Mindenki nyugodjon le a picsába, megérkeztünk rendben. Most már el is árulom, hogy Sopronba! Baaaam, erre Ti sem számítottatok mi?! Olcsó ember Grand Canariája Burgenland.
Reggelre megvolt a nagyszájú fiúk átka, mert Tomi egyeztetett helyi vezetőnkkel és Józsi olyan útvonalat rakott össze, amire mindegyikünk szeme megrebbent. 147 km és elvileg 2700+ méter szintet jelzett a Garmin. Nos azért ember legyen a talpán az aki ennyire csak legyint. Mondjuk Józsi pont ezt tette és hozzá tette, hogy mi akartunk erős kezdést! Köszi még egyszer!
Kezdjük el a beszámolást. Reggel negyed kilenckor vágtunk neki Ágfalvának és hála a Tirpák Crossnak, megszoktuk a hideget. 0°C-ban vágtunk neki a napnak és nagyon taktikusan kalóriaégetős útvonalunk bevitt Somfalva-Nagymarton felé. A kezdő mászás termelte a meleget, igaz lassan állt be az üzemi állapot. Fraknó felé Tomi és Józsi eltűnt, szerintem söröztek valahol és így előztük meg őket Norbival az Eszterházy vár felé vezető úton. Bár állítólag, ők feljöttek és visszamentek a vár mellett majd megint feljöttek, na de majd a GPX-en visszanézzük a lébecolást.
Kis szuszi után mehetett tovább a Rosalia-ig a mászóka. Ez idő alatt Norbival sztenderd tettük a wattot a pedál, a két aggregátor meg, mint a hülye gyerekek wattmérősdit játszottak és az 190 magas gladiátor 54-es biciklire ült míg az 175-ös az 59-es KTM-et tekerte lábujjal (de akkor is minimum 400 watton). Szerintetek mennyire voltunk letörve Dumb és Dumbertől?! Természetesen semennyire, mert mi ugyanennyire hülyék vagyunk. Rosalia tetején könnyes búcsú Józsitól, de akinek délután munka az a kicsiből is hozza ki a maxot (neki ez amúgy is megy).
Neki vágtunk a Hohe Wand felé vezető utunk második részéhez, ugye első volt a warm up mászóka a laza 840 m szinttel, ezután jött a szokásos hullámvasút, amikor fel-le, fel-le, fel-le és már a végére ismét fel, de ami egyszer fel megy az le is jön, kivéve ha Pista bácsi, mert ő megkapaszkodik az ereszben.
Szóval a nagyjából fél órás hullámvasútat egy olyan másfél két órás sík etap követte. Basszus a sógoréknál olyan jó tekerni akár kocsik között, akár a bringautakon, hogy arra nem sok szó létezik. Legmélyebb benyomást talán a Schwarza medre jelentette addig, most képzeld el a gyorsfolyású patakot, ami mossa maga előtt a kavicsokat hordalékot, majd fogod és water off mod-ot teszel rá és ott áll előtted a pőre meder. Nem volt ebben semmi furcsa mégis volt egyfajta hubaszki hatása.
Ahogy közeledtünk a Hohe Wand lábához, úgy kezdett kisütni a nap is, és őszintén mindegy is a hőmérséklet, mert ha süt a nap már a lelkünkben is meleg költözik. A kis bucka járaton mentünk mi fel-le, de amikor ott van előtted a hegy ködbe burkolózva és takarózik a kis csalfa, hogy véletlenül se lásd meg a foga fehérjét, hogy ő már vicsorog, mert tudja meg fog téged khm… kóstolni. Azért is sunyi, mert mikor maga felé vonz az úton szépen leutaztat a gravitációval, de utána 2-3 km alatt elkezdi rágni a lábad, úgy hogy észre sem veszed. Csócsál, nyammog, de te még mindig csak vigyorogsz, mert vicsorogni csak a dühös ember szokott, itt meg nincs erre okod.
Majd odaértünk a Hohe Wand kapujához, miközben verőfényes napsütésben tisztán látod a hegy kaján vigyorát és a felcsatolóst, és tudni véled hogy az addig vélt szerszám melyik végére is kerültél, ezek után nem szívesen várod a kemény kezdést. Ahogy ezt a Trópusi Viharban mondták szépen és elegánsan „Ha megkell baszódni, meg kell baszódni!”. Ehhez hozzá tartozik, hogy a felvezető út 7,23 km , 542m szint és átlag 7%-os meredekségű, de az úgy jön ki, hogy van benne 3-as is meg 17-es is. Mondanom sem kellett, hogy a 34/25 pont ideális idemászni, mert két választásod marad, vagy tekersz vagy feladod. Nos ha már idáig eljöttünk gondolhatjátok melyik opció maradt csak.
Szépen a napos időben csordogálsz felfelé miközben konstatálod, hogy 160-as pulzus alatt nincs ember. Felette sincs, mert a már csak egy elektromos impulzusok vezérelte massza vagy, de ez a massza ráöntve a bringára azt a cél terminátort adja ki, aminek célja John Conor elpuszt… a hegyre feljutás. Szóval teszed megfelé a felvezető utat és arra eszmélsz, hogy 700 méter felett egyszer csak nem tűnik elfelé a hó. Persze mert magasan vagy. Aztán azon kapod magad, hogy ez van előtted.
Ide sok választásod nem volt, csak felmenni. Vagy kiállva, vagy halszálkázva, de fel kell menni. Na, amikor félre pillantasz és basszus hever a táj körülötted és minden mesés.
Felfelé azért hosszú volt az út, de vagy a tetejéig megyünk vagy semeddig. Így jutottunk a Kleine Kanzel hüttéig, ami 1092m-en a csúcs volt. Kilátás beszarás mert keletre napsütés, nyugatra hó.
Hosszú és finom ebéd után heverésztünk majd, nagy nehezen, de csak elindultunk vissza, aminek egyetlen öröme, hogy hazáig lejtett. Így 90 km és 1700 m szint után már nem is nagyon vágytunk másra. Lefelé azért a kavicsos úton ötször is meggondolod hogy ereszted el a gépsast. Ez nem az a fajta elengedés, amitől minden jobb lesz. Persze csak leértünk ki hatvanas, ki hetvenes csúcs sebességgel, de ez már ne próbálja ki otthon kategória. Lent aztán a haza vezető út nagy része megegyezett az oda vezetőével. A maradék 55 km már szinte elrepült. Megint Schwarza patak, de hohó itt már másfelé mentünk. Szép nyugisan haza vezettük egymást és Nagymartonig nem is volt igazán baj, de onnantól, az utolsó óra átkaként már senki nem kívánta a szintet… Csak Tomi, mert nehogymá’ 2000 méter ne legyen meg, és persze ezt nekünk sem kellett kétszer mondani. De meg is érte Somfalva felé visszamenni, mert teljesen új képét mutatta a táj.
Innentől pedig nyugis eseménytelen hazaérkezés volt.
Holnap újból jelentkezünk! Csüsz!
