2018-ban kezdtünk el beszélgetni a kihívásról, Kállai Krisztián, Vass József és jómagam Varga Norbert. Jöttek az ötletek, mit hogyan is kellene?! Legyen hát a Zemplénben egy teljesítménytúra, aminek bárki nekilódulhat. Ismert utakon kell kerékpároznunk hegyeken, völgyeken, 150 kilométeren keresztül 3000 méter szintet gyűjtve! Kitaláltuk az útvonalat és kitűztünk egy időintervallumot amikor teljesíthető a túra: ez nem lett más, mint április 1. – október 31. Így hát megszületett a Zemplén 3000 nevű teljesítménytúránk. Elkészítettük hozzá a weboldalt is ahol az útvonalat, szabályokat, teljesítésre jelentkezést és a teljesítés beküldését találjátok!
Jött a jó idő és felpörögtek az események, jöttek sorra a teljesítések, még a nyár előtt, a nagy meleget elkerülve. Szépen sorban érkeztek az e-mailek, mi pedig csak toltuk és toltuk a dolgot, egyszerűen nem volt rá időnk, amikor lett volna, akkor az időjárás nem kedvezett nekünk.
Szerda körül random felhozódott a téma és eldöntöttük, ha esik, ha fúj, megyünk, most már nincs mese, nekünk is meg kell csinálnunk! Ahogy közeledett a vasárnap egyre rosszabbodtak az esélyeink a teljesítésre, sőt egyáltalán az elindulásra is, ugyanis előtte két nap is esett az eső, de nem csak úgy esett, hanem ESETT! Végül úgy döntöttünk, hogy nem tántorít el minket az időjárás, és milyen jól tettük.
Még szombat este megnéztük az előrejelzést, az 5 órai indulást pedig eltoltuk picit, 6 óra lett belőle, de így pont már-már napsütésbe érkeztünk meg. Szokásos zempléni start pontunk és a túra kezdőpontja is, a pálházi a benzinkút parkolója. Gyorsan pakoltunk és el is indultunk 7:30-kor.
A cyclocross bringák aszfaltra tapadtak és elindultunk Kovácsvágáson keresztül egy kis eldugott falucskába Vágáshutára, itt a Zemplén legmeredekebb aszfaltozott útján Kispart tetejére, ami nem egy hosszú mászás, de annál meredekebb 14-16% között mozog a meredeksége, így óvatosan másztunk felfelé, mert még csak most kezdtük a napot és hjaj, de sok van még előttünk! Kispartról legurultunk, majd ezzel a lendülettel egy kicsit lankásabb hegyecskére Nagypartra billegtünk felfelé, a frissen aszfaltozott úton, majd jöttünk is lefelé, mint akit kergetnek. Józsi meg is jegyezte, hogy ,,azért az aszfalton a cx gumi nem éppen a tapadásáról híres”, érezte, hogy csúszott, szitált a kanyarban. Leértünk vissza Vágáshutára, itt biztattam kicsit Józsit, hogy már 3000 szintből 300 megvan, nincs sok hátra. Meg is köszönte a bíztatást és közben jót is nevetett, tudva, hogy még azért sok kilométer és szint áll előttünk!
Haladtunk kifelé Vágáshutáról, Józsi megjegyezte, hogy ,,ma itt bizony fázni nem fogunk” és oda kell figyeljünk a sör… akarom mondani a folyadék pótlására! Nagy szerencsénkre a Zemplén falvai jól ellátottak, vízzel és sörrel is érdemes feltankolni az üres kulacsokat, hogy a hegyeken ne legyen gondunk!
Visszagurultunk egészen Pálházáig, onnantól Kőkapu irányába lódultunk meg, de még előtte elfordultunk Gerendás-rétre, ahol az elején még kicsit lankás, sőt talán sík is volt a terep, de így legalább volt időnk gyönyörködni a reggeli Zemplénben, ugyanis a ködös erdő és a reggeli napfény játéka gyönyörűen tárult elénk, nem mindennapi látványt nyújtva.
Könnyedén feltekertünk Gerendás-rétre, Józsi kicsivel előttem ért be, mire felértem éppen kicsatolta a sisakját és vette elő a telefonját, már fotózott is. A kötelező fotók után gurultunk le a déli oldalra, egészen a sorompóig, itt fordultunk meg és mivel ez az oldal nem olyan meredek és hosszú, így elég ütemesen kapaszkodtunk felfelé. Vissza legurultunk Kőkapu felé és Kishután még frissítettünk. Következett Bózsva, majd egy rövidebb mászás Telkibánya irányába, de még előtte az emelkedő tetején jobbra fordultunk a radartorony irányába. Itt érdemes figyelni mert semmiféle tábla nem jelzi és az út eleje direkt dózerút, kavicsos, de 1 kilométer után tökéletes aszfalt fogad bennünket. Itt felfelé körülbelül 4 kilométert mászunk, de a feléig nincs is gond, viszont onnen indul a feketeleves, 2 kilométer combos szakasz. Ahogy elérünk a szigorúan őrzött objektumhoz, azonnal forduljunk meg a kerítésnél és guruljunk lejjebb mert nem szeretik a látogatókat, azokat meg főleg nem, akik fotózgatnak is!
Innen tempósan hamar leérünk Telkibányára a Pitvaros Étterembe (ezt kifejezetten ajánljuk a túrázóknak, mert nagyon jól főznek és kedvező árban kínálnak finomságokat és ha a jelszót bemondjátok, ami nem más, mint: ZEMPLÉN 3000, még kedvezőbb vagy esetleg egy nagyobb adagot kaptok az asztalotokra). Itt egy órát szántunk ebédre és pihenőre, ami hamar és jókedvűen telt, itt volt a táv fele körülbelül, de még a szint nem volt a felénél.
Abaújvár felé vettük az irányt, itt is másztunk kicsit, közben hallottuk a nótát, azt hittük, hogy Gyuri jön a Mi kis falunkból, de végül jókedvű emberkék kiabáltak ki az autóból, hogy hajrá! Felértünk az emelkedőre, majd még egy kis dimbes-dombos rész után gurultunk be Kékedre. Itt tudtuk, hogy kemény lesz, ugyan is innen indult a nap leghosszabb és legmeredekebb mászása, a kékedi emelkedő, egészen fel László tanyáig. Józsi mondta, hogy ez volt a mumusa, több helyen 10%-os meredekségű. Felfelékben a már bevált, szokásos módszerünket alkalmaztuk, hogy mindenki saját tempóban megy és fent találkozunk. Itt meg kellett állnom ugyanis volt rajtam egy mellényszerű kis bogárháló a mez alatt, nos ezt le kellett vennem, mert felfelé is volt és egyébként is telibe sütött a nap. Tudtuk, hogy ha ez megvan akkor innentől szinte már megvagyunk bár, László tanyára háromszor kell felkapaszkodnunk, három különböző start helyről, így volt az első a kékedi emelkedő. Fent Józsi bevárt, aztán gurultunk le Hollóházára, egészen le a település másik végére, majd innen vissza a Vadász büféig, rövidke kis pihenő szokásos sör/kávé/kóla frissítés. Felfrissülve indultunk meg a második mászásra, ami furcsa volt mert nekem ez esett a legjobban, ezt leérve Józsi is úgy érezte. Józsi ismételten hamarabb ért fel, mint én, de fordult is mert mondta, hogy fázik 32 fokba…Mondtam neki, hogy mire leérek Eskárosba kérje ki a kólámat, jött a válasz, hogy a pizzát is, és mire én leérek akkorára talán kész is. Mire én leértem Józsi a templom előtt ücsörgött az árnyékban, gondoltam itt adják a pizzát?! Aztán mesélte, hogy két helyen is volt, de egyik helyen sem fogadtak el forintot és bankkártyát sem, na de még ATM-et sem tudták, hogy van-e valamerre, de legközelebb euro-t készítünk. A templom udvarán friss és jó hideg víz jön a kútból, érdemes frissíteni.
Kis pihenő és irány a harmadik, egyben az utolsó László tanya mászásunk, itt igazából az Skárosból kivezető út volt a nehéz, itt volt a legmeredekebb, aztán kiengedett kicsit, majd az út további része a tanyához már ismerős volt. Még első mászásunknál a hegy lábánál letettem az esőkabátot és minden felesleges cuccot, amit nem kell cipeljek felfelé háromszor. Megbeszéltük Józsival, hogy a következő találkozó ismételten Hollóházán, a Vadász büfé lesz. Jó stratégia volt ez részemről, mert mindig mire a frissítő pontokhoz értem, Józsi mindig kikérte a kólámat. 😀
Na de még Lászlótanyán, mikor felértem, apa és fia pakolásztak és mire megfordultam pont indultak is lefelé, a kisfiú mondta, hogy „APA APA érjük utol!!”,tudtam hol kavicsos hol lehet szélesebbre engedni hol nem, nos hát engedtem is lefelé, nem is értek utol, de olyannyira siettem lefelé, hogy majdnem otthagytam a cuccomat a fa tövében, vissza kellett forduljak, ekkor értek utol.
Szóval leértem Józsihoz a büfébe, ahol várt is a jó hideg kóla, de mondtam, hogy ne maradjunk túl sokáig mert jön felfelé a vihar, úgyhogy gyorsan néztünk egy radar térképet is aztán sietősre vettük az indulást, vagyis hát vettük volna… mert Józsi ledefektelt, nem tudjuk hogyan, de a szelep leszakadt a tövénél, gyors csere és indultunk is Füzér irányába, mert jelezték többen is a teljesítettek közül, hogy sokaknak nincs meg a szint, csak a füzéri mászást követően. Füzérkomlós végénél a kerékpárúton Füzér irányába fordultunk, itt is emelkedett végig, majd kis pihenő és kezdődött a keményebb mászás fel a vár parkolójáig, hiányzott, mint egy falat kenyér így a végére. Gyorsan néztük a szintet készült a kötelező fotó és indultunk is mert bizony már itt kopogtatott a vihar a sisakunkon. Lefelében felértünk egy autósra, aki nem nagyon tudta, hogy mit akart, merre akar menni, aztán csak kitalálta, hogy pont arra amerre mi is, így lefelében végig feltartott minket. Kérdeztem Józsit menjünk, előzzük? Mondta igen, már 60 körüli tempóval hasítottunk, de mindig direkt annyit gyorsított, hogy pont ne tudjunk elmenni mellette. De nem kell ám elhinni, hogy mi voltunk erősek 150 kilométerhez közeledve, meg amúgy is… ugyan is innen végig lejtett Pálházáig. Még bent Pálházán volt erő egy autó sprintre, mondván, nehogy már 155 legyen a max pulzusom.
Közel 10 óra után, a tervezett időben, szinte hajszál pontosan fél 6-ra érkeztünk meg a parkolóba, itt már önfeledten vigyorogva, hogy igen sikerült teljesíteni az általunk kitalált Zemplén 3000 teljesítménytúrát. Noh meg annak is, hogy a vihar előtt visszaértünk, ugyanis áthúztam a cipőmet beugrottam a caddy-be Józsi beadogatta a bringákat, lekötöttem és mire kibújtam megjött a vihar is, szóval tökéletesen sikerült az időzítésünk.
Amikor kitaláltuk ezt az egészet, csak reménykedni tudtunk, hogy ilyen sokan fogják teljesíteni és hogy egyáltalán nekünk is sikerülni fog, mert ehhez bizony kell egy alap kondíció és fejben is kitartónak kell lennünk, ha teljesíteni szeretnénk!
Összességében egy látványos kerékpáros teljesítménytúra, nem kell versenyeznünk senkivel, magunkat tesszük próbára. Természetesen meg lehet csinálni gyorsabban is, de nekünk az volt a cél, hogy élvezzük és olyan dolgokat lássunk, amiket még nem vettünk észre, több ilyen is volt, meg is lepődtünk. Ami mindenképpen jó érzés volt, hogy egyszer sem jutott eszünkbe, hogy abbahagyjuk, de az sem hogy rossz ötlet volt belekezdeni.
Tényleg mindenkinek csak ajánlani tudjuk, ám kellő edzettség és állóképesség hiányában nem érdemes belekezdeni.
Mindenképpen tervezzük az ismétlést, talán gyorsabban, hogy azért megdöntsük a mai időnket. 🙂
Sok sikert azoknak, akik ezután szeretnék kipróbálni és keressenek minket bizalommal, az idei év sem ért még véget, de annyit elárulunk, hogy készülünk még pár meglepetéssel idén is és jövőre is vannak terveink. 😉
Rögtön az elején azzal indítanám, nem vagyok én az a versenyzős fajta, vagyis eddig nem voltam az, aztán az ősszel valami megváltozott és most itt vagyok egy maratonon. 🙂
Szóval Szilvásvárad Maraton, gondoltam miért ne..? Hirtelen kicsit oda sem figyeltem és már meg is érkeztünk a verseny helyszínére és át is vettük a rajtcsomagot, póló, szórólap, zselé… pár apróság. Aztán indulás átöltözni, mert nincs idő bámészkodni, még be kell melegíteni a rajt előtt. Megindultunk Tomival kifelé kis dombokon keresztül kasul, rúgattuk a pulzust fel- le, ahogy kell. Körülbelül fél órát melegítettünk, jövünk visszafelé, mert idő van lassan, Tomi kiszúrja az esőkabátot a mezzsebben. Mondja nekem: „Nem kell az, minek!? Nem lesz itt eső.” Ezt jegyezzétek meg jól, mert fontos lesz. Mondom jó, legyen, kiteszem, nem viszem magammal. Odaadtam Rékának, aki aznapi fotósunk, segítőnk volt, ezúton is köszi.
Szóval… jövünk vissza, de már látjuk, kis késésben vagyunk, miben lennénk… hisz Tomival mentem melegíteni. 😀 Gyorsan pofátlanul előre tolakodunk, utólag is pacsi mindenkinek aki elengedett. Kezdődik 30 másodperc… közben Levivel szakértjük az íveket, hogy merre, mikor, hogyan, jó kedvben nincs hiány, még 5 másodperc… és…
RAJT! Elindultunk! Fordultunk be egyből a Szalajka völgy irányába, végig aszfalton. Építkezésnek köszönhetően a térburkolat felszedve keresztbe, persze én nem veszem észre… bele, nyekk! nyeregcső lecsúszott abban a pillanatban kb 1 centit, mondom dejó… még el sem indultunk. Hála a jó égnek ennyi problémám volt egész verseny alatt, semmi több. Szalajka útról lefordultunk Tótfalu-völgye felé, akkor itt már néhol lehetett érezni esőcseppeket itt-ott. Már itt eszembe jutott Tomi, „Minek az!? Nem lesz itt eső!”. Noh de mindegy, nem ez a lényeg, haladunk mászunk felfelé, szépen szedjük a szintet összefelé. kicsit túltoltam az elejét, de a végére visszavettem, nem szabad itt menni az elején, hosszú még. Kilenc kilométer után letértünk az aszfaltról, jött az első keményebb, meredekebb mászás, szépen mentem felfelé. Az utolsó méteren pont előttem letette a lábát egy pilóta, így nem volt meg végig… noh mindegy! Gyorsan el is engedtem a dolgot. Ekkor már persze szakadt az eső, reméltem Tomi nem csuklik nagyon előttem. Első mászást letudtuk, itt már taknyos sárban csúszkáltunk lefelé, addig míg utol nem értem valakit, minden oké is volt, nyomvályúban végig szépen poroszkáltam lefelé. Aztán gyorsan meg is lepődtem magamon, lefelé én, utolérjek valakit? De úgy nézett ki, hogy igen… (tudni kell felfelé szeretek menni, de nem bírok, lefelé meg nem merek, szóval bumm… 😀 ) Gyorsan lendületesen nyomvályúból ki, majd be a másikba, első kerék oda is érkezett, ahová gondoltam, de a hátsó a nyom mellé. Nem volt ott baj, mert csúszott az szépen keresztbe is. Noh, de mikor az első kerék balra, a hátsó jobbra indult, akkor kicsit keresztbe éreztem magam, nem kicsit mondjuk, noh de míg én ott gépészkedtem, már hátulról jött a hang „VIGYÁÁÁÁZ!!!” kiabáltak nekem, ebből utólag gondoltam jól is nézhetett ki a dolog. Frissítőnél utolért a hanggal oltalmazó barátom és mondta, hogy, hát én már azt néztem, honnan foglak kisegíteni, melyik fa alól… mondtam, köszönöm a bizalmat, jót nevettünk és haladtam tovább.
Jött a pályának egy számomra jobban fekvő része, ahol nem volt olyan nagy emelkedő, csak kisebb dimbek-dombok. Rúgattam neki, ahogy illik, természetesen itt már ronggyá ázva. Aztán jön az Ördögoldal, evickélünk felfelé, azért csak evickélünk, mert nem kis mennyiségű víz jön lefelé, fentről meg kopogtat a jég… Nagy nehezen felérünk a tetejére, kicsit megcsapkodva jéggel. Esett rendesen, mert éppen ha nem verseny van, lehetett volna lapátolni is. Bánkút, sípályák teteje, frissítő gyorsan, kis banán, gumicukor, aztán go tovább. Jó kis úton gurultunk lefelé, itt-ott aszfalt, majd árok, majd salakszerű bármi… Közben akkorákat dörgött és villámlott a fülünk mellett, hogy némelyiknél meg is rezzentem, hjaj mama, csak ne ide mellém. Szépen lassan kievickélek a felhők alól, ekkor jött még, ami nem volt ma, napsütés és bődületes pára, hurrá! De legalább már nem esett.
48. kilométer körül volt az utolsó frissítő pont, nem tudom mi volt a gumicukorban, de innentől kezdve magamhoz képest, nagyon jó tempót tudtam menni a végéig, vagy lehet egyébként csak a napsütésre vártam. Sorra vadásztam le az előttem lévőket, éppen ketten evickélnek át óvatosan előttem a nagy sárban, gondoltam már teljesen mindegy mennyire vagyok sáros, sikerült megtalálni a közepét, ahol gyorsan lendületből keresztbe. Nem foglalkoztam már semmivel, tudtam, nem sok van hátra, és faragjunk kicsit az időből! Tényleg jól ment ez a része a pályának, bár jobban is feküdt, nem voltak olyan meredek mászások, kis huplik inkább, ez az én terepem, éreztem is. Aztán jött az utolsó 9 kilométer, ami már lefelé végig, volt egy nagyobb visszafordító,mit a nagy-nagy lendületben majdnem sikerült benéznem, kisodródtam a fák alá, de összeszedtem. HURRÁ! Go tovább.
Lassan a végéhez közeledek, látom a táblát 2 km a célig, na akkor még toljuk neki! 1 km a célig még mindig taposom. Már a kis szűk ösvényen járok, ami szerintem rosszabb volt, mint a tükör jég. Látom a parkolót, hallom a zenét, üvölt a mikrofonba a speaker: „MICSODA ZENE SZÓL NEKED, GYERE, GYEREEE!!!”, én meg jöttem, csak jöttem, még egy minimális sprintre volt erőm a végén, és vége… Beértem, megcsináltam! EZAZ! 🙂
Ha fent a hegyen nem is, de utólag beérve a célba, magamra, bringára nézve, hogy nézünk ki itt sorba egymás után mindenki… csak nevettem, és élveztem minden egyes méterét. Ez ma nekem egy kőkemény örömbringa volt.
Beérve kérdezik milyen volt, hogy volt, hogy ment… mesélem sár, mocsok, csúszik mászik… mindezt fülig érő mosollyal az arcomon, látom a figyelő tekinteteken, hogy azt gondolják ez nem normális, lehet nem is… de kinek mi. 🙂
Azért a végén még megkérdeztem Tomitól, hogy nah, esőkabát? Nem válaszolt semmit, csak vigyorgott! 😀
Ilyen mostoha körülmények között végigmenni, ezt a versenyt végigcsinálni, nem kis kitartásról adott bizonyosságot, mindenkinek jár az elismerés. Mellesleg kategória 20. lettem, de ez az élmény mellett teljesen mindegy, jó vagy nem jó… nagybetűs ÉLMÉNY volt végig, ez az, ami számít igazán.
A már-már szokásosnak mondható zempléni körünknek indultunk neki, mi hatan mindenre elszántan. Megérkeztünk Makkoshotykára, a focipályához, ahol pár perc alatt felnyergeltük a lovakat és indultunk is neki a hegyeknek. Aki járt már ezen a részen az tudja, de aki még nem, annak röviden: innen Gerendás Rétig bizony mászóka van, a végén némi kis lejtővel, hogy utána ismételten felfelé induljunk.
Felfelé haladva, mindenki saját tempóban pörgeti a pedált, ki beszélgetős tempóban ki az élete PR-jért hajtva. Félúton egy erdőirtásnál megállva már elkészülnek az első fotók. Én, mint fotózni szerető ember, előkapom kis akciókamerámat, kattintanám a képet, és kiírja a masina: „No SD card”. Nah fene, megint így jártam… mert már jártam így nem egyszer. Gyorsan jeleztem is a fiúknak, hogy ma ti fogtok kattintgatni, mert én nem tudok mire. 😀 Elkészültek a képek, több-kevesebb sikerrel ugye. Nem megyünk pár métert Attila sporttársunk kiabál, „Vigyáz kígyóóó!!!” Kapom a fejem, hol merre, de mire körbenéztem, már előttem volt (nyilván száguldott keresztbe előttem). Gyorsan, nem kilapítva első- hátsó kerék fel, majd visszanéztem megnyugodva (én legalábbis biztosan), kígyó barátunk lehet fel sem fogva mi is történt, de a lényeg, hogy csúszott tovább. 😀
Lassan felérünk Gerendásra. Meleg van, sisakból csöpög a víz. Rakjuk-rakjuk, ahogy azt illik. Eszkála-kút, ahh! Felértünk, kis gurulás és itt a rét előttünk. Leértünk a rétre, gyors létszám ellenőrzés megvan-e mindenki vagy esetleg lettünk-e többen, mert a rövidke kis lefelében bele „ütköztünk” egy nagyobb turista csoportba, akik szépen baktattak lefelé éppen. 🙂
Noh, de haladjunk tovább! Hegyek között vagyunk, a lefelé után általában, ha csak nem hazamegyünk, márpedig hova még, hiszen most kezdtük, szóval irány felfelé. Nem kellett sokat mennünk, ugyanis a mai tervünk az volt, hogy az útba eső kilátókat mind meglátogatjuk. De még előtte Béla valahogy (mi nem értettük, de ő tudta, hogy ez a rendje és módja a kerékpározásnak), összeszedett egy defektet. Gyors csere és szúnyog lakoma után indulás tovább. Defekt javítás közben Béla és Zoli megbeszélték, hogy milyen jó is volt a múlt heti Extreme Trail, ahol Zoli keményen helytállt és, hogy tombolán micsoda cipőt nyert. 🙂 Tervünkhöz ragaszkodva első volt a sorban Kerek-kő, a kifelé a Cseliszka-rét felől mentünk, ahol örömmel konstatáltuk, hogy a szúrós bokrok megvannak és továbbra is szúrnak. 😀 Ameddig lehetett tekertünk, majd kikötöttük a lovakat, dobtunk nekik némi szénát és felsétáltunk a kilátóhoz, ahol szokásához híven a Zemplén gyönyörű arcát mutatta.
Igen, igen! Csaba éppen repülni készül, mondtuk neki ne, de ragaszkodott hozzá. 😀
Innen tovább gurulva, Sólyom-bérc következett, jó kis sziklás ösvény visz felfelé, tetszett is mindenkinek a kis technikai zóna. Ameddig a terep engedte tapostuk felfelé, majd a végén mászás, háhh és ismét csodaszép kilátás, csak most a Zemplén egy másik részére, szemben a regéci várral, gyönyörű panoráma.
Elkészültek a fotók, megvártuk míg Béla meglakomázik és indulás tovább Nagy-Péter-mennykőre, de még előtte István-kút! A bércről lefelé Gyuri felszíni fejtésbe kezdett. Gyakorolta, hogyan is kell nagyobb köveket lendületből megmozgatni. 😀
A kulcsosházhoz elérve, megtöltöttük a kulacsot a forrásnál, megbeszéltük, hogy mennyi béka lehet itt a kis tóban, majd mivel sokaknak a környék ismeretlen volt, felkészítettük őket, mi is vár rájuk itt felfelé. Szép helyen mászunk, de mindenki csak nyöszörög és közben azért próbál vigyorogni, hogy neeem, nem, nem fáj, jó ez. 😀 Ugyanis átlag emelkedése 12%, ami végig kisebb-nagyobb kavicsokkal megspékelve, vízmosásban-át-keresztbe formálja lelkünket. Felfelé több vadállat csiga száguld el mellettünk, őrületes tempóban otthagyva minket, de a lényeg, felmentünk mi is, méghozzá lábunkat nem letéve. Innen Nagy-Péter lábáig már nem sok van, aránylag jó is az út, lehet neki tolni.
Elérkeztünk az elágazásig, ahonnan sziklás, kidőlt fákkal tarkított út vezetett fel egészen a csúcsig. Szépen kavicsról kavicsra küzdöttük le a szintet és felértünk. Jó volt látni, hogy nincs egyedül Péter barátunk, turisták fotózkodtak, pihentek fent. Innen megint a Zemplén egy másik részére nyílik a már-már „unalmasan” szép panoráma. Kattognak a gépek, készülnek a szelfik, mindeközben Béla ismételten eszik… de ugye tudjuk, enni kell. 😀
Megvártuk Bélát míg visszacsomagolta a 3 emeletes ételesét, és lezúztunk a hegyről. Innen még kis mászás volt előttünk és elértük a túra leghosszabb mászásának csúcspontját. Ugye eddig szinte csak felfelé jöttünk, itt-ott kis lefelé, hogy aztán vissza tudjunk kapaszkodni, de így gyűlik a szint, most jön a jól megérdemelt lefelé. Rostalló felé vettük az irányt, a patak mellett végig lefelé Mar-lak irányában. Miután a dózer útról átfordultunk a singletrack részre, ahol egyébként alig egy hete jártunk utoljára, jött egy kis gikszer. A szinte Zemplén szűz Attila csatlakozott a zempléni kormányon túliak társaságához, kicsit lezúzta a könyökét, de semmi komoly, csak horzsolás. „Oké minden? – Persze, persze, kemény vagyok.” Jött a válasz, és gurultunk is tovább a patakmederen keresztül egészen Mar-lakig, innen dózerút és aszfalt Kőkapuig. 🙂 Ebédidő, gondoltunk eszünk is egy finomat, de még mielőtt nekiláttunk volna, Gyuri eltűnt, se bringája, se ruhája… 😀 Mire előkerült, kikértük a menüt, Látványleves és Spagettis halászlé. Fura volt de megettük, éhesek voltunk, erről többet inkább nem… Szedelőzködünk és indulás tovább, de nem megyünk sokáig, Kishután Csaba tud egy jó kocsmát, úgy is lett! Egy sör, két sör, kis jégkrém és indulás tovább, még kis aszfalt, és irány Kispart. Gyurival ketten ismertük a terepet, tudtuk hová megyünk, többiek csak félig-meddig vagy semennyire. Vágáshutára befelé elég jó tempót mentünk, aszfalton 40-el montival, Bélától jött is hátulról, „Halló-halló! Egy tányérom van elől, pörgök mint egy habverő!”. 😀
Vágáshutára beérve, „Toljátok a zselét, srácok, mert itt lesz uram irgalmazz felfelé!” Lett is. Ismételten 12% átlagban az emelkedés, de itt annyival egyszerűbb, hogy aszfalt és apró kavics, annyival viszont nehezebb, hogy több mint 1300 szint már volt a lábunkban. Felfelé, közben többen kifejlesztették a köröm alatti levegővételt. Felfelé menet egy rendes sportszerető barátunk lehúzódott az útról, mert látta, hogy jövünk felfelé. mint a TGV és ki is szólt a kocsi ablakán, hogy „Hajrá. Hajrá! Gyerünk, srácok!” ezek az ösztönző szavak adtak is némi lendületet, FELÉRTÜNK! 😀 Ismételten a mai napra jellemző kilátás fogadott minket. Bámészkodás közben Csaba elkészülve erejéből meredten bámult előre, kérdeztük minden oké, jött a válasz „Azt nézem, hogy lehetne a kavicsból oxigént kivonni?” nem avatott be minket, hogy végül sikerült-e. 🙂
A kavicsok oxigénra való átformálása közben az úriember, aki felfelé lehúzódott és szurkolt nekünk, visszajött autójával és felajánlotta hétvégi házát, hogy kinyitja nekünk, ha le szeretnénk zuhanyozni, felfrissíteni magunkat vagy csak vizet tölteni. Ezúton is köszönjük az ismeretlen segítőnek. Azt, hogy megmostuk-e egymás hátát, sosem tudjátok meg. 😀
Na de, indulás tovább, még sok van hazáig. Ha volt Kispart fel, akkor bizony lesz Kispart le is, de csak óvatosan, mert szűk az út, nem belátható és azért forgalom is van rajta. Na de, ne menjünk sokat aszfalton, vissza Nagyhutára háhh keresztbe a kéken, vetődött fel bennem az ötlet, arra még nem voltunk. Így utólag kiderült, lehet jobb is lett volna, ha most sem, kaptam is hátulról a „Kellett ez nekünk, mint egy falat kenyér!”, „Valami út is lesz?”. 😀
Egy darabig még jó is volt az út, de ahogy haladtunk befelé és felfelé, egyre sűrűbb lett a növényzet és keskenyebb az út. Ahogy átúsztunk a Hollós-patakon, jött a cudar világ. Bringa vállra és falon fel, végig nyirkos, csúszós falevél, brutálisan meredek. Felérünk, akkor azt hittük a tetejére, de nem… szűk keskeny telis-tele keresztbe borult fákkal, közben vetődött fel bennünk a kérdés, hogy „EZ AZ OKT? ÍGY NÉZ KI?” Igen, az volt… Ezt a röpke 2,3 kilométert alig 40 perc alatt küzdöttük le, de végül megérkeztünk Nagyhutára. Itt frissítettünk és indultunk is volna tovább, vagyis egy darabig mentünk is, csak egyszer eltűnt az út. Kéken mentünk volna át Makkoshotykára, de a patak úgy döntött, hogy ő az erősebb és a hegyoldalon elmosta az utat. Kis vakarózás, és pár „Most mi legyen, átmászunk?” mondat után, csak vissza kellett forduljunk, mert nem láttuk meddig van beszakadva az út. Nagyhutáról vissza Kőkapu irányába és aszfalton Gerendás-rét.
Felfelé úton már nem sietett senki Attilán és Bélán kívül, Atit még hajtotta az első zempléni kalandvágya, később ez a kalandvágy, hjaj de kellett… 😀 Bélát pedig a PR vágya (végül meg is lett neki), mi többiek szépen beszélgetősbe, fotózkodva feltekertünk a csúcsra. Felérek harmadjára Béla után, kérdezem: Ati merre? Nem tudja, előtte ment pár százzal, lehet, indult is vissza Hotykára, le a hosszún. Várunk várunk… már érkezik Gyuri, Zoli, Csaba szépen sorban, hmm mi legyen? Térerő nincs… telefonálni nem tudunk. Zoli mondja, hogy induljunk meg lefelé, biztos lement, áhh nem, csak nem. Egyszer csak jön egy spori Újhuta felől. Érdeklődünk, hogy nem találkozott-e egy fehér világbajnok mezes sráccal lefelé, dede, mondta, már lent az alján találkoztak szembe. Ahhhhh, fene! Remek… Vissza jön, hisz beszéltük Gerendáson, bevárunk mindenkit. Ahh fenét! Nem jött, le kellett guruljunk érte, Csaba és Gyuri fent maradtak napozni. 🙂 Mondanom sem kell, a térdem kalácsa sem kívánta már ezt a mászást vissza felfelé. Irány Gerendás, megint, majd kis mászás még onnan Eszkáláig és egy jóóó hosszú lefelé. Engedtük is neki merészen, végig én engedtem neki elől, ami fura volt, mert nálam fosósabb embert még nem láttam a lefelékben, de még Gyuri sem ért utol akiről tudjuk, úgy megy lefelé, mint a hegyomlás. Leérve említette is, hogy na mi van? Megtáltosodtál lefelé? Mondtam is, nem tudom, engedtem ahogy jólesik. 😀
Visszaért mindenki, lepacsiztunk, hogy ez betyárosan jó kis kör volt, könnyes búcsú és ki merre lát, hazafelé. Ismétlése következik. 🙂
Összességében egy nagyon jó túra volt, jó társaság, gyönyörű idő, szép útvonal. Aki tehetijárja körbe, megéri. Talán a Vágáshuta és Nagyhuta közti részt hagyja ki, mert az nem a legjobb.
Sokan azzal a lehetetlen felismeréssel vannak, amikor meglátnak minket télen, hogy Úristen nem fagytok meg?! Már hogy fagynánk… Mozgunk!
Kaptam is ehhez, egy kis anyagot, amit most itt meg is osztok veletek:
„Odafönt már megrendelték a telet, öles léptekkel trappol felénk. Talán arra is készül, hogy egyenként lökdösse fel a bringásokat, fagyos buszmegállókig, dugókban várakozó autók szűk üléséig zavarva őket. A kerékpárosok azonban – mint önbizalomtól duzzadó bokszoló a ringben – tárt karokkal várják a fagyot, és készülnek. A fagy beálltával adunk néhány tippet, amivel a negyedik évszakban is a bringa lesz a legjobb közlekedési eszköz, és az egyik legjobb szabadidős elfoglaltság.
1. Szélvédettség
Tulajdonképpen ugyanarra kell figyelni, mintha gyalog mennénk ki az utcára: megfelelően öltözzünk fel! Kerékpáron ráadásul megvan az az előny, hogy utunk elejétől végéig „dolgozunk”, tehát nem fázunk, mint sétálás vagy a buszra várakozás közben. Elsősorban a szélvédettségre figyeljünk. Ha csak egy számjegyű a hőmérséklet, kesztyűt, sapkát és sálat is húzzunk.
2. Világíts!
December végéig a sötétedés uralkodik. Munkába, iskolába menet és hazafelé is többnyire sötétben haladhatunk. Lámpa és fényvisszaverő használata kötelező a KRESZ szerint is, de fontosabb ennél, hogy életet menthet.
3. Figyeld a burkolatot!
Ahogy gyalog és autóval is figyelünk, kerékpáron is kell; lehet felfagyás, vízátfolyás, jégfolt, egyéb trükkös körülmények. Budapest ebből a szempontból a legszerencsésebb, ugyanis gyorsan letakarítják az utakat, ha esik a hó. Ha zord idő van, a gyakorlatlanabbak egy-két napot kihagyhatnak.
4. Válassz gumit!
Mint ismert, városi kerékpárok esetén nincs olyan, hogy téli gumi, a tó jegén lehet szórakozni különféle szöges dolgokkal. A sima felületű külső nem alkalmas viszont arra, hogy télies útviszonyok közé kimerészkedjünk. A jó gumi a haladás élén sima, az oldalán kissé bordázott, így latyakban és sárban is megmarad a jó tapadás. Jégen amúgy se szlalomozzunk… Ja, és eresszük lejjebb a gumit!
5.Menj, ne félj!
Akinek nincs kedve, ne tekerjen, nem kötelező. Alsó és felső korhatár nincsen – hívja fel a figyelmet Halász Ferenc, de megismétli, hóban, és alapvetően télen tekerni nagyon jó dolog.
Akik valamiféle szentírásnak tartják a KRESZ-t, azoknak lehet, hogy furcsán fog hatni, de talán mindenféle rendszabálynál fontosabb az, hogy figyeljünk. Mindenki figyeljen! Nem mellékesen – hogy úgy mondjam – érteni is kell a közlekedést; hiába mész át zöldön, ha nem nézel körül, baj történhet, míg ha jobbra, balra és amerre kell, nézek – függetlenül a lámpa színétől –, nem fognak elcsapni. Ezt jó, ha tudja mindenki, ez esetben azok, akik kerékpárral járnak.”
Innentől folytatnám saját szavaimmal. Az idei 2017-es karácsony meglehetősen vegyes volt, sokat lehetett biciklizni, sokféle környezetben, pedig nem hagytam el még a megyét sem. Egy dolog van, ami amolyan ökölszabályként használható. Fel kell öltözni.
Kezdjük is esetemben 23.-ával. Előző napokban havazott így a fényeslitki szőlősbe vettem be magam. Szűz havon, 0 fokban biciklizni olyan dolog, amit pszichológusként minden embernek felírnék, főleg így az ünnepi fejkapkodás közepette, mert segít megérteni miért is a szeretet ünnepe a karácsony. Egy órát töltöttem kint a szabadban 17 km-t tettem meg, miközben másztam hozzá 117 métert itt a „síkon”. Hogy fáztam-e?! Nem! Miért nem?! Mert fel voltam öltözve és mozogtam. Ez annyit takar, hogy 0 fok környékén annyira kell felöltözni, hogy mozgás nélkül, állás közben éppen hogy fázzon az ember. Mihelyt elindultál, már beindul a keringés. Így már nem fogsz fázni. Amit mindenkinek javasolok a légutak védelme, egy csősál formájában. Így nem fázik meg a torok.
24.-e csapatos tekerés a szabolcsveresmarti Rétközi víztározó tavon. Pár perc híján 2 órát töltöttünk az olvadó 0 fokos szabadban. Terepen ilyenkor egy dologtól kell óvakodni, az el- vagy átázástól. Hogyan ázhatunk el? Hótól esőtől, ami nagyobb mennyiségben esik, mint amennyit a testhőnk képes elpárologtatni. Átázni pedig a felverődő latyaktól, pocsolyáktól vagy akár a saját verejtékünktől, mert túl sok ruhát vettünk magunkra. A megfagyást elkerülendő nem szabad túl öltözni és össze lehet mocskolni magunkat, de lehetőleg ne bőrig, mert meg fogunk fagyni, ugyanis a menetszél miatt hidegebbnek érezzük a levegőt, mint amilyen valójában. Lábfej védelmére ajánlott ilyen időben egy kamásli, ami szigeteli a cipőnket, lábfejünket a nedvességtől.
Karácsony első napja. Egy óra negyven perc az egy fokos szabadban. Már nem volt egy szikra hó sem. Se az utakon, se az erdőben. Itt egy trükk volt a megfázás ellen. Menni kellett. Nem öltöztem túl, és nem is erőltettem túl magam. Néhány szó erejéig álljunk meg a túl öltözés mellett, mert ez olyan megfoghatatlannak hangzik. Hogyan is öltözzünk fel? Egy általános elv, hogy rétegesen. Ez annyit jelent, hogy a legbelső réteg, ami érintkezik a testünkkel, az legyen egy aláöltöző. Ez egy olyan ruha, amely a verejtéket segít elvezetni a bőrünkről, és melegen tart. Erre érdemes olyan réteget venni, ami lehet mondjuk Goretex, azaz át nem ázik, de kifelé képes lélegezni, így kifelé tudsz „párologni”, de kintről nem jut be nedvesség. Fontos, hogy a felső testünk legyen leginkább rétegesen borítva, mert itt kerékpározás közben mivel itt relatíve kevesebb munka zajlik. Másik fontos dolog, hogy a végtagjaink, kéz és lábfejek legyenek védve a kihűlés ellen, pont mint a „hétköznapi” hidegben. Mindössze ennyi a trükk.
Karácsony másodnapja – országúti zsúr a bejgli huszárokkal. Mindeddig a terepbicajozás volt terítéken, mivel ilyenkor ott a kisebb tempó és a nagyobb intenzitás miatt, ott nincs szükség extra védelemre, szemben a 30 km/h-ás oútis tekerésekkel. 0 fokban harmincnál a szélcsendes időben is minusz 13-nak érezni a hőmérsékletet. Erre fel kell készülni. Igaz kint nagyjából plusz két fok volt, de az átlag sebességünk harminc km/h körül alakult. Ilyen alkalomra érdemes technikai sapkát venni a sisak alá, vagy sisakra huzatot tenni, mert biztos fázni fog a fülünk. A kesztyű is legyen tél specifikus, hiszen az ujjaink gyér vérellátása miatt, hamar átfagynak, ha nincsenek védve a menetszél ellen. Én személy szerint, mindig féltem a torkom, ezért van többféle csősálam is. Ezek vastagsága és anyaga változó. Ebben az időjárásban egy könnyen szellőző típust viseltem, amit az arcomra húzva az arcüreggyulladás is megelőzhető. Rajta keresztül levegőt venni sem ér fel egy fojtogatással. Arra viszont érdemes figyelni, hogy a sok szuszogás miatt idővel nehezedik a légvétel rajta keresztül. A tévedést elkerülendő elárulom a vékony csősál a rétegesre gyűrődött alakja miatt képes melegen tartani nyakunkat. Vagyis a kis „zárványokon” keresztül lassabban hűl le a levegő a nyakunk körül. Felső ruházatnak valamilyen szélálló goretex a megfelelő választás, amiben továbbra sem fővünk meg a saját verejtékünkben. Nadrágból szintén hasonló elv alapján érdemes választani. Egyszerűen mondva, adaptálódni kell a megváltozott körülményekhez, de az alapelvek azonosak. Így volt lehetőség közel 80 km-t és 3 órát tölteni a gyönyörű napsütéses időben. (A napsütés óriási szerepet tölt be a komfortérzetben, mert a fekete és sötét színek mind-mind melegítenek, amit kerékpáron azonnal élvezni lehet).
Ötödik nap egyhúztomban. Közel két óra, verő fényes napsütés, terepbiciklizés a hat fokos erdőben. Nagy trükkök nincsenek. Mindössze az eddigiek összesítése. Hiába süt a nap, attól még árnyék vetül rá, ezért azzal nem érdemes számolni, viszont minden sugarát, amit megérzel mosollyal kell fogadni. Viszont tempó nincs óriási, így a menetszél sem hűt úgy. Felöltöztél rétegesen innentől, minden csak az intenzitáson múlik. Amit még talán érdemes leszögezni, hogy mindig a tervezett intenzitáshoz öltözz fel. Így elkerülhető a saját hibából történő megfázás, mert amíg mozogsz fázni nem fogsz, de amint megállsz és csurom víz vagy, garantált a megbetegedés, annak ellenére is, hogy a biciklizés jelentősen megedzi az immunrendszert. E mellé még fontos a változatos és vitaminban gazdag étrend, hogy a formánk legyőzhetetlen maradjon, legyen szó túrázóról, vagy épp top versenyzőről.
Ez alatt az ünnepi hét alatt a KKB – Kisvárda és Környéke Bringások Kerékpáros Sportegyesület tagjai, mintegy 3200 kilométert sikerült megtenni, ami átlagosan 100 km/fő teljesítményt jelent, így télvíz idején. Ugye, hogy annyira nem is az ördögtől való ez a hidegben biciklizés?!
Reggel 6 óra: Dáviddal elkezdtük a pályát építeni.Nemsokára megérkeztek a pályaépítő pro team többi tagjai,így 8-ra pikk-pakk,kész lettünk. Kisvárdáról kaptunk hófogó hálót,a célterület teljesen profi lett. A versenyzőkkel együtt a hó is elkezdett szállingózni,megérkezett a meterológia által beígért havazás. És ez volt a mai nap kulcsa!!
Havazásban még nem volt cross futamunk,így egy nagyon jó derbinek néztünk elébe.Versenyünket megtisztelte a cyclocross elnök,és több bajnok.
A gyerekeknek csináltunk egy kisebb kört,jó látni,hogy egyre többen vannak,és egyre motiváltabbak,külön dícséret érte a szülőknek!
Gyors átszalagozás után jött a hobbi futam.Végig mentem a pályán,1-2 helyen volt csak saras,de az egyre jobban szakadó hó,még nem maradt meg. Ennek ellenére nehéz dolguk volt a versenyzőknek.Meg nekünk. Ugyanis én először beálltam kört számolni.Hát nem egyszerű,most és itt nagyon köszönöm akik segítenek ebben,tényleg nagyon nehéz.
A hobbi futam végén a pálya elkezdett „átrendeződni”,a hótakaró majdnem a teljes pályát befedte. Így azt lehet mondani,hogy mindenkinek kicsit új volt a pálya. Bemelegíteni szokás szerint nem volt időm,már nem is nagyon zavar 🙂
Lassan beszállingóztunk a rajthoz. Bal oldalamon a regnáló Master bajnok,jobbomon a Magyar bajnok,mögöttem Zorán,KisJózsi,Dávid,Endre, Doki….illusztris egy társaságba csöppentem na
RAJT: BuZso,és CserG elpattantak,nem is kell rájuk figyelni, más tempóban közlekednek. Egy fiatal, és Endre után viszont én kanyarodok.Ilyen még nem volt, hogy ilyen jól kapom el a rajtot. Az első egyenesben a fiatal urat otthagyom,és próbálok élhető tempón maradni. Ez azt jelenti, hogy melegítés nélkül is már az elején jó tempót menni,de nem besavasodni. Nehéz ügy.
A pályán a versenyt megelőzően mentem vagy 70 kört,de az most majdnem semmit sem ér, ugyanis a havas pályán 1 perccel megyek lassabban,mint az edzésen.
A gumiválasztás: közepesnek értékelem,ugyanis előre felraktam a roket ront,de ahelyett hogy hátra is ezt tettem volna,oda tegnap a racing ralph jutott. Ez hiba volt,mert a bicaj hátulja minden kanyarban csúszkált,hiába eresztettem le 2 bar környékére. A kocsiba volt ugyan egy roket,de nem lett volna időm cserélni. Nem volt azért olyan veszélyes, csak a kanyarokban azért jobban tart.
Sebaj, a pálya nagyon klassz,legalább tanulok csúszkálva haladni. Az első kör végén Endrét masszívan követem,mögöttem kicsi rés,ahogy látom Zorán, és Dávid. A terv: Zorán felér, én magam elé engedem, és együtt felmegyünk Endrére.
A valóság: Zorán felér,elengedem, egyből leszakadok. Na jó,nem az ő hibája, nem volt meg hozzá az erőm. Egyenesekben nagyon erősen tudott menni, néhány kanyarig viszonylag tartottam,mert ott én voltam kicsit jobb, de minden a helyére került, őt innen nem nagyon láttam.
Endrére vagy 2x felértem, de ekkor már a 4. körben tartottunk, kezdtem érezni a szervezői munka fáradalmait, kontaktot vesztettem. Mögöttem Dávid Kis Józsival, lassan de lopják az előnyömet. Aztán egyszer csak Józsi egyedül üldöz, éppen csak, de jobban halad. A dupla palánk után mindig sokat bukok, az spd-t rugdosni kell, hogy a jeges hó lemenjen róla, és be tudjak lépni.
A 6. körben Józsi néha felér a kerekemre. Figyelek.Fél szemem hátul. A tempója nem sokkal volt nagyobb mint az enyém,a kigyorsításnál jobb vagyok. Vagyis a csiki-csukis résznél, és a padok kerülgetésénél nem engedem elém, mert akkor félő hogy meglóg.
7. körben számomra ugyanez a játék,erősen kigyorsítok, utána a kanyargóson pihenek előtte. A pulzus 170-175 végig.
Azt sejtettem,hogy az utolsó körben nem fogja ezt annyiban hagyni,de szerencsére bennem is maradt egy kicsi. A kör elején az egyenest meghúzom, az első előzési lehetőségtől megfosztottam. A kanyargón magamra engedtem, aztán a homokos dombon megint erősen támadtam. Ez ahogy láttam, sokáig kitartott, mert csak a főiskola utáni részen ért vissza rám. Elszánt vagyok,tudom,hogy ott megint nálam az előny, a dombra kiállva felküldöm a bicajt,megint egy kicsi rés,nem zavar, hogy a csiki-csukin vissza zárkózik. A kör tempójára jellemző, hogy körök óta nem láttam Endrét magam előtt, most meg visszazártunk rá majdnem,már csak vagy 50 méter előnye van. Persze tudni kell, egy krossz verseny utolsó körében ennyi előny az nagyon sok, ráadásul én full piros zónában megyek ebben a körben, így valószínű ha fel is érek rá, biztos lenne rá válasza.
A palánk előtti két egyenest úgy teszem meg, mintha ez lenne a vége, kiállva fullba nyomom. Szemem keresztbe, pulzus 3 dobbanás/perc felett kicsivel.
A palánkra figyelek, ha ott Józsi előtt vagyok, akkor nem hiszem, hogy onnan már meg tud előzni. Így volt,de a palánk el is döntötte, mert Józsi hibázott picit,így a maradék két kanyarban már az sem zavart,hogy nem kapcsol be a pedál. Így értem be absolut 5. helyen, kategória 4. Elégedett vagyok verseny után,nagyon jót tett a pályának hogy havazott, igazi krossz pálya lett, magamhoz képest jól ment, jó lett a forma
115 nevezés (induló), ami rekord a verseny történetében , bár elmondhatom hogy Kisvárdán hagyományosan sok az induló A verseny szervezése 1 hónapot vett igénybe, szerencsére minden támogatónk pozitívan állt a dologhoz. A pálya nyomvonala adott volt, folyamatosan jártunk ki edzésekre.
A versenypályát csütörtökön kezdtük építeni,akkor a karókat helyeztük el, pénteken pedig a pálya nagy részének a szalagozása is megtörtént. Kellett is az előredolgozás, mert a verseny előtt is volt még bőven feladat.
Reggel 7-kor érkeztünk, sátrak kipakolása, célkapu felfújása, és a versenyzők már el is kezdtek gyülekezni.
A Tirpák Cross sorozat ma újabb „mérföldkőhöz” érkezett, ugyanis a versenyünkre kilátogatott Dr Seszták Miklós Magyarország Nemzeti Fejlesztési Minisztere.
10 óra után a gyerekek elrajtoltak, akik az eddigiekhez képest egyre nagyobb számban indulnak. Jó látni, hogy van utánpótlás, Bükkszentkeresztről komplett csapat érkezett
10:45-kor aztán a legnépesebb mezőny, a hobbi kategória is elstartolt a maga 5 körére. A pályán nyújtottunk ahol tudtunk, a tavaszi versenypályához képest 1 perccel lett hosszabb.
12:00-kor rajtolt az ELIT futam, igencsak szép számmal, kb. 25-en rajtoltunk el a 8 körös futamon .
Fantasztikus hangulat volt, rengetegen szurkoltak a pálya mellett, biztattak mindenkit. Idén is nemzetközi volt az esemény hiszen Ukrajnából, Szlovákiából és Romániából is érkeztek határontúli barátaink.
Itthonról pedig szinte a teljes keleti régió versenyzői eljöttek, Békéscsaba, Miskolc, Debrecen kerékpárosai tiszteltek meg minket.
KKB Csapat összefoglaló:
2017.11.04.-én Kisvárda adott otthont a KKB – Kisvárda és Környéke Bringások szervezte KisVÁRda Crossnak, mely a második fordulója volt a Tirpák Cross 3. évadát futó cyclocross versenysorozatnak.
Hatalmas mezőny gyűlt össze minden kategóriában, így összesen 115 főt számláló tömeg volt a vár-tónál. A verseny meggynitóján tiszteletét tette Dr. Seszták Miklós nemzeti fejlesztési miniszter is.
A népes gyerek futamon megmérették magukat a kicsik. Nekik két körük volt a 2,6km-es pályán. Mindannyiuk arcán látható volt a küzdeni akarás és a versenyszellem. 10 órakor rajtoltak el a legifjabbak. A fiúk között elsőként Szögyéni Ádám (KKB) végzett, őt követte Andrij Dragula majd Görög Dániel. Lányok között Nagy Vanda, Krotilla Otilía (KKB), Molnár Fanny és Szabó Boglárka sorrend lett a befutó.
11 órakor hagyta el a rajtot a népes Hobbi mezőny, mely magába foglalt az U18, Felnőtt Férfi, Felnőtt Női, Master 1 illetve Master 2 kategóráikat. Az 5 körös futam során abszolút elsőként Benke Gábor ért célba őt követte Kanyári Zsombor és Cizma Zsolt. Még a Felnőtt Férfi kategória dobogóját is ők foglalták el ezzel az eredménnyel.
U18 Fiú kategóriában Takács Valent Márk volt az első, Kovács Ákos második és Steványik Benedek a harmadik helyezett. U18 Lány kategóriát Világi Virág nyerte magabiztosan.
Felnőtt Női mezőny versenyét Gaál Izabella nyerte őt követte Márián Krisztina és Fekete Kata
Master 1 kategóriában szoros versenyt követően a köevetkező eredmény állt be: Szögyényi Gábor (KKB) első, Nyüsti István második, Pásztor Zoltán (NYÍR-MTB) harmadik.
Master 2-es versenyzők is megküzdöttek egymással és végül Gál István volt közülük a leggyorsabb őt követte Bakos Zoltán és Oleksandr Dragula.
Délben indult útnak a 8 körös megmérettetésre az Elit Felnőtt, Master és MTB kategóriák. Itt szoros és izgalmakban gazdag versenyt abszolútként megnyerő Kanyári Botond ért először a célba aztán Farkas Attila és Hrenkó Norbert futott be.
Elit Master eredménye: 1. Farkas Attila 2. Eke Zoltán 3. Száva Tamás (KKB)
Elit MTB eredménye: 1. Hrenkó Norbert 2. Molnár György 3. Pintér Attila
A versenyt követően jó hangulatú tombola sorsolást tartottak a szervezők, értékes nyereményekkel.
A KKB versenyzői a következő eredményeket érték el: Gyerek Fiú: Szögyényi Ádám 1. Gyetvai Viktor 5. Balogh Lőrinc 6. Szögyényi Szabolcs 10. Tóth Norbert Márk 11.
Gyerek Lány: Krotilla Otília 2.
Hobbi Férfi: Varga Norbet 6. Szónok Bertalan 8. Tóth Norbert Tibor 9. Zsóri András Gábor 12.
Hobbi Női: Nagyné Révész Katalin 4.
Hobbi Férfi Master 1: Szögyényi Gábor 1. Kelemen Attila 13. Halász István 16.
Elit Felnőtt Férfi: Géczi Gergő 2.
Elit Master: Száva Tamás 3. Vass József 5.
Elit MTB: Szobota László 5.
Gratulálunk minden résztvevőnek! Köszönjük az önzetlen munkát a szervezőknek és a segítőknek, Molnár Tüzépnek a faanyagot, Nexus Holding Kft.-nek a hírverést, valamint Kisvárda Város Önkormányzatának segítőkészségét!
A Tirpák Cross robog tovább, immár a 3. évadot „tapossuk” Céljaink idén sem változtak.
Szeretnénk minőségi és élvezetes házi sorozatot rendezni a megye, illetve a régió kerékpárosainak. Igyekszünk felkarolni a fiatalokat, a feltörekvő tehetségeket illetve versenyzési lehetőséget biztosítani a téli időszakban a kerékpársport szerelmeseinek mindig alacsony költségek mellett.
Ennek a sorozatnak a 2. állomása a KisvárdaCross futam. 2017-ben már volt egy verseny a Várban, Várliget néven most ezt illesztettük bele a Tirpák Cross sorozatba. A tavaszi versenyen rekord indulószám volt, reméljük ezt most is sikerül elérnünk. Számítunk a versenysorozat, minden eddigi résztvevőjére valamint szeretnénk a helyi és környékbeli fiataloknak is lehetőséget biztosítani hogy kipróbálják magukat a Cyclocross/MTB szakágban.
Futamainkra nevezési díj nincs. A sorozatban résztvevők az első alkalmon átvett rajtszámmal indulhatnak
Amikor Nyíregyházán elkezdjük a Cyclocross szezont,90 indulóval a „jubileumi” 10. Tirpák Cross futamon
Az utcán még teljes sötétség volt,amikor 5.50 kor beparkoltam a robinzon dombon. David Dovak al együtt érkezünk. A pályán végig sétáltunk,megbeszéltük a feladatokat.6.15 kor jött a pályaépítő pro team brigád. Körülbelül 10-en voltunk,a srácok irdatlan rutinnal,rekord idő alatt összerakták a pályát. Emlékszem évekkel ezelőtt féltem ettől a pályától,sok idő volt a szalagozás,de mostanra olyan rutinra tettünk szert ebben,hogy 2 óra alatt összeállt minden,sátrakkal,hang teknikával,rajtkapuval egyetemben.
Fotó: Farkas Attila
A pályaépítés végén Soti jóvoltából egy nagy meglepetés ért,ugyanis kaptam egy nagyon jó ajándékot(képek közt megnézhetitek)
8 után jöttek a regisztrátorok,és az első versenyzők is elkezdtek szállingózni. A kezdeti ködös időt szép kora őszi idő váltotta fel,várható volt a nagy indulószám,és a jó verseny.
A mezőny abszolút nemzetközi volt,ugyanis többen jöttek Ukrajnából, Romániából, Szlovákiából,meg persze sokan eljöttek a szomszédos megyékből.
A pálya kezdetben csurom víz volt,de a napsütés és a kellemesen fújó szél hamar felszárította,így a gyerekfutamokra már teljes száraz volt a nyomvonal.
10 kor elindítottuk a legkisebbek futamát,egy könnyített pályán,nagyon jó volt látni,hogy tavalyhoz képest több mint 2x annyian voltak(kb 20 fő) .A gyerekek nagyon nagy lelkesedéssel nyomták végig a köreiket,jó volt látni őket,ahogyan terhelik a pedált,a szülők pedig izgatottan kísérik figyelemmel csemetéjük versenyét.
Video: Kovács Szilárd
A kicsik futama után eljött a legnépesebb mezőny ,a hobbi futam. A több mint 50 induló teljesen benépesítette a dombot,a rajt után olyan mint egy végtelen kígyó. Bármerre néztünk,mindenhol voltak versenyzők,nagy meccsek dúltak a pozíciókért. A torkomnak itt annyi lett,annyit kiabáltam,drukkoltam.
A futam után aztán elmentem melegíteni kicsit, igaz csak másfél kört tudtam,utána volt némi szervezői feladat,aztán be álltunk a rajthoz. Kicsit kacifántos volt a rajtprocedúra,de csak úgy tudtuk jól megoldani. Volt akinek nem volt egyértelmű,ezért leszálltam,és elkezdtem elmagyarázni. Ezzel annyi probléma volt,hogy már ment a Fire rajtzene,így csak annyi időm volt,hogy vissza szaladjak a bicajhoz,és már el is indultak,vagy is:
RAJT: Boti,Dávid,Mura Pisti,egy montis,után 5. ként kanyarodtam. Dávid,és Boti kicsit elnyúltak,de nem foglalkoztam vele,14 kör,az mélyen beszántja az izmokat,főleg ha már az első körben savban megfürösztjük. Így nem is nagyon forszíroztam a full terhelést,de a montis nagyon feltartott,így őt gyorsan kikerültem,és a lépcsőnél felugrottam Pistire. Az első körben vonatoztam mögötte,nem mertem támadni,elvégre ő egy nagyon erős versenyző,tudom,hiszen mindig elporolt,mellettem csak a pályán eltöltött 70+ kör szólt,így maradtam mögötte,és néztem milyen íveket használ.
Fotó: Szűcs Gergő
A kör jól sikerült,piros zónát elkerültem,a kategória pozíciója 2. az első pedig 50 centivel van csak előtte,ráadásul azt érzem,hogy nem megyünk erősen,még nincs meg a 3 szívdobbanás/másodperc
A kör feléig visszafogom magam,aztán a lépcsőn lefutom Pistit, vállamon a bicajjal,nyitok egy picike rést. Persze ennek ára van. Ahogy Zozó mester mondta,láttam Elvist,a pulzus a 180 felett jár,savban úszok,de pillanatnyilag átvettem a kategória vezetését.. A piros zóna nem volt probléma,ismerem a pályát,innen azt kell csinálni,amiben jobb vagyok. Egyenletes köröket,minél gyorsabban.
Ekkor a Dávid-Boti duó már közel 20 mp-vel eltávolodott,esély nem volt rá,hogy felérjek,inkább arra rendezkedtem be,hogy stabilizáljam magam. Körülbelül 4 kört mentem egyedül, az látszott,hogy a kategória ellenfelemtől stabilan távolodom,viszont Hacsi Ákos gyorsan közeledik-közlekedik.
2 kör múlva a cél egyenes lefelében magam elé engedtem,de nem engedtem el,”ráakasztottam a kampót”. A míg a futásnál a vállamon vittem a bicajt,addig mindig ő volt a gyorsabb,de utána megpróbáltam a lépcsőn tolni a bicajt,és akkor már ugyanazzal a lendülettel mentem én is. Az egyenesekben erősebb volt a versenytársam,a technikás részeken nálam volt egy pici előny.
Fotó: Cizma Zsolt
Így mentünk vagy 4 kört,ő elment az egyenesben,én visszazártam a kanyarokban. Aztán egy lekörözésnél túl nagy rés támadt,plusz a derekam is egyre jobban reklamált,ezért muszáj voltam elengedni,és kinyújtogatni.
A maradék távot,ami azt hiszem 2 kör volt,senkitől nem zavartatva küzdöttem le,így értem be absolút 4.,kategória 1 helyen.
Verseny után 40 perccel eredményhirdetés,és a szokásos tombola.
Fotó: Vígh Atilla
Itt szeretném még egyszer megköszönni MINDENKINEK aki bármilyen formában hozzá segített minket,hogy egy ilyen szuper verseny napot tudtunk összehozni.
Idő számításunk szerinti 2.-3. században a jazigok vígan éltek a Kárpát-medencének a Dunától keletre eső részében és bár a rómaiak sose foglalták el területeiket, néha egy-egy kereskedelmi szállal rendelkező légió be-betört, hogy gladiátorokat és rabszolgákat raboljon a cirkusznak, bordélyoknak és így szerezzen hatalmas halom dénárt. Így történt ez egy napon, amikor Lucullus Spezia parancsnok vezetésével átkeltek a Danubián és neki vágtak a hegyeknek, hiszen megannyi mondát és legendát hallottak a germánoktól ezerszer harcosabb törzsről, ami e vidéket uralta. E törzs neve a római Nyelenita nevet kapta. Eredeti lakhelyük a Rétia volt, ami egy ingoványokkal tűzdelt sík vidék volt, nehezen bevehető és a törzs uralma alatt állt. Ennek a népnek volt egy szokása, mely szerint három napi járásra lévő hegyekbe zarándokoltak és megküzdöttek az ottani vadakkal, mint a medve, farkas vagy ép hiúz. Ezeknek prémeit haza vitték és kultikus kék-piros és fehér színre készítették ki. A három napra lévő hegyek a Zemplenia nevet kapták, ami annyit jelentett, hegyes/szabdaló.
Lucullus miután rájött, hogy Rómában élő felesége, két kézzel szórja a dénárt és már jelzálogba vették a Via Julius jobb oldalán fekvő házukat a bank, Szarban voltak. Gondolta elindítja egy újabb szolga és gladiátor vadász hadjáratát. Kellett a pénz, mert szerettet volna egy kis vityillót a Vezúv közelében, miután a legutóbbit Herculaneumban belepte a por.
Lucullus átvezette a sereget és nagy csodálkozásukra még mindig nem találták a törzset, amit kerestek, pedig már ötödik napja jártak távol az őrségtől. Hatodik napon, szombat napján felfigyeltek egy fellegvárra, egy hegy tetején, mint kiderült a nyomolvasók és a térképészek tanácskozásából a Zemplenia közepén voltak. Előre küldte a légió legelborultabb tagjait, hogy derítsék fel kiféle és miféle népé ez itt. Így került Galicius, Macedonius, Germanio, Pannonus, Britanius és Hispanio a közepébe a sűrű Zempleniának. Mondani sem kell, mivel ők voltak a legvérszomjasabb harcosok egyből belevetették magukat a sűrűbe, vért ontottak mert tudták, hogy mögöttük a légió csak arra vár, hogy újabb területet hódítsanak és ne csak a Lucullus bordélyába vigyenek kurvákat meg a circusba gladiátorokat, akikkel egy-egy hiba esetén akár nekik személyesen kell majd megküzdeni.
A különleges alakulat, egyébként érdekes volt, mert mint nevük is sugalja, lakhelyükről lettek csecsemő korukban elhozva, mert bár kegyetlen a római, de gyermeket nem öl, helyette inkább kinevelték belőlük a centuriokat vagy, akinek helyén volt a keze megkapta a legkülönlegesebb képzést, hogy bármikor bevethető legyen, mivel az életüket a császárra tették fel, aki mindannyiuk „apja” volt.
A hegyen lévő erődre nem mertek rárontani helyette inkább a távolabbi falura törtek rá. Sok mindenkit sikerült lemészárolniuk, csak egy valamit nem vettek észre. Egy öt tagú Nyelenita kompánia tartott feléjük. Azt gondolták, hogy na majd ezeket is lemészárolják, mint azt eddig tették a nőkkel és az öregekkel. Csakhogy ezek a törzsiek lovon érkeztek. Ami nem is lenne gond, de később vették csak észre, mikor már kardjaik szinte összeértek, hogy olyan páncélzatuk van, amilyet még ők maguk sosem látta. Medve fej díszítette az egyik sisakját, másiknak farkas fogak álltak készen marásra a kézfején, harmadiknak pattintott kövekből volt kirakva a mellvértje, negyediknek olyan acél fegyverzete volt, amit még életükben nem láttak, és az utolsónak olyan világító kígyóbőrből volt az öltözete, hogy már maga a lénynek a létezése is görcsbe rándította gyomrukat, hát még az aki ezt le is győzte. Kettőnek-kettőnek hasonló kék , piros, fehér, és zöldes kékes volt páncélzata, az ötödiknek sötét kék. Ezek a színek mind-mind nehezen megszerezhető és jól védett kereskedők portékái.
Tudták, ezek valami rettenetes harcosok lehettek, és azt is, hogy nem fognak ma itt meghalni. A végzet öt lovasának nézték őket, hát irányba akarták venni a légió táborát. Igen ám, csak az addigi csata hevében arra sem volt idejük merre van kelet. Irány fel a hegyek közé, oda csak nem érik el őket, hiszen ránézésre nehéz páncélzatuk lassítja őket, míg nekik szerencséjükre nem kellett nagy súlyt cipelni. Lovukra pattanva keresztül vágtattak az itatótól a lángoló falun és felfelé a sűrűbe mentek. Szerencséjükre a lovaik elől vágtattak utánuk az öt nyelenitusz, az apokalipszis lovasai.
Hamar bevágtattak egy köves emelkedőre, ahol a görgő-forgó hatalmas kavicsok valószínűleg kocsiknak adtak utat, Hispanio egy szénás kocsira rá is dobta fáklyáját, hadd lángoljon, ahogy csak tud, hátha megijeszti a gonoszok lovait. De ezeket nem rémítette meg semmi. Sőt még talán jobban felbőszítette. Galicius üvölt a többieknek, hogy be a bozótosba, ott majd elvesztik a nyomainkat. Igen ám, de az tömve volt szederrel. Vágtatnak keresztül az erdőn miközben látják, hátrapillantva, hogy üldözőiket jobban lassítja maró növényzet, mint őket. Britanius mikor hátra pillantott látta, ahogy az egyik lovasnak a növényzet cafatokat tép ki a karjából, de az fájdalom helyett csak itta a vérét és arcát kente be vele. Látszott a szemében, hogy ég benne gyilkolása tüze, és arra a következő darab fa az ő élete lesz. Hát még inkább vágtattak feljebb a hegyre, nem törődve azzal mi fogja őket ott várni. Keresztül érve a sűrű erdőn, völgybe érve egy falu mellett találták magukat, de látva milyen harcosok élnek errefelé nem is próbáltak meg csak a határában elsomfordálni. De a harcosok csak követték őket a messziből. Kis előnyre tettek szert, mert a harcosok pillanatra nyomukat vesztették, de az egyik lova képes volt rá és kiszagolta őket, mondja Macedonius.
Menekültek felfelé egyre csak újabb és újabb hegyekre. Vágtattak irdatlanul és csak keresztül mentek egy alvó csendes falvacskán, ahonnan az út egy gyönyörű itatóhoz vezetett. Szamariták voltak a tó körül, akikkel Pannonus szót tudott érteni, mire egy öreg szamarita mondta el nekik, hogy ez egy varázslatos tó aminek neve Izra. Mondták neki, hogy meneküljenek, mert ide vérre szomjazó vadak igyekszenek, majd rohantak is el. A szamariták kereskedelmi szövetségben álltak a nyelenitákkal, így nem menekültek, de nem is mondták el, hogy azok itt jártak. Nem is kellett, mert amint megitatták lovaikat a patkónyomok irányába mentek is tovább. Jelentős előnyre tettek szert, ám tudták, hogy még nem menekültek meg. Ahogy vágtattak egyre feljebb és feljebb észrevették, hogy a szamariták valamiféle fogat hajtó versenyt tartottak, ami most útjukat állta. Üldözőik is odataláltak , de addigra már csak nyomukat látták, csak hogy tudták merre mentek, hiszen csak egy út vezetett el onnan. Másik úton kerülték meg a sűrű erdőt, mert az lovaik számára túl ingoványos lett volna. Vissza a szamarita forrásig és nyomukba eredtek a hat rómainak.
Kemény volt a terep, de nem volt mit tenniük a nyelenitáknak, hevesen űzték lovaikat, hogy mihamarabb elérjék az újabb pontot, hogy ráronthassanak a rómaiakra. Meg is volt egy újabb pont, ahol szamarita fiú figyelte a „versenyt”. Az elmondta nekik, hogy hat furcsa öltözetű harcos vágtatott arra, amerről a nyeleniták is jöttek. Azok nem is haboztak, egyből utánuk eredtek. Hamar rá is találtak a nyomaikra, ami nem lehetett több negyed órányinál. Az üldözők tudták, hogy így csak visszafelé tartanak fel a hegyeknek, ahol hely ismeret nélkül csak bolyongani fognak a rómaiak.
Ez idő alatt a rómaiak csak menekültek és vágtattak egyre feljebb és a sűrűbb erdők felé. Nyomukban az üldözőkkel. Felérve egy hegycsúcsra látták, hogy mindezidáig egy félkört mentek . Egy másik idős szamarita mondta nekik latinul, hogy kövessék a béke köveit, majd elérnek egy szobrot onnan pedig tudni fogják merre menjenek.
Az üldözők is csakhamar odaértek és az ürge velük is szóba állt, kérdezte, hogy mi ez a dúlás odalent? Majd a harcosok elmondták, hogy négy napja kapták a hírt, hogy hadsereg közelít értük és tudták azok céljait is. Rabszolga lesz mindenkiből, akit élve fognak el. A vár lábánál már látszott is, hogy gyülekezik a sereg a légió ellen. Mint kiderült, az öreg ember a szamarita király volt és a két nemzet határán küldte el a légionáriusokat, hogy megkímélje nemzetét a harcoktól a nyelenitákkal. A verseny pedig az ő seregének vonulása volt.
A rómaiak elérték a szobrot és látták, hogy ez egy nagy konfliktust zárhatott le a két nemzet között. Tudták nem időzhetnek és menekültek is tovább. Majd Hispanio szólt, hogy rohanjanak balra, mert közelítenek az üldözők. A törzsiek elérték a szobrot és csak ácsorogtak kicsit, tudták, hogy odébb lehetne vinni a határt, de az már aligha változtatna bármin is most. Nem is törődtek sokat vele, inkább üldözték leendő áldozataikat. A nyomok alapján pedig tudták, hogy az ő földjükön fogják elejteni őket. Lefelé menekültek az egyik falu felé és a nyeleniták óriási iramban követték őket. Csak úgy porzott utánuk az út, csörgött a hegy és zúgott hangjuktól minden völgy.
A nagy hajtásban a róamiak betévedtek egy faluba és felpillantva rájöttek, hogy bizony a sűrűjébe kerültek, hiszen a fellegvár lábánál jártak. És míg ők elvágtattak a lehető legveszélytelenebb úton egy öreg asszony látta meg őket, hangos rívásba kezdett, amire a nyeleniták odaértek meg is kérdezték. Mi a baja öreganyám? Ezek az idegenek majd fellökték, de miért ilyen kedvesek voltak hadd vendégelje már meg őket. A nagy hajszában meg is éheztek alaposan, a lovakra is ráfért a pihenés. Egy röpke falat belefér idejükbe. Persze csakhogy az öreganyó olyan ételt rittyentett, ami után mind meg is nyalták a tíz ujjukat.
A vártól délnek tartva üldözték a rómaiakat, akik csak fejvesztve hajtottak mindenen keresztül. Újabb csendes településen robogtak át, ahol egy kereskedő kocsijának maradványa állt, ismerős volt. dákok használtak ilyet, szinte biztosak is voltak abban, hogy egykor futott itt egy kereskedői út is. Úgy is volt, egy sűrű növényzet által borított úton vágtattak és tudták minél sűrűbb, az a nyelenitákat, annál jobban hátráltatja. Így is volt, a nyeleniták a régi dák kereskedői út egyik régi hídján kellett lovaikkal áttipegjenek, nehogy a korhadt fa valahol beszakadjon alattuk. Majd a csalános állta útjukat, ám amikor le-letértek a régi útról mindig látták az előttük menekülőket. ám egyszer csak ismét eltűntek a szemük elől, de eddigi viselkedésük alapján azt gondolták, hogy a Gerendás rétet fogják útjukba venni, mert míg ők tudták csak egyre rosszabb irányba mennek a rómaiak, ők addig az ismerős terep előnyét élvezik. Ebben a tudatban vették be a rétet a hegyek lábától. Ám felérve csalódottan látták a nyomok hiányát. De lent meghallottál a patkók kopogását, ami kiindulásuk irányába vezetett. A nyeleniták hát minden erejükkel hajtották a lovakat, nehogy újból az itatóra csapjanak le a rómaiak.
Vágtattak lefelé a hegyről és bizony oda tartottak üldözötteik, még ha nem is tudtak róla. Utolsó leheletükkel még az itatóhoz vágtattak lovaik, akik fáradtásgukban majd összeestek. Beérkeztek a nyeleniták is és a hat rómaira furcsa mód három vad tört rá, mire hátulról megkerülte őket a másik kettő egy kis alagúton keresztül. Csörögtek a kardok és csengtek a páncélok, de a nyeleniták végül legyőzték a rómaiakat, akiket karóba húzva küldtek vissza a légióba, jelezve nekik, hogy ide többet ne jöjjenek.
