettünk mindent, ami nem mozgott elég gyorsan, és végre pihentünk, ahogy azt egy ilyen nap után megérdemeltük.
Estére még jött a szokásos városi séta, majd mindenki nyugovóra tért. Én abban a reményben feküdtem le, hogy talán ezen az éjszakán Zsolti nem fog horkolni.
Ez a remény viszonylag hamar hamvába hullott. 😀
Gyakorlati tippek a Monte Zoncolan megmászásához
A Monte Zoncolan kerékpárral nem kezdő túra. A Sutrio felőli oldal valóban kevésbé könyörtelen, mint Ovaro vagy Priola, de továbbra is hosszú, meredek és magashegyi mászás, amelyhez megfelelő állóképesség, áttétel és kerékpárkezelés szükséges.
Ne kezdd túl erősen
Sutrio felől az első 8–10 kilométer becsapós. Kemény, de még teljesíthető ritmust enged, ezért könnyű túl gyorsan kezdeni. Az utolsó három kilométer viszont teljesen más sportág. Tartalék nélkül ott már nagyon hosszú lesz minden méter.
Válassz könnyű áttételt
Országúti kerékpáron legalább kompakt hajtómű és 32-es vagy 34-es legnagyobb hátsó fogaskerék ajánlott. Sok hobbibringásnak még ennél is könnyebb áttétel lehet ideális.
A cél nem az, hogy látványosan nagy áttételt forgass, hanem hogy 20 százalék környékén is mozgásban maradj. Egy 34×34-es áttétel nem gyengeség, hanem intelligens tárgyalási alap a gravitációval.
Vigyél legalább két kulacsot
Meleg időben a mászás nagyon gyorsan kiszárít. Sutrióban érdemes teljesen feltölteni a kulacsokat. Ne alapozz arra, hogy a felső részen biztosan találsz működő kutat vagy nyitva tartó vendéglátóhelyet.
Egyél még a meredek finálé előtt
A 20 százalékos részen már nehéz biztonságosan enni, inni vagy bármit előkeresni a zsebből. A körforgalom, illetve a kemény utolsó három kilométer előtt érdemes elfogyasztani egy gélt vagy könnyen emészthető szénhidrátot.
Melegben indulj korán
A Sutrio felőli út több helyen nyitott, a felső részeken pedig kevés az árnyék. Nyári napon a késő délelőtti és kora délutáni mászás nagyon megterhelő lehet.
A Priola oldal külön kategória
A Priola felőli út keskeny, meredek és több helyen rosszabb minőségű. Csak nagyon jó állóképességgel, megfelelő áttétellel és biztos kerékpárkezeléssel ajánlott. Lefelé különösen nagy óvatosságot igényel.
Figyeld a Plöckenpass aktuális állapotát
Amennyiben Ausztria felől érkezel, mindig ellenőrizd az útlezárásokat és korlátozásokat. A Plöckenpass hegyoldalát modern érzékelőrendszer figyeli, és biztonsági okból időszakos lámpás korlátozás vagy lezárás is előfordulhat.
Ne becsüld alá a hazautat
Kötschach-Mauthenből indulva nem ér véget a nap a Zoncolan csúcsán. Vissza kell jutni Sutrióba, Timauig, majd újra át kell mászni a Plöckenpass olasz oldalát. A második hágó a nap végén jóval nehezebbnek érződik, mint amit a profilja mutat.
Rövid túrainformációk
- Kiindulópont: Kötschach-Mauthen, Ausztria
- Útvonal: Kötschach-Mauthen – Plöckenpass – Timau – Paluzza – Sutrio – Monte Zoncolan – Sutrio – Timau – Plöckenpass – Kötschach-Mauthen
- Táv: körülbelül 96 km
- Szintemelkedés: körülbelül 3020 m
- Legmagasabb pont: Monte Zoncolan, körülbelül 1750 m
- Második fő hágó: Plöckenpass, 1357 m
- Nehézség: 5/5, nagyon nehéz
- Burkolat: aszfalt
- Ajánlott kerékpár: országúti kerékpár vagy könnyű gravel megfelelő áttétellel
- Forgalom: Plöckenpasson közepes vagy erős is lehet, Zoncolanon általában kisebb
- Frissítési lehetőség: Kötschach-Mauthen, Timau, Paluzza, Sutrio
- Ajánlott időszak: késő tavasztól kora őszig, út- és időjárás-ellenőrzéssel
- Kiemelt veszély: extrém meredekség, túlmelegedő fékek, forgalom, gyors időjárás-változás
A teljes útvonal térképe és GPX-fájlja itt található:
Monte Zoncolan kerékpárral Kötschach-Mauthenből
Kapcsolódó Tekeregj-ajánlók
- Monte Zoncolan kerékpárral Kötschach-Mauthenből
- Irány a Grossglockner kerékpárral!
- Lago di Braies: tókerülés a Dolomitok ikonikus hegykatlanában
- Kölnbrein-duzzasztógát, Gmünd és a Fallbachfall
Mit jelent megmászni a Zoncolant?
A Monte Zoncolan kerékpárral nem azért különleges, mert szép számot ír ki a Garmin, és nem is azért, mert utána jól mutat a Straván. A hegy teljesen lecsupaszítja a bringázást.
Nincs hová elbújni. Nincs lendületből átvitt fal, hosszú pihenő vagy taktikai trükk. Csak te vagy, a kerékpár, és az út, amely néha úgy emelkedik előtted, mintha elfelejtették volna rendesen lefektetni.
Felfelé mindenki a saját csatáját vívja. Lehet valaki öt perccel előtted vagy mögötted, ugyanazt a hegyet mégis teljesen másképp éli meg. Van, aki végig nyeregben marad, más leszáll néhány méterre megpihenni kicsit. Van, aki támad az elején, majd a végén fizeti meg. Van, aki beosztja, és lassan, de biztosan ér fel.
A csúcson azonban már senkit nem érdekel, ki milyen sebességgel jött.
Mindenki ugyanazt érzi: ezt is megcsináltuk!
A faluban a bambi mellett ülve már nem a százalékokat vagy a wattokat számoltuk. Csak próbáltuk feldolgozni, hogy néhány órával korábban azon az úton tekertünk, ahol Simoni, Pantani, Basso, Contador, Froome és a Giro mezőnye szenvedett.
A Zoncolan nem lett kisebb attól, hogy felértünk rá.
Mi lettünk egy kicsit nagyobbak.
Találkozunk a következő, sajnos utolsó részben.
További kerékpártúrákat, hegyi mászásokat és gyalogos kalandokat keresel?
Használd a Tekeregj.hu részletes keresőjét, vagy böngészd térképen a következő útvonaladat!
