Második teljes napunkra ébredtünk. Rendesen kialudtuk magunkat – jól is jött, mert mára esőt ígért az időjárás. Dávid és Csaba az „lesz ami lesz” hozzáállással megindultak Olaszország felé, és utólag kiderült, hogy jól döntöttek: csak kicsit áztak. Mi pedig kényelmes reggeli után beültünk a nyeregbe, és irány a Plöckenpass – irány Olaszország.

10 méter után már volt is egy kis meglepetés

Szóval elindultunk a Plöckenpass irányába, azzal a bevallott szándékkal, hogy áttekerünk Olaszországba egy jó kávéra és valami finom kajára. A terv szép volt. A valóság viszont már 10 méterrel az indulás után beleszólt: Zsolti Garminja felvillant, és közölte, hogy „Tesa, nem töltöttél fel!” Szólott a Di2. 😄

Annyira nem volt feltöltve a váltó, hogy már fel sem váltott rendesen – mindig vissza rakta a beállított para fogasra. Kérdeztük, hogy mi legyen. Zsolti legyintett: megoldja kevés váltással, mert hát erős is, meg felfelé megyünk úgyis. A végére tényleg maradt még benne! Nem ez volt viszont a nap legjobb (Józsi, legjobb? 😄 ) része – ezt akkor még nem tudtuk. 😄

A Plöckenpass – ahol a történelem és a kanyarok találkoznak

A Plöckenpass (1357 méter) nem akármelyik hágó. Ez a Karni-Alpokban található határhágó az ausztriai Kötschach-Mauthent köti össze az olasz Friaul-tartomány Timau falujával, és az út innen tovább vezet Tolmezzo és Udine felé. De a Plöckenpass történelme jóval régebbre nyúlik vissza annál, mint hogy kerékpárosok és motorosok nyüstöljék: már a rómaiak is kiépítették az itt haladó ősi málhásutat, és ez volt a Via Iulia Augusta nyugati szakasza – az az útvonal, amely Velencét kötötte össze a tartományokkal. A hágó már a bronzkorban ismert útvonal volt. Szóval amikor felmászunk rá kerékpárral, akkor ezernyi év történelem gördül a kerékpárunk alatt.

Nekiálltunk a mászásnak – kényelmesen, mert holnapra tartogattunk egy kis erőt. Jöttek a már jól ismert kanyarok, a kis tavacska, a váltakozó alagutak, a panoráma, ami minden egyes alkalommal lenyűgöz, hiába láttad már párszor. Kerékpározni a Plöckenpassra olyan, mint egy jó filmet újranézni: tudod, mi jön, mégis meghat.

A küllő hangja, amit a hegy is meghallott

Aztán nem sokkal a tavacska után, az egyik alagútban – CSATTANÁS. Józsi felől. Akkora hang, hogy azt hittük, lebontotta a hegyoldalt.

Gyorsan megállt, mi meg nem, XD Az alagútban nem is nagyon láttuk, hogy mizu, mert sötét volt. Kiabáltunk vissza: oké vagy, jössz? Jövök, hangzott el a válasz! Felvártuk, aztán kiderült: elcsattant egy küllő. Azok a fránya wattok – pedig nem is nyomta neki, de tényleg. 😄

Megbeszéltük, hogy a tetejére mindenképpen felmegyünk a Plöckenpassnak, aztán meglátjuk, mi a helyzet a kerékkel, és az alapján döntünk. Közben szólt Józsi, hogy üt a kerék – onnantól már tudtuk, hogy a teteje után uccu lefelé, mert kerékpárszervizt kell keresni. Ha már így állt a helyzet, az utolsó 3-4 kilométert megnyomtuk rendesen – jöttünk fel itt már párszor, de ez a szakasz PR lett. Egész jól meglőttük. 😄

Vissza, majd irány Lienz

Visszafordultunk a szállásra, gyorsan felkészültünk, és irány Lienz – kerékpárszerviz-vadászatra. Lienz nem messze van Kötschach-Mauthentől: Kelet-Tirol székhelye az Isel és a Dráva összefolyásánál fekszik, Ausztria egyik legnaposabb városaként évente több mint 2000 napsütéses órával büszkélkedik, és olasz határszellemének köszönhetően igazi dolce vita hangulat lengi be. Karnyújtásnyira van Ausztria legmagasabb pontja, a 3798 méteres Grossglockner, a régió legjobb sípályái, és innen egy óra alatt elérhető a Dolomitok gyöngyszeme, a Tre Cime di Lavaredo is.  Szóval nem egy rossz város.

A városban 5 kerékpárbolt van – Józsi pechére ebből csak a Specialized Official Store volt nyitva, ahol az óradíj nem esett jól neki. Két órát mondtak a küllőre. Én a várakozást hasznosan töltöttem: vettem egy S-Works Evade 4 sisakot, elég frankó cucc. 😄

Lienz belváros és egy meglepően jó pizza

Amíg Józsibácsi küllőjét szerelték, bejártuk a belvárost – és megérte. A főtéren a városháza szerepét betöltő Liebburg-kastély a város jelképe, a belvárosban barokk Antoniuskirche-templom és egy ferences kolostor is megtalálható, a város fölött pedig a több mint 750 éves Schloss Bruck vár trónol, ma múzeum és képzőművészeti galéria. Olaszország közelsége érződik a városképen és a helyiek mentalitásán is – pálmafák és kaktuszok nőnek a parkban, és egymást érik a borozók meg a hangulatos bárok.

Ettünk egy jó pizzát is – meglepően jót, komolyan! Vettünk pár szuvenirt, aztán visszaslattyogtunk a boltba, ahol Józsinak épp akkor szerelték a kerekét. A végeredmény röpke 100 euró volt – de legalább tudtunk gurulni tovább. Max az árát visszaspórolja a sörön gondoltuk, na de nem így lett. 😄

Szerpentin, Lanz-ba fel

Felszívtuk magunkat, hogy ma még tekerünk! Józsi pechére az autóval vissza is a szerpentinen kellett mennünk, és mivel felszívtuk magunkat ugyebááár, viszonylag lendületesen szedtük a kanyarokat – amennyire ezt lehet egy kisbusszal persze. Imádta minden méterét. 😄

Visszaértünk a szállásra, átöltöztünk, és egy röpke 10 kilométert tekertünk még – na de abba összeszedtünk 402 méter szintet. Feltekertünk egészen Lanz kis hegyifalu-szerű településig, ahol egy festői helyen elhelyezett pad várt minket parádés panorámával. Olyan panoráma, amiért megérte felmászni. Aztán visszagurultunk a szállásra és a második vacsoránk közben jól levontuk a tanulságokat, volt mit – Di2 töltés: kötelező; küllő: figyelni rá; pizza Lienzben: ajánlott. 😄

A holnapi nap parádé vár ránk – de erről majd a következő részben!

Következő rész: az a nap, amiért az egész út megszületett – spoiler: nem lesz hiány sem kanyarból, sem kilométerből.

Kerékpártúrákért vagy minden más egyébért katt ide.