Szaniszló Boginak köszönhetően ismét kerékre pattantunk jó páran. Pásztor Zolinak hála Tóth Leventével, hárman képviseltük, a zempléni monti kiránduláson Kisvárdát. Hamar megérkeztünk és kifejezetten jó hangulatban telt az oda út is. Érkezésünket nem sokára még jó pár kollégáé követte. Érkeztek Makkoshottykára Ófehértóról a Tekeregj-es srácok, Nyíregyről Vinibike-osok és szabadúszók, valamint Karcagról is jött egy társunk, ami azért nem kis elszántságra vall. Miután összerázódott a banda, neki is veselkedtünk az útnak, és valahogy az tűnt fel, hogy folyamatosan megyünk felfelé. Dani és Levi olyan szinten szaggatták már felfelé is az istrángot, hogy gyanús is volt, ez nem mindig lesz sétagalopp. Egyben ment a csapat, de a negyedik-ötödik kilométer után már kezdett kijönni, hogy bizony kicsit elhúztunk. (én hülye, még másnapos lábbal is igyekeztem, pedig csak levezetésnek szántam a „könnyed” montizást 😀 ).

Miután az első kis réten összezárkóztunk be is fejeztük a 8km-es mászást, aminek a jutalma egy jó hideg patak és teli kulacs volt 🙂

Folytatva útunkat le-fel, le-fel és ki nem találjátok, de ismét le és fel! Egyszer csak pislogok egyet, ni-ni egy tisztás. Hoppá, hát ez… Hát te…?! Tőled vettem gyros-t tegnap 😀 na jó nem, nem ennyire ismertem félre a tájat, de tényleg ismerős hely várt, a Gerendás-rét, ahonnan most tovább porozva szinte meg sem álltunk a Kerek-kőig.

Az a látvány, ami ott fogadott, eleve az odajutás is egy amolyan valódi „randi” felvezetés. Aki odáig elkísér és még utána is szóba áll veled, azt azonnal kérd meg, legyen tiéd életed végéig 😀  Szóval a látvány olyan, amit utoljára talán a Nagy-Biharon tapasztaltam. Körös-körbe csak hegy és hegy, az északi Zemplén minden nagyobb csúcsa gyönyörűen kivehető volt, párás volt ugyan az idő, de tényleg, amit onnan láttunk az megérdemli, hogy az ember odamenjen egy tálca sörrel és egész nap csak bambulja a gyönyörű tájat. Miután itt megvoltunk indultunk is tovább a következő célunkig.

A Sólyom-bérchez vezető út kalandos volt, ahogy az a montizástól elvárható. Itt-ott saras, tolós, mit ne mondjak, vadregényes. Nem véletlenül a csodás ez a fajta kirándulás. Itt, amit adsz a hegynek azt a hegy is visszaadja. Minden méter szint, amit megmásztunk háromszor lett megfizetve látványban. Eleve, már amikor alig 300 méterre voltunk a bérctől, olyan szuper technikás „top-maratonhoz” hasonló tereppel szembesültünk, amihez én puliszka még nem vagyok hozzászokva. Kő, kavics, szikla, minden állt ott ki a földből, még gyökerek is, mellé meg persze másszá’ hülye gyerek, ha idejöttél!

Na, de amikor letámasztottuk a kecskéket, és kisétáltunk a bércre… Istenem… délre megint csak a lábunk előtt hevert az egész Zemplén. Sajnálom, hogy nem tudom szavakba önteni, de ha valamiért, hát ezért megérte ott küzdeni a tereppel. Ahogy a fák, a regéci vár, a völgyek elterültek tekintetünk súlya alatt, az, az a fajta élmény, amit addig nem lehet feldolgozni, amíg nem láttad.

Innentől aztán jött az igazi ereszd el a hajamat, mentünk le vízmosáson, gázoltunk keresztül sáron-pocsolyán, mentünk fák között, de ösvény mindig volt. Az Istvánkút egy nagyon ízletes kis patakkal várt mindenkit, akinek szüksége van a felfrissülésre 🙂 Ezt követően keltünk át a kis patakon, amiből fentebb olyan finomat vételeztünk 🙂 Csodás, ahogy egy szál rönkön átlépdelsz a biciklivel egyensúlyozva, tisztára kötél-tánc. Innen pedig kezdődött az ’óka-’óka, az addigi „erdész út” olyan szinten lett szétmosva, hogy simán elment volna egy mini kanyonnak. Még szerencse, hogy mellette ott volt az ösvény kitaposva. A másik szerencse, hogy nem láttuk a százalékos értékeket, mert elég gyakran kezdődött volna a meredekség kettessel, amit követett volna még legalább egy nulla és csak aztán tizedesvessző. A bozótharcot megfejelve ismét vízmosás és sár és lejtő édes hármasba sikerült nem belehemperegni, de azért megpróbáltak magukkal rántani az orgiába 😀

Lassacskán átértünk Regécre és kicsi bolt/kocsmakeresést követően maradtunk a közkút kínálatnál, ahol én kértem egy frissen csapoltat. Majd célba vettük a sasfészket, múltkori országútis mászás után, most csak annyira volt gondom, hogy jó képeket csináljak majd a csúcson 😀 Itt a vár kávézóban bandáztunk egy kicsit, majd lent összerázódott a csapat, hogy aszfalton guruljunk le Háromhutáig, ahonnan a jól ismert lassú, sunyi emelkedőn vezetett az út keresztül a hegyen, de most nem a Gerendás-, hanem a Zsidó-réten át. Innen pedig nagyon vagány dózerúton át érkeztünk meg a kiindulásiponthoz.

Nem volt egy gyenge 55 km, és főleg nem az 1600m szinttel együtt, de ez olyan energiát és feltöltődést jelentett, még ám együtt az azt megelőző kimerítő Szatmárnémeti-etappal, amit csak azok tudnak átélni, akik mindig kicsit feszegetik a határaikat.

„Győzd le a gyengébbik éned, mert mindenki csak azt támadja!”

Szobota László tollából.