A már-már szokásosnak mondható zempléni körünknek indultunk neki, mi hatan mindenre elszántan. Megérkeztünk Makkoshotykára, a focipályához, ahol pár perc alatt felnyergeltük a lovakat és indultunk is neki a hegyeknek. Aki járt már ezen a részen az tudja, de aki még nem, annak röviden: innen Gerendás Rétig bizony mászóka van, a végén némi kis lejtővel, hogy utána ismételten felfelé induljunk.
Felfelé haladva, mindenki saját tempóban pörgeti a pedált, ki beszélgetős tempóban ki az élete PR-jért hajtva. Félúton egy erdőirtásnál megállva már elkészülnek az első fotók. Én, mint fotózni szerető ember, előkapom kis akciókamerámat, kattintanám a képet, és kiírja a masina: „No SD card”. Nah fene, megint így jártam… mert már jártam így nem egyszer. Gyorsan jeleztem is a fiúknak, hogy ma ti fogtok kattintgatni, mert én nem tudok mire. 😀 Elkészültek a képek, több-kevesebb sikerrel ugye. Nem megyünk pár métert Attila sporttársunk kiabál, „Vigyáz kígyóóó!!!” Kapom a fejem, hol merre, de mire körbenéztem, már előttem volt (nyilván száguldott keresztbe előttem). Gyorsan, nem kilapítva első- hátsó kerék fel, majd visszanéztem megnyugodva (én legalábbis biztosan), kígyó barátunk lehet fel sem fogva mi is történt, de a lényeg, hogy csúszott tovább. 😀
Lassan felérünk Gerendásra. Meleg van, sisakból csöpög a víz. Rakjuk-rakjuk, ahogy azt illik. Eszkála-kút, ahh! Felértünk, kis gurulás és itt a rét előttünk. Leértünk a rétre, gyors létszám ellenőrzés megvan-e mindenki vagy esetleg lettünk-e többen, mert a rövidke kis lefelében bele „ütköztünk” egy nagyobb turista csoportba, akik szépen baktattak lefelé éppen. 🙂
Noh, de haladjunk tovább! Hegyek között vagyunk, a lefelé után általában, ha csak nem hazamegyünk, márpedig hova még, hiszen most kezdtük, szóval irány felfelé. Nem kellett sokat mennünk, ugyanis a mai tervünk az volt, hogy az útba eső kilátókat mind meglátogatjuk. De még előtte Béla valahogy (mi nem értettük, de ő tudta, hogy ez a rendje és módja a kerékpározásnak), összeszedett egy defektet. Gyors csere és szúnyog lakoma után indulás tovább. Defekt javítás közben Béla és Zoli megbeszélték, hogy milyen jó is volt a múlt heti Extreme Trail, ahol Zoli keményen helytállt és, hogy tombolán micsoda cipőt nyert. 🙂 Tervünkhöz ragaszkodva első volt a sorban Kerek-kő, a kifelé a Cseliszka-rét felől mentünk, ahol örömmel konstatáltuk, hogy a szúrós bokrok megvannak és továbbra is szúrnak. 😀 Ameddig lehetett tekertünk, majd kikötöttük a lovakat, dobtunk nekik némi szénát és felsétáltunk a kilátóhoz, ahol szokásához híven a Zemplén gyönyörű arcát mutatta.
A kulcsosházhoz elérve, megtöltöttük a kulacsot a forrásnál, megbeszéltük, hogy mennyi béka lehet itt a kis tóban, majd mivel sokaknak a környék ismeretlen volt, felkészítettük őket, mi is vár rájuk itt felfelé. Szép helyen mászunk, de mindenki csak nyöszörög és közben azért próbál vigyorogni, hogy neeem, nem, nem fáj, jó ez. 😀 Ugyanis átlag emelkedése 12%, ami végig kisebb-nagyobb kavicsokkal megspékelve, vízmosásban-át-keresztbe formálja lelkünket. Felfelé több vadállat csiga száguld el mellettünk, őrületes tempóban otthagyva minket, de a lényeg, felmentünk mi is, méghozzá lábunkat nem letéve. Innen Nagy-Péter lábáig már nem sok van, aránylag jó is az út, lehet neki tolni.
Elérkeztünk az elágazásig, ahonnan sziklás, kidőlt fákkal tarkított út vezetett fel egészen a csúcsig. Szépen kavicsról kavicsra küzdöttük le a szintet és felértünk. Jó volt látni, hogy nincs egyedül Péter barátunk, turisták fotózkodtak, pihentek fent. Innen megint a Zemplén egy másik részére nyílik a már-már „unalmasan” szép panoráma. Kattognak a gépek, készülnek a szelfik, mindeközben Béla ismételten eszik… de ugye tudjuk, enni kell. 😀
Megvártuk Bélát míg visszacsomagolta a 3 emeletes ételesét, és lezúztunk a hegyről. Innen még kis mászás volt előttünk és elértük a túra leghosszabb mászásának csúcspontját. Ugye eddig szinte csak felfelé jöttünk, itt-ott kis lefelé, hogy aztán vissza tudjunk kapaszkodni, de így gyűlik a szint, most jön a jól megérdemelt lefelé. Rostalló felé vettük az irányt, a patak mellett végig lefelé Mar-lak irányában. Miután a dózer útról átfordultunk a singletrack részre, ahol egyébként alig egy hete jártunk utoljára, jött egy kis gikszer. A szinte Zemplén szűz Attila csatlakozott a zempléni kormányon túliak társaságához, kicsit lezúzta a könyökét, de semmi komoly, csak horzsolás. „Oké minden? – Persze, persze, kemény vagyok.” Jött a válasz, és gurultunk is tovább a patakmederen keresztül egészen Mar-lakig, innen dózerút és aszfalt Kőkapuig. 🙂 Ebédidő, gondoltunk eszünk is egy finomat, de még mielőtt nekiláttunk volna, Gyuri eltűnt, se bringája, se ruhája… 😀 Mire előkerült, kikértük a menüt, Látványleves és Spagettis halászlé. Fura volt de megettük, éhesek voltunk, erről többet inkább nem… Szedelőzködünk és indulás tovább, de nem megyünk sokáig, Kishután Csaba tud egy jó kocsmát, úgy is lett! Egy sör, két sör, kis jégkrém és indulás tovább, még kis aszfalt, és irány Kispart. Gyurival ketten ismertük a terepet, tudtuk hová megyünk, többiek csak félig-meddig vagy semennyire. Vágáshutára befelé elég jó tempót mentünk, aszfalton 40-el montival, Bélától jött is hátulról, „Halló-halló! Egy tányérom van elől, pörgök mint egy habverő!”. 😀
Vágáshutára beérve, „Toljátok a zselét, srácok, mert itt lesz uram irgalmazz felfelé!” Lett is. Ismételten 12% átlagban az emelkedés, de itt annyival egyszerűbb, hogy aszfalt és apró kavics, annyival viszont nehezebb, hogy több mint 1300 szint már volt a lábunkban. Felfelé, közben többen kifejlesztették a köröm alatti levegővételt. Felfelé menet egy rendes sportszerető barátunk lehúzódott az útról, mert látta, hogy jövünk felfelé. mint a TGV és ki is szólt a kocsi ablakán, hogy „Hajrá. Hajrá! Gyerünk, srácok!” ezek az ösztönző szavak adtak is némi lendületet, FELÉRTÜNK! 😀 Ismételten a mai napra jellemző kilátás fogadott minket. Bámészkodás közben Csaba elkészülve erejéből meredten bámult előre, kérdeztük minden oké, jött a válasz „Azt nézem, hogy lehetne a kavicsból oxigént kivonni?” nem avatott be minket, hogy végül sikerült-e. 🙂
A kavicsok oxigénra való átformálása közben az úriember, aki felfelé lehúzódott és szurkolt nekünk, visszajött autójával és felajánlotta hétvégi házát, hogy kinyitja nekünk, ha le szeretnénk zuhanyozni, felfrissíteni magunkat vagy csak vizet tölteni. Ezúton is köszönjük az ismeretlen segítőnek. Azt, hogy megmostuk-e egymás hátát, sosem tudjátok meg. 😀
Na de, indulás tovább, még sok van hazáig. Ha volt Kispart fel, akkor bizony lesz Kispart le is, de csak óvatosan, mert szűk az út, nem belátható és azért forgalom is van rajta. Na de, ne menjünk sokat aszfalton, vissza Nagyhutára háhh keresztbe a kéken, vetődött fel bennem az ötlet, arra még nem voltunk. Így utólag kiderült, lehet jobb is lett volna, ha most sem, kaptam is hátulról a „Kellett ez nekünk, mint egy falat kenyér!”, „Valami út is lesz?”. 😀
Visszaért mindenki, lepacsiztunk, hogy ez betyárosan jó kis kör volt, könnyes búcsú és ki merre lát, hazafelé. Ismétlése következik. 🙂
Összességében egy nagyon jó túra volt, jó társaság, gyönyörű idő, szép útvonal. Aki tehetijárja körbe, megéri. Talán a Vágáshuta és Nagyhuta közti részt hagyja ki, mert az nem a legjobb.