hegy Archívum

TOP 5 gyalogtúra szerintetek

Posted on 2022.12.31. - 12:15 by Főtekergő

Legnépszerűbb gyalogtúráink 2022-ben. Az alábbi túraleírásokra kattintottatok a legtöbbet a Google statisztikája alapján.

1. Megyer-hegyi tengerszem

A Megyer-hegyi tengerszem tó és környéke az Aggteleki Nemzeti Park kezelésében álló egyedülálló volt malomkőbánya nagy jelentőségű bányatörténeti és földtani, valamint a bányászkodás befejezése óta kialakult botanikai és zoológiai emlék, védett terület, a Megyer-hegyen, Borsod-Abaúj-Zemplén megyében, ami tökéletes gyalogtúra lehet a hétvégére. Tovább a túrára

2. Nagy-Milic gyalogtúra

A Nagy-Milic (Nagymilic; helyileg: Milic, olykor Milics; szlovákul: Veľký Milič) hegy az Északi-középhegységben. Az országhatár itt vágja ketté az Eperjes–Tokaji-hegyláncot, amelynek hazai oldalon lévő déli része, a Zempléni-hegység ezen a ponton emelkedik a legmagasabbra (895 méterével Magyarország hegyeinek listáján a 38.). Földtörténeti szempontból a Milic-csoport romvulkán (egy szétrobbant óriási tűzhányó lepusztult maradványa), amely geológiáját tekintve a hegyvonulat északi folytatásához, a Szalánci-hegységhez tartozik. A Nagy-Milic vízválasztó és egyben néprajzi határ is, ahol a magyar és szlovák nyelvterület érintkezik. A Nagy-Milic ma is kedvelt gyalogtúra célpont hazánkban. Tovább a túrára

3. Gánti Bauxitföldtani Park – marsbéli táj a Vértesben

A Vértes-fennsík bércei közé beékelődött Gánti-medence Magyarország legkisebb területű, csupán egyetlen településnek helyet adó tája. Az itt található Gántot jórészt német nemzetiségűek lakják. A település neve egyes feltételezések szerintvegy Gan nevű birtokostól ered, a helyiek szerint a név szláv eredetű, azonban az is lehet, hogy a középfelnémet “sziklagörgeteg” szóból alakult ki. Gánt a természeti adottságai alapján a múlt század elején hazánk elsőszámú, Európában is ismert bauxitlelőhelyévé vált. Eme különleges és sokoldalú felhasználhatósága miatt keresett, kőzetbányászatának emlékét őrzi a Balás Jenő Bauxitbányászati Kiállítás és a geodéziai park is. Tovább a túrára

4. Rám szakadék – Dobogókő – Dömös körtúra

A Rám-szakadék Dömös közigazgatási területén található. A Rám-hegy tömbjébe vágódó Három-forrás-völgy különösen szép, egyik leglátogatottabb és vadregényes része. Az Északi-középhegység legnyugatibb középtája a Visegrádi-hegység, kb. 14-15 millió évvel ezelőtt, igen heves vulkáni tevékenység során keletkezett. A hegy kőzeteire jellemzők a vulkáni eredetű andezit, valamint az andezittörmelékes breccsába (szögletes, éles kőzettörmelék-darabokból összecementálódott kőzet) ágyazott kőtömbök, melyekből a kőzet felszínre kerülésével az esővíz és a fagy eróziós hatásának eredményeképpen meredek völgyek alakultak ki. Tovább a túrára

5. Sasfészek – Kehlsteinhaus

A Kehlsteinhaus, vagy ahogyan mi hívjuk, a Sasfészek, Berchtesgaden vidékének történelmi kilátóhelye, amely lenyűgöző panorámával várja az ide látogatókat. A Sasfészek 1834 méter magasan található, amelyet Adolf Hitler kapott az 50. születésnapjára Martin Bormanntól ajándékba. A hatalmas és robosztus kőépület körülbelül 1 év leforgása alatt épült meg, ezalatt az idő alatt építették meg az ide felvezető utat is, amely Németország egyik legmagasabban fekvő útja. Az épületet hivatalos vendégek fogadására tervezték, azonban Hitler személyesen csak ritkán látogatott el a Sasfészekbe, mert az utat kockázatosnak és hosszúnak találta. A háború után azonban Jacob-nak, a helyi kormányzónak köszönhetően nem semmisítették meg az épületet, így azt a majdnem teljesen eredeti formájában lehet megtekinteni. Az épülethez vezető obersalzbergi út építését tekintve egyedülálló a világon, ugyanis a hatalmas szintkülönbséget egyetlen kanyarral oldották meg. Tovább a túrára

Innen vér nélkül nem távozol!

Posted on 2017.09.03. - 13:48 by Főtekergő

Idő számításunk szerinti 2.-3. században a jazigok vígan éltek a Kárpát-medencének a Dunától keletre eső részében és bár a rómaiak sose foglalták el területeiket, néha egy-egy kereskedelmi szállal rendelkező légió be-betört, hogy gladiátorokat és rabszolgákat raboljon a cirkusznak, bordélyoknak és így szerezzen hatalmas halom dénárt. Így történt ez egy napon, amikor Lucullus Spezia parancsnok vezetésével átkeltek a Danubián és neki vágtak a hegyeknek, hiszen megannyi mondát és legendát hallottak a germánoktól ezerszer harcosabb törzsről, ami e vidéket uralta. E törzs neve a római Nyelenita nevet kapta. Eredeti lakhelyük a Rétia volt, ami egy ingoványokkal tűzdelt sík vidék volt, nehezen bevehető és a törzs uralma alatt állt. Ennek a népnek volt egy szokása, mely szerint három napi járásra lévő hegyekbe zarándokoltak és megküzdöttek az ottani vadakkal, mint a medve, farkas vagy ép hiúz. Ezeknek prémeit haza vitték és kultikus kék-piros és fehér színre készítették ki. A három napra lévő hegyek a Zemplenia nevet kapták, ami annyit jelentett, hegyes/szabdaló.

Lucullus miután rájött, hogy Rómában élő felesége, két kézzel szórja a dénárt és már jelzálogba vették a Via Julius jobb oldalán fekvő házukat a bank, Szarban voltak. Gondolta elindítja egy újabb szolga és gladiátor vadász hadjáratát. Kellett a pénz, mert szerettet volna egy kis vityillót a Vezúv közelében, miután a legutóbbit Herculaneumban belepte a por.

Lucullus átvezette a sereget és nagy csodálkozásukra még mindig nem találták a törzset, amit kerestek, pedig már ötödik napja jártak távol az őrségtől. Hatodik napon, szombat napján felfigyeltek egy fellegvárra, egy hegy tetején, mint kiderült a nyomolvasók és a térképészek tanácskozásából a Zemplenia közepén voltak. Előre küldte a légió legelborultabb tagjait, hogy derítsék fel kiféle és miféle népé ez itt. Így került Galicius, Macedonius, Germanio, Pannonus, Britanius és Hispanio a közepébe a sűrű Zempleniának. Mondani sem kell, mivel ők voltak a legvérszomjasabb harcosok egyből belevetették magukat a sűrűbe, vért ontottak mert tudták, hogy mögöttük a légió csak arra vár, hogy újabb területet hódítsanak és ne csak a Lucullus bordélyába vigyenek kurvákat meg a circusba gladiátorokat, akikkel egy-egy hiba esetén akár nekik személyesen kell majd megküzdeni.

A különleges alakulat, egyébként érdekes volt, mert mint nevük is sugalja, lakhelyükről lettek csecsemő korukban elhozva, mert bár kegyetlen a római, de gyermeket nem öl, helyette inkább kinevelték belőlük a centuriokat vagy, akinek helyén volt a keze megkapta a legkülönlegesebb képzést, hogy bármikor bevethető legyen, mivel az életüket a császárra tették fel, aki mindannyiuk „apja” volt.

A hegyen lévő erődre nem mertek rárontani helyette inkább a távolabbi falura törtek rá. Sok mindenkit sikerült lemészárolniuk, csak egy valamit nem vettek észre. Egy öt tagú Nyelenita kompánia tartott feléjük. Azt gondolták, hogy na majd ezeket is lemészárolják, mint azt eddig tették a nőkkel és az öregekkel. Csakhogy ezek a törzsiek lovon érkeztek. Ami nem is lenne gond, de később vették csak észre, mikor már kardjaik szinte összeértek, hogy olyan páncélzatuk van, amilyet még ők maguk sosem látta.
Medve fej díszítette az egyik sisakját, másiknak farkas fogak álltak készen marásra a kézfején, harmadiknak pattintott kövekből volt kirakva a mellvértje, negyediknek olyan acél fegyverzete volt, amit még életükben nem láttak, és az utolsónak olyan világító kígyóbőrből volt az öltözete, hogy már maga a lénynek a létezése is görcsbe rándította gyomrukat, hát még az aki ezt le is győzte. Kettőnek-kettőnek hasonló kék , piros, fehér, és zöldes kékes volt páncélzata, az ötödiknek sötét kék. Ezek a színek mind-mind nehezen megszerezhető és jól védett kereskedők portékái.

Tudták, ezek valami rettenetes harcosok lehettek, és azt is, hogy nem fognak ma itt meghalni. A végzet öt lovasának nézték őket, hát irányba akarták venni a légió táborát. Igen ám, csak az addigi csata hevében arra sem volt idejük merre van kelet. Irány fel a hegyek közé, oda csak nem érik el őket, hiszen ránézésre nehéz páncélzatuk lassítja őket, míg nekik szerencséjükre nem kellett nagy súlyt cipelni. Lovukra pattanva keresztül vágtattak az itatótól a lángoló falun és felfelé a sűrűbe mentek. Szerencséjükre a lovaik elől vágtattak utánuk az öt nyelenitusz, az apokalipszis lovasai.

Hamar bevágtattak egy köves emelkedőre, ahol a görgő-forgó hatalmas kavicsok valószínűleg kocsiknak adtak utat, Hispanio egy szénás kocsira rá is dobta fáklyáját, hadd lángoljon, ahogy csak tud, hátha megijeszti a gonoszok lovait. De ezeket nem rémítette meg semmi. Sőt még talán jobban felbőszítette. Galicius üvölt a többieknek, hogy be a bozótosba, ott majd elvesztik a nyomainkat. Igen ám, de az tömve volt szederrel. Vágtatnak keresztül az erdőn miközben látják, hátrapillantva, hogy üldözőiket jobban lassítja maró növényzet, mint őket. Britanius mikor hátra pillantott látta, ahogy az egyik lovasnak a növényzet cafatokat tép ki a karjából, de az fájdalom helyett csak itta a vérét és arcát kente be vele. Látszott a szemében, hogy ég benne gyilkolása tüze, és arra a következő darab fa az ő élete lesz. Hát még inkább vágtattak feljebb a hegyre, nem törődve azzal mi fogja őket ott várni.
Keresztül érve a sűrű erdőn, völgybe érve egy falu mellett találták magukat, de látva milyen harcosok élnek errefelé nem is próbáltak meg csak a határában elsomfordálni. De a harcosok csak követték őket a messziből. Kis előnyre tettek szert, mert a harcosok pillanatra nyomukat vesztették, de az egyik lova képes volt rá és kiszagolta őket, mondja Macedonius.

Menekültek felfelé egyre csak újabb és újabb hegyekre. Vágtattak irdatlanul és csak keresztül mentek egy alvó csendes falvacskán, ahonnan az út egy gyönyörű itatóhoz vezetett. Szamariták voltak a tó körül, akikkel Pannonus szót tudott érteni, mire egy öreg szamarita mondta el nekik, hogy ez egy varázslatos tó aminek neve Izra. Mondták neki, hogy meneküljenek, mert ide vérre szomjazó vadak igyekszenek, majd rohantak is el. A szamariták kereskedelmi szövetségben álltak a nyelenitákkal, így nem menekültek, de nem is mondták el, hogy azok itt jártak. Nem is kellett, mert amint megitatták lovaikat a patkónyomok irányába mentek is tovább. Jelentős előnyre tettek szert, ám tudták, hogy még nem menekültek meg. Ahogy vágtattak egyre feljebb és feljebb észrevették, hogy a szamariták valamiféle fogat hajtó versenyt tartottak, ami most útjukat állta. Üldözőik is odataláltak , de addigra már csak nyomukat látták, csak hogy tudták merre mentek, hiszen csak egy út vezetett el onnan. Másik úton kerülték meg a sűrű erdőt, mert az lovaik számára túl ingoványos lett volna. Vissza a szamarita forrásig és nyomukba eredtek a hat rómainak.

Kemény volt a terep, de nem volt mit tenniük a nyelenitáknak, hevesen űzték lovaikat, hogy mihamarabb elérjék az újabb pontot, hogy ráronthassanak a rómaiakra. Meg is volt egy újabb pont, ahol szamarita fiú figyelte a „versenyt”. Az elmondta nekik, hogy hat furcsa öltözetű harcos vágtatott arra, amerről a nyeleniták is jöttek. Azok nem is haboztak, egyből utánuk eredtek. Hamar rá is találtak a nyomaikra, ami nem lehetett több negyed órányinál. Az üldözők tudták, hogy így csak visszafelé tartanak fel a hegyeknek, ahol hely ismeret nélkül csak bolyongani fognak a rómaiak.

Ez idő alatt a rómaiak csak menekültek és vágtattak egyre feljebb és a sűrűbb erdők felé. Nyomukban az üldözőkkel. Felérve egy hegycsúcsra látták, hogy mindezidáig egy félkört mentek . Egy másik idős szamarita mondta nekik latinul, hogy kövessék a béke köveit, majd elérnek egy szobrot onnan pedig tudni fogják merre menjenek.

Az üldözők is csakhamar odaértek és az ürge velük is szóba állt, kérdezte, hogy mi ez a dúlás odalent? Majd a harcosok elmondták, hogy négy napja kapták a hírt, hogy hadsereg közelít értük és tudták azok céljait is. Rabszolga lesz mindenkiből, akit élve fognak el. A vár lábánál már látszott is, hogy gyülekezik a sereg a légió ellen.
Mint kiderült, az öreg ember a szamarita király volt és a két nemzet határán küldte el a légionáriusokat, hogy megkímélje nemzetét a harcoktól a nyelenitákkal. A verseny pedig az ő seregének vonulása volt.

A rómaiak elérték a szobrot és látták, hogy ez egy nagy konfliktust zárhatott le a két nemzet között. Tudták nem időzhetnek és menekültek is tovább. Majd Hispanio szólt, hogy rohanjanak balra, mert közelítenek az üldözők. A törzsiek elérték a szobrot és csak ácsorogtak kicsit, tudták, hogy odébb lehetne vinni a határt, de az már aligha változtatna bármin is most. Nem is törődtek sokat vele, inkább üldözték leendő áldozataikat. A nyomok alapján pedig tudták, hogy az ő földjükön fogják elejteni őket. Lefelé menekültek az egyik falu felé és a nyeleniták óriási iramban követték őket. Csak úgy porzott utánuk az út, csörgött a hegy és zúgott hangjuktól minden völgy.

A nagy hajtásban a róamiak betévedtek egy faluba és felpillantva rájöttek, hogy bizony a sűrűjébe kerültek, hiszen a fellegvár lábánál jártak. És míg ők elvágtattak a lehető legveszélytelenebb úton egy öreg asszony látta meg őket, hangos rívásba kezdett, amire a nyeleniták odaértek meg is kérdezték. Mi a baja öreganyám? Ezek az idegenek majd fellökték, de miért ilyen kedvesek voltak hadd vendégelje már meg őket. A nagy hajszában meg is éheztek alaposan, a lovakra is ráfért a pihenés. Egy röpke falat belefér idejükbe. Persze csakhogy az öreganyó olyan ételt rittyentett, ami után mind meg is nyalták a tíz ujjukat.

A vártól délnek tartva üldözték a rómaiakat, akik csak fejvesztve hajtottak mindenen keresztül. Újabb csendes településen robogtak át, ahol egy kereskedő kocsijának maradványa állt, ismerős volt. dákok használtak ilyet, szinte biztosak is voltak abban, hogy egykor futott itt egy kereskedői út is. Úgy is volt, egy sűrű növényzet által borított úton vágtattak és tudták minél sűrűbb, az a nyelenitákat, annál jobban hátráltatja. Így is volt, a nyeleniták a régi dák kereskedői út egyik régi hídján kellett lovaikkal áttipegjenek, nehogy a korhadt fa valahol beszakadjon alattuk. Majd a csalános állta útjukat, ám amikor le-letértek a régi útról mindig látták az előttük menekülőket. ám egyszer csak ismét eltűntek a szemük elől, de eddigi viselkedésük alapján azt gondolták, hogy a Gerendás rétet fogják útjukba venni, mert míg ők tudták csak egyre rosszabb irányba mennek a rómaiak, ők addig az ismerős terep előnyét élvezik. Ebben a tudatban vették be a rétet a hegyek lábától. Ám felérve csalódottan látták a nyomok hiányát. De lent meghallottál a patkók kopogását, ami kiindulásuk irányába vezetett. A nyeleniták hát minden erejükkel hajtották a lovakat, nehogy újból az itatóra csapjanak le a rómaiak.

Vágtattak lefelé a hegyről és bizony oda tartottak üldözötteik, még ha nem is tudtak róla. Utolsó leheletükkel még az itatóhoz vágtattak lovaik, akik fáradtásgukban majd összeestek. Beérkeztek a nyeleniták is és a hat rómaira furcsa mód három vad tört rá, mire hátulról megkerülte őket a másik kettő egy kis alagúton keresztül. Csörögtek a kardok és csengtek a páncélok, de a nyeleniták végül legyőzték a rómaiakat, akiket karóba húzva küldtek vissza a légióba, jelezve nekik, hogy ide többet ne jöjjenek.

Szerző: Szobota László KKB

Kosicky okruh – Keringés az Érchegységben

Posted on 2017.08.06. - 12:09 by Főtekergő

Egy profi beszámoló ilyenkor úgy kezdődik, hogy mélyen történelmébe ássa magát az ember és felvezeti, mi és miért is vonzott oda minket. De ez egyrészt nem profi beszámoló, másrészt a történelmét felszínesen ismerjük és nem utolsó sorban, azért mentünk oda, mert ott volt (Sir Hillary Edmund után szabadon).

Megérkezve Kisidára (Malá Ida) közvetlenül a templom parkolóban találtunk helyet és miközben szabadtéri szertartás zajlott a római katolikus templomban, mi is felkészültünk a tervezett megmérettetésre (nem volt verseny) a maga százharminc kilométerével és a várt 1800-1900 méter szintjével. Meggyóntunk mi is, majd áldoztunk, persze csak képzeletben, hogy utunk zavartalan és minden rossztól mentes utunk legyen.

Indulás után egyből célba vettük Jászót.Első kis dombocskán már elkezdett gyűlni a szint, majd kiérve a tisztásra olyan táj tárult elénk, amilyen máshol nincs. Azért nincs, mert ilyenek az adottságok. Körbe hegyek és a lankákon meg szántók és körbe látni mindent és a nyári táj csodásan festette alá utunkat. Mindeközben elértük Jászót és begurulva a faluba az útszélén bizalomgerjesztő alakok gombát árultak, majd balra pillantva feltűnt a két hatalmas torony, ami az apátsághoz tartozott. Jobbra egy nagy gyárkémény, ami az egykori apátság téglagyára volt. Látszott, hogy itt egykor volt valami, ami miatt fontos volt a hely, aztán tovább haladva színes cirka házak sorakoznak, amiről lerít, hogy ezek az egykori munkás lakások voltak, sorban egyformák és tarkábbnál tarkább színekben. Látni lehetett ki mivel foglalkozik, ahogy fentről lepillantottuk. Egyik háznál autó bontó másiknál színes fémek, harmadiknál jószág, majd jött a tömbház, aminek ajtaja ki van verve talán éghető volt vagy vasba ment, de az egész, mint egy barlang, ami előtt kint ücsörögnek az orkok, goblinok, miközben a tömb tetején olyan vastag fekete füst ömlött ki a 28-30 fokban, amire egy valamirevaló tuning dízel autótulaj elismerően csettintene és rásaccolna olyan 300 lovat. Bizarr látvány volt az egyszer biztos.

Szomolnok felé vettük az irányt Stószban és ezzel rá is fordultunk az első hosszabb és keményebb mászásra. Aminek tetejére érve már várt ránk egy templom, itt már Gölnicbányai-Járás határán voltunk. Lejtőzés közben egy olyan szép kilátó tárult elénk, aminél megálltunk és lepillantva csillogó és mesés település hevert. Leérve viszont ismét látszott, hogy az egykori csillogást a keserves kelet-balkáni nyomor tarkítja. Egykor itt volt a bányászkamara székhelye is. Tomi egyből meg is jegyezte, hogy tipikusan német település, amiben teljesen igaza is volt.

Gölnicbánya felé gurulva Szepesremete volt a következő pihenő (sör) helye. Közben megbeszélgettünk pár dolgot és már túl is voltunk olyan jó 8-900 méter szinten és már olyan féltáv körül voltunk. Gölnicbánya felé csak hullámvasutaztunk egy keveset és az idő már úgy állt, hogy ideje enni valami olyat is, ami nem gél, zselé, vagy szelet. Nagykuncfalván az Arany Sas fogadó volt vendéglátónk egy finom menüre húslevessel és párizsi szelettel mindez megkoronázva egy nagyszerű korsó sörrel. Szerintem senkinek nem kell előadni, milyen jól tud esni az ilyesmi. Na de haladni kellett és irány volt még mindig Gölnicbánya (pedig ez Szomolnoktól 26 km). Mikor meg odaértünk meg sem álltunk a bánya múzeumnál. Csak robogtunk, mint a sebes vonat. Muszáj is volt, mert elkezdett egyre csúnyább lenni a táj mögöttünk, előttünk meg villámlott az ég, dühösen csaptak össze a felhők. Jekelfalva és Nagysolymár csak pillanat volt az útban. Kissolymárnál aztán megálltunk a duzzasztott tavat megpillantani, mert ilyet sokat nem látni. Itt kezdett még jobban ránk ijeszteni az idő, de mit van mit tenni, menni kellett. Aztán tűz tovább a Jahodná sípálya felé és megyünk, megyünk mendegélünk. Norbi elől tépi az istrángot, mi Tomival takarékon csorgunk megszökve az eső elől. Egyszer csak látom Garmin is csipog, hogy nini itt tekerj balra! Ekkor jött az hogy:
-Norbi!
-…
-NORBI!
-…
-NORBIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIII!
-…
Na, akkor majd én megpróbálom felérni… persze ez a lelkesedés így a 100. kilométer környékén már inkább tűnt egy nevetséges próbálkozásnak, mint valódi opciónak. Itt már Tomi tudta, hogy Norbi csak az aszfaltút végén áll meg, én meg reméltem, hogy hiányozni fogunk neki annyira, hogy megálljon korábban. A település neve Opatka (Apátka), amit én csak Oppácskának hívtam, ha már sikerült beletévednünk. Szóval mi itt kóricálunk egyre bentebb és bentebb a Vágáshutához hasonló élményt nyújtó faluba miközben valahogy látszott, hogy ez a hely sem a síkról fog szólni. Meneteltünk felfelé és egyre csak csökkent a pedálütem. Eleinte 60 körül, aztán már csak 50. Hát igen, aki 42/26-tal akarja megmászni a hegyet az így jár… De amikor a rohadék olyan szinten lett meredek, hogy halszálkázva 29-es pedálfordulattal kellett felmenni, bennem is kezdett elszállni valami. Füst ömlött a füleimen keresztül és lassan kezdtem kiégni. Leszálltam ez van. De, amint tudtam visszaültem és felmentem a két zerge után. Fent megpillantottam Norbit, amint konstatálta, hogy elfogyott az út, pedig tudom, ha lett volna még aszfalt a mennyekig ő oda is felmegy elsőként a szegmensen. Tomi kereste a kiutat, én pedig örültem, hogy ott vagyok, ott a napsütésben, ott a barátaimmal, akiknek megannyi élményt és jót köszönhetek. A hála is végig futott bennem, hogy szüleimnek is köszönhetem azt, hogy ott lehettem a napsugarak között fürdőzhettem a csúcsra jutás élményében. Ilyen a nem tervezett csúcs hódítás 830 méteren.

Legurultunk jobb alternatíva híján, és oppácskát megkönnyezve hagytuk hátra, mert nem tudtuk még mi vár ránk. De nekem a szintrajz adott némi támpontot. előre jelzésként csak ennyit mutatott garminóca: /

Ettől én sem lettem boldog, mert tudtam, hogy itt bizony szenvedés lesz és egyből eszembe is jutott a címzetes mondat: -Vadász, vadász! Te ide #&@ni jársz! De menni kellett, mert Kassa és Jahodná a túl oldalon várt. A zerge alakulat persze itt is előre ment és felderítették a hegyet. Nekem csak a kiszolgáló egységeknek szánt feljutás volt a feladatom. Nincs annál keményebb látvány attól, ahogy Norbi zokniban fut fel azon az emelkedőn, amin Tomi kiállva a nyeregből teker fel, miközben a fák közel egy vonalat zárnak be a talajszinttel. A tisztánlátás végett, ez akkor már a második forduló volt, mert Tomi pulzusa nem ment fel eléggé. Aztán én topogtam felfelé egy szem árva lélek, akiben már csak az tartja a lelket, hogy már csak vissza kell gurulni a kocsihoz. Na persze arról megfeledkeztem, hogy Kassabélától fel kell kapaszkodni a Jahodnához. Mindegy már, legalább az útburkolat jó volt és széles. Aztán miután az alakulat már elfoglalta asztalunkat én is odaértem, és rá is kérdeztem, hogy hát ti meg merre jártatok?! Nem hazudok, nem voltam eszeveszett éhes, de ha akkor nem eszek, lehet még most is ott bolyonganék kínomban. Az a hagymaleves iszonyat jó volt. Kellett már, mint az a pár falat kenyér (zsemlekocka), ami bele lett szórva, és ezek az én igazán jó barátaim, olyat rendeltek másodikra így vacsora tájt, ami sportigazgató urunk kedvence. Epós-mákos-meggyes strudel (rétes). Ez meghozta az erőt, miután elkezdett felszívódni, csak miközben az epós-mákos felszívódása kezdődött, addig az esőfelhők meg gyülekezésbe kezdtek. Csepp. Csepp. Csepp! Csepp! Csepp! Csepp! Csepp! Csepp! Csepp! Csepp! Csepp! Csepp! Csepp! Csepp! Csepp! Csepp! Csepp! És már szakadtt is az ég. Rögtön meg is fogalmazódott bennem, hogy ez a hegyi bringázás csak úgy megy, hogy egyszer száraz, egyszer esős. Szóval legközelebb nyugodtan hagyom otthon az esőkabátom Ebben az aprócska kis zuhéban szépen eresztettük a bringát és vonultunk be Kassára, mint tette azt Horthy is, és basszus ilyenkor nem a fehér paripámmal voltam ott.

Mivel régen jártunk ott párszor, végig megvolt bennem az énjártammáritt érzés, aminek van némi valóság alapja is, még, ha az állatkert felőli végéről szerintem soha nem közelítettem vagy hagytam el a várost. Nekünk ebben a zuhéban kimaradt a tipikus városnézős, szelfizős, turistáskodós életérzés. Helyette csak megszokott K-Európai panel dzsungelek egyhangú nyomottsága adta az esőzés mellett az aláfestést az eseménynek. Ami ebben a legfurább, hogy nem volt mégsem semmi szomorú benne, mert ekkor már az eső nem ellenség, hanem barát, ki lehűt és elkísér hazáig.

Amint keresztül robogtunk Kassa gyorsabb szakaszain már csak alig 10-14 km lehetett hátra Malá Idáig (Kisida). Hol várt ránk a katólikus templom, a baráti pacsi, ahogy ezt megéltük és persze drága jó kis autó, ki vigyázta ruháink szárazságát.

Egy biztos ezek az élmények, azért kellenek, hogy életünk utolsó filmét, mikor vetítik, ne csak addig tartson, mint egy tik-tak reklám. Legalább olyan hosszan tartson minden élmény visszanézése, mint amilyen hosszú idő volt azok megszerzése, ezzel is megadva a lehetőségét annak, hogy a végén még a fény előtt visszalépjünk, meghőköljünk és köhögve nézhessünk a mentős arcába és kapjunk még pár évet újabb élmények gyűjtésére.

Útvonal: Itt
Szerző: Szobota László
Csapat: Kisvárda és Környéke Bringások – KKB