Innen tovább gurulva, Sólyom-bérc következett, jó kis sziklás ösvény visz felfelé, tetszett is mindenkinek a kis technikai zóna. Ameddig a terep engedte tapostuk felfelé, majd a végén mászás, háhh és ismét csodaszép kilátás, csak most a Zemplén egy másik részére, szemben a regéci várral, gyönyörű panoráma.
Elkészültek a fotók, megvártuk míg Béla meglakomázik és indulás tovább Nagy-Péter-mennykőre, de még előtte István-kút! A bércről lefelé Gyuri felszíni fejtésbe kezdett. Gyakorolta, hogyan is kell nagyobb köveket lendületből megmozgatni. 😀
Megvártuk Bélát míg visszacsomagolta a 3 emeletes ételesét, és lezúztunk a hegyről. Innen még kis mászás volt előttünk és elértük a túra leghosszabb mászásának csúcspontját. Ugye eddig szinte csak felfelé jöttünk, itt-ott kis lefelé, hogy aztán vissza tudjunk kapaszkodni, de így gyűlik a szint, most jön a jól megérdemelt lefelé. Rostalló felé vettük az irányt, a patak mellett végig lefelé Mar-lak irányában. Miután a dózer útról átfordultunk a singletrack részre, ahol egyébként alig egy hete jártunk utoljára, jött egy kis gikszer. A szinte Zemplén szűz Attila csatlakozott a zempléni kormányon túliak társaságához, kicsit lezúzta a könyökét, de semmi komoly, csak horzsolás. „Oké minden? – Persze, persze, kemény vagyok.” Jött a válasz, és gurultunk is tovább a patakmederen keresztül egészen Mar-lakig, innen dózerút és aszfalt Kőkapuig. 🙂 Ebédidő, gondoltunk eszünk is egy finomat, de még mielőtt nekiláttunk volna, Gyuri eltűnt, se bringája, se ruhája… 😀 Mire előkerült, kikértük a menüt, Látványleves és Spagettis halászlé. Fura volt de megettük, éhesek voltunk, erről többet inkább nem… Szedelőzködünk és indulás tovább, de nem megyünk sokáig, Kishután Csaba tud egy jó kocsmát, úgy is lett! Egy sör, két sör, kis jégkrém és indulás tovább, még kis aszfalt, és irány Kispart. Gyurival ketten ismertük a terepet, tudtuk hová megyünk, többiek csak félig-meddig vagy semennyire. Vágáshutára befelé elég jó tempót mentünk, aszfalton 40-el montival, Bélától jött is hátulról, „Halló-halló! Egy tányérom van elől, pörgök mint egy habverő!”. 😀
Vágáshutára beérve, „Toljátok a zselét, srácok, mert itt lesz uram irgalmazz felfelé!” Lett is. Ismételten 12% átlagban az emelkedés, de itt annyival egyszerűbb, hogy aszfalt és apró kavics, annyival viszont nehezebb, hogy több mint 1300 szint már volt a lábunkban. Felfelé, közben többen kifejlesztették a köröm alatti levegővételt. Felfelé menet egy rendes sportszerető barátunk lehúzódott az útról, mert látta, hogy jövünk felfelé. mint a TGV és ki is szólt a kocsi ablakán, hogy „Hajrá. Hajrá! Gyerünk, srácok!” ezek az ösztönző szavak adtak is némi lendületet, FELÉRTÜNK! 😀 Ismételten a mai napra jellemző kilátás fogadott minket. Bámészkodás közben Csaba elkészülve erejéből meredten bámult előre, kérdeztük minden oké, jött a válasz „Azt nézem, hogy lehetne a kavicsból oxigént kivonni?” nem avatott be minket, hogy végül sikerült-e. 🙂
Egy darabig még jó is volt az út, de ahogy haladtunk befelé és felfelé, egyre sűrűbb lett a növényzet és keskenyebb az út. Ahogy átúsztunk a Hollós-patakon, jött a cudar világ. Bringa vállra és falon fel, végig nyirkos, csúszós falevél, brutálisan meredek. Felérünk, akkor azt hittük a tetejére, de nem… szűk keskeny telis-tele keresztbe borult fákkal, közben vetődött fel bennünk a kérdés, hogy „EZ AZ OKT? ÍGY NÉZ KI?” Igen, az volt… Ezt a röpke 2,3 kilométert alig 40 perc alatt küzdöttük le, de végül megérkeztünk Nagyhutára. Itt frissítettünk és indultunk is volna tovább, vagyis egy darabig mentünk is, csak egyszer eltűnt az út. Kéken mentünk volna át Makkoshotykára, de a patak úgy döntött, hogy ő az erősebb és a hegyoldalon elmosta az utat. Kis vakarózás, és pár „Most mi legyen, átmászunk?” mondat után, csak vissza kellett forduljunk, mert nem láttuk meddig van beszakadva az út. Nagyhutáról vissza Kőkapu irányába és aszfalton Gerendás-rét.
Felfelé úton már nem sietett senki Attilán és Bélán kívül, Atit még hajtotta az első zempléni kalandvágya, később ez a kalandvágy, hjaj de kellett… 😀 Bélát pedig a PR vágya (végül meg is lett neki), mi többiek szépen beszélgetősbe, fotózkodva feltekertünk a csúcsra. Felérek harmadjára Béla után, kérdezem: Ati merre? Nem tudja, előtte ment pár százzal, lehet, indult is vissza Hotykára, le a hosszún. Várunk várunk… már érkezik Gyuri, Zoli, Csaba szépen sorban, hmm mi legyen? Térerő nincs… telefonálni nem tudunk. Zoli mondja, hogy induljunk meg lefelé, biztos lement, áhh nem, csak nem. Egyszer csak jön egy spori Újhuta felől. Érdeklődünk, hogy nem találkozott-e egy fehér világbajnok mezes sráccal lefelé, dede, mondta, már lent az alján találkoztak szembe. Ahhhhh, fene! Remek… Vissza jön, hisz beszéltük Gerendáson, bevárunk mindenkit. Ahh fenét! Nem jött, le kellett guruljunk érte, Csaba és Gyuri fent maradtak napozni. 🙂 Mondanom sem kell, a térdem kalácsa sem kívánta már ezt a mászást vissza felfelé. Irány Gerendás, megint, majd kis mászás még onnan Eszkáláig és egy jóóó hosszú lefelé. Engedtük is neki merészen, végig én engedtem neki elől, ami fura volt, mert nálam fosósabb embert még nem láttam a lefelékben, de még Gyuri sem ért utol akiről tudjuk, úgy megy lefelé, mint a hegyomlás. Leérve említette is, hogy na mi van? Megtáltosodtál lefelé? Mondtam is, nem tudom, engedtem ahogy jólesik. 😀
