Skip to main content

Látvány erőleves a Zemplénben

A már-már szokásosnak mondható zempléni körünknek indultunk neki, mi hatan mindenre elszántan. Megérkeztünk Makkoshotykára, a focipályához, ahol pár perc alatt felnyergeltük a lovakat és indultunk is neki a hegyeknek. Aki járt már ezen a részen az tudja, de aki még nem, annak röviden: innen Gerendás Rétig bizony mászóka van, a végén némi kis lejtővel, hogy utána ismételten felfelé induljunk.

Felfelé haladva, mindenki saját tempóban pörgeti a pedált, ki beszélgetős tempóban ki az élete PR-jért hajtva. Félúton egy erdőirtásnál megállva már elkészülnek az első fotók. Én, mint fotózni szerető ember, előkapom kis akciókamerámat, kattintanám a képet, és kiírja a masina: „No SD card”. Nah fene, megint így jártam… mert már jártam így nem egyszer. Gyorsan jeleztem is a fiúknak, hogy ma ti fogtok kattintgatni, mert én nem tudok mire. 😀 Elkészültek a képek, több-kevesebb sikerrel ugye. Nem megyünk pár métert Attila sporttársunk kiabál, „Vigyáz kígyóóó!!!” Kapom a fejem, hol merre, de mire körbenéztem, már előttem volt (nyilván száguldott keresztbe előttem). Gyorsan, nem kilapítva első- hátsó kerék fel, majd visszanéztem megnyugodva (én legalábbis biztosan), kígyó barátunk lehet fel sem fogva mi is történt, de a lényeg, hogy csúszott tovább. 😀

Lassan felérünk Gerendásra. Meleg van, sisakból csöpög a víz. Rakjuk-rakjuk, ahogy azt illik. Eszkála-kút, ahh! Felértünk, kis gurulás és itt a rét előttünk. Leértünk a rétre, gyors létszám ellenőrzés megvan-e mindenki vagy esetleg lettünk-e többen, mert a rövidke kis lefelében bele „ütköztünk” egy nagyobb turista csoportba, akik szépen baktattak lefelé éppen. 🙂

Noh, de haladjunk tovább! Hegyek között vagyunk, a lefelé után általában, ha csak nem hazamegyünk, márpedig hova még, hiszen most kezdtük, szóval irány felfelé. Nem kellett sokat mennünk, ugyanis a mai tervünk az volt, hogy az útba eső kilátókat mind meglátogatjuk. De még előtte Béla valahogy (mi nem értettük, de ő tudta, hogy ez a rendje és módja a kerékpározásnak), összeszedett egy defektet. Gyors csere és szúnyog lakoma után indulás tovább. Defekt javítás közben Béla és Zoli megbeszélték, hogy milyen jó is volt a múlt heti Extreme Trail, ahol Zoli keményen helytállt és, hogy tombolán micsoda cipőt nyert. 🙂 Tervünkhöz ragaszkodva első volt a sorban Kerek-kő, a kifelé a Cseliszka-rét felől mentünk, ahol örömmel konstatáltuk, hogy a szúrós bokrok megvannak és továbbra is szúrnak. 😀 Ameddig lehetett tekertünk, majd kikötöttük a lovakat, dobtunk nekik némi szénát és felsétáltunk a kilátóhoz, ahol szokásához híven a Zemplén gyönyörű arcát mutatta.

Igen, igen! Csaba éppen repülni készül, mondtuk neki ne, de ragaszkodott hozzá. 😀
Innen tovább gurulva, Sólyom-bérc következett, jó kis sziklás ösvény visz felfelé, tetszett is mindenkinek a kis technikai zóna. Ameddig a terep engedte tapostuk felfelé, majd a végén mászás, háhh és ismét csodaszép kilátás, csak most a Zemplén egy másik részére, szemben a regéci várral, gyönyörű panoráma.
Elkészültek a fotók, megvártuk míg Béla meglakomázik és indulás tovább Nagy-Péter-mennykőre, de még előtte István-kút! A bércről lefelé Gyuri felszíni fejtésbe kezdett. Gyakorolta, hogyan is kell nagyobb köveket lendületből megmozgatni. 😀

A kulcsosházhoz elérve, megtöltöttük a kulacsot a forrásnál, megbeszéltük, hogy mennyi béka lehet itt a kis tóban, majd mivel sokaknak a környék ismeretlen volt, felkészítettük őket, mi is vár rájuk itt felfelé. Szép helyen mászunk, de mindenki csak nyöszörög és közben azért próbál vigyorogni, hogy neeem, nem, nem fáj, jó ez. 😀 Ugyanis átlag emelkedése 12%, ami végig kisebb-nagyobb kavicsokkal megspékelve, vízmosásban-át-keresztbe formálja lelkünket. Felfelé több vadállat csiga száguld el mellettünk, őrületes tempóban otthagyva minket, de a lényeg, felmentünk mi is, méghozzá lábunkat nem letéve. Innen Nagy-Péter lábáig már nem sok van, aránylag jó is az út, lehet neki tolni.

Elérkeztünk az elágazásig, ahonnan sziklás, kidőlt fákkal tarkított út vezetett fel egészen a csúcsig. Szépen kavicsról kavicsra küzdöttük le a szintet és felértünk. Jó volt látni, hogy nincs egyedül Péter barátunk, turisták fotózkodtak, pihentek fent. Innen megint a Zemplén egy másik részére nyílik a már-már „unalmasan” szép panoráma. Kattognak a gépek, készülnek a szelfik, mindeközben Béla ismételten eszik… de ugye tudjuk, enni kell. 😀

Megvártuk Bélát míg visszacsomagolta a 3 emeletes ételesét, és lezúztunk a hegyről. Innen még kis mászás volt előttünk és elértük a túra leghosszabb mászásának csúcspontját. Ugye eddig szinte csak felfelé jöttünk, itt-ott kis lefelé, hogy aztán vissza tudjunk kapaszkodni, de így gyűlik a szint, most jön a jól megérdemelt lefelé. Rostalló felé vettük az irányt, a patak mellett végig lefelé Mar-lak irányában. Miután a dózer útról átfordultunk a singletrack részre, ahol egyébként alig egy hete jártunk utoljára, jött egy kis gikszer. A szinte Zemplén szűz Attila csatlakozott a zempléni kormányon túliak társaságához, kicsit lezúzta a könyökét, de semmi komoly, csak horzsolás. „Oké minden? – Persze, persze, kemény vagyok.” Jött a válasz, és gurultunk is tovább a patakmederen keresztül egészen Mar-lakig, innen dózerút és aszfalt Kőkapuig. 🙂 Ebédidő, gondoltunk eszünk is egy finomat, de még mielőtt nekiláttunk volna, Gyuri eltűnt, se bringája, se ruhája… 😀 Mire előkerült, kikértük a menüt, Látványleves és Spagettis halászlé. Fura volt de megettük, éhesek voltunk, erről többet inkább nem… Szedelőzködünk és indulás tovább, de nem megyünk sokáig, Kishután Csaba tud egy jó kocsmát, úgy is lett! Egy sör, két sör, kis jégkrém és indulás tovább, még kis aszfalt, és irány Kispart. Gyurival ketten ismertük a terepet, tudtuk hová megyünk, többiek csak félig-meddig vagy semennyire. Vágáshutára befelé elég jó tempót mentünk, aszfalton 40-el montival, Bélától jött is hátulról, „Halló-halló! Egy tányérom van elől, pörgök mint egy habverő!”. 😀

Vágáshutára beérve, „Toljátok a zselét, srácok, mert itt lesz uram irgalmazz felfelé!” Lett is. Ismételten 12% átlagban az emelkedés, de itt annyival egyszerűbb, hogy aszfalt és apró kavics, annyival viszont nehezebb, hogy több mint 1300 szint már volt a lábunkban. Felfelé, közben többen kifejlesztették a köröm alatti levegővételt. Felfelé menet egy rendes sportszerető barátunk lehúzódott az útról, mert látta, hogy jövünk felfelé. mint a TGV és ki is szólt a kocsi ablakán, hogy „Hajrá. Hajrá! Gyerünk, srácok!” ezek az ösztönző szavak adtak is némi lendületet, FELÉRTÜNK! 😀 Ismételten a mai napra jellemző kilátás fogadott minket. Bámészkodás közben Csaba elkészülve erejéből meredten bámult előre, kérdeztük minden oké, jött a válasz „Azt nézem, hogy lehetne a kavicsból oxigént kivonni?” nem avatott be minket, hogy végül sikerült-e. 🙂

A kavicsok oxigénra való átformálása közben az úriember, aki felfelé lehúzódott és szurkolt nekünk, visszajött autójával és felajánlotta hétvégi házát, hogy kinyitja nekünk, ha le szeretnénk zuhanyozni, felfrissíteni magunkat vagy csak vizet tölteni. Ezúton is köszönjük az ismeretlen segítőnek. Azt, hogy megmostuk-e egymás hátát, sosem tudjátok meg. 😀

Na de, indulás tovább, még sok van hazáig. Ha volt Kispart fel, akkor bizony lesz Kispart le is, de csak óvatosan, mert szűk az út, nem belátható és azért forgalom is van rajta. Na de, ne menjünk sokat aszfalton, vissza Nagyhutára háhh keresztbe a kéken, vetődött fel bennem az ötlet, arra még nem voltunk. Így utólag kiderült, lehet jobb is lett volna, ha most sem, kaptam is hátulról a „Kellett ez nekünk, mint egy falat kenyér!”, „Valami út is lesz?”. 😀

Egy darabig még jó is volt az út, de ahogy haladtunk befelé és felfelé, egyre sűrűbb lett a növényzet és keskenyebb az út. Ahogy átúsztunk a Hollós-patakon, jött a cudar világ. Bringa vállra és falon fel, végig nyirkos, csúszós falevél, brutálisan meredek. Felérünk, akkor azt hittük a tetejére, de nem… szűk keskeny telis-tele keresztbe borult fákkal, közben vetődött fel bennünk a kérdés, hogy „EZ AZ OKT? ÍGY NÉZ KI?” Igen, az volt… Ezt a röpke 2,3 kilométert alig 40 perc alatt küzdöttük le, de végül megérkeztünk Nagyhutára. Itt frissítettünk és indultunk is volna tovább, vagyis egy darabig mentünk is, csak egyszer eltűnt az út. Kéken mentünk volna át Makkoshotykára, de a patak úgy döntött, hogy ő az erősebb és a hegyoldalon elmosta az utat. Kis vakarózás, és pár „Most mi legyen, átmászunk?” mondat után, csak vissza kellett forduljunk, mert nem láttuk meddig van beszakadva az út. Nagyhutáról vissza Kőkapu irányába és aszfalton Gerendás-rét.
Felfelé úton már nem sietett senki Attilán és Bélán kívül, Atit még hajtotta az első zempléni kalandvágya, később ez a kalandvágy, hjaj de kellett… 😀 Bélát pedig a PR vágya (végül meg is lett neki), mi többiek szépen beszélgetősbe, fotózkodva feltekertünk a csúcsra. Felérek harmadjára Béla után, kérdezem: Ati merre? Nem tudja, előtte ment pár százzal, lehet, indult is vissza Hotykára, le a hosszún. Várunk várunk… már érkezik Gyuri, Zoli, Csaba szépen sorban, hmm mi legyen? Térerő nincs… telefonálni nem tudunk. Zoli mondja, hogy induljunk meg lefelé, biztos lement, áhh nem, csak nem. Egyszer csak jön egy spori Újhuta felől. Érdeklődünk, hogy nem találkozott-e egy fehér világbajnok mezes sráccal lefelé, dede, mondta, már lent az alján találkoztak szembe. Ahhhhh, fene! Remek… Vissza jön, hisz beszéltük Gerendáson, bevárunk mindenkit. Ahh fenét! Nem jött, le kellett guruljunk érte, Csaba és Gyuri fent maradtak napozni. 🙂 Mondanom sem kell, a térdem kalácsa sem kívánta már ezt a mászást vissza felfelé. Irány Gerendás, megint, majd kis mászás még onnan Eszkáláig és egy jóóó hosszú lefelé. Engedtük is neki merészen, végig én engedtem neki elől, ami fura volt, mert nálam fosósabb embert még nem láttam a lefelékben, de még Gyuri sem ért utol akiről tudjuk, úgy megy lefelé, mint a hegyomlás. Leérve említette is, hogy na mi van? Megtáltosodtál lefelé? Mondtam is, nem tudom, engedtem ahogy jólesik. 😀

Visszaért mindenki, lepacsiztunk, hogy ez betyárosan jó kis kör volt, könnyes búcsú és ki merre lát, hazafelé. Ismétlése következik. 🙂

Összességében egy nagyon jó túra volt, jó társaság, gyönyörű idő, szép útvonal. Aki tehetijárja körbe, megéri. Talán a Vágáshuta és Nagyhuta közti részt hagyja ki, mert az nem a legjobb.

Zemplénben jártunk

A hosszú hétvégén Zemplénbe tekertünk. Nyíregyházáról indultunk Makkoshotykára, majd kis pihenő és alvás után másnap indultunk tovább.

Pontosabban indultunk volna, egy remek kis körre a hegyekben, ha nem mosta volna el az eső a napunkat. Így csak délután tudtunk tekeregni a hegyek között, ami jó móka volt, mindezt persze kerékpárral nyakig sárosan. Másnap délelőtt ragyogó napsütésben indultunk a hegyeknek, ahol jó pár emelkedőt megmásztunk és közben remek képeket készítettünk.

Az útvonal még ide az oldalra nem került fel, mivel nem jártuk végig, de ezt hamarosan pótoljuk és képekkel, leírással megtalálható lesz. 🙂

Képek

Makkoshotyka – Kőkapu kerékpáros körtúra

A túra elején rögtön egy 456 méteres csúccsal indítottunk, aminek nagy kedvvel indultunk neki az elején lendületesen tekerve, majd az utolsó pár száz méteren annyira bekeményedett a terep, hogy nem tudtunk már tekerni, így szenvedősen kellett feltolnunk a csúcsra. A meredek úton az ingatag talaj és a borzasztó meleg sem segített, de leküzdöttük.

A csúcsra felérve, mindenki pótolta a folyadékot és szőlőcukorral, csokoládéval tömtük meg magunkat, készülve a nagy zúgásra lefelé. Nem is sokat tekertünk vízszintben, pár száz méter után megkezdődött, amire már mindannyian vártunk, megindultunk lefelé. Remek minőségű úton (látszott, hogy karban van tartva, nemrég egyengethették, mert látszottak a munkálat nyomai). Fél úton egy vas sorompó lassított minket, erre vigyázni kell, mert a sebesség igen nagy és figyelni kell, hogy ne szegje fejünket (elég magasan van).

Nagyhutára beereszkedve, rögtön töltöttük a kulacsokat, és mindenki fülig érő szájjal mesélte a maga sztoriját az ereszkedésről.

Innen végig aszfalton tekertünk át Kőkapura, ahol megpihentünk, fagyiztunk, majd vissza fordultunk és megindultunk a második csúcsunkra. Itt nagy meglepetésünkre, mivel még senki nem járt erre, aszfaltozott kerékpárút fogadott minket, aminek felfelé örültünk is. A csúcsra felérve, megpihentünk, majd a pihenőnél elágazó erdészeti utakból természetesen a legbarátságtalanabb volt a miénk.

Itt már lefelé indultunk, elég meredek és sziklás terepen, tele vízátfolyással, és kiálló hegyes sziklákkal és sokunk örömére remek kis ugratókkal. Elég meredek terep és nagyon kell figyelni, mert könnyen ledobhat minket a paripa. Ettől eltekintve a túra legjobb része volt ez a rész. Hercegkútra beérkezve, már csak egy kis ösvényen kellett áttekernünk, hogy visszaérjünk a kiindulási pontunkra, Makkoshotykára.

A túra végén a jól megérdemelt vacsora közben szinte egymás szavába vágva jöttek a sztorik, “Ú az a rész…“, “Aaa… de az is milyen jó volt, mikor…“, “Oda vissza kell mennünk!“, “Elhagytam a szemüvegem…“. 🙂

Mindenki nagyon élvezte, és sok élménnyel gazdagodott. Reméljük, legközelebb még többen leszünk.